Ettől fogva nem múlt el egyetlen nap sem, hogy Pencroff meg ne tekintette volna a „szántóföldet”: így nevezte halálos komolysággal azt a helyet, ahová a búzaszemet elvetették. Jaj volt annak a bogárnak vagy féregnek, amelyik a búzamag közelébe merészkedett! Pencroff nem ismert irgalmat!

Június utóján szüntelenül szakadt az eső, de aztán egyszer csak végképp hidegre fordult az idő, és ha a telepeseknek lett volna hőmérőjük, az most bizonyára öt-hat fokot mutatott volna fagypont alatt.

Másnap június 30-a volt, péntek: ez a nap az északi félgömbön december 31-nek felel meg. Nab megjegyezte, hogy eszerint az esztendő csúf nappal ér véget; mire Pencroff csak annyit felelt:

– Sebaj, legalább az újév első napja mindenképpen csak szebb lehet... Ez többet ér!

Annyi bizonyos, hogy az „újév” farkasordító hideggel köszöntött be. A Hála-folyó torkolatában föltorlódtak a jégtáblák, a tavat pedig teljes egészében jégpáncél borította.

A tűzifakészletet újra meg újra ki kellett egészíteniök. Pencroff nem tartott tőle, hogy a folyó hamarosan befagy, és azt remélte, továbbra is hajlandó lesz rendeltetési helyükre szállítani a tetejesen megrakott tutajokat. A víz sodra fáradhatatlan motor, de azért a telepesek néhány taligányi szenet is fuvaroztak a Franklin-hegy tövétől a Gránitpalotába. A kőszén jótékony melegét különösen július 4-től értékelték igazán; ekkor ugyanis beállt a nagy hideg, és a hőmérséklet mintegy tizenkét-tizenhárom fokra süllyedt a fagypont alá. A telepesek kandallót építettek az ebédlőben is, és attól fogva ott végezték közös munkáikat.

Most, a hideg időszak beköszöntén, Cyrus Smith elégedetten állapította meg: igen jól tették, hogy a Grant-tóból vízeret vezettek a Gránitpalotába. A vízvezeték szája a jégkéreg alatt torkollott a tóba, vize a hajdani lefolyócsatornán csurgott végig, a Gránitpalotában a hátsó raktárhelyiség talajába vájt belső tartályba gyűlt, onnan pedig fölöslege a kúton át a tengerbe ömlött. Ivóvízben tehát soha nem láttak hiányt.

Az utóbbi hetekben különösen száraz lett az időjárás, és a telepesek úgy döntöttek, hogy minden meleg holmijukat magukra öltik, és egyik napjukat a Hála-folyó meg a Karom-fok közt elterülő vidék fölkutatására fordítják. A szigetnek ezen a szakaszán roppant ingovány terült el: eredményes vadászat ígérkezett benne, hiszen az efféle szittyós lápokon csak úgy nyüzsögnek a víziszárnyasok.

Jövet is, menet is nyolc-kilenc mérföldes út állt előttük, arra kellett számítaniok tehát, hogy a kirándulás egynapos lesz. Minthogy azonban nemcsak vadászatra indultak, hanem a sziget egyik ismeretlen fertályának fölfedezésére is, ezúttal az egész csoport részt vett a vállalkozásban. Ezért aztán július 5-én, hajnali hat óra tájt, alig pitymallott még, Cyrus Smith, Gedeon Spilett, Harbert, Nab és Pencroff, vadászgerellyel, madárfogó hurokkal, íjakkal, nyilakkal és kellő elemózsiával fölszerelve elhagyta a Gránitpalotát; Top ugrándozva iramodott előre.

A legrövidebb utat választották, és ez az út a Hála-folyót borító vastag jégkérgen át vezetett.

– Csakhogy a jég nem pótolja ám az állandó hidat! - jegyezte meg igen helyesen a hírlaptudósító.

Csakugyan, a „komoly” híd építése valóban ott szerepelt az elvégzendő munkák lajstromán.

