Hajnali hat órakor a telepesek már végeztek a reggelijükkel, s fölkerekedtek azzal a szándékkal, hogy a lehető legrövidebb úton átvágnak a sziget nyugati partjára. Mennyi időbe telik vajon, míg odaérnek? Cyrus Smith úgy vélte, két órába; ez azonban nyilvánvalóan a fölbukkanó akadályok természetétől függ. A Vadnyugat-vadonnak ezt a részét rendkívül sűrű erdő borította, úgy festett az egész, mint valami óriási, kusza bozót. A telepesek bizonyosra vették, hogy baltával kell utat törniök az összevissza tekergőző bojtorjánok, cserjék közt - de ha az éjszaka hallott vadállati hörgésekre gondoltak, azt is tudták, hogy a puskát sem szabad letenniök a kezükből.

A tábor helyét a Franklin-hegy fekvéséből pontosan megállapíthatták, és mivel a vulkán északra emelkedett, nem egészen hárommérföldnyire tőlük, a telepeseknek tehát egyenesen délnyugat felé kellett haladniok, hogy elérjék a nyugati partot.

A pirogot gondosan kikötötték, aztán útnak eredtek. Pencroff és Nab vitte az ennivalót, amelynek legalább két napig kellett táplálnia a kis csoportot. Vadászatról ugyanis már szó sem lehetett; a mérnök lelkére kötötte társainak, hogy ne durrogtassanak hiába, ne árulják el vele jelenlétüket a part közelében.

Egy bozótos mastixfacserjésben került sor az első baltacsapásra, valamivel odébb, a vízesés fölött, Cyrus Smith pedig iránytűvel a kezében mutatta, merre menjenek.

Az erdő arrafelé javarészt olyan fákból állt, amilyeneket a telepesek már a tó és a Kilátó-fennsík környékén is sokat láttak. Deodarák, vagyis himalájai cédrusok, douglasfenyők, kazuárfák, gumifák, eukaliptuszok, sárkányfák, mályvaféle hibiszkuszok, cédrusok burjánzottak itt egymás hegyén-hátán, meglehetősen satnya növésűek, mert a kusza sűrűségben csak csökevényesen fejlődhettek. A telepesek tehát csak lassan juthattak előre, mert üggyel-bajjal, lépésről lépésre kellett utat törniök; a mérnök úgy számította, hogy ebben az irányban haladva, valahol távolabb keresztezniök kell a Vörös-patak folyását.

A telepesek útjuk során számos szelíd ívű lankán ereszkedtek alá, ezek az enyhe lejtők formálták ki az egész tájék hegyrajzi arculatát; máskülönben igen száraz talajon lépkedtek, jóllehet a buja növényzet a föld felszíne alatt futó vízérhálózat vagy patak közelségét sejtette. Pedig Cyrus Smith úgy emlékezett, hogy Franklin-hegyi kirándulásuk alkalmával a Vörös-patakon és a Hála-folyón kívül semmiféle más folyóvizet nem látott a szigeten.

Gyalogútjuk első óráiban a telepesek újabb és újabb majomfalkákkal találkoztak; az értelmes jószágok mély megrökönyödéssel fogadták a jövevényeket, az emberek látványa nyilvánvalóan újdonságot jelentett számukra. Gedeon Spilett évődve kérdezte társait, vajon nem tekintik-e őket is afféle elfajzott, elkorcsosult testvéreiknek ezek az ügyes és erős négykezűek... Mert az igazat megvallva, az egyszerű gyalogjárók nemigen büszkélkedhettek a fürge, mozgékony majmok előtt, hiszen úgyszólván minden lépésüket bozótok, indanyalábok akadályozták, és farönkök gátolták, a virgonc jószágok viszontságról ágra szökelltek, és a szó szoros értelmében nem ismertek semmiféle akadályt. Szinte nyüzsögtek a lombok közt, szerencsére azonban egyikük sem mutatott semmilyen ellenséges indulatot.

A telepesek egy-két vaddisznót is láttak, aztán néhány agutit, kengurut és más rágcsálót meg két-három kulát; Pencroff szíves örömest megeresztett volna néhány golyót.

– Ám sajna, még érvényben van a vadászati tilalom! - sóhajtotta. - Játsszatok, ugrándozzatok csak nyugodtan, barátocskáim! Majd visszajövet lesz hozzátok egy-két szavam!...

A telepesek nyílegyenest délnyugatnak tartottak, útjukat azonban reggel fél tíz tájban egyszerre csak ismeretlen folyó zárta el, harminc-negyven láb széles, lejtős medrű, gyors futású folyó, számtalan sziklataréjon meg-megtörő áradata haragos morajjal száguldott nyugat felé. Mély volt, ugyan és tiszta vizű, de teljességgel hajózhatatlan.

