Míg a vezetők e beszélgetéssel töltötték a napot, a kolónia többi tagja a szokott napi teendőkkel volt elfoglalva. Ők kevesebbet törődtek a professzor váratlan megérkezésével a galliai Melegföldre. A töprengésre természettől fogva alig hajlamos spanyolok és a gazdájukban rendíthetetlenül bizakodó oroszok vajmi keveset foglalkoztak az okokkal és okozatokkal. Nem hajtotta őket a türelmetlenség, hogy megtudják, vajon a Gallia egy napon ismét találkozik-e a Földdel, avagy most már mindörökre a Gallián kell élniük, pontosabban: élniük és meghalniuk, így aztán a professzor megérkezését követő éjszakát nyugodtan végigaludták.

A betegápolóvá átalakult Ben-Zuf Rosette professzor ágya mellett töltötte az éjszakát. Derekas munkát végzett. Megígérte, hogy talpra állítja a professzort, s most már a becsületéről volt szó. Dédelgette is a beteget! S milyen pompás szíverősítőket adott neki! Hogy figyelte a lélegzetét! Hogy leste a szavait! A Gallia név persze nagyon gyakran szerepelt Palmyrin Rosette nyugtalan álmaiban; hol szorongva, hol haragosan mondta ki ezt a szót. Álmában talán el akarták tőle lopni az üstökösét, vagy talán vitatták, hogy ő fedezte föl, esetleg kétségbe vonták, hogy elsőnek ő figyelte meg, ő számította ki pályaelemeit? Akárhogy is volt, Palmyrin Rosette azok közé az emberek közé tartozott, akik még álmukban is mérgelődnek.

De akárhogy figyelte is a beteget, az összefüggéstelen szavakból nem tudott olyan értelmet kihámozni, mely segített volna a nagy probléma megoldásában. A professzor végigaludta az éjszakát: először csak mocorgott, sóhajtozott, aztán hamarosan hangosan horkolni kezdett, ami igazán jó jel volt.

Mikor a Gallia nyugati horizontján fölkelt a Nap, Palmyrin Rosette még békésen pihent, s Ben-Zuf gondosan vigyázott az álmára. A tisztiszolga figyelmét azonban hirtelenében valami más kötötte le.

A Nina-kaptár főfolyosójának nyílását elzáró nagy ajtó felől dörömbölés hallatszott. Az ajtó egyébként nem annyira a kellemetlen látogatók, inkább a beáramló hideg ellen védte a Nina-kaptár lakóit.

Ben-Zuf már-már fölállt a betege mellől, de azután úgy gondolta, - hogy rosszul hallotta; ugyan ki dörömbölne? No meg egyébként sem portás ő, vannak a Nina-kaptárban mások is, akiknek nincs annyi dolguk, mint neki, menjenek azok, nyissanak kaput, ha úgy tetszik.

A Nina-kaptárban mindenki mélyen aludt. A dörömbölés megismétlődött. Nyilván bottal vagy rúddal verték az ajtót.

– No, az ördögit, ez már sok! - mondta Ben-Zuf. - Ugyan ki dörömbölhet?

Végigment a főfolyosón. Amikor az ajtó elé ért, csöppet sem barátságos hangon kiáltotta:

– Ki az?!

– Én! - hangzott a mézesmázos válasz.

– Ki az az én?

– Hakhabut!

– És mit akarsz, te Harpagon?

– Hogy nyisson nekem ajtót, Ben-Zuf úr!

– Mit keresel itt? A portékádat árulod?

– De hiszen tudja, hogy senki sem akar tőlem vásárolni!

– Akkor meg menj a pokolba!

– Ben-Zuf úr, kérem - kezdte még alázatosabb hangon az öreg Hakhabut -, a főkormányzó úr őkegyelmességével szeretnék beszélni.

– Alszik.

– Megvárnám, míg fölébred!

– Hát csak várj ott, ahol vagy, te Szardanapál!

Ben-Zuf már vissza is fordult volna, ám ekkor odaért Servadac kapitány, akit fölébresztett a dörömbölést követő szóváltás.

– Mi történik itt, Ben-Zuf?

– Semmi érdekes. Az uzsorás akar magával beszélni, kapitány uram.

