Pencroff, Harbert és Gedeon Spilett szótlanul állt a sötétben.

Pencroff harsányat kiáltott.

Semmi válasz.

A tengerész tüzet csiholt, és meggyújtott egy gallyacskát. Ez a pisla fény egy percre megvilágította a kicsiny helyiséget, amelyen látszott, hogy régóta lakatlan. Túlsó végében ormótlan tűzhely állt, benne kihűlt üszök és hamu, azon nyalábnyi száraz rőzse. Pencroff rádobta az égő gallyacskát, a fa lángra lobbant, és élénk fényt árasztott a putri belsejében.

A tengerész és két társa ekkor vette észre a fal mellett álló rozoga, vetetlen ágyat; nyirkos és megsárgult lepedőiről lerítt, hogy régóta nem használja senki; a kandalló egyik sarkán két rozsdamarta vízforraló edény barnállott s egy fölborult lábos; a szekrényben néhány penész lepte matrózruha lógott; az asztalon, bádog evőeszközök mellett, egy Biblia málladozott a nedvességtől; a sarokban néhány szerszám hevert: ásó, kapa, csákány, két vadászfegyver (az egyik törött); egy polcként szolgáló deszkalapon érintetlen lőporos hordócska, egy doboz sörét, és néhány doboz gyújtókupak; az egészet vastag, szemlátomást több éves porréteg takarta.

– Lakatlan - állapította meg az újságíró.

– Bizony, lakatlan - visszhangozta Pencroff.

– Látnivalóan régóta nem él senki ebben a viskóban - állapította meg Harbert.

– Valóban, nagyon régóta! - felelte az újságíró.

– Spilett úr - javasolta Pencroff -, én azt hiszem, helyesebb, ha nem megyünk vissza a bárkára, hanem inkább ebben a kunyhóban töltjük az éjszakát.

– Igaza van, Pencroff - válaszolta Gedeon Spilett. - No és ha betoppan a tulajdonosa? Ej, talán csak nem haragszik meg, amiért elfoglaltuk a helyét!

– Nem jön az már ide! - rázta a fejét Pencroff.

– Azt hiszi, hogy már elhagyta a szigetet? - kérdezte az újságíró.

– Nem - felelte Pencroff -, ha elhagyta volna, magával viszi fegyvereit és szerszámait... Hiszen tudja, mennyire ragaszkodnak a hajótöröttek a holmijukhoz, hajójuk utolsó roncsaihoz is! Nem! Nem! - hajtogatta a tengerész, és hangjában mély meggyőződés csengett. - Nem! Nem hagyta el a szigetet! Ha maga tákolta csónakon kísérelte meg a menekülést, akkor még kevésbé hagyhatta itt ezeket az elsőrendű fontosságú tárgyakat! Nem, ez az ember még itt van a szigeten!

– Él-e?... - kérdezte Harbert.

– Akár él, akár meghalt, itt kell lennie. De ha meghalt, úgy vélem, aligha temette el saját magát - felelte Pencroff -, ebben az esetben tehát legalábbis a maradványait meg kell találnunk!

Úgy döntöttek hát, hogy az elhagyott kalyibában töltik az éjszakát; a sarokban talált tűzifával eléggé befűthettek. Becsukták az ajtót, és Pencroff, Harbert meg Gedeon Spilett a padon üldögélve várakozott; keveset beszélgettek, de gondolataik sebesen kergették egymást. Minden föltevésre, minden reményre hajlamosan, mohón figyelték a kintről beszűrődő zörejeket. Ha most hirtelen nyílik az ajtó, és betoppan eléjük egy ember, különösképpen meg sem lepődtek volna, bár a kunyhóban minden arra vallott, hogy lakója már régen elköltözött onnan; de ha az a hajótörött most belép, jóbarátokra lel, akik alig várják már, hogy megszorítsák ismeretlen felebarátjuk kezét.