– Most aztán elakadtunk! - kiáltott föl Nab.

– Dehogyis - felelte Harbert -, ez csak amolyan patak, egykettőre átúszunk rajta.

– Minek? - kérdezte Cyrus Smith. - Hiszen bizonyos, hogy ez a patak a tengerbe ömlik. Maradjunk csak itt, a bal parton, és kövessük a folyását: igencsak meglepődnék, ha nem vezetne nyílegyenest a tengerpartra. Gyerünk!

– Egy pillanatra, barátaim! - szólt az újságíró. - Hát a patak nevével mi lesz? Egészítsük csak ki a térképünket...

– Helyes! - rikkantotta Pencroff.

A mérnök Harberthez fordult.

– Adj nevet a pataknak, fiacskám - biztatta.

– Ne várjuk-e meg inkább, amíg végig megismerjük, egészen a torkolatáig? - kérdezte Harbert.

– Igazad van, várjunk - felelte Cyrus Smith. - Akkor hát ne ácsorogtunk, hanem induljunk el a partján.

– Csak még egy pillanatra! - szólt Pencroff.

– Mi az? - kérdezte az újságíró.

– Ha vadászni tilos is, úgy vélem, halászni csak szabad - somolygott a tengerész.

– Nincs vesztegetni való időnk - felelte a mérnök.

– Ó, öt perc az egész - magyarázkodott Pencroff buzgón. - Öt perc nem sok, annyit kérek csupán, ebédünk érdekében!

Azzal lehasalt a partra, és kezét mélyen a surrogó vízbe mártotta; a szikla közt csak úgy hemzsegtek a rákok, Pencroff pillanatok alatt tucatnyit kifogott közülük.

– Ez aztán a finom falat! - lelkendezett Nab, és a tengerész segítségére sietett.

– Hiszen mondom én, minden van ezen a szigeten - dünnyögte Pencroff, és mély sóhajjal hozzátette: -, csak éppen dohány nincsen...

Öt perc sem telt belé, és a tengerész csodálatos fogást csinált. Egész zsákra valót szedett össze a folyóban nyüzsgő, kobaltkék páncélú *crustaceá*k, vagyis héjas állatok közül, amelyek ollóján apró, éles fogak meredeztek.

A telepesek folytatták útjukat; amióta az új folyó partját követték, könnyebben és gyorsabban jutottak előre. A partokon máskülönben sehol nem bukkantak emberi lábnyomokra. Időről időre viszont jókora állati mancsnyomokat láttak azokon a csapákon, a amelyeken az állatok inni jártak a folyóra, mást azonban semmit; az a szopós malac tehát a Vadnyugat-vadonnak nem ezen a részén kapta sonkájába azt a sörétet, amely Pencroffnak csaknem egy zápfogába került.

Tekintetbe véve azonban azt, hogy a folyócska milyen sebesen rohan a tenger felé, Cyrus Smith hajlott arra a föltevésre, hogy ő és társai jóval messzebb járnak a nyugati parttól, mint eredetileg gondolták. A dagály ideje ugyanis már elérkezett, a tenger szintje javában emelkedik lenn a partfövényen, és ha a torkolat nem volna távolabb néhány mérföldnél, akkor a dagálynak vissza kellene fordítania a patak folyásirányát is. Mármost ez a hatás egyáltalán nem észlelhető az új folyó futásán, a víztömeg áramlása a meder természetes lejtését követi. A mérnököt nagyon meghökkentette ez, és egyre gyakrabban pillantott az iránytűre, hogy meggyőződjék róla, nem térítette-e vissza őket a Vadnyugat-vadon belsejébe a folyó valamelyik kanyarulata.

A patak eközben lassacskán kiszélesült, és a vize sem örvénylett már olyan robajosan, mint az imént. Jobb és bal felén egyaránt olyan sűrűn sorakoztak a fák, hogy a telepesek tekintete át sem hatolt lombjuk szövevényén; az erdőség azonban ezen a tájon teljesen kihalt volt, mert Top egyetlenegyszer sem csaholt, márpedig az értelmes állat kétségkívül nyomban jelezte volna, ha bármilyen idegen lény ólálkodnék a folyó közelében.

Harbert kissé előresietett, de fél tizenegykor - Cyrus Smith nagy meglepetésére - hirtelen megtorpant és fölkiáltott.

– A tenger!

Néhány pillanattal később a telepesek valamennyien az erdő szélén álltak, szemük előtt pedig kibontakozott a sziget nyugati tengerszegélye.

