Eljött a szeptember. Még mindig nem hagyhatták el a Gallia sötét, de biztonságos mélyét, hogy visszaköltözködjenek a Nina-kaptárba. A méhek megfagytak volna hajdani sejtjeikben.

Szerencsére és ugyanakkor szerencsétlenségükre, semmi jele se mutatkozott annak, hogy a vulkán hamarosan ismét működni kezdene.

Szerencsére, mert egy váratlan kitörés éppen a láva útjában találta volna a Melegföld lakóit; és szerencsétlenségükre, mert ha a vulkán működik, valamennyiük örömére elölről kezdődött volna a Nina-kaptárbeli aránylag könnyű, aránylag kényelmes élet.

– Hét kellemetlen hónapot töltöttünk már itt! - jegyezte meg Ben-Zuf. - Figyelte közben a kis Ninát, kapitány uram?

– Igen, Ben-Zuf. Mintha Gallia lakóinak minden életkedve, bizakodása ebben a melegszívű kis teremtésben öltött volna testet. Igazán nagyszerű kislány!

– Igen, kapitány uram, de majd később...

– Mi lesz később?

– Hát amikor majd visszatérünk a Földre! Csak nem hagyjuk el ezt a kedves gyermeket?

– Dehogy hagyjuk el! Örökbe fogadjuk!

– Pompás, kapitány uram, legalább lesz családja ennek a kedves kis jószágnak!

Október első napjaiban a hőmérséklet már csaknem elviselhető volt még éjszaka is. A Gallia már csak háromszor akkora távolságban volt a Naptól, mint a Föld. Az átlaghőmérséklet mínusz harminc-harmincöt fok volt. A kolónia tagjai egyre gyakrabban látogattak föl a Nina-kaptárba, egyre gyakrabban mentek ki a partra is. Ismét előszedték a korcsolyákat, hogy élvezhessék a mozgást a tenger tükörsimára fagyott jegén. Boldogok voltak, mint ahogy boldog a börtönéből szabaduló rab. Servadac kapitány, Timasef gróf és Prokop hadnagy most is mindennap összeültek, megbeszélték a helyzetet, s megvitatták „a földetérés” nagy kérdését. Mert hiszen azzal, hogy találkoznak a Földdel, még nem fordul jóra minden; gondolniuk kell arra is, hogy a földetérés veszélyeit, amennyire csak lehet, kiküszöböljék.

Palmyrin Rosette volt a Nina-kaptár legbuzgóbb látogatója. Hajdani megfigyelőhelyére vitette föl ismét a csillagvizsgáló távcsövét, s az eget kémlelte, míg csak meg nem dermedt keze-lába.

Hogy legújabb megfigyeléseinek, számításainak mi az eredménye, azt nem kérdezték meg tőle, hiszen úgysem felelt volna. Néhány nap múlva azonban észrevették, hogy a professzort valami bántja. Fölment a Nina-kaptárba, aztán megint leereszkedett a mélybe, újra fölment, s megint csak leereszkedett a meredeken lejtő kürtőn át, s közben szüntelenül dünnyögött, szitkozódott, s barátságtalanabb volt, mint valaha. Ben-Zuf, aki nem ijedt meg a saját árnyékától, néhányszor megpróbált szóba elegyedni vele, de hogy milyen fogadtatásban részesült, arról jobb nem is beszélni. Ben-Zuf a szíve mélyén persze örült a professzoron olyan világosan látható csalódottság jeleinek.

„Odafönt aligha mennek a dolgok úgy, ahogy a tudós úr szeretné - gondolta. - Bánom is én, fő az, hogy hagyjon békét a csillagvilágnak, no meg nekünk!”

A kis kolónia vezetőit viszont komolyan elgondolkoztatta Palmyrin Rosette mélységes rosszkedve. Talán mégis átnézte a számításait, s kiderült, hogy ezek nem vágnak egybe legújabb megfigyeléseinek eredményeivel? Más szóval: az üstökös pályájának nem azon a pontján volna, ahol a számítások szerint lennie kellene, s így nem fog az előre kiszámított ponton és pillanatban találkozni a Földdel?

Mindig ez volt a legnagyobb félelmük, s minthogy reménységeik alapjául kizárólag Palmyrin Rosette közlései szolgáltak, most, hogy rosszkedvűnek látták, minden okuk megvolt a szorongásra.