A telepesek most léptek első ízben a Hála-folyó jobb partjára, most hatoltak be először a fenséges, hóborította, örökzöld szálfák sűrűjébe.

Ám alig tettek meg fél mérföldet, amikor Top csaholása népes négylábú családot vert föl a vackáról; csak úgy iszkoltak kifelé a bozótból.

– Hohó, mintha rókák volnának! - kiáltott föl Harbert, és a vadul rohanó falka után bámult.

Valóban rókák voltak, mégpedig jól megtermett példányok; hangjuk ugatásra emlékeztetett, és ez Topot láthatólag meghökkentette, meg is torpant futtában egy pillanatra, s ezzel hagyta, hogy a gyors lábú állatok egérutat nyerjenek.

A kutya teljes joggal lepődött meg, hiszen nem tanult természetrajzot. Máskülönben az ugatásuk alapján megállapíthatta volna, miféle állatfajtához tartozik ez a vörhenyesszürke bundájú, fekete farkú, fehér farkbojtú rókacsapat. Harbert tüstént, habozás nélkül rá is vágta:

– „Fakó rókáknak” hívják őket!...

A fakó róka főként Chilében, a Falkland-szigeteken és Amerikának a harmincadik és negyvenedik szélességi körök közt elterülő partvidékein tenyészik. Harbert nagyon sajnálta, hogy Top legalább egyet nem csípett nyakon ezek közül a húsevők közül.

– Miért? Ehető? - tudakolta Pencroff, mert ő már csak e sajátos szempont szerint osztályozta a sziget állatvilágát.

– Nem - válaszolta Harbert -, nem ehető. De figyelemreméltó fajta, mert az állattan tudósai még nem döntötték el, hogy szembogaruk alapján nappali vagy éjjeli állatoknak tekintsék őket; sőt még azt sem, hogy a voltaképpeni kutyafélék családjába sorolhatók-e...

Cyrus Smith nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék a komolykodó magyarázat hallatára. Ami a tengerészt illeti, nemigen figyelt oda: mióta a rókákat nem sorolhatta az „ehető állatok” rendjébe, édeskeveset törődött azzal, milyen egyéb családba tartoznak. Csak annyit jegyzett meg, hogy amennyiben egyszer baromfiólat építenek a Gránitpalota tövében, jó lesz óvintézkedéseket foganatosítani e négylábú martalócok valószínű látogatásai ellen. Ezt senki nem vitatta.

A telepesek megkerülték a szirtet, és hullámnyaldosta, hosszú partszakaszra érték. Reggel nyolc órára járt az idő. Az ég, mint a tartós, nagy hidegek idején, most is tisztán csillogott, Cyrus Smith és társai mégsem fáztak a csípős levegőn, mert igencsak kimelegedtek a gyaloglásban. Meg aztán a szél sem fújt, és szélcsendben az alacsony hőmérséklet is sokkal inkább elviselhető. A láthatáron ragyogva emelkedett a nap az óceán színe fölé, hatalmas, izzó korongja azonban csak fényt sugárzott, meleget nem. Mozdulatlan tükörként terült el előttük a tenger, kéken, derűsen, akárcsak valamelyik földközi-tengeri öböl vize a felhőtlen égbolt alatt. Mintegy négymérföldnyire délkelet felé világosan látszott a karcsú földnyelvét jatagán alakban kinyújtó Karom-fok. Bal kéz felől alacsony szirtfüzér határolta a mocsarat; a napsugarak valósággal lángba borították. Az Unió-öbölnek ezt a részét semmi sem védte a nyílt tenger irányából, még csak holmi homokpad sem; ha tehát valamilyen hajót sodorna ide a keleti szél, akkor az semmiféle menedéket sem találna errefelé. A tenger nyugalmasan csillámlott, a legcsekélyebb áramlás sem fodrozta vizét, acélszínét a leghalványabb sárgás árnyalat sem élénkítette, sziklazátony sehol sem szabdalta: mindez arról tanúskodott, hogy a part itt meredeken szakad a tengerbe, és az óceán roppant mélységeket takar. Hátul, nyugat felől, mintegy négymérföldnyire a Vadnyugat-vadon első facsoportjai bontakoztak ki a messzeségből. Cyrus Smith és társai úgy érezték magukat, mintha hirtelenében valamilyen kietlen, jégborította szigetre csöppentek volna. A telepesek pihenőt tartottak, és falatoztak. Nab hideg húst tálalt, és rőzséből meg száraz moszatból rakott pásztortűzön néhány csészényi Oswego-teát főzött.

