A Gallia lakói valóban pompás, nagyszerűen fűtött, nagyszerűen világított lakhelyre találtak e barlangban. És nemcsak Hector Servadac „alattvalóinak” - mint Ben-Zuf oly szívesen mondogatta - lesz kényelmes szállása, elfér ott a kapitány két lova is, azonkívül sok háziállatnak nyújthatnak menedéket a hideg elől, a tél elmúltáig, ha ugyan valaha is vége lesz ennek a télnek!

A hatalmas barlang - s ezt hamarosan földerítették - voltaképpen nem volt más, mint a hegy gyomrában szétágazó folyosók találkozási pontja. A vastag boltív alatt, a kellemes melegben védve lesznek a sarki klíma minden viszontagsága ellen; s bármennyire csökkenjen is a hőmérséklet, a Gallia lakói nem szenvednek tőle, legalábbis mindaddig nem, amíg a vulkán működik. Mint azonban Timasef gróf megjegyezte, miközben a *Dobryná*val bejárták a tengerpartot, egyetlen tűzhányót sem láttak, és ha a Gallia gyomrából csak ezen az egyetlen kráteren át csaphat ki a tűz, úgy a lávaömlés akár évszázadokon át tarthat.

Egyetlen napot, de még egyetlen órát sem szabad elvesztegetniük; amíg a Dobryna szabad vizeken járhat, addig kell gyorsan elköltözködniük a Gurbi-szigetről, addig kell ideszállítaniuk az embereket és az állatokat, az ennivaló- és takarmánykészleteket. A nagy hidegek beállta előtt be kell rendezkedniük a Melegföldön - ugyanis ezt a nagyon találó nevet adták a vulkanikus hegyfok gyomrában berendezendő új otthonuknak.

A gőzbárka még aznap visszatért a Gurbi-szigetre, és másnap megkezdődött a költözködés.

Nagyon hosszú télre s a nagyon hosszú tél minden megpróbáltatására fel kell készülniük. Igen, nagyon hosszú és talán véget sem érő lesz a tél. Még csak sejtelmük sem lehetett arról, hogy a Gallia mikor szabadul meg jégpáncéljától, hiszen nem tudhatják biztosan, hogy a Gallia vajon ellipszis alakú pályán mozog-e, s így valaha is ismét napközelbe kerül-e. Servadac kapitány a Gurbi-szigeten maradt társaiknak elmondta a barlang szerencsés fölfedezésének történetét. A Melegföld elnevezést nagy ujjongással fogadták a spanyolok és a kis Nina is.

A következő három napon háromszor tette meg az utat a Dobryna. Először a gabonaféléket és a takarmánykészletet szállították el, mindezt a raktárnak szánt barlangnyílásokban halmozták föl; majd március 15-én az istállónak kinevezett sziklanyílásokban helyezték el a háziállatokat, a szarvasmarhákat, juhokat, és disznókat, összesen mintegy ötven olyan állatot, amit tovább akartak tenyészteni. A többieket, melyek a hidegben úgyis hamarosan elpusztulnak, levágták, és a húst raktározták el, hiszen nem kellett attól félniük, hogy megromlik, ehhez már túl hideg volt. A Gallia lakói tehát rendkívül nagy élelmiszerkészletet halmoztak fel, nem kell tartaniuk az éhség rémétől.

Az ivóvíz kérdése semmi nyugtalanságot nem okozhatott, télen-nyáron bőségesen szerezhetnek vizet az édesvizű patakokból, sőt télen még a befagyott tengerből is.

Servadac kapitány, Timasef gróf és Prokop hadnagy közben a Melegföld berendezésével, kényelmesebbé tételével foglalkozott. Kutatásaik során újabb sziklavájatokat fedeztek föl, valóban olyan volt ez a hegy, mint egy kas, tele sejtekkel, és a méhek - vagyis a Gallia lakói - könnyen találhattak benne meglehetősen kényelmes lakóhelyet. Az emberek számára szánt lakhelyet el is nevezték az olasz lányka tiszteletére Nina-kaptárnak.