A professzor szemmel láthatóan a világmindenség legboldogtalanabb csillagászává változott. Ennek az oka nem lehet más, mint az, hogy a számításai nem egyeznek a megfigyeléseivel, s hiúsága most mérhetetlenül szenved. Annyi bizonyos, hogy valahányszor a megfigyelőhelyéről leereszkedett a mélységbeli dolgozószobájába, mindig valóságos dühroham vett rajta erőt. Ha valaki ilyenkor a közelébe merészkedett volna, meghallhatta volna a professzor dünnyögését:

– Átok és pokol! Mit jelentsen ez? Mi keresnivalója van ott? Pontosan kiszámítottam a helyét, és nincs ott! Ó, a nyomorult! Késik! Vagy én vagyok bolond, vagy Newton volt! Mindez ellenkezik a gravitáció általános érvényű törvényeivel! A megfigyeléseim helyesek, a számításaim pontosak! Ó, ez az átkozott tekergő!

S Palmyrin Rosette dühében már a haját tépte volna, ha van neki.

Mindig ugyanaz kínozta: következetes és megmagyarázhatatlan eltérés a számítások és a megfigyelések eredménye között.

– Gondolkozzunk csak! - dünnyögött tovább. - Megbomlott volna az égi mechanizmus? Nem! Ez képtelenség! Mégiscsak én tévedek! Pedig hát..., pedig hát...

Palmyrin Rosette belesoványodott volna a gyötrődésbe, ha még lett volna mit lefogynia.

A professzor csalódott volt, a körülötte levők viszont nyugtalanok, ám az önző tudós mit sem törődött a többiek nyugtalanságával.

Ez az állapot aztán egyszer mégiscsak véget ért.

Október 12-én a Nina-kaptárban őgyelgő Ben-Zuf arra figyelt fel, hogy a nagyteremben a professzor vadul elüvölti magát. Nyomban berohant hozzá.

– Talán megütötte magát, professzor úr? - kérdezte, és a hangja nem volt túlságosan résztvevő.

– Heuréka! azt mondtam, hogy heuréka! - és Palmyrin Rosette szabályszerűen toporzékolt. Elragadtatott hangjában öröm és düh keveredett.

– Heuréka? - mondta utána kissé tanácstalanul Ben-Zuf.

– Bizony, heuréka! Tudod legalább, hogy mit jelent ez a szó?

– Nem én!

– Akkor hát menj a pokolba!

„Még szerencse - gondolta Ben-Zuf -, hogy amikor a professzor nem akar egyenes választ adni, ezt legalább finom formában közli!”

És ezzel elment, persze nem a pokolba, hanem oda, ahol Hector Servadacot sejtette.

– Kapitány uram, valami újságot jelenthetek! - közölte.

– És mi az az újság?

– A tudósunknak... No, szóval hogy is mondjam, herkulája vagy heurékája vagy mije van!

– Megtalálta! - kiáltott föl Servadac kapitány. - De mit talált meg?

– Hát azt én már nem tudom.

– Pedig éppenhogy ezt kellene tudnunk!

És Servadac kapitány nyugtalansága most már aggasztóan fokozódott.

Közben Palmyrin Rosette ismét lefelé tartott a dolgozószobájába, s közben szüntelenül dünnyögött:

– Igen, erről van szó... Csakis erről lehet szó!... Ó, a nyomorult!... De ha valóban így van, hát meglakol érte!... De vajon bevallja-e? Soha!... De akárhogy is, kiszedem én belőle!... Majd csellel élek... És aztán majd meglátjuk!

A többiek mit sem értettek az egészből, nyilvánvaló volt azonban, hogy Palmyrin Rosette e naptól kezdve egészen megváltozott Hakhabut uram iránt. Eddig mindig kerülte, vagy ha találkozott vele, becsmérelte. Most mindez megváltozott.

Palmyrin Rosette magatartásán Hakhabut uram csodálkozott legjobban. Hogyisne csodálkozott volna! A professzor egyre gyakrabban kereste fel sötét butikjában, elbeszélgetett vele, kérte, hogy meséljen magáról, az üzleteiről, a terveiről. Megkérdezte tőle, vajon jól adta-e el a portékáját, szép haszonhoz jutott-e, javára tudta-e fordítani ezt a talán soha vissza nem térő alkalmat. S miközben így kérdezősködött, világosan látszott rajta, hogy a legszívesebben nyomban megfojtaná az öreg kalmárt.

Hakhabut uram, a gyanakvó vén róka, persze csak kitérő válaszokat adott. Sehogy sem értette a professzor hirtelen megváltozását, s már-már arra gondolt, hogy talán pénzt akar tőle kölcsönkérni. No de azt már nem! Az öreg uzsorás szívesen adott volna jó kamatra kölcsönt az orosz grófnak, de már Hector Servadac aláírását sem becsülné sokra, ami meg a professzort illeti, ugyan kinek jutna eszébe kölcsönt adni egy tudósnak?! Hakhabut uram hát csak gyanakodva pislogott Palmyrin Rosette-re.