– Engedd csak be, Ben-Zuf, tudnom kell, mi szél hozta ide.

– Biztos csak neki fontos!

– Engedd be, ha mondom!

Ben-Zuf engedelmeskedett. A folt hátán folt köpenyébe csavart Hakhabut mester nyomban beljebb került. Servadac kapitány elindult a főfolyosón, az öreg uzsorás meg a nyomában.

– Voltaképpen mit kíván tőlem? - kérdezte Servadac kapitány.

– Ó, főkormányzó úr, lehetséges az, hogy ön semmit sem tudott meg az utóbbi néhány órában?

– Egyszóval híreket akar hallani.

– Igenis, főkormányzó úr, és remélem, hogy szíveskedik nekem elmondani...

– Nem mondok el semmit, Hakhabut uram, minthogy nem tudok semmit.

– De hiszen tegnap este egy idegen érkezett a Melegföldre!

– Szóval már tudja?

– Igenis, főkormányzó úr! A tartanomról láttam, hogy a csónak nagy útra indult, majd vissza is ért! És úgy láttam, hogy valakit óvatosan behoznak...

– És?

– És főkormányzó úr, én úgy gondolom, hogy a Melegföldre ért egy ismeretlen, akit...

– Akit ön talán ismer?

– Nem, főkormányzó úr, nem ezt akartam mondani, hanem azt, hogy szerettem volna... azt szeretném...

– Mit szeretne?

– Beszélni szeretnék ezzel az idegennel, mert hátha...

– Hátha?

– Hátha a Földközi-tenger északi partjairól jött, és esetleg hozott... hozott valami...

– Mit hozott volna?

– Híreket Európából! - mondta gyorsan Hakhabut mester, és mohó figyelemmel leste Servadac kapitányt.

A csökönyös öregember tehát három és fél hónap után még mindig itt tartott! Neki, az ő anyagias gondolkodásával még a többieknél is nehezebb volt beletörődnie, hogy elszakadt a földi dolgoktól, érdekektől, noha a földgolyótól magától valóban elszakadt. Tetszett vagy nem tetszett, azt neki is meg kellett állapítania, hogy mindenféle furcsaság történik: megrövidültek a nappalok és az éjszakák, helyet cserélt két fővilágtáj, szerinte azonban mindezek a furcsaságok a Földön történtek. Ez a tenger a Földközi-tenger! Ha Afrika egy része valami kataklizma folytán el is tűnt, néhány száz mérfölddel északabbra, ott van egész Európa sértetlenül! S a lakói most is úgy élnek, mint azelőtt, s ő nyugodtan kereskedhetne velük tovább! Ha nincs afrikai partvidék, a Hanza azért nyugodtan tovább járhatná az európai partvidéket, és talán nem is veszítene ezen a cserén! Ezért sietett Hakhabut uram késedelem nélkül a Nina-kaptárba, hogy értesüljön az európai hírekről.

Hiábavaló lett volna azzal próbálkozni, hogy az öreg kalmárt észhez térítsék, és Servadac kapitány nem is vesződött ezzel. Csak nézte az öreget, aztán vállat vont.

A tisztiszolga megértette, mit akarna az öreg, s elhatározta, hogy kicsit megtréfálja. Mikor Servadac kapitány otthagyta őket, Ben-Zuf biztatóan nézett Hakhabutra.

– Ugye, nem tévedtem? - csillant föl az öreg szeme. - Ugye, valaki ideérkezett tegnap este?

– Úgy van - válaszolt Ben-Zuf.

– És él?

– Reméljük, hogy életben marad.

– És mondja, Ben-Zuf úr, Európa melyik részéből érkezett a vendég?

– A Baleárok szigetekről - válaszolt Ben-Zuf, aki szerette volna tudni, hova akar kilyukadni Hakhabut.

– A Baleárok szigetekről?! - álmélkodott az öreg. - A Földközi-tengernek ezen a részén lehet a legpompásabb üzleteket kötni! Hej, de jó üzleteket csináltam arrafelé hajdanán! Hej, de jól ismerték a *Hanzá*t arrafelé!

– Talán ki is ismerték!