De milyen más part ez, mint a sziget keleti pereme, amelyre a véletlen először vetette a léghajó utasait! Nem látszott itt sem gránitfal, sem széles sziklazátony, de még part menti fövénysáv sem. Itt maga az erdőszél volt a tengerpart, legszélső fatörzsein tört meg a hullámverés, és a lekonyuló ágak beletúrtak a habokba. Olyasféle homokpart, amilyet a természet többnyire kialakít, itt nem húzódott, nem terült el széles fövénysáv, nem formáltak szeszélyes csoportozatokat a sziklák, csupán ez a világszép fákból álló, csodálatos erdősövény szegte a sziget szélét. A meder pereme olyan magasra meredt, hogy a dagály még tetőzéskor sem csaphatott át rajta, gránittalapzatú, dús televényföldjében pedig szemlátomást ugyanolyan szilárdan gyökereztek a tüneményes faóriások, akár beljebb, a sziget szívében.

A telepesek apró öblöcske sarló alakú hajlatában bukkantak ki a törzsek közül; ebbe a jelentéktelen kis öbölbe - két-három halászbárka is alig fért volna el benne - torkollott bele az új folyócska; de különös módon a patak vize nem afféle szelíd lejtőn ömlött a tengerbe, hanem több mint negyvenlábnyi magasságból zuhogott alá, s ezzel magyarázatot nyert, miért nem érződött meg a dagály a patakvíz folyásán. A patak szintjét a Csendes-óceán legmagasabban tetőző dagálya sem érhette el, a patakmeder olyan volt, mint valamilyen vízrekesztő zsilip: a víz amolyan duzzasztógátfélén bukott át a tengerbe, és kétségkívül évmillióknak kell még eltelniök, amíg az áramlat igazi, hajózható torkolattá marja ki ezt a gránitból való zsilipfeneket. Harbert most már elkeresztelhette az új patakot; a Zuhatag-patak nevet ajánlotta, és javaslatát egyhangúlag elfogadták.

Az erdős partszegély a vízeséstől északra mintegy kétmérföldnyi távolságra terjedt; azon túl gyérebben nőttek a fák, és csaknem egyenes, észak-déli irányt követve, igen festői magaslatok rajzolódtak ki a tenger közelében. Átellenben, a Zuhatag-pataktól délre, egészen a Csúszómászó-fokig viszont egészen más képet mutatott a tájék, amarra csak merő erdőség zsúfolódott, csodálatos, egyenes szálfák meg girbegurba törzsek, némelyiknek már a gyökérzetét áztatták a messzire kiöntő tengerfodrok. Mármost a telepeseknek ezen a parton kellett folytatniok földerítő útjukat, vagyis a Kígyó-félszigeten, mert arrafelé még csak elrejtőzhetett valaki, ellenben a part északi felén a hajótörött, bárki lett légyen is, aligha találhatott menedéket.

Szép, derült idő volt, és egy magas sziklaszirtről - amelyen Nab és Pencroff megterített ebédre - széles kilátás nyílt mindenfelé. A tökéletesen tiszta láthatáron sehol nem fehérlett vitorla a tenger színén. A parton, ameddig a szem ellátott, sehol nem sötétlett hajó, de még hajóroncs sem. A mérnök azonban úgy vélekedett, hogy ameddig a Kígyó-félsziget legvégső csücskéig át nem kutatták a partot, addig nem lehetnek bizonyosak a dolgukban.

Az ebéddel gyorsan végeztek, és déli fél tizenkettőkor Cyrus Smith jelt adott az indulásra. A telepesek ezúttal sem sziklahátak gerincén, sem fövénysávon nem haladhattak; a part irányát követve, az erdő sűrűjében kellett továbbgyalogolniok.

A Zuhatag-patak torkolata mintegy tizenkét mérföldnyire esett a Csúszómászó-foktól. Járható fövénycsíkon a telepesek négy óra alatt minden sietség nélkül megtették volna ezt a távolságot; ezúttal azonban kétszer ennyi időbe telt, amíg céljukhoz értek, mert unos-untalan meg kellett állniok, kerülgették a fákat, keresztülvagdalkoztak bozótokon, liánfonadékokon, úgyhogy ez az óriási vargabetű roppantul meghosszabbította útjukat.

Végigjárták a partot, de végezetül semmi sem tanúskodott arról, hogy valamikor itt hajótörés történt volna. Az persze megeshetett - amint Gedeon Spilett szóvá is tette -, hogy a víz időközben ismét nyílt tengerre sodorta a roncsot; ezért hát abból a puszta tényből, hogy a parton nem leltek semmiféle nyomot, még nem következtethetnek arra, hogy a vihar egyáltalán nem vetett hajót a Lincoln-szigetre.