Közben a szegény öreg uzsorás megfeledkezett valami fontos dologról. Jó pénzért sorra eladogatta majd az összes élelmiszert, s nem jutott eszébe, hogy neki magának is kell valamicske, így történt, hogy elfogyott a kávéja az utolsó szemig, márpedig Hakhabut uram, akárcsak a professzor, nem tudott élni kávé nélkül. Hosszan töprengett, mitévő legyen, végül is arra gondolt, hogy a közös tartalékokból neki éppúgy jár, mint a kolónia bármelyik tagjának, s szépen Ben-Zuf elé állt.

– Ben-Zuf úr, kérem - mondta nyájasan -, egy kis kérésem volna magához.

– Mondd csak, öreg Harpagon!

– Szeretném, ha kaphatnék vagy félkilónyi kávét, mert nekem már nincs egy szem sem.

– Fél kiló kávét?! Hogyhogy? Fél kiló kávét kérsz?

– Igen, Ben-Zuf úr.

– Hát, ez bizony nem kicsiség!

– Miért, talán nincs már több?

– De van még vagy száz kilónk.

– Akkor hát?

– Akkor hát, öregem - és Ben-Zuf aggasztó módon csóválta a fejét -, alig hiszem, hogy adhatnék neked!

– De adjon csak, Ben-Zuf úr, adjon csak, hadd örvendezzek!

– Hát öregem, hogy örvendsz vagy nem örvendsz, arra bizony fütyülök!

– De hiszen akárki kérne, adna neki...

– Bizony, bizony! Csakhogy te nem vagy akárki!

– Akkor hát...

– Akkor hát a főkormányzó úr őkegyelmessége elé terjesztem a kérésedet.

– Ó, Ben-Zuf úr, én bízom az ő igazságérzetében...

– Vigyázz, öregem, nehogy éppen az igazságérzete miatt csalódj!

S ezzel Ben-Zuf faképnél hagyta az öreget.

Palmyrin Rosette, aki újabban mindig Hakhabut mester után leselkedett, most is lesben állt, és végighallgatta Ben-Zuf meg az öreg beszélgetését. Úgy érezte, most jó alkalom nyílik arra, hogy végrehajtsa tervét, s odalépett az öreghez.

– Hallom, Hakhabut uram, hogy kávéra volna szüksége!

– Igen..., professzor úr.

– Hát minden kávéját eladta már?

– Jaj, bizony elkövettem ezt a hibát!

– Ejnye, ejnye! Pedig, ugye, a kávé nagyon kell magának? Hát bizony a jó kávé kellemesen fölmelegíti az embert!

– Így van... Ebben a sötét pincében nem tudok lemondani róla!

– Legyen nyugodt, Hakhabut uram, kap majd eleget!

– Ugye, kapok, professzor úr?... És ha százszor is én adtam el azt a kávét, nekem is éppúgy jogom van ahhoz, hogy igyam belőle, mint akárki másnak.

– Bizony, Hakhabut uram... Okosan beszél! És mondja csak, nagy mennyiségre volna szüksége?

– Csak egy fél kilócskát akarok! Hiszen annyira spórolok vele...

– És hogyan mérnénk le ezt a fél kilót? - kérdezte Palmyrin Rosette, és a hangja most némi türelmetlenséget árult el.

– Hát a rugós mérlegemmel! - dünnyögte az öreg.

– Úgy... Szóval a rugós mérleggel! Nincs más mérleg magánál?

– Nem, nincs másik!

– Pompás! Így legalább jól jár majd, fél kiló helyett három és felet kap!

– Úgy van... Így gondoltam én is!

A professzor fürkészőn nézte az öreget. Szeretett volna valamit kérdezni tőle... De aztán mégsem merte föltenni a kérdést, félt, hogy az öreg úgysem mondja meg neki az igazat, amit pedig mindenáron meg kell ismernie.

Türelmetlenségében már mégis majdnem beszélni kezdett, mikor odalépett hozzájuk Ben-Zuf.

– Mit mondott a főkormányzó úr? - kérdezte izgatottan Hakhabut uram.

– Hát bizony a kormányzó úr nem hajlandó...

– Nem hajlandó nekem kávét adni?! - jajdult föl az uzsorás.

– Nem, de azt nem bánja, ha eladunk neked.

– Eladni nekem?! Irgalmas ég!

– Igen, és ez így van rendjén, hiszen már kiszipolyoztad minden fillérünket. No, gyerünk, ide a pénzt!