– De hiszen ezek a szigetek csak huszonöt mérföldnyire vannak a spanyol parttól, a vendég biztosan hozott híreket Európából!

– De hozott ám, Harpagon, hallasz is majd tőle olyan híreket, hogy azt se tudod, hova légy örömödben!

– Igazán, Ben-Zuf úr?

– Igazán!

– Nem sajnálnék - kezdte habozóan Hakhabut uram -, nem sajnálnék..., pedig tudja, Ben-Zuf úr, én szegény ember vagyok..., nem sajnálnék néhány aranyat attól, aki megengedné, hogy beszéljek vele...

– Dehogyisnem sajnálnád azt a néhány aranyat!

– Na igen..., sajnálnám..., sajnálnám, de azért csak odaadnám..., ha most nyomban beszélhetnék vele!

– No, csakhogy kinyögted! Sajnos, nagyon fáradt ez a mi vendégünk, és alszik!

– De ha majd felébred...

Ekkor ismét melléjük lépett Servadac kapitány, és ráripakodott az öreg kalmárra:

– Hakhabut úr! Ha bárkit is fel mer ébreszteni, nyomban kirakom innen a szűrét!

– Főkormányzó úr - hajlongott Hakhabut mester -, mégiscsak nagyon szeretném megtudni...

– Meg fogja tudni.! - vágott közbe Servadac kapitány. - Ragaszkodom is ahhoz, hogy jelen legyen, mikor a vendégünk beszámol az európai hírekről!

– Még én is ragaszkodom hozzá, öreg Harpagon - mondta Ben-Zuf -, mert tudod, nagyon szeretném látni az örvendező képedet!

Hakhabutnak nem kellett sokáig várakoznia, máris hallották Palmyrin Rosette türelmetlen hangját.

Valamennyien a professzor ágyához siettek, odaért Timasef gróf és Prokop hadnagy is, s Ben-Zuf alig tudta visszatartani az öreget, nehogy az rohanjon oda elsőnek.

A professzor még nem ébredt föl egészen, s alighanem valami álma folytatásaként kiáltozna: „Ejnye, Joseph! Hogy az ördög vinne el, te mafla! Jössz már, Joseph?”

Joseph nyilván Palmyrin Rosette szolgája volt, csak hát nem tudott eleget tenni a hívásnak, azon egyszerű oknál fogva, hogy alighanem a földgolyón maradt. A Galliával való összeütközés egyik következménye az volt, hogy hirtelen és talán mindörökre elválasztotta egymástól az urat és szolgáját.

A professzor lassan ébredezett, de közben tovább kiáltozott:

– Joseph, te nyavalyás! Hol van a számolótáblám?

– Parancsára! - hajolt meg az ágy mellett Ben-Zuf -, a számolótáblája biztonságban van, uram!

Palmyrin Rosette végre kinyitotta a szemét, jól megnézte a tisztiszolgát, és homlokát ráncolva megkérdezte:

– Te vagy az, Joseph?

– Szolgálatjára, uram - válaszolt rendíthetetlen nyugalommal Ben-Zuf.

– Akkor hát, Joseph, ide a kávémat, de nyomban!

– Igenis, uram, a kávét! - mondta Ben-Zuf, és szaladt a konyhába.

Servadac kapitány segített Palmyrin Rosette-nek, hogy felüljön az ágyban.

– Kedves professzor úr, ráismert hát hajdani tanítványára?

– Igen, Servadac, igen! - válaszolt Palmyrin Rosette. - Remélem, hogy kicsit megjavult az elmúlt tizenkét év alatt!

– Egészen megjavultam! - válaszolt nevetve Servadac kapitány.

– Helyes, helyes! - biccentett Palmyrin Rosette. - De mi lesz már a kávémmal? Kávé nélkül nincsenek világos gondolatok, márpedig ma világosan kell gondolkoznom!

Szerencsére Ben-Zuf máris megérkezett a kérdéses itallal, egy hatalmas bögre, jó forró kávét hozott.

Palmyrin Rosette, miután megitta a kávét, fölkelt, és átment a közös terembe, szórakozottan körülnézett, s végül beletelepedett az egyik karosszékbe, véletlenül a legkényelmesebbe.

