– Az én üstökösöm! - mondta zordonan a professzor, majd szemöldökét összevonva úgy nézett hallgatóira, mintha valaki vitatni akarná tulajdonjogát a Galliára. Magában talán még azon is gondolkozott, hogy a köréje sereglő emberek miféle címen tolakodtak be az ő birodalmába.

Pedig Servadac kapitány, Timasef gróf és Prokop hadnagy nem szólt egy árva szót sem. Végre tudták, mihez tartsák magukat. Az olvasó nyilván emlékszik még arra, hogy hosszú vitáik során mi mindenre nem gondoltak, mikor azt találgatták, miképpen kerültek a történelemben eddig ismeretlen körülmények közé, mi okozta a december 31-éről január 1-ére virradó éjszaka bekövetkezett kataklizmát. Először - mint emlékezetes - arra gondoltak, hogy megváltozott a Föld rotációs tengelye, majd arra, hogy a földgolyóról leszakadt darab kering velük a világűrben, végül azt a feltevést fogadták el, hogy egy ismeretlen üstökössel találkozott a Föld, melynek egy darabját az üstökös magával ragadta a világűrbe.

A múltat most már ismerik, a jelent látják. Mit tartogat a jövő? Ez a különc tudós talán azt is megsejtette? Hector Servadac és a társai tétováztak, vajon föltegyék-e neki a kérdést.

Palmyrin Rosette most teljes professzori nagyképűséggel várta, hogy a nagyteremben összesereglett idegeneket bemutassák neki.

Hector Servadac vállalta ezt a szerepet, nehogy megbántsák az érzékeny és mérges természetű csillagászt.

– Bemutatom Timasef grófot!

– Isten hozta, gróf! - biccentett Palmyrin Rosette kegyes házigazdaként.

– Professzor úr - mondta Timasef gróf -, nem egészen önszántamból kerültem az ön üstökösére, mégis köszönettel tartozom önnek a szívélyes fogadtatásért.

Hector Servadac értette a válasz iróniáját, s kicsit mosolygósan folytatta a bemutatást:

– Prokop hadnagy a *Dobryná*nak, vagyis annak a hajónak a parancsnoka, mellyel körbejártuk a galliai világot.

– Körbe?... - hökkent meg a professzor.

– Körbe! - hangzott Servadac kapitány válasza, majd folytatta: - Ben-Zuf, a tiszti...

– Gallia főkormányzójának hadsegédje - sietett közölni Ben-Zuf a két címet és rangot, mert nagyon nem szerette volna, ha valamelyikről is megfeledkeznek.

Ezután sorra bemutatták az orosz matrózokat, a spanyolokat, Pablót és Ninát, s vastag szemüvege mögül a professzor meglehetősen barátságtalan tekintetet vetett rájuk; látszott rajta, hogy nem szereti a gyerekeket.

Hakhabut uram nem várt bemutatásra, előrelépett, s így szólt:

– Csillagász úr! Csak egy kérdést, egyetlenegy kérdést, melyet én oly igen fontosnak tartok... Mikorra remélhetjük a visszatérést a Földre?

– Ugyan, kérem! - legyintett türelmetlenül a professzor. - Ki gondol visszatérésre, hiszen jóformán alighogy elindultunk!

A megismerkedés szertartása után Hector Servadac arra kérte a professzort, mondaná el, vele hogy s mint esett a dolog.

A professzor beszámolójából a következők derültek ki:

A francia kormány ellenőriztetni akarta a párizsi délkörön végzett ívméréseket, s e munka elvégzésére tudósokból álló bizottságot nevezett ki; e bizottságba nem hívták meg a nehéz természetéről ismert Palmyrin Rosette-et. A professzor elhatározta, hogy saját szakállára fog dolgozni. Azt állítván, hogy a geodéziai alapfölmérésekbe pontatlanságok csúsztak be közölte, hogy újból ellenőrzi a felméréseket az ív déli részén, vagyis abban a negyvenmérföldes szárú háromszögben, mely Formentera és a spanyol partvidék között terül el. Ezt a munkát Arago és Bio már korábban elvégezte, méghozzá rendkívül pontosan.

Palmyrin Rosette tehát elhagyta Párizst, a Baleárok szigetekre ment, s a Formentera sziget legmagasabb csúcsán állította föl csillagvizsgálóját, s Joseph nevű szolgájával együtt remeteéletre rendezkedett be. Néhány könyvet vitt magával, a csillagászati vizsgálódáshoz szükséges eszközöket, két hónapra elegendő élelmiszert és a távcsövét, melytől sohasem vált meg, s mely már szinte szervesen hozzá tartozott. A szenvedélyes csillagász szüntelenül arról ábrándozott, hogy egyszer valami jelentős felfedezésre jut, mely halhatatlanná teszi a nevét. Ez volt a bolondériája.