Odakünn azonban nem hallatszott semmi nesz, az ajtó nem tárult föl, s eseménytelenül teltek az órák.

Milyen hosszúnak érezte ezt az éjszakát a tengerész és két társa! Csak Harbert szunnyadt el egy-két órára, mert abban a korban volt, amelyben a fiatal szervezetnek még nagy szüksége van az alvásra. Mindhárman alig várták már, hogy folytathassák fölfedező útjukat, és átkutassák a szigetet legeldugottabb zugáig is! Pencroff minden következtetése tökéletesen okszerű, volt, és mivel a kalyibában senki sem lakott, a szerszámok, fegyverek, házieszközök pedig ott maradtak, csaknem teljesen bizonyosra vehették, hogy az egykori lakó elpusztult. Kötelességük tehát, hogy megkeressék, és illő keresztény temetésben részesítsék tetemeit.

Megvirradt. Pencroff és társai tüstént tüzetesen átvizsgálták a házikót.

Valóban jó helyre építették annak idején, egy kis domb mögött állt, öt-hat pompás gumifa árnyékában. Bejárata előtt valaki széles tisztást vágott az erdőben, úgyhogy küszöbéről egészen a nyílt tengerig ellátott a szem. Keskeny pázsitút vezetett a partig, két oldalán düledező sövény; az úttól bal kézre kis csermely torkollott a tengerbe.

A kunyhót deszkából ácsolták, s első pillantásra meglátszott rajta, hogy a deszkák valamilyen hajó törzséből vagy fedélzetéből származnak. Valószínű volt tehát, hogy annak idején kormányát vesztett hajó vetődött a sziget partjára, legénységének egyik tagja alighanem megmenekült, és mivel szerszáma volt, a roncsokból ütötte össze szállását.

Másvalami azonban még jobban igazolta ezt; amikor ugyanis Gedeon Spilett körüljárta a házacskát, az egyik deszkán - ez a darab nyilván ugyancsak a szerencsétlenül járt hajó külső palánkozatából került oda - ezt a félig elmosódott föliratot betűzte ki:

BR.TAN..A

– Britannia! - kiáltott föl a tengerész, akit az újságíró odahívott. - Gyakori hajónév ez, ebből még azt sem tudnám megállapítani, hogy angol hajó volt-e, vagy amerikai!

– Nem is fontos, Pencroff!

– Csakugyan nem fontos - felelte a tengerész. - Ha személyzetének valamelyik tagja még életben van, megmentjük, akármilyen nemzetiségű is! Mielőtt azonban tovább kutatnánk, gyerünk vissza a Bonadventure-re!

Pencroffot valamiféle nyugtalanság fogta el bárkáját illetőleg. Hátha mégis lakott a sziget, és lakója valahogyan kézbe kaparintja a dereglyét... De aztán maga is vállat vont a valószínűtlen föltevésre.

Szó, ami szó, a tengerész szívesen reggelizett volna már a hajó fedélzetén. Vágott ösvény vezetett a partig, amely nem is volt messze - legföljebb egymérföldnyire. Útnak eredtek hát, s menet közben is a fák és a cserjék sűrűjét fürkészték; amerre jártak, mindenütt kecskék és disznók menekültek előlük, százával a rengetegbe.

Húsz perccel azután, hogy a viskóból kiléptek, már meg is pillantották a sziget keleti szegélyét; a Bonadventure ott ringatózott, ahová kikötötték, horgonya mélyen kapaszkodott a homokos tengerfenékbe.

Pencroff nem bírta megállni, hogy megkönnyebbülten föl ne sóhajtson. Mert minden egyébtől eltekintve: ez a hajó az ő gyermeke volt, márpedig az apák szíve joga, hogy némelykor a kelleténél jobban aggodalmaskodjanak...

A fölfedezők fölléptek a fedélzetre, és megreggeliztek, méghozzá annyit ettek, hogy csak nagyon későn éhezzenek rá az ebédre; amikor pedig végeztek az étkezéssel, ismét nekiindultak, és még tüzetesebben kezdtek kutatni a szigeten.

