Quebectől Montrealig

A kutter éjfélig pár mérföldet tett meg a folyamon felfelé. Telihold világította meg a tájat: Pierre Harcher biztos kézzel kormányzott, de az erős nyugati szél miatt hol egyik, hol másik part mentében kellett hajóznia.

A Champlain csak valamivel virradat előtt állt meg. Könnyű köd borította a két part mögött húzódó tágas mezőket. A hajnali párát eloszlatta a napsütés, a háttérben kibontakozott a fák koronája, s hamarosan csillogni kezdett a folyam tükre is.

Már sok halász megkezdte napi munkáját; a bárkákból, melyek csak nagy ritkán hagyják el a Szent Lőrinc felső folyását meg a jobb és bal oldali mellékfolyókat, kivetették a hálókat és horgokat. A Champlain csakhamar eltűnt a Port Neuf és a Lotbinière grófságok partjai között nyüzsgő hajók tömegében, melyeknek fedélzetén a szokásos reggeli munka folyt. Az öt Harcher lehorgonyzott az északi parton, és azonnal munkához látott. Néhány kosár halat kell fogniuk, hogy üzletet csinálhassanak a part menti falukban, mihelyt a dagály segítségével ellenszélben is folytathatják útjukat felfelé.

Miközben a halászat folyt, fakéregcsónakok közelítették meg a Champlaint. Ezek az apró csónakok - a szkiffek - oly könnyűek, hogy a hajós egyszerűen vállára veszi, ha olyan helyeken kell átkelnie, ahol a sziklazátonyok, vízesések, zuhatagok vagy zátonyok miatt hajózhatatlan az út, ami a kanadai folyókon nagyon gyakori.

A csónakok utasai javarészt indiánok voltak. Idejártak halat vásárolni, aztán könnyű lélekvesztőiken egyik vagy másik kis folyón át szállították a beljebb fekvő városokba és falvakba. De azért kanadai csónakok is álltak a Champlain mellé. Utasaik pár percig beszélgettek Jeannal, azután visszaeveztek a partra, hogy elvégezzék a rájuk bízott feladatot.

Ha az Harcher testvérek ma reggel csak pénzt akartak keresni a halászattal, vagy szórakozásra vágytak, úgy kívánságuk várakozáson felül teljesült. Megteltek a hálók, bőségesen akadt halászzsákmány a horogra, rengeteg csukát, sügért meg más, a kanadai vizekben otthonos halfélét fogtak. Különösen sok „fehér hal” akadt horogra, amit az ínyencek kitűnő ízű húsa miatt szeretnek. A Champlain halászait alighanem szívesen fogadják majd a partvidéki házakban.

Az idő is kedvezett nekik, ennyire kellemes kora őszi napokat csak a páratlanul szép Szent Lőrinc-völgy boldog lakói élvezhetnek. Öröm volt nézni a folyamparttól a Laurentide-hegyláncig elterülő gyönyörű tájat! Fenimore Cooper poétikus szavai szerint: még szebbek, mikor felöltik őszi ruhájukat, az utolsó szép napok zöld és arany öltözékét.

A Champlain először a bal parti Port Neuf grófság területén kötött ki. A hasonló nevű városkában meg Sainte Anne-ban és Saint Stanislas-ban adták el a halászzsákmányt. A Champlain emberei azonban egyik-másik helyen alighanem több pénzt hagytak, mint amennyit a hal árában kaptak.

A következő két napon át Jean az egyik partról a másikra hajózott. A jobb parti Lotbinière grófságban Lotbinière és Saint Pierre les Bosquets falvakba - a túlsó parti Champlain grófságban pedig Batiscanba, aztán megint a jobb parton Gentillibe és Doucette-be látogatott el, mindig a francia párti vezetők házába. Nicolet-ban a grófság egyik legbefolyásosabb személyiségével, magával Aubineau békebíróval lépett összeköttetésbe. Itt is hallotta azt, amiről már Quebecben értesült, hogy Joann abbé a falvakat járja, s szónoklataival lángra gyújtja a szíveket. Aubineau azt is elmondotta neki, hogy főként fegyverekben és lőszerekben van hiány.

– Hamarosan kapnak majd - mondotta Jean. - Az elmúlt éjszaka egy tutaj indult el Montrealból puskával, lőporral és golyóval megrakodva, már nem késhet soká. Idejekorán felfegyverkezhetnek. De nehogy elsietve kirobbantsák a felkelést! Egyébként, ha ez szükséges, érintkezésbe léphet a Jézus-szigeti Montcalm-villában működő bizottsággal, s levelet válthat az elnökkel...

– De Vaudreuiljel?

– Igen.

– Rendben van.

– Az előbb ugye azt mondta, hogy Joann abbé Nicoletban járt?

– Hat nappal ezelőtt volt itt.

– Nem tudja, hova indult?

– Verchères grófságba ment, onnan meg, ha nem tévedek, Laprairie grófságba tart.

Jean ezután elbúcsúzott a békebírótól, visszatért a hajóra, éppen akkor értek vissza az Harcher testvérek is, miután minden halat eladtak. A Saint Maurice grófság irányában, rézsút átkeltek a folyamon.

