Ez évben és ezen a napon a francia hadügyminisztérium egyik személyi lapján a következő sorok álltak:

„Servadac (Hektor) született 18.. július 19-én Saint Trélodyban, Lespare járás, Gironde megye.

Vagyoni állapot: Ezerkétszáz frank évjáradék.

Szolgálati idő: 14 év, 3 hónap, 5 nap.

A szolgálat és a hadiszolgálat részletezése: Saint-Cyr hadiakadémia: 2 év. Katonai szakiskola: 2 év. 87. gyalogezred: 2 év. 3. vadászezred: 2 év. Algéria: 7 év. Szudáni háború. Japán háború.

Beosztás: vezérkari kapitány, Mostaganem.

Kitüntetések: A becsületrend lovagja 18.. március 13. óta.”

Hector Servadac harmincéves volt. Árva, rokonai nem voltak, vagyona is alig; igaz, nem is vágyott pénzre, ám annál jobban szomjazta a dicsőséget. Kicsit hirtelen természetű volt, vele született szellemessége támadásra és visszavágásra mindenkor kész, nagylelkű, rettenthetetlenül bátor, a csatákban mindig az első sorokban harcolt, de alighanem külön őrangyala lehetett, mert sohasem esett baja, hadidicsőséggel övezett hősök méltó ivadéka: ez Servadac kapitány, akinek a sors nyilván érdekes életet szánt, és akinek bölcsőjénél a kalandok és a jó szerencse tündére őrködött.

Ami pedig a megjelenését illeti: Hector Servadac igazán jóképű ember; öt láb hat hüvelyk magas, karcsú és szép mozgású, fekete haja hullámos, szépen formált a keze és a lába, szépen pödrött a bajusza, kék szeme nyílt tekintetű - egyszóval olyan férfi, aki mindenkinek megtetszhetett, viselkedése mégis oly szerény volt, mintha erről mit sem tudna.

Ha ragaszkodunk a teljes igazsághoz, azt is meg kell említenünk, Servadac kapitány nem volt különösebben tudós férfiú, no meg azt is, hogy természettől fogva meglehetősen lusta volt, ám olyan jó felfogású és gyors eszű, hogy a katonaiskolából szép ranggal került ki, s hamarosan bejutott a vezérkarba. Jól rajzolt, kitűnő lovas volt, és a Saint-Cyr akadémián a híres-nevezetes Oncle Tom nevű versenyparipa utódja ugyancsak ragyogó lovasra talált a kapitányban. Személyi lapja arról is számot adott, hogy érdemeiről több ízben napiparancsban emlékeztek meg, s a kapitány erre a kitüntetésre rá is szolgált.

Széltében-hosszában mesélték róla a következő történetet:

Egyszer egy vadászszázad élén egy lövészárokban nyomult előre. A vállvéd egyik szakaszát úgy átlyuggatták a golyók, hogy bedőlt, és a katonákat nem védte a sűrűn fütyülő golyók elől. Megtorpantak. Servadac kapitány ekkor fölugrott a vállvédre, keresztbefeküdt a résen, hogy elzárja, majd így szólt a katonáihoz:

„Most már nyugodtan mehettek!”

És a század továbbvonult, s a golyózáporból egyetlenegy lövedék sem érte a vezérkari tisztet.

Miután kikerült a katonai gyakorlóiskolából, a szudáni és a japán hadjárat idejét kivéve, Hector Servadac mindig Algériában állomásozott. Történetünk idején a mostaganemi alosztály vezérkari tisztjének posztját töltötte be.

Elsőrendű feladatai közé tartozott a Ténès és a Sélif közötti partvidék föltérképezése, és e munka idejére egy viskóba költözött, amit errefelé gurbinak neveznek. A gurbi éppenséggel nem volt fényűző lakhely, ám Hector Servadac mit sem törődött a kisebb-nagyobb kényelmetlenségekkel. Szeretett szabad levegőn élni, és szerette a szabadságot, amiben itt része lehetett. Hol gyalogosan rótta a parti homokot, hol meg lóháton járta be a hegytaréjokat, és csöppet sem sietett a rábízott munka elvégzésével.

Kedvére volt ez a nagyjából független élet. A munkája különben sem kötötte le teljesen, és hetenként kétszer-háromszor vonatra ült, hogy részt vegyen az orani főhadiszálláson rendezett fogadáson vagy az algériai főkormányzó estélyén.

Egy ilyen alkalommal ismerte meg az ifjú hölgyet, akihez azt a bizonyos szerelmes verset kezdte írni. A nagyon szép, nagyon tartózkodó és kissé gőgös hölgy észre sem vette, vagy talán nem akarta észrevenni Hector Servadac hódolatát. Így aztán a kapitány nem is merte szerelmét megvallani. Viszont tudta, hogy vannak vetélytársai, például Timasef gróf is. Éppen e miatt a vetélkedés miatt fognak most párbajozni, noha az ifjú hölgy mit sem tudott a kezéért folytatott vetélkedésről. És mint már mondottuk, az ellenfelek ki sem ejtették a szóban forgó hölgy nevét.