Végeredményben nagyon is valószínűnek látszott, hogy a sziget magános lakója elpusztult. Pencroff és társai tehát sokkal inkább halottat kerestek, semmint élőt! Hiába kutattak azonban, fél napon át hasztalan bújták a szigetet borító roppant szálfák sűrűjét. Föltételezniök kellett: ha a hajótörött valóban meghalt, holttestének nem maradt semmilyen nyoma, mert bizonyára még a maradék csontjait is fölfalta valamilyen fenevad.

– Holnap hajnalhasadáskor indulunk - mondta Pencroff két társának, amikor délután két óra tájban leheveredtek egy fenyőliget árnyékában, hogy néhány pillanatig kinyújtóztassák fáradt tagjaikat.

– Azt hiszem, lelkifurdalás nélkül magunkkal vihetjük a hajótörött szerszámait - vélekedett Harbert.

– Magam is azt hiszem - felelte Gedeon Spilett -, ezek a fegyverek és szerszámok jól elkelnek majd a Gránitpalota szertárában. Ha nem tévedek, tartalék lőporra és sörétre különösen nagy szükségünk van.

– Bizony - mondta Pencroff -, ám arról se feledkezzünk meg, hogy egy-két pár házisertést is elfogjunk, disznó ugyanis hiányzik a Lincoln-sziget háziállatai közül...

– S arról se feledkezzünk meg, hogy magokat gyűjtsünk - tette hozzá Harbert -, érdemes, mert két világrész főzelékféléit termeszthetjük róluk.

– Egy nappal talán mégis meg kellene toldanunk a tabor-szigeti tartózkodást - vélekedett az újságíró -, hogy addig szépen összeszedhessünk mindent, ami csak hasznos lehet számunkra.

– Nem, Spilett úr - válaszolta a tengerész -, én arra kérem, induljunk csak holnap hajnalban. Úgy látom, a szél lassan nyugatira fordul, és ha már jó széllel sikerült idejönnünk, ragadjuk meg az alkalmat, hazafelé is vitorlázzunk kedvező széllel.

– Akkor hát ne vesztegessük az időt! - mondta Harbert, és fölkelt.

– Bizony, ne vesztegessük az időt! - visszhangozta Pencroff. - Te, Harbert, gyűjtögesd a magokat, mert közülünk te ismered legjobban a növényeket. Mi ketten pedig, Spilett úr meg én, közben hajtóvadászatot rendezünk, s bár Top éppen nincs velünk, remélem, hogy azért mi magunk is nyakon csípünk egynéhány állatot!

Harbert elindult hát a sziget megművelt részébe vezető ösvényen, a tengerész és az újságíró pedig nyílegyenesen bevágott az erdőbe.

Számos fajta sertés iszkolt előlük: rendkívül fürgén szedték a lábukat, és semmi hajlandóságot sem mutattak, hogy hagyják kézre keríteni magukat. Félórás hajsza után azonban a vadászoknak mégis sikerült a sűrű bozótban rejlő vackán meglepniök és elfogniuk egy kan disznót és egy kocát, amikor egyszer csak a sziget északi fertálya felől, néhány száz lépésnyi távolságból segélykiáltás csapott a fülükbe. A segélykiáltások közé szinte nem is emberi torokból származó, szörnyű, rekedt hörgés vegyült.

Pencroff és Gedeon Spilett gyorsan talpra ugrott, a sertéseknek pedig több sem kellett, éltek az alkalommal, és nyomban kereket oldottak, pedig a tengerész már húzta is elő a zsineget a zsebéből, hogy megkötözze őket.

– Ez Harbert hangja! - szólt az újságíró.

– Rohanjunk! - ordította a tengerész.

A tengerész és Gedeon Spilett lélekszakadva futott arrafelé, ahonnan a segélykiáltások hangzottak.