– Arra kényszerítenek, hogy vásároljak, mikor akárki...

– Egyszer már mondtam, hogy te nem vagy akárki! Egyszóval vásárolsz vagy nem?

– Irgalmas ég!

– Beszélj már, mert bezárom a boltot!

– Jó, vásárolok - mondta az öreg uzsorás, aki tudta, hogy Ben-Zuffal nem tréfálkozhat sokáig.

– Helyes...

– De milyen áron kapom?

– Amilyen áron te adtad nekünk. Ne félj, nem nyúzunk meg, a bőröd nem érné meg a fáradságot.

Hakhabut uram a zsebébe nyúlt, mint aki pénz után kotorászik.

A professzor egyre fokozottabb figyelemmel leste, tekintetét egy pillanatra sem vette le az öreg uzsorásról.

– Akkor hát mennyit kell fizetnem egy fél kiló kávéért? - nyögte Hakhabut uram.

– Tíz frankot - hangzott Ben-Zuf válasza. - A Melegföldön ennyi a kávé ára. De ne törődj vele, öregem, hiszen ha visszatérünk a Földre, az aranynak nem lesz semmi értéke!

– Még hogy az aranynak nem lesz értéke! Megtörténhet ez a szörnyűség, Ben-Zuf uram?!

– Majd meglátod!

– Irgalmas ég! Tíz frankot egy fél kiló kávéért!

– Abbahagynád már a siránkozást?!

Hakhabut uram ekkor elővett egy aranypénzt, jól megnézte a lámpafénynél, és búcsúzóul majdnem megcsókolta.

– És az én rugós mérlegemen mérik meg a kávét? - kérdezte gyanúsan panaszos hangon.

– Miért, mi egyébbel mérhetném meg?

Ezzel Ben-Zuf fogta a rugós mérleget, a horgára tálcát akasztott, erre öntött annyi kávét, hogy a mérleg nyelve fél kilót, azaz a valóságban három és felet mutasson.

Hakhabut uram éberen figyelte a műveletet.

– Tessék, kész! - közölte Ben-Zuf.

– Jól megmérte? - aggodalmaskodott az öreg, és egészen közel hajolt a mérleghez.

– Rendesen megmértem, öreg Szardanapál!

– Billentse meg kicsit a tálcát az ujjával!

– Aztán minek billentsem?

– Mert... Merthogy..., merthogy a mérlegem esetleg... Előfordulhat, hogy nem egészen pontos!

E szavak hallatára Palmyrin Rosette nekiugrott Hakhabut uramnak. Elkapta a vállát, és kegyetlenül megrázta.

– Piszok! - üvöltötte.

– Segítség! - üvöltötte Hakhabut uram is.

Most már valósággal birkóztak, és Ben-Zufnak esze ágában sem volt beleavatkozni a küzdelembe. Éppen ellenkezőleg, biztatta az ellenfeleket, s közben vidáman nevetett. Az ő szemében ugyanis egyik se volt különb a másiknál.

A harci zajra azonban odasietett Servadac kapitány, Timasef gróf és Prokop hadnagy, és mikor látták, hogy mi történik, szétválasztották a verekedőket.

– Mi történt itt? - kérdezte döbbenten Hector Servadac.

– Az történt - kiáltotta Palmyrin Rosette -, az történt, hogy ez a csaló gazember hamis mérleget kölcsönzött nekünk, ez a rugós mérleg mindig többet mutat a valódi súlynál!

– Igaz ez, Hakhabut uram?

– Kormányzó úr... Igen... Nem!... Igen!...

– Az történt, hogy ez a tolvaj csaló hamis mérleget használt - folytatta a professzor növekvő haraggal -, és mikor ezzel a hamisított mérleggel mértem meg az üstökösömet, a mérleg a valódinál nagyobb súlyt mutatott!

– Igaz ez?

– Hogy is mondjam... Nem is tudom... - dünnyögte Hakhabut.

– És végül az történt, hogy e hamis súlyt vettem az új számításaim kiindulópontjául, így hát a számítások eredménye nem egyezhetett meg a megfigyeléseim eredményével, következésképpen azt kellett hinnem, hogy nincs már a helyén.

– De kicsoda? Micsoda? A Gallia?

– Ugyan, dehogy! A Nerina! A holdunk!

– De a Gallia...

– Ugyan, hagyjuk! A Gallia most is ott van, ahol lennie kell! - legyintett dühösen Palmyrin Rosette. - Megy a maga útján a Föld felé, és vele együtt mi is, meg ez az átkozott csaló, hogy az ördög nyúzza meg!