A professzor ekkor - noha még mindig rendkívül mérgesnek látszott - a palackpostában talált üzenetek *all right*jére, *va bene*jére, *nil desperandum*jára emlékeztető elégedettséggel a hangjában, egyenesen a tárgyra tért:

– Nos, uraim, mit szólnak a Galliához?

Servadac kapitány mindenekelőtt azt szerette volna megkérdezni, voltaképpen mi is hát a Gallia, Hakhabut uram azonban megelőzte.

Hakhabut láttán a professzor megint a szemöldökét ráncolta, és türelmetlenül fölkiáltott:

– Hát ez meg kicsoda?!

– Ügyet se vessen rá! - mondta Ben-Zuf.

Csakhogy nem volt könnyű visszatartani az öreg kalmárt, és nem lehetett megakadályozni abban, hogy kérdezősködni kezdjen. Nem törődött az senki mással, nyomban afelől kérdezősködött, ami őt érdekelte:

– Uram, az égre kérem, mondja el nekünk, mi újság Európában!

Palmyrin Rosette úgy pattant föl a karosszékből, mintha rugó lökte volna föl.

– Európában? Ez az ember azt akarja tudni, hogy mi újság Európában?

– Igen..., igen - válaszolt Hakhabut mester belekapaszkodva a professzor székébe, nehogy Ben-Zuf hátrább taszigálja.

– De mit akar maga Európával? - kérdezte Palmyrin Rosette!

– Oda akarok visszamenni!

– Visszamenni? Hányadika van ma? - kérdezte a professzor hajdani tanítványától.

– Április 20-a - válaszolt a kapitány.

– No, ha ma április 20-a van, akkor Európa százhuszonhárommillió mérföldnyire van tőlünk! - mondta a professzor a boldogságtól sugárzó arccal.

Hakhabut uram megtántorodott, mint akit szíven szúrtak.

– Mi ez? - csodálkozott Palmyrin Rosette. - Hát maguk itt semmivel sincsenek tisztában?

– Máris beszámolok mindenről, amit tudunk! - mondta Servadac kapitány, majd néhány szóban ismertette a professzorral a helyzetet. Elmesélte, hogy mi történt december 31-ének éjszakája óta, elmondta a Dobryna felderítő útját, hogy miként fedezték fel azt, ami a régi kontinensből maradt, vagyis Tunisz, Szardínia és Gibraltár néhány épségben maradt pontját, hogyan jutottak a kezükbe háromszor is a névtelenül küldött üzenetek; végül beszámolt arról, hogy miért hagyták el a Gurbi-szigetet, miért költöztek a Melegföldre, hogyan tették lakhatóvá a Nina-kaptárt.

Palmyrin Rosette kissé türelmetlenül hallgatta végig a beszámolót, és mikor Servadac kapitány befejezte, megkérdezte:

– Uraim, mit gondolnak önök, hol vannak e pillanatban?

– Egy, a naprendszerben keringő új csillagzaton - válaszolt Servadac kapitány.

– És önök szerint mi ez az új csillagzat?

– A földgolyó egy leszakadt hatalmas darabja.

– Leszakadt! Méghogy leszakadt! A földgolyó egy darabja! És kicsoda-micsoda szakította le?

– A földgolyó összeütközött egy üstökössel, melyet ön, professzor úr Galliának nevezett el.

– Nos, uraim - mondta Palmyrin Rosette, s kiegyenesedett -, ennél sokkal érdekesebb történt!

– Érdekesebb? - kapta fel a fejét Prokop hadnagy.

– Bizony, érdekesebb! - mondta a professzor. - Igaz ugyan, hogy egy ismeretlen üstökös a december 31-ről január 1-re virradó éjszakán hajnali két óra negyvenhét perc harmincöt másodperckor összeütközött a Földdel, azonban csak súrolta, és mindössze annyi történt, hogy magával ragadta a Földnek azt a néhány jelentéktelen részét, melyeket önök meg is találtak felderítő útjuk közben!

– Akkor hát hol vagyunk? - szólt Servadac kapitány.

– Azon a csillagon, melynek én a Gallia nevet adtam! - közölte diadalmas hangon Palmyrin Rosette. - Önök az általam felfedezett, vagyis az én üstökösömön vannak!