Cyrus Smithék étkezés közben is tovább nézelődtek. A Lincoln-szigetnek ez a tája valóban kietlenül kopárlott, teljesen elütött az egész nyugati vidéktől. Ez a látvány arra a megjegyzésre késztette az újságírót, hogy ha annak idején történetesen ezen a parton szenvednek hajótörést, akkor igazán siralmas képzetük támad leendő lakhelyükről.

– Azt hiszem, még partra evickélni sem bírtunk volna - felelte a mérnök -, olyan mély itt a tenger, és még csak szirt sincsen, ahová fölkapaszkodjék az ember. A Gránitpalota előtt legalább sziklahátak húzódnak, meg aztán ott a zátony is: mindez csak növeli a menekülés esélyeit. Itt azonban csak víz van, mélység, semmi más!

– Rendkívül furcsának tartom - jegyezte meg Gedeon Spilett -, hogy ezen az aránylag kicsiny szigeten ilyen változatosak a terepviszonyok. Ilyen sokféle tájalakulat természetszerűleg inkább csak nagyobb, összefüggő szárazföldeken figyelhető meg. Szinte azt hinné az ember, hogy a Lincoln-sziget nyugati, gazdag, termékeny oldalát a Mexikói-öböl meleg hullámai locsolják, északi és délkeleti partjai viszont a Jeges-tenger mellékén húzódnak.

– Igaza van, kedves Spilett - felelte Cyrus Smith -, jómagam is így észleltem. Én szintén különösnek találom ezt a szigetet, az alakját és a jellegét tekintve is. Minden megvan rajta, ami általában csak nagyobb szárazföldeken található, s ezért nem is csodálkoznék, ha kiderülne, hogy valaha csakugyan kontinens volt.

– Hogyan?! Kontinens a Csendes-óceán kellős közepén?! - kiáltott föl Pencroff.

– Miért ne? - felelte Cyrus Smith. - Miért ne lehetett volna Ausztrália, Új-Guinea, egész Ausztrál-Ázsia¹ és a Csendes-óceán valamennyi szigetcsoportja együtt valaha összefüggő szárazföld, a Föld hatodik világrésze, akkora, mint Európa vagy Ázsia, vagy Afrika, vagy akár a két Amerika? Csöppet sem tartom képtelenségnek, hogy a végtelen óceán szigetei voltaképpen nem egyebek, mint egy történelem előtti korban elsüllyedt földrész hegyormai!

– Olyasféle földrészé, mint egykor Atlantisz?² - kérdezte Harbert.

– Igen, fiacskám... ha ugyan Atlantisz létezett egyáltalán... - felelte a mérnök.

– És a Lincoln-sziget vajon ahhoz a szárazföldhöz tartozott? - tudakolta Pencroff.

– Meglehet - válaszolta Cyrus Smith -, s ez mindenesetre magyarázatát adná, hogy miért olyan változatos a sziget képe...

– És annak is, hogy miért tenyészik itt annyiféle állat - fűzte hozzá Harbert.

– Igazad van, fiam - bólintott a mérnök -, és ez az új érv megint csak az én föltevésemet támasztja alá. Mert az bizonyos, hiszen magunk is meggyőződtünk róla, hogy a szigeten sok állat él, s azok furcsa módon a legkülönfélébb fajtákhoz tartoznak. Márpedig ennek, nézetem szerint, egyetlen magyarázata lehet csupán: ez a sziget valamikor nagy, összefüggő szárazföld része volt, és az a szárazföld lassanként a hullámokba merült.