Miután átköltözködtek a Melegföldre, első gondjuk az volt, hogy a természet által ingyen nyújtott vulkanikus anyagot a lehető legjobban hasznosítsák mindennapi szükségleteik kielégítésére. A sziklába új levezető csatornákat vágtak, és az izzó lávát oda vezették, ahol a legnagyobb szükség volt rá. Az e célra alkalmas sziklaüregben berendezett konyhát is a lávával fűtötték, és Mochel, a Dobryna hajószakácsa hamarosan beletanult ennek az új tüzelőanyaggal fűtött kemencének a használatába.

– Ez aztán a haladás! - jelentette ki elégedetten Ben-Zuf. - Egy egész vulkán fűti a házunkat, és még csak egy fillérünkbe se kerül!

A központi barlangot, melyben a sziklafolyosók találkoztak, közös lakóteremnek szánták, és a gurbiból meg a Dobryná*ról hozott bútorokkal rendezték be. A *Dobryna vitorláit is magukkal hozták azzal, hogy ki tudja, mire lesz még jó. A hajókönyvtárat, melyben bőségesen akadt francia és orosz nyelvű könyv, természetesen a nagyteremben helyezték el. Asztal, lámpák és székek egészítették ki a nagyterem berendezését, falait pedig a Dobryna hajótérképei díszítették.

A központi barlang tengerre nyíló száját elzáró lávafüggöny világította és fűtötte is a barlangot. A láva itt egy rendkívül mélynek tűnő sziklamedencébe zuhogott, mely nem volt összeköttetésben a tengerrel. A mély medencében levő víz nyilván akkor sem fog befagyni, mikor jégpáncél borítja már az egész, Galliai-tengert. A közös teremből balra nyíló üreg lett Servadac kapitány és Timasef gróf külön szobája, Prokop hadnagy és Ben-Zuf a jobbról nyíló üregbe költözködött, emellett nyílt egy apró kis barlang, itt Nina lelt nagyszerű szobácskára. Az orosz matrózok és a spanyol parasztok a nagyteremből nyíló egyik folyosón állították föl fekhelyeiket, így rendezkedett be hát a kis kolónia a Nina-kaptárban.

És vajon mi történt Hakhabut mesterrel, míg a többiek lázas igyekezettel dolgoztak új lakhelyük berendezésén? A vén uzsorás nem volt hajlandó elmozdulni a hajóról, fösvényen őrizte a portékáját. Hiába kérlelték a többiek, hiába magyarázták neki, hogy milyen veszélyek leselkednek rá, ha nem tart velük; Hakhabut mester nem hallgatott a jó szóra. Tartánja fedélzetéről leste, hátha mégis föltűnik a látóhatáron egy hajó. Különben persze senki sem bánta, hogy a mogorva madárijesztő nincs köztük a Nina-kaptárban, főként miután kijelentette, hogy portékáiból csak jó pénzért hajlandó bármit is adni. Servadac kapitány megtiltotta, hogy a Gallia lakói bármit elvegyenek vagy megvásároljanak a szőrösszívű uzsorástól; a vén csökönyös majd tanul a maga kárán - mondta a kapitány.

Hakhabut mester azonban egyelőre egy szót sem hitt el abból, amit Servadac kapitánytól hallott. Szent meggyőződése volt, hogy még mindig a régi földgolyón van, amelynek egy része ugyan megváltozott valami kataklizma következtében, ő azonban előbb vagy utóbb mégiscsak el tud indulni a Gurbi-szigetről, hogy továbbra is a Földközi-tenger partját járja mozgó boltjával, a *Hanzá*val. Bizalmatlan volt az egész világgal szemben, s most azt képzelte, hogy a többiek valami összeesküvést szőnek ellene, hogy kiforgathassák a javaiból. Szerinte az összeesküvés egy része volt az a „mese” is, hogy a földgolyó egy darabja leszakadván, új csillagzatként kering a világűrben; s eltökélte, hogy őt semmiféle mesével sem fogják elámítani, s még buzgóbban őrködött a portékája felett, még buzgóbban leste, vajon nem közeleg-e hajó vagy akár csempészbárka, mely csengő arannyal fizetne a *Hanzá*n fölhalmozott árukért.