Hector Servadac kapitánnyal együtt lakott a gurbiban Ben-Zuf, a tisztiszolga is.

Ben-Zuf határtalan hűséggel ragaszkodott a tiszthez, akit szolgált. Ha felkínálták volna neki, hogy válasszon, mi akar lenni: Algéria főkormányzójának a hadsegédje vagy Hector Servadac tisztiszolgája - Ben-Zuf habozás nélkül ez utóbbit választotta volna. Ő maga nem vágyódott előmenetelre, de annál buzgóbban kívánta, hogy elismerjék kapitánya érdemeit, és reggelenként meg-megnézte Servadac uniformisát, vajon a váll-lapján nem nőtt-e új zsinór, mely az előrelépést jelzi.

A neve után ítélve azt hihetnénk, hogy Ben-Zuf Algéria földjének szülötte volt. Pedig nem. Ez a név csak úgy ráragadt a derék tisztiszolgára, aki születésekor a Laurent nevet kapta, s nem Algériában, hanem Párizsban, mi több, a párizsi Montmartre dombján pillantotta meg a napvilágot. Ha pedig valakit annyira kegyel a sors, hogy ilyen gyönyörű helyen születhet, hát mi sem természetesebb, hogy áhítatos és feltétlen csodálattal gondol szülőföldjére, melynél szebb nincs is a világon. Ezért aztán a tisztiszolga úgy vélte, hogy a földkerekség egyetlen igazi hegye a Montmartre, a környékén pedig az ember egybegyűjtve láthatja a világ minden csodáját. Ben-Zuf sokat járt-kelt a világban, sok hegyet látott már, de egyre csak azt mondta, lehet, hogy van a Montmartre-nál magasabb is, de szebb, érdekesebb, festőibb nem akad sehol, és hogy csak az irigység mondatja némelyekkel azt, hogy a Montmartre „domb”. Ben-Zuf inkább darabokra apríttatta volna magát, de akkor sem ismerte volna el, hogy a Montmartre-nál különb hely is lehet széles e világon.

Mert van-e a földtekén még egy hely, ahol annyi csodálatos minden halmozódott össze, mint a Montmartre-on?

– Nincs még egy ilyen hely, nincs bizony! - jelentette ki Ben-Zuf, ha valaki kétségbe merészelte vonni némileg elragadtatott véleményének helyességét.

Ártatlan bolondéria! De az igaz, hogy Ben-Zufnak csak egy vágya volt: visszatérni a Montmartre dombjára, hogy ott hunyhassa le a szemét, ahol kinyitotta, visszatérni a Montmartre-ra, természetesen a kapitányával együtt, így aztán Hector Servadac reggeltől estig hallgathatta Párizs 18. kerületének, vagyis a Montmartre-nak a dicshimnuszát, és már kezdett iszonyodni tőle.

Ben-Zuf azonban nem adta föl a reményt, előbb-utóbb majd csak elhiszi a gazdája - akitől ő semmi kincsért sem válna meg -, hogy együtt kell visszatérniük a Montmartre-ra. Ben-Zuf már kiszolgálta az idejét, és huszonnyolc éves korában már készülődött levetni az angyalbőrt, ekkor azonban az a kitüntetés érte, hogy a kapitány mellé osztották be tisztiszolgának. Együtt mentek háborúba is. Ben-Zuf olyan vitézül harcolt a kapitánya mellett, hogy kitüntetésre akarták fölterjeszteni, ő azonban tiltakozott ellene, csak hogy a kapitánya mellett maradhasson. Hector Servadac megmentette Ben-Zuf életét Japánban, Ben-Zuf ugyanezt a szolgálatot tette meg kapitányának a szudáni háborúban. Olyan szívességek ezek, amiket nehezen felejt el az ember.

Nos, ilyen szálak fűzték Ben-Zufot a vezérkari tiszthez, ezért szolgálta őt vasizmaival, roppant erejével, mellyel akár „a Montmartre bástyája” névre is rászolgált volna, ezért ragaszkodott hozzá bátor és hűséges szívének minden gondolatával.

Ben-Zuf ugyan nem volt „költő”, mint a kapitánya, viszont két lábon járó lexikonnak számított, olyan memóriája volt; betéve tudott minden katonatréfát, minden katonanótát, s ha versenyre került volna a sor, nem akadt volna senki, aki legyőzi Ben-Zufot.

Servadac kapitány tudta, hogy mit ér a tisztiszolgája. Becsülte is, nem vette zokon a mániáit sem, ezeket különben sem volt nehéz elviselni, hiszen Ben-Zuf mindig jókedvű volt, és a kapitány időnként úgy beszélgetett, tréfálkozott el vele, mint baráttal szokás.

Egyszer, mikor Ben-Zuf gondolatban megint a Montmartreon járt, és Párizs 18. kerületének a dicshimnuszát zengte, a kapitány így szólt hozzá:

– Tudod, Ben-Zuf, ha csak 4705 méterrel volna magasabb a Montmartre dombja, hát olyan magas volna, mint a Mont Blanc...

Ben-Zuf szeme fölragyogott, s e naptól kezdve a domb neve és a kapitány neve szétválaszthatatlanul eggyé forrott a szívében.