– Akkor hát azt is megérhetjük még - kérdezte hüledezve Pencroff, akit szemlátomást nem győzött meg teljesen a mérnök érvelése -, hogy egy szép napon az egykori földrész utolsó maradványai is eltűnnek a habokban, és egyetlen sziget sem marad Amerika és Ázsia közt?...

– Bizony - mondta a mérnök -, de majd támadnak új kontinensek, milliárd és milliárd apró lény dolgozik fölépítésükön a tenger alatt ebben a pillanatban is.

– Hát azok meg miféle kőművesek? - kérdezte Pencroff.

– Mészalgák és korallpolipok - válaszolta Cyrus Smith. Ezek az ázalékállatkák építették szakadatlan szorgos munkával a Clermont-Tonnerre-szigetet, az atoll*okat³ meg a Csendes-óceán rengeteg korallzátonyát. Negyvenhétmillió ázalék együttes súlya egy *granum,⁴ de ezek a parányi ázalékok, akár a korallpolipok, meszet termelnek, és a mészkő gránitszilárdságú tengerfenéki alapépítménnyé halmozódik.⁵ Valamikor, a földfelület keletkezésének első pillanataiban, vulkáni erők hasogatták a Föld kérgét, és egész világrészeket toltak föl a tenger alól; most azonban csupán ezek a szemmel nem látható parányok végzik ezt a munkát, annál is inkább, mert a tűz feszítőereje a Föld mélyében is jelentősen csökkent: bizonyság erre az a sok kialudt tűzhányó a Föld felszínén. S úgy hiszem, könnyen megeshetik, hogy az évezredek múlásával egymásra rakódó ázalékrétegek végül is hatalmas, összefüggő földterületté töltik föl az óceánt, kései nemzedékek élnek majd ezen az új világrészen, és teremtik meg a maguk műveltségét...

– No, az még odébb van! - jegyezte meg Pencroff.

– A természetnek van ideje rá - felelte a mérnök.

– De mire jók ezek az új kontinensek? - tudakolta Harbert. - Nekem legalábbis úgy tetszik, hogy a jelenleg lakható földterületek nagysága bőven elegendő az emberiségnek. Hiszen a természet semmi hiábavalót sem hoz létre...

– Valóban, a természet nem alkot semmi hasztalant - válaszolta a mérnök -, én azonban magyarázatát tudom adni annak, miért szükséges új földrészek létrejötte a jövőben, különösen itt, ezen a trópusi égövön, a korallképződés birodalmában. Legalábbis én ezt igen elfogadható magyarázatnak tartom.

– Mondja csak el, Cyrus úr, hallgatjuk - kérlelte Harbert.