Jól tették, hogy siettek, mert az ösvény kanyarulatához érve azt látták, hogy a fiú a földön fekszik egy tisztáson, valamilyen vad lény - alighanem óriás majom - leteperte, és csúnyán el is bánik vele, ha nem érkeznek idejében.

Pencroff és Gedeon Spilett egy emberként vetették magukat a szörnyetegre, lerántották Harbertről, és acélos erővel megmarkolták - mindez egyetlen pillanat alatt történt. A tengerész herkulesi erejű fickó volt, az újságírót szintén kemény fából faragták, a szörnyeteg hiába is védekezett szilajon, csakhamar olyan szilárdan gúzsba verték, hogy moccanni sem bírt.

– Megsebesültél, Harbert? - kérdezte Gedeon Spilett. - Nem, dehogyis!

– Jaj, ha megfojtott volna ez a majom! - kiáltotta Pencroff.

– De hiszen ez nem majom! - felelte Harbert.

Pencroff és Gedeon Spilett ekkor figyelmesebben szemügyre vette a földön fekvő furcsa lényt.

Csakugyan nem volt majom! Emberi teremtmény volt, ember! De miféle ember! Vadember, a szó legborzalmasabb értelmében, és irtóztató látványt nyújtott, annál is inkább, mert szemlátomást lesüllyedt már az elállatiasodás legvégső fokára!

Bozontos hajzata ziláltan meredezett, torzonborz szakálla a mellét verdeste, csaknem meztelen testét csupán valamilyen ágyékkötő rongydarab födte, szeme eszelősen forgott, természetellenesen nagy kezén iszonyúan görbültek a túlnőtt körmök, bőre mahagónibarnán sötétlett, talpa szarukeménységűvé durvult, akár a lópata: ilyen volt ez a nyomorúságos szerzet, akit mindazonáltal embernek kellett nevezniök! Ők azonban csakugyan teljes joggal, kérdezhették önmaguktól: vajon maradt-e még lélek ebben a testben, vagy csupán a nyers, vadállati ösztön irányítja cselekedeteit?!

– Bizonyos ön abban, hogy ez itt ember vagy legalábbis valamikor az volt? - kérdezte Pencroff az újságírótól.

– Sajnos, ez nem kétséges - válaszolta Gedeon Spilett.

– Ez volna hát a hajótörött? - kérdezte Harbert.

– Ez - bólintott Gedeon Spilett -, bár a szerencsétlenben alig maradt valami emberi!

Az újságírónak igaza volt. Nyilvánvaló, ha ez a boldogtalan valaha polgáriasult ember volt is, a magános élet vadállattá vagy még annál is rosszabb, gonosz indulatú, emberszabású majommá torzította. Torkából csak durva, tagolatlan hörgés tört elő, fogai élesen villogtak, akár a ragadozók nyers húst marcangoló agyarai. Emlékezőtehetsége kétségkívül már régen cserbenhagyta, s azóta sem szerszámait, sem fegyvereit nem használta, nem tudott tüzet gyújtani sem! Látszott rajta, hogy fürge és rugalmas, de az is, hogy ezek a testi tulajdonságok szellemi képességeinek rovására fejlődtek ki benne!

Gedeon Spilett megszólította. Úgy rémlett, nem érti, még csak nem is hallja... Amikor azonban az újságíró figyelmesen a szemébe nézett, úgy vette észre, hogy még nem hunyt ki benne minden értelem.

A fogoly eközben mozdulatlanul hevert, nem hánykolódott, még csak arra sem tett kísérletet, hogy kötelékeit letépje magáról. Vajon puszta jelenlétükkel hatottak reá azok az emberek, akik közé ő maga is tartozott valamikor? Őrzött-e agyának zugában valamilyen emléket, amely ember voltára ráébreszti? Vajon elmenekülne-e, ha kiszabadítanák béklyóiból? Ez végül is nem derült ki, mert a fölfedezők nem merték rászánni magukat semmiféle kísérletre; Gedeon Spilett nagy figyelemmel szemlélte a nyomorultat, majd így szólt:

– Akárki is ez az ember, akárki volt is a múltban, akárki lesz is a jövőben, kötelességünk magunkkal vinni a Lincoln-szigetre!