Palmyrin Rosette munkája rendkívül nagy türelmet igényelt. Minden éjszaka figyelnie kellett a jelzőtüzet, melyet munkatársa gyújtott a spanyol parton, a tűznek megfelelően kellett beállítania háromszögelőjét, hogy így ellenőrizze a nappali fölméréseket. Ekkoriban rendkívül sűrű köd takarta nemcsak Európának ezt a részét, hanem csaknem az egész földgolyót. A Baleárok felett azonban több ízben is fölszakadt a köd, s Palmyrin Rosette ilyenkor - noha egy percre sem felejtette, hogy a jelzőtüzet kellene figyelnie - az égboltot fürkészte, illetve az égboltnak azt a részét, ahol az Ikrek csillagkép fénylik. Szabad szemmel mindössze hat csillag látszik a csillagképből, de megfelelő erősségű teleszkópon át hatezret láthat a vizsgálódó. Palmyrin Rosette-nak azonban nem volt ilyen jó teleszkópja, így csak csillagászati távcsövével fürkészte az Ikreket.

Egy napon azonban az Ikrek csillagai között megpillantott egy fénylő pontot, mely tudomása szerint egyetlen csillagászati térképen sem szerepelt. A fénylő pontot néhány éjszakán át figyelve, azt tapasztalta, hogy ez roppant gyorsan változtatja a helyét. Vajon új égitestet fedezett volna fel? Vajon megvalósult volna régi álma?

Palmyrin Rosette fokozott figyelemmel követte a csillag mozgását, s végül rájött, hogy üstököst lát. Hamarosan megpillantotta az üstökös fényködét és csóváját is.

E pillanattól kezdve a derék professzor vajmi keveset törődött a háromszögelési munkálatokkal. Munkatársa ezentúl is hűségesen, minden éjszaka meggyújtotta a jelzőtüzet a spanyol parton, ám Palmyrin Rosette rá sem hederített. Már csak az új, csóvás csillag számára volt szeme, s már csak az égboltnak azért a darabjáért élt, melyet az Ikrek csillagai határolnak.

Mikor a csillagászok ki akarják számítani egy üstökös pályaelemeit, mindig abból a feltételezésből indulnak ki, hogy az üstökös pályája parabola. Ha egy kört meg akarunk határozni, úgy a kerületének három pontját kell ismernünk; ugyanígy, ha egy üstökös pályaelemeit akarjuk meghatározni, az üstökös három különböző állását kell ismernünk. Ebből kiszámítható az út, melyet az üstökös a világűrben követ.

Palmyrin Rosette nem érte be a három különböző állás ismeretével, az üstökös tíz, húsz, harminc különböző állását rajzolta fel, s így pontosan meg tudta állapítani az iszonyatos sebességgel haladó üstökös öt elemét:

1. Az üstökös pályájának hajlását az ekliptikára, vagyis arra a síkra, melyen a Föld halad a Nap körül. A pálya síkjai általában meglehetősen nagy szöget alkotnak, s ezért olyan valószínűtlen, hogy a Föld összeütközzék valamely üstökössel; Palmyrin Rosette viszont azt tapasztalta, hogy a két sík ezúttal egybeesik.

2. A pontot, ahol a Föld és az üstökös pályája találkozni fog.

3. A pálya főtengelyének irányát.

4. Az üstökös napközelségének pontját.

5. Az üstökös mozgásának irányát, mely ellentétes volt a bolygókéval, mert keletről nyugatra haladt.

Az öt adat birtokában Palmyrin Rosette már azt is ki tudta számítani, hogy az üstökös mikor ér napközelbe; majd legnagyobb örömére arra is rájött, hogy ismeretlen üstököst fedezett föl, és hosszan habozott, vajon a Palmyra vagy a Rosette nevet adja-e neki, majd mégis egy harmadik mellett döntött, Galliának nevezte el, s nekifogott megírni az üstökös felfedezésének történetét.

A professzor természetesen azt is tudta, hogy az üstökös és a Föld össze fog ütközni, s ez a bizonyosság egyenesen elbűvölte. Igen! A Föld és az üstökös összeütközik a december 31-éről január 1-ére virradó éjszaka, és az összeütközés iszonyatos lesz, hiszen a két égitest egymással ellentétes irányban halad.