– Nos, én a következőképpen vélekedem: a tudósok megegyeznek abban, hogy Földünk egy szép napon kipusztul, vagy legalábbis az állati és növényi élet lehetetlenné válik sártekénk folyamatos, mind erősebb kihűlése következtében. Csak a kihűlés okát illetőleg nem értenek egyet. Némelyek annak a tetemes hőmérséklet-csökkenésnek tulajdonítják, amely a Napban évmilliók múltán fog bekövetkezni, amikor is a hűlő Nap mind kevesebb hőt sugároz a Földre; mások ellenben azt bizonygatják, hogy Földünk veszít folyvást belső hevéből, s ez sokkal döntőbb következményekkel jár, mint azt általában föltételezik. Ami engem illet, én ezt az utóbbi nézetet tartom helyesebbnek, mert előttem áll a Hold példája: ezen a valóban teljességgel kihűlt égitesten csakugyan nyoma sincs a növényi és az állati életnek, noha a Nap most is szakadatlanul éppoly pazar bőséggel és hőséggel ontja felszínére sugarait, akár Földünkére. Mármost a Hold kihűlésének eszerint nyilván az az oka, hogy tökéletesen kihunyt benne az a belső tűz, amelynek az egész csillagvilág valamennyi bolygója és más égiteste az eredetét köszönheti. Nos hát egyszóval: bármi legyen is végtére az oka, az bizonyos, hogy Földünk egyszer óhatatlanul kihűl; ez a lehűlési folyamat azonban rendkívül lassan, fokozatosan fog végbemenni. S mi következik be akkor? Az, hogy a mérsékelt égövi tájak, amelyek egykor többé-kevésbé távoli földrészekre terjedtek ki, éppoly lakhatatlanná ridegülnek, mint amilyenek most a sarkvidékek. Következésképpen maga az emberiség, csakúgy mint az állatvilág, kénytelen lesz elárasztani a naptevékenységet legközvetlenebbül élvező zónákat. Roppant népvándorlás zajlik majd le akkor. Európa, Közép-Ázsia, Észak-Amerika többé-kevésbé elnéptelenedik, Ausztrál-Ázsia és Dél-Amerika déli fertálya nem kevésbé. A növényvilág pedig követni fogja a melegebb tájakra költöző emberiséget. A flóra ugyanakkor lepi majd el az Egyenlítő égövét, mint amikor a fauna. Dél-Amerika és Afrika középső részei lesznek a legsűrűbben lakott földrészek. A lappok és a szamojédok a Földközi-tenger partvidékén lelik majd meg az észak-sarki tengermellék egykori éghajlati viszonyait. S ki a megmondhatója annak, vajon nem bizonyulnak-e túlságosan is csekélynek az egyenlítői zónák ahhoz, hogy befogadják és táplálják az egész emberi népességet? Vajon nem az előrelátó anyatermészet gondoskodik-e, miként jelenleg is, valamilyen új szárazföld alapjainak a lerakásáról, hogy azon a kontinensen majd menedéket találhasson az elvándorló növényvilág és állatvilág, s vajon nem éppen ezekre az ázalékokra bízza-e ennek az új földrésznek a fölépítését? Gyakorta eltöprengek ezeken a dolgokon, barátaim, és szentül hiszem, hogy földgolyónk külseje egyszer majd tökéletesen átalakul, mert az új szárazföldek kiemelkedése következtében a tenger el fogja borítani a régieket, és az eljövendő századokban majdan új Kolumbuszok kelnek útra, hogy fölfedezzék a Csimborasszó, a Himalája vagy a Mont Blanc szigeteit, a hullámsír elnyelte Amerika, Ázsia és Európa tengerfelszín fölött maradt utolsó hegycsúcsait. Legvégezetül pedig ezekre az új földrészekre is rákerül a sor, s ezek maguk is lakhatatlanná válnak; a Föld melege elenyészik, akár a lelkevesztett emberi testé, az élet pedig, ha nem is egy csapásra, de apránként eltűnik földgömbünkről. Még talán az is megeshetik, hogy akkor bolygónk elpihen, átalakul, és egyszer majd valami magasabb szinten föltámad halottaiból!⁶ Mindez azonban, barátaim, a Teremtő titka, és én most az ázalékok munkájáról beszélve talán túlságosan is messzire ragadtattam el magamat a jövő rejtelmeinek firtatásában...

– Kedves Cyrusom - felelte Gedeon Spilett -, én ezeket az elméleteket olyan jósigékként hallgattam, amelyek egy nap teljesülni fognak...

– Isten a tudója - felelte a mérnök.

– No, mindez nagyon szép és nagyon jó - szólalt meg ekkor Pencroff, aki mindeddig tátott szájjal fülelt -, hanem úgy vélekedik-e, Cyrus úr, hogy a Lincoln-szigetet is az ázalékok építették?

– Nem - válaszolta a mérnök -, ez a sziget vulkáni eredetű.

– Akkor hát, ahogy létrejött, el is tűnhetik egy napon?