– Igen, igen - felelte Harbert -, lehet, hogy a gondos ápolás föléleszti benne az értelem szikráját!

– A lélek nem hal ki - mondta az újságíró -, s milyen nagy örömünkre szolgálna, ha sikerülne kiragadnunk az istenadtát elvadult állapotából!

Pencroff csak kétkedve ingatta a fejét.

– Mindenesetre meg kell kísérelnünk - jelentette ki Gedeon Spilett -, az emberiesség ezt parancsolja nekünk.

Valóban, ez embertársi és keresztényi kötelességük volt. Ebben mindhárman egyetértettek, és jól tudták, hogy Cyrus Smith is helyesli majd cselekedetüket.

– Rajta hagyjuk a béklyót? - kérdezte a tengerész.

– Talán saját lábán elmegy, ha leoldozzuk bokájáról a köteléket - vélekedett Harbert.

– Próbáljuk meg - válaszolta Pencroff.

Szabaddá tették a fogoly lábát, csuklóját azonban szorosan összehurkolva hagyták. Magától föltápászkodott, s nem tett semmilyen kísérletet a menekülésre. Szúrós szemmel meredt a mellette haladó három férfira, de semmivel sem jelezte, hogy hozzájuk hasonló embernek tartaná magát, vagy ráeszmélne, hogy legalábbis valaha az volt. Olykor éles fütty hagyta el az ajkát, mogorva dúvadtekintettel bámult maga elé, de ellenállást nem tanúsított.

Az újságíró tanácsára először a kunyhójába vezették a szerencsétlent. Hátha egykori lakásának megpillantása kedvező hatással lesz reá! Talán egyetlen szikra is elegendő, hogy megvilágítsa elsötétült értelmét, életre keltse halódó öntudatát!

A kalyiba nem volt messze. Néhány perc alatt oda is értek valamennyien; a fogoly azonban nem ismert föl semmit, úgy rémlett, fogalma sincs róla, mi történik körülötte, érdeklődését elvesztette minden iránt!

Vajon teljesen elvadult állapotából arra lehet-e következtetni, hogy a szerencsétlen hajótörött igen régóta foglya már a szigetnek, ahová még épelméjű emberként érkezett, és csak a sanyargató magánosság juttatta ilyen borzalmas állapotba?

Az újságírónak az az ötlete támadt, hogy a tűz látása talán élénkítőleg hat a nyomorultra, hiszen a szépen lobogó fény némelykor még az állatokat is odavonzza; ezért tüstént fölszította a tüzet.

A lángok látványa egy pillanatra mintha csakugyan fölkeltette volna a boldogtalan ember figyelmét; de aztán visszasüppedt eddigi közönyébe, és tekintetében ismét kihunyt minden öntudat.

Belátták, hogy nem segíthetnek rajta, legalábbis egyelőre, csupán arra szorítkozhatnak, hogy a Bonadventure fedélzetére vezetik; így is tettek, és Pencroff magára vállalta a hajótörött őrizetét.

Harbert és Gedeon Spilett visszatértek a szigetre, hogy elvégezzék ottani tennivalóikat, de néhány óra múltán már vissza is érkeztek a partra, és magukkal hozták a kunyhóban talált fegyvereket és szerszámokat, az időközben összegyűjtött sokféle konyhakerti magot, az elejtett vadakat és az elfogott két pár sertést. Berakodtak, és a Bonadventure készen várt, hogy másnap hajnalban, amint beáll a dagály, fölhúzzák a horgonyt.

A foglyot az elülső fülkébe zárták; nyugodt, csöndes maradt ott is, úgy viselkedett, akár a süketnéma.