Hakhabut mester figyelmét persze nem kerülte el a többiek buzgó készülődése a télre. Szokásához híven először kétségbe vonta, hogy a Gallia lakói valóban el akarnak költözködni a szigetről, de mikor látta, hogy a Dobryna sorra elszállítja az élelmiszerkészleteket, az állatokat, a berendezési tárgyakat, akkor végül is kénytelen volt elhinni, hogy magára marad a Gurbi-szigeten.

De milyen sorsra jut ő, ha igaznak bizonyul mindaz, amit eddig ámításnak vélt? Hát lehetséges, hogy hajója nem a Földközi-tengeren, hanem egy új tengeren horgonyoz? Lehetséges, hogy többé nem láthatja viszont szülőföldjét, Németországot? Lehetséges, hogy nem kalmárkodhat többé Tunisz és Tripolisz könnyen hivő lakói között? De hiszen ez a csődöt jelentené!

Ekkoriban már gyakrabban odahagyta a hajóját, az orosz matrózokkal meg a spanyolokkal próbált barátkozni, de azok csúfolódva hátat fordítottak neki; mikor meg Ben-Zufnak próbált kedveskedni néhány csipet burnóttal, az visszautasította a kínálást.

– Nem, te vén Zebulon, nem kell nekem egy csipet sem! Tőled tilos elfogadni! Edd föl, idd föl az egész hajódat, tubákozd el az egész rakományt magad, és váljék egészségedre, te Szardanapál! - Ben-Zuf ugyanis kifogyhatatlan volt az ötletekből, ha arról volt szó, hogy új meg új csúfneveket találjon ki Hakhabut mesternek.

Az öreg nem tehetett egyebet, Hector Servadachoz fordult, kérve kérte, ne tegye bolonddá őt, szegény öregembert, mondja meg őszintén, mi a való helyzet.

– Ördög és pokol! - kiáltott türelmetlenül Hector Servadac. - Igaz mindaz, amit már annyiszor elmondtam: elszakadtunk a földgolyótól, távol kerültünk a Naptól, jönnek a kegyetlen hidegek, s ha az élete kedves, azt ajánlom, nyomban induljon a Nina-kaptárba!

– Ó, irgalmas egek! - nyögött fel Hakhabut mester.

– Ha akarja, rendelkezésére bocsátok két-három embert, akik a *Hanzá*val a Melegföld partjára hajóznak, hogy ott az öbölben lehorgonyozzák a tartánt. Hajlandó elindulni?

– Algírba akarok menni! - jelentette ki Hakhabut mester.

– Hányszor mondjam még, hogy Algír nincs többé!

– Ó, irgalmas ég!

– Utoljára kérdezem, akar-e velünk jönni a Melegföldre, ahol a telet töltjük?

– Ó, irgalmas ég! Hiszen akkor odavész a portékám!

– Nem akar? Úgy is jó. A *Hanzá*t, akár tetszik, akár nem, biztos helyre visszük maga nélkül is!

– Nélkülem? Főkormányzó úr!

– Igen, mert nem tűröm, hogy ostoba makacssága miatt elpusztuljon az értékes rakomány anélkül, hogy valakinek is haszna lenne belőle!

– De akkor én tönkremegyek!

– Még biztosabban tönkremegy, ha hagyjuk, hogy a saját feje után menjen! - mondta Hector Servadac. - És most takarodjék a szemem elől!