Az ő helyében más elhagyta volna Formenterát. Ő azonban a helyén maradt, és senkinek egy szót sem szólt a fölfedezéséről. Az újságokból tudta, hogy a sűrű köd miatt lehetetlenné váltak a csillagászati megfigyelések, s minthogy nem hallott, nem olvasott semmi olyan híradást, mely szerint valamelyik csillagvizsgáló intézet jelezte volna az üstökös közeledtét, joggal hihette azt, hogy csak ő, egyedül ő látta meg a Galliát.

Jó is, hogy így történt, a Föld lakói legalább megmenekültek attól az iszonyatos pániktól, mely kitört volna, ha Palmyrin Rosette vagy valaki más hírül adja a rettenetes katasztrófa közeledtét.

A professzor tehát Formenterán maradt, már csak azért is, mert számításai azt mutatták, hogy az üstökös Algéria déli részének csapódva fog összeütközni a Földdel, ő pedig minél közelebbről akarta látni azt, ami történni fog, s ami „nyilván nagyon érdekes lesz”, hiszen a Gallia szilárd magvú üstökös.

Az összeütközés bekövetkezett, s hogy mi lett az eredménye, azt már tudjuk. A professzor, mikor meglehetős hosszú ájulása után magához tért, egyedül találta magát egy szigetecskén, ez volt minden, ami a Baleárok szigetcsoportból maradt. Hogy Josephfel, a szolgájával mi történt, arról fogalma sem volt.

Ezt a történetet mesélte el Palmyrin Rosette, aki előadása közben szüntelenül haragos pillantásokat vetett hallgatóira, akik pedig igazán odaadóan figyeltek. Befejezésül még hozzátette:

– Jelentős változások következtek be a világrendben: fővilágtájak cseréltek helyet, csökkent a nehézkedési erő. Én azonban egy pillanatra sem estem abba a hibába, amibe önök estek, uraim, én egy pillanatig sem képzeltem azt, hogy a földgolyón maradtam. Nem! A Föld továbbra is régi pályáján kering a világűrben, s útjában tovább kíséri a Hold. A Földet egyébként úgyszólván csak súrolta az üstökös, egy-két jelentéktelen részét ugyan magával sodorta, ezen tartózkodunk mi most. A lehető legjobban történt hát minden, nincs okunk a panaszra. Elvégre az is megeshetett volna, hogy az üstökös összezúzza a Földet, vagy akár az, hogy odatapad a Földhöz, és akkor bizony mi most nem kalandozhatnánk a világűrben.

Ralmyrin Rosette olyan szemmel látható elégedettséggel beszélt, hogy senki sem mert neki ellentmondani. Csak Ben-Zuf merészelte megjegyezni, „hogy ha az üstökös nem Afrikának, hanem a Montmartre-nak csapódva ütközik össze a Földdel, akkor az üstökösnek aligha sikerült volna...”

– A Montmartre! - horkant föl Palmyrin Rosette. - A Montmartre egyszerűen szétporladt volna, mint holmi vakondtúrás, mert hiszen nem is más!

– Vakondtúrás! - jajdult föl Ben-Zuf. - A Montmartre röptében kapta volna el az ön vacak üstökösét, egyszerűen fölnyársalta volna!

Hector Servadac, hogy véget vessen a céltalan vitának, csöndre intette Ben-Zufot, és néhány szóval elmagyarázta a professzornak, hogy a derék katona milyen különös illúziókat táplál a Montmartre halhatatlanságát illetően.

A szóváltás tehát parancsszóra befejeződött, ám Ben-Zuf sohasem bocsátotta meg Palmyrin Rosette-nek, hogy olyan lenézően beszélt a Montmartre dombjáról.

Most mindnyájan azt szerették volna tudni, hogy az összeütközés után a professzor vajon tudta-e folytatni megfigyeléseit, és ha igen, megfigyelései alapján mi jövőt jósol az üstökösnek.

Prokop hadnagy tette föl a kérdést a professzornak, ügyelve, nehogy újabb dührohamra ingerelje a tudóst.

– Igen, uram - hangzott Palmyrin Rosette válasza -, az összeütközés előtt ismertem az üstökös pályáját, az összeütközés után azonban elölről kellett kezdenem számításaimat.

– De miért, professzor úr?

– Mert az összeütközés, ha nem is változtatta meg a Föld pályáját, megváltoztatta a Galliáét.

– Az összeütközés következtében megváltozott az üstökös pályája?

– Határozottan merem állítani, hogy igen.

– És professzor úr ki tudta számítani az új pályát is?