– Lehetséges...

– Ej, remélem, akkor már nem leszünk rajta.

– Biztosíthatom, Pencroff, hogy nem, elvégre semmi kedvünk itt szenderülni jobblétre, és előbb-utóbb talán mégis sikerül elkerülnünk innen...

– Csakhogy addig úgy kell ám berendezkednünk, mintha mindörökre itt szándékoznánk megtelepedni - jegyezte meg Gedeon Spilett. - Nem szeretem a félmunkát.

Ezzel befejeződött a beszélgetés. A falatozással is végeztek. A telepesek fölkerekedtek, hogy folytassák kutatóútjukat, és nemsokára az ingoványos terület határára értek.

Az volt, aminek gondolták: mocsár, mégpedig jókora; területe három-négyszáz ár⁷ lehetett, és egészen a sziget kerek, délkeleti csücskéig húzódott. Talaja növényi korhadékokkal keveredett agyagos iszapból állt. Káka, hínár, sás, szittyó borította, köztük itt is, ott is vaskos zsombékcsomók meredeztek a lápból, mint megannyi óriási, zöld puff, azaz bársonnyal borított, kerek, támlátlan ülőalkalmatosság. Sok helyütt befagyott tócsák csillogtak a napfényben. Ez a vadvíz nem keletkezhetett az esőzésektől, de még valamilyem folyó hirtelen áradásától sem. A telepeseknek arra a természetes következtetésre kellett jutniok, hogy az ingovány vize a talajból szivárgott a felszíne, s ez valóban így is volt. Kiapadására nem számíthattak, sőt attól is tarthattak, hogy nagy melegek idején a mocsár váltólázat előidéző, dögletes miazmákkal fertőzi meg a levegőt.⁸

A moccanatlan, pangó vízfelületen madarak százai csapongtak a vízinövények közt. Ügyes mocsári vadász vagy hivatásos lesipuskás egyetlen lövést sem vétett volna el, ha közéjük durrant. Falkástul röpködött a telepesek feje fölött a sok vadkacsa böjti réce, mocsári szalonka: kutatóink könnyűszerrel közelükbe kerülhettek, ezek a szárnyasok nemigen féltek az embertől.

Egyetlen sörétes lövésre minden bizonnyal tucatszám hullottak volna a sűrű tömegben suhogó szárnyasok. A telepesek azonban kénytelen-kelletlen beérték azzal, hogy nyíllal szedjenek le egynéhányat. A zsákmány így csekélyebb lett ugyan, a halkan surranó vessző viszont azzal az előnnyel járt, hogy nem riasztotta föl a madarakat, amelyek a fegyverdörrenésre alighanem hanyatt-homlok menekültek volna a mocsár legtávolabbi zugaiba. A vadászok ezúttal megelégedtek hát tucatnyi fehér tollú, fahéjszín örvű, zöld fejű, fekete-fehér-rőt szárnyú, lapos csőrű kacsaféle madárral: ezekben Harbert a Tadorna vulpanser vagy egyszerűbben hullámkacsa nevű szárnyast ismerte föl. Top ügyesen segített az állatok kézre kerítésében. A telepesek tehát gazdag vadászterületre bukkantak, amelyet első zsákmányukról tüstént el is neveztek Hullámkacsa-mocsárnak. Ha eljön az ideje, alaposan kiaknázzák majd ezt az új víziszárnyas-lelőhelyet, s az a gondolat is felötlött bennük, hogy ha házibaromfivá nem szelídíthetők is ezek a vízimadarak, de legalább a tó környékére szoktathatják őket: s ezzel aztán a jövendőbeli kacsapecsenye mindig ott lesz a közelükben.

Délután öt óra tájban Cyrus Smith és társai hazafelé indultak, átvágtak a Hullámkacsa-mocsáron, majd átkeltek a Hála-folyó jéghídján.

Este nyolc órára már otthon is voltak a Gránitpalotában.