Pencroff ennivalóval kínálta, a szerencsétlen azonban eltolta magától az ételt; láthatóan undorodott a sült hústól. Ám amikor a tengerész megmutatta neki az egyik vadkacsát, amelyet Harbert lőtt, az ismeretlen rávetette magát a madárra, és állatias mohósággal fölfalta nyersen.

– Gondolja, hogy még ember lehet belőle? - kérdezte Pencroff fejcsóválva Gedeon Spilett-től.

– Nem tudom - felelte az újságíró -, talán. Nem lehetetlen, hogy ha gondját viseljük, az végül mégiscsak hatással lesz reá, hiszen az egyedüllét senyvesztette ilyenné, márpedig ezentúl nem lesz egyedül!

– Kétségkívül régóta ilyen állapotban van ez a szegény ember! - mondta Harbert.

– Valószínűleg - válaszolta Gedeon Spilett.

– Vajon hány éves lehet? - kérdezte a fiú.

– Ezt ugyan nehéz megítélni - felelte az újságíró -, mert a sűrű szakáll úgy eltakarja az arcát, hogy nem látni alatta a vonásait, az azonban bizonyos, hogy már nem fiatal; azt hiszem, lehet vagy ötvenéves.

– Észrevette-e, Spilett úr, milyen mélyen ül a szeme a szemöldökíve alatt? - kérdezte a fiú.

– Igen, Harbert, mégis úgy látom, hogy szemében több az értelem, mint első pillantásra föltételezné az ember.

– No, végül is majd meglátjuk - vágta rá Pencroff -, én csak arra vagyok kíváncsi, hogyan vélekedik majd Smith úr a mi vademberünkről. Emberi lény keresésére indultunk, és szörnyeteget viszünk haza! De hát mi mást tehetnénk?

Elmúlt az éjszaka, és nem tudták, alszik-e a fogoly, vagy ébren virraszt, az azonban bizonyos, hogy egész éjjel meg sem moccant, pedig este kezéről is leoldották a béklyót. Úgy kushadt, akár, a ketrecébe zárt fenevad: eleinte azt is elcsüggeszti a rabság, csak később tör ki belőle a düh, de akkor annál szilajabbul.

Másnap - október 15-én - pirkadatkor csakugyan bekövetkezett az az időváltozás, amelyet Pencroff megjósolt. A szél irányt változtatott, északnyugatnak fordult, és ez eleinte kedvezett is a Bonadventure hazatérésének; később azonban úgy megélénkült a szél, hogy megnehezítette a kormányzást.

Hajnali öt órakor vonták föl a horgonyt. Pencroff vitorlagyűrűt erősített a fővitorlára, és kelet-északkeleti irányba, egyenesen a Lincoln-sziget felé fordította a dereglye orrát.

Az átkelés első napján nem történt semmilyen említésre méltó esemény. A fogoly nyugodtan kuporgott az elülső fülkében, és úgy látszott, hogy a tenger ringató mozgása kellemesen hat reá, ami nem csoda, hiszen valaha tengerész volt ő maga is. Talán régi mesterségének néhány emlékképe villant föl az agyában? Mindenesetre békén maradt, s egészében inkább meglepettnek látszott, semmint letörtnek.

Másnap - október 16-án - igencsak felerősödött a szél, és egyszersmind északibbra is fordult, tehát a hullámokon bukdácsoló Bonadventure számára kevésbé kedvező irányba. Pencroff rövidesen rákényszerült, hogy „élben”, azaz csaknem széllel szemközt vitorlázzék, és bár szót nem ejtett róla, egyre inkább nyugtalanította a tenger, mert a hullámok mind hevesebben torlódtak a bárka előtt. Azt máris bizonyosra vette, hogy - hacsak a szélirány nem módosul - a hazatérés lényegesen tovább tart, mint jövetkor az átkelés a Lincoln-szigetről a Tabor-szigetre.