– Igen! - válaszolta habozás nélkül Palmyrin Rosette.

– De hiszen akkor ön tudja, hogy...

– A következőket tudom: a Gallia a december 31-éről január 1-ére virradó éjszaka ütközött neki a Földnek, január 10-én metszette a Vénusz pályáját, január 15-én került napközelbe, február 13-án keresztezte a Mars pályáját, március 10-én került a csak teleszkóppal látható csillagok zónájába, ott magához vonzotta a Nerinát...

– Mindezt tudjuk, professzor úr - jegyezte meg Hector Servadac -, hiszen szerencsénkre kihalásztuk a tengerből az ön híradásait. Csakhogy a följegyzéseken nem volt aláírás, nem tudtuk, honnan származnak...

– Hát kételkedhettek abban, hogy én írtam őket?! Hiszen százával dobtam az üzeneteket a tengerbe!

– Nem, ebben nem kételkedhettünk - mondta nagy komolyan Timasef gróf.

A Gallia jövőjét illetően azonban semmit sem mondott a professzor, aki szemmel láthatóan nem akart egyenes választ adni erre a kérdésre. Prokop hadnagy újból föl akarta tenni a kérdést, Hector Servadac azonban úgy gondolta, nem volna okos sürgetni a különc tudóst, s ezért mosolyogva így szólt:

– Mondja, kedves professzor úr, megmagyarázná nekünk, miként lehetséges az, hogy az összeütközés következtében nem jártunk sokkal rosszabbul?

– Erre a kérdésre könnyű a válasz.

– És gondolja, professzor úr, hogy a Föld, azonkívül hogy elveszített néhány négyzetmérföldnyi területet, nem szenvedett egyéb károsodást? Nem változott meg például a Föld rotációs tengelye?

– Nem, Servadac kapitány, a Föld nem szenvedett különösebb károkat. A Föld ugyanis 28 800 mérföldes óránkénti sebességgel forog, a Gallia sebessége ugyanakkor 57 000 mérföld volt. A rendkívül kemény magvú üstökös úgy hatolt át a Földön, mint közelről kilőtt puskagolyó az üvegablakon át; átlyukasztja, de nem töri össze.

– Valóban így történhetett - mondta Hector Servadac.

– Nem így történhetett, hanem így történt! - förmedt rá Palmyrin Rosette. - Az üstökös rézsútosan éppen csak súrolta a Földet, míg ha telibe találja, a legsúlyosabb katasztrófát okozta volna, talán még a Montmartre-ot is összezúzza, ha útjába akad!

– Uram! - jajdult föl Ben-Zuf.

– Csönd, Ben-Zuf! - intette le a vérig sértett legényt a kapitány.

Ekkor a tények ereje által mégiscsak meggyőzött Hakhabut mester lépett a professzor elé, s roppant nyugtalanul kérdezte:

– Professzor úr, visszatérünk mi valaha a Földre? És ha igen, mikor?

– Magának olyan sietős? - csodálkozott Palmyrin Rosette.

– Hakhabut mester kérdését én is szeretném föltenni önnek, professzor úr, csak tudományosabb megfogalmazásban! - mondta Prokop hadnagy.

– Kérdezzen!

– Úgy gondolja, a Gallia eredeti pályája megváltozott?

– Feltétlenül.

– Az új pálya talán hiperbola, mely esetben a Gallia végtelen távolságokat járna be a csillagvilágban, s nem volna remény arra, hogy valaha is visszatérjen eredeti pályára?

– Nem, nem ez a helyzet.

– Szóval a Gallia ellipszis pályát ír le?

– Úgy van.

– És ennek az ellipszisnek a síkja most is egybeesik a Föld keringési pályájának síkjával?

– Igen.

– A Gallia tehát visszatérő üstökös?

– Igen, méghozzá rövid pályájú; s ha számításba vesszük a Jupiter, a Szaturnusz és a Mars zavaró befolyását is, a Gallia pontosan két év alatt futja be pályáját.

– De hiszen akkor minden reményünk megvan arra, hogy az összeütközés után pontosan két évvel ismét találkozik a Földdel, s ugyanazon a ponton érintkezik is vele! - állapította meg Prokop hadnagy.

– Sajnos, uram, félő, hogy ez fog történni!

– Félő?! - hökkent meg Hector Servadac.

– Igenis félő! - dobbantott türelmetlenül Palmyrin Rosette. - Jól vagyunk mi itt, ahol vagyunk, s ha tőlem függene, a Gallia soha többé nem találkozna a Földdel!