Az újságíró okosan érvelt, meg aztán az ólomsörét is azt bizonyította, hogy valaki három hónapon belül puskát sütött el a szigeten.

Már öt órára járt az idő, de a telepesek még mindig kétmérföldnyire bandukoltak a Kígyó-félsziget csúcsától. Nyilvánvaló, hogy Cyrus Smith és társai a Csúszómászó-fokról nem érhetnek vissza naplemente előtt a Hála-folyó forrásánál levő táborukba. Ezért hát a félszigeten kell éjszakázniok. Útravalójuk még nem fogyott ki, szerencséjükre is, mert az erdő szegélyén, amely végeredményben mégiscsak tengerpart volt, négylábú vadnak nyoma sem látszott. Szárnyas viszont annál több csapongott; csak úgy nyüzsgött mindenfelé a sok fénymadár, kuruku, tragopán, fajdkakas, papagáj, kakadu, fácán, galamb és száz meg száz másféle madár. Nem akadt fa fészek nélkül, és nem láttak fészket, amelyből ne hallatszott volna szárnycsattogás!

Este hét óra tájt a halálosan fáradt telepesek megérkeztek a furcsa, csigavonal alakú Kígyó-félszigetre. Itt vége szakadt az erdőnek, és a partvidék déli része az ismert képet öltötte föl sziklatorlaszaival, szirtjeivel, kavicsos szegélyével. Könnyen megtörténhetett, hogy valamilyen kormányát vesztett hajó a szigetnek éppen ezen a szakaszán futott zátonyra; az éjszaka azonban csakhamar leszállt, és a telepeseknek másnapra kellett halasztaniok a további kutatást.

Pencroff és Harbert táborozásra alkalmas helyet keresett. A Vadnyugat-vadon utolsó nyúlványai itt szakadtak meg, a Csúszómászó-fokon, s a fák közt a fiú sűrű bambuszcsoportokat pillantott meg.

– Jaj de jó! - kiáltott föl. - Ez aztán értékes fölfedezés!...

– Értékes? - álmélkodott Pencroff.

– Semmi kétség - felelte Harbert. - De hát azt el sem mondom neked, Pencroff, hogy a bambusz keskeny szalagokra hasított héja kosárfonásra szolgál; azt sem, hogy a megőrölt, vízben áztatott bambusznádból Kínában papirost gyártanak; sem azt, hogy bot, sétapálca, pipaszár, vízvezetékcső készül belőle, szárvastagság szerint; azt sem teszem szóvá, hogy a vastagabb bambusztörzs építőanyagnak is kitűnő, mert könnyű, tartós, és nem őrlik meg a férgek. Sőt még azt sem közlöm veled, hogy ha az ember kettéfűrészeli a bambusznád csomóját, és a benne levő harántlemez egyik felét meghagyja talpazatnak, akkor olyan alkalmatos, kézhez álló kancsóféleséghez jut, amilyen főként Kínában használatos. Nem, mindezt hiába is említeném, hiszen téged mindez éppenséggel nem érdekel. Viszont...

– Viszont...?

– Viszont azt válaszolom, hogy: ha nem tudnád, Kínában úgy eszik a bambuszt, akár minálunk a spárgát.

– Harminc láb magas spárga! - hüledezett a tengerész. - És jó étel?

– Kitűnő - felelte Harbert. - Csakhogy nem éppen a harminc láb magas szárakat eszik, hanem a fiatal hajtásokat.

– Remek, fiam, remek! - örvendezett Pencroff.

– És hozzátehetem, hogy a zsenge bambusz szárának ecetben pácolt bele ízletes fűszer.

– Még remekebb, Harbert!

– Végül pedig elárulhatom, hogy a bambusz boga cukros levet izzad, és abból nagyon kellemes ital készül.

– Ez minden? - kérdezte a tengerész.

– Ez minden!

– Pipába nem jó véletlenül?

– Sajnos, abba nem, szegény barátom!

Harbertnek és Pencroffnak nem kellett sokáig keresgélniök, hamarosan megtalálták az éji szállásnak alkalmas helyet. A szél korbácsolta délnyugati hullámok gyakorta verdesték a part menti sziklákat, ezért sok rés nyílt bennük; olyan üreg is nem egy akadt, amelyben a telepesek meghúzódhattak éjszakára, hogy ne csapja őket a hűvös levegő. A tengerész és Harbert már éppen arra készültek, hogy behatolnak az egyik üregbe, de hátrahőköltek, mert vérfagyasztó bömbölés tört ki belőle.