Valóban, október 17-én, hajnalban - pedig akkor a Bonadventure már negyvennyolc órája hányódott a tengeren - még semmi sem mutatott arra, hogy szigetük környékén járnak. Máskülönben képtelenség volt nemhogy kiszámítani, hanem akár csak hozzávetőlegesen is fölbecsülni a megtett utat, hiszen túlságosan gyakran változtattak sebességet és irányt.

Újabb huszonnégy óra telt el, de föld még mindig nem látszott sehol. A szél éppen szemközt fújt; a tenger cudarul hánytorgott. Minduntalan bontani, feszíteni, „fogásolni” kellett a vitorlákat, s a vásznak csapzottan leffegtek a csattogó hullámcsapások alatt, újabb meg újabb vitorlagyűrűket erősítettek a vitorlarúdra, a bárka pedig nemegyszer arra kényszerült, hogy teljes fordulattal „ferdézzen” szél ellenében. Ilyen viszontagságok közt virradt rájuk október 18-a is, és napközben akkora habtaréj vágott át a Bonadventure-ön, hogy ha az utazók jó előre oda nem kötözik magukat a fedélzetre, valamennyiüket a tengerbe sodorja.

Pencroff és társai az első pillanatban azzal bajlódtak, hogy kiszabaduljanak kötelékeikből, amikor szorult helyzetükben váratlanul segítségükre sietett a fogoly: fölrohant a fedélzetre vezető lépcsőn, mintha csak életre kelt volna benne a tengerészösztön, fölragadott egy gerendát, és egyetlen erős ütéssel átszakította az oldalpalánkot, hogy a fedélzetet elborító víztömeg mennél hamarább lecsuroghasson; aztán, amikor a dereglye már megkönnyebbült, szótlanul lement a fülkéjébe.

Pencroff, Gedeon Spilett és Harbert annyira megrökönyödtek, hogy hagyták, tegyen, amit akar. Helyzetük egyre komiszabbra fordult, és a tengerész már-már azt hitte, hogy végképp elvétette az irányt, és sohasem talál vissza a helyes útra a végtelen tengeren!

A 18-ról 19-re virradó hideg éjszakán sűrű sötétség ülte meg a vizet. Tizenegy óra tájt azonban valamelyest csillapodott a szél, a hullámzás némiképp enyhült, és a Bonadventure, amelyet most kevésbé tépázott a vihar, nagyobb gyorsasággal szelte a vizet. Az utazók megállapíthatták, hogy a bárka ez idáig nagyszerűen állta a tengert.

Sem Pencroff, sem Gedeon Spilett, sem Harbert nem gondolhatott arra, hogy aludjék, egyetlen órára sem pihentek le. Aggodalmasan virrasztottak, mert hiszen vagy közel járnak a Lincoln-szigethez, s ebben az esetben napkeltekor meg kell pillantaniok, vagy pedig az történt, hogy a szél és az áramlatok eltérítették irányától a Bonadventure-t, és akkor szinte lehetetlen visszavezetni a helyes útra.

Mindez végsőkig fokozta Pencroff nyugtalanságát, de azért - viharedzett kedélyű tengerész lévén - éppenséggel nem esett kétségbe, hanem csak ült a kormánykerék mellett, és szívósan erőlködött, hogy tekintete áthatoljon a sűrű sötétségen.

Hajnali két óra tájt fölugrott a helyéről.

– Tűz! Tűz! - kiáltotta.

S valóban, északkeleten, a hajótól mintegy húszmérföldnyire vakító fény villant föl. Arra van tehát a Lincoln-sziget, és bizonyára Cyrus Smith gyújtott világot, hogy utat mutasson társainak.

A bárka eddig a kelleténél északibb irányba tartott, Pencroff most csavart egyet a kormánykeréken, irányt módosított, s a hajó orrát a tűz felé fordította, amely úgy tündökölt a látóhatár alján, akár valamilyen ragyogó állócsillag.