Hakhabut mester visszatért a hajójára, és ott dünnyögve átkozta a sorsot és a komisz embereket, akikkel a sors összehozta.

Március 20-ára befejeződött minden munka a Gurbi-szigeten. A hőmérő mínusz nyolc fokot jelzett, a víztartályok sorra befagytak. A Gallia lakói el is határozták, hogy másnap reggel valamennyien hajóra szállnak, és a Nina-kaptárba költöznek. Azt is elhatározták, hogy a sziklafalakkal védett öbölbe viszik a *Hanzá*t, akárhogy tiltakozzék is a tulajdonosa. Prokop hadnagy kijelentette, hogy ha a hajó a Sélif kikötőben maradna, a jégtáblák előbb-utóbb összezúznák. A Melegföld védett kikötőjében biztonságban lesz, vagy ha mégis baj érné a hajót, legalább a rakományát meg tudják menteni.

Néhány perccel azután, hogy a Dobryna fölszedte horgonyát, a Hanza is útra készen állt, és akárhogy jajveszékelt, fenyegetőzött a tulajdonosa, a hajóra küldött négy orosz matróz fölhúzta a vitorlákat, és a tartán indult dél felé.

Útközben az öreg Hakhabut egy pillanatra sem fogta be a száját, szüntelenül szidta, átkozta a matrózokat, ezerszer is elmondta, hogy nem kért ő segítséget senkitől, nincs rászorulva senkire; hol siránkozott, hol átkozódott, mikor azonban az öbölbe értek, és látta, hogy hajója meg a portékája biztonságban van, kicsit megnyugodott, s magában így dünnyögött:

– Ingyen! Ezek az ostobák, ezek az esztelenek ingyen hozták ide a hajómat!

A Gurbi-sziget magára maradt, csak néhány kóbor állat járta a síkságot, s a madarak köröztek a jeges levegőben.

Servadac kapitány és a társai ezen a napon ünnepélyesen birtokba vették a Melegföldet. Valamennyien örültek az aránylag kényelmes és főként jó meleg téli szállásnak. Csak Hakhabut mester nem vett részt az általános örömben. Nem is volt hajlandó megnézni a Nina-kaptárt, nem moccant a hajója fedélzetéről.

– Biztosan fél, hogy lakbért kérünk tőle! - nevetett Ben-Zuf. - No, de várjunk csak, a hideg majd kiüldözi a vén rókát a rókalyukból!

A Nina-kaptár lakói este ünnepi vacsorára gyűltek össze a nagyteremben. Több pohárköszöntő is elhangzott a főkormányzó és a „kormányzótanács” tiszteletére. A Dobryna raktárából kikerült jó francia borokkal ünnepelték a Nina-kaptárban töltött első estéjüket, s a derék Ben-Zuf meg a jókedélyű spanyolok szívesen emelgették a poharukat.

A vacsora befejeztével rögtönzött táncmulatság kezdődött, előkerült a spanyolok gitárja és kasztanyettája, rákezdtek egy tüzes fandangóra, és vidáman járták este kilencig.

Végül is valamennyien elfáradtak, a jól fűtött nagyteremben alaposan kimelegedtek, friss levegőre vágytak. A főfolyosón elindultak a tengerpartra, elöl Ben-Zuf ment a spanyolokkal és az oroszokkal; Servadac kapitány, Timasef gróf és Prokop hadnagy a kis csoport mögött ballagott.

Egyszerre csak hangos kiáltozást, rikkantgatást hallottak a tenger felől. - Meggyorsították lépteiket, s mikor a partra értek, azt látták, hogy valamennyi emberük az égbolt felé fordított arccal hurrázik, bravózik.

– Főkormányzó úr! Főkormányzó úr! - kiáltotta Ben-Zuf, az égre mutatva. - Nézze csak! Ott van a Hold!

Az éjszaka ködéből valóban a Hold bontakozott ki, az éjszaka hűséges vándora először jelent meg a Gallia egén.