– Vissza! - kiáltotta Pencroff. - A mi puskánkban csak sörét van, márpedig az az állat, amelyik ilyen szépen ordít, a sörétet csak annyiba venné, mintha sót hintenénk a farkára!

A tengerész megragadta Harbert karját, és visszarántotta a sziklák közül; épp jókor, mert egy pillanattal később jól, megtermett vadállat jelent meg a barlang nyílásában.

Jaguár volt, legalább akkora, mint ázsiai rokonai: orrától a farka tövéig több mint öt láb hosszúságú. Rőtes bundáját, ellentétben hasa fehér szőrzetével, több sor nagy, fekete petty tarkította. Harbert tüstént fölismerte benne a tigris vérengző vetélytársát: a jaguár sokkal félelmetesebb, mint rokona, az ezüst oroszlánnak is nevezett kuguár, az legföljebb a farkas vetélytársa lehet.

A jaguár szőrét borzolva előbbre lépett, és tűzben égő szemmel nézett körül; nyilván sohasem látott még embert.

Ebben a pillanatban Gedeon Spilett megkerülte a magas sziklákat, Harbert pedig abban a hitben, hogy az újságíró nem vette észre a jaguárt, elébe futott; a kiváló vadász azonban csak intett, és folytatta útját. Nem ez volt az első jaguár életében; tízlépésnyire megközelítette a fenevadat, aztán puskáját ráirányítva megállt, egyetlen izma sem rezzent.

A jaguár most őellene fordult, és nekirontott, de abban a pillanatban, amikor reá akarta vetni magát, golyó találta a két szeme közt, és holtan rogyott össze.

Harbert és Pencroff a jaguárhoz rohant. Nab és Cyrus Smith is odaszaladt. Percekig bámulták a földön elnyúlt, hatalmas bestiát; aztán elhatározták, hogy pompás bundáját dísznek akasztják a Gránitpalota nagytermének a falára.

– Ó, Spilett úr! - kiáltott föl Harbert érthető lelkesedéssel. - Mennyire csodálom önt, és mennyire irigylem!

– Nincs miért, fiacskám - felelte az újságíró -, te is ezt tetted volna az én helyemben.

– Én? Ilyen hidegvérűen?...

– Képzeld, Harbert, hogy nem jaguárra lősz, hanem nyúlra, akkor mindjárt olyan nyugodtan célzol majd rá, mint annak a rendje!

– Hát, ami azt illeti - jegyezte meg Pencroff -, ez a jaguár már a nyúlnál is ártalmatlanabb...

– Most pedig, barátaim - mondta Gedeon Spilett -, ha már a jaguár volt szíves önszántából kiköltözni a lakásából, nem látom be, miért ne foglalhatnánk el ezt a barlangot éjszakára...

– Talán más jaguár is lakik benne, és később hazajön! - vetette ellen Pencroff.

– Elég, ha tüzet gyújtunk az üreg bejáratánál - felelte az újságíró -, akkor semmiféle állat nem meri átlépni a küszöböt.

– Nosza rajta, gyerünk a jaguárpalotába! - kiáltott a tengerész, és magával vonszolva a jaguár tetemét, elindult.

A telepesek követték őt az elhagyott barlang felé, ott pedig a menedék előtt Nab megnyúzta a jaguárt, társai pedig eközben nagy halom száraz rőzsét hordtak a bejárathoz, találtak bőséggel az erdőn.

Cyrus Smith azonban, aki szintén fölfedezte a bambuszcsoportot, odament, levágott néhány szárat, és darabjait a tüzelő közé szórta.

Amikor mindezzel elkészültek, nagy nehezen letelepedtek a barlang földjén szanaszét heverő lerágott csontok közt; fegyvereiket mindenesetre megtöltötték, hogy váratlan támadás ne érje őket készületlenül; aztán megvacsoráztak, majd amikor elérkezett a lefekvés ideje, meggyújtották a barlang szájánál fölhalmozott rőzsét.

Hirtelen valóságos sortűz reszkettette meg a levegőt! A bambuszdarabkákat elérte a láng, azok durrogtak úgy, mint a tűzijáték röppentyűi. Ez a zenebona önmagában is elegendőnek bizonyult, hogy a legbátrabb ragadozókat is elriassza a barlang tájékáról. A durrogtatásnak ez a módja nem a mérnök találmánya volt, Marco Polo¹ szerint a tatárok évszázadok óta így tartják távol táborhelyeiktől Közép-Ázsia félelmetes vadállatait.