A Saint Maurice-folyó torkolatánál, a termékeny völgy nyílásánál épült a vidék egyik legrégebbi városkája: Trois Rivières. Akkoriban létesült ott egy ágyúöntő műhely, mely kanadai franciák kezében volt, s ők csak francia származású munkásokat foglalkoztattak.

Jean nem kerülhette el ezt a vidéket, mely valóságos angolellenes központ volt. A Champlain tehát néhány mérföldnyit felfelé haladt a folyamon, s az ifjú hazafi érintkezésbe lépett a falvakban működő bizottságokkal.

A nemrégiben létesült ágyúöntő munkáját még csak most kezdték szervezni. Hónapokba telik, míg a franciák ágyúkat kaphatnak innen, pedig égetően szükségük lett volna rá. Elképzelhető azonban - de csak akkor, ha a műhely éjjel-nappal dolgozik -, hogy a királyi csapatok tüzelésére már a Saint Mauric-i műhelyből kikerült ágyúkkal felelnek. Jeannak rendkívül fontos tárgyalnivalója volt erről a bizottságok elnökeivel. Legalább néhány ágyú készüljön el időben, ember majd lesz, aki el tudja sütni!

A Champlain Trois Rivières-ből a bal part mentén Maskinongé grófságba tartott, megállt a hasonló nevű városka mellett, majd az éjszaka a folyam egyik meglehetősen nagy, öbölszerű kiszélesedéséhez ért, melynek Szent Péter-tó a neve. Itt a folyam ugyanis öt mérföld hosszúságú, valóságos tavat képez, melynek felső végén apróbb szigetek egész füzére vonul a Barthier grófság hasonló nevű falujától egészen a Richelieu grófsághoz tartozó Sorelig.

Az Harcher fivérek itt megint kivetették hálóikat, s maguk után vontatták, a hajó meg a széllel lassan haladt felfelé. Az égboltot sűrű felhőzet borította, s oly sötét volt, hogy sem az északi, sem a déli partot nem lehetett kivenni.

Pierre Harcher őrt állt a hajó orrában, s valamivel éjfél után a folyón előttük csillogó fényre lett figyelmes.

– Nyilván egy lefelé úszó hajó jelzőfénye - mondta Rémy, aki fivéréhez csatlakozott.

– Vigyázzunk a hálókra! - szólt Jacques. - Harminc ölnyit kivetettünk, s valamennyi odavész, ha ez a hajó keresztezi az utunkat!

– Térjünk ki jobbra! - ajánlotta Michel. - Széles a folyó!

– Az igaz! - válaszolt Pierre. - Csakhogy a szél alábbhagy, s mintha mi is lefelé sodródnánk...

– Akkor meg okosabb, ha bevonjuk hálóinkat - vélekedett Tony. - Ez mégis biztosabb...

– Úgy van, ne is vesztegessük az időt - helyeselt Rémy.

Mindannyian nekikészültek, hogy bevonják a hálókat, mikor Jean megszólalt.

– Biztosak vagytok abban, hogy hajó sodródik lefelé?

– Biztosan nem tudhatjuk - válaszolt Péter -, de hát lassan közeleg, és jelzőlámpája közel van a víz szintjéhez.

– Talán rekeszes tutaj? - találgatta Jacques.

– Ha az volna, akkor még jobban kell igyekeznünk, hogy kikerüljük! - jegyezte meg Rémy. - Nagy baj lenne, ha összeütköznénk vele! Máris vonjuk be a hálókat!

A Champlain hálói valóban nagy veszélyben forogtak volna, ha az Harcher fivérek azonnal nem vonják fel valamennyit. Még azzal sem vesztegették az időt, hogy a hálókból kiöntsék a halakat. Gyorsan kellett mozogniuk, mert a fény már csak két fonalnyira volt tőlük.

Kanadában „rekeszes”-nek mondják azokat a tutajokat, melyeken hatvan-hetven rekeszben mintegy ezer köbláb fát szállítanak. Mihelyt az olvadás után hajózható a folyam, az ilyen rekeszes tutajok seregestül úsznak le Montreal vagy Quebec felé. Kanada egyik kimeríthetetlen kincsestára, a hatalmas nyugati erdőség valósággal ontja a fát. Képzeljünk csak magunk elé egy ilyen roppant úszó alkotmányt, mely öt-hat lábnyira magasodik a vízszint fölé, mint valami hatalmas leszerelt hajó, melyről még az árbocrudakat is leszedték. Óriási fatörzsekből állítják össze, melyeket az erdőben hántott le a favágó fejszéje, vagy az Outaounais partján, a Chaudières-vízeséseknél dolgozó fűrészműhelyek dolgoztak fel gerendává vagy deszkává. Áprilistól októberig ezrével ereszkednek le az ilyen tutajok a Szent Lőrinc-folyón. A vízeséseket és a zuhogókat a fenékre szerelt, erősen meghajlított vezetőfákból készült csúsztatók segítségével kerülik el. Több tutaj megáll Montrealban, ott hajóra rakják és az európai tengerekre szállítják a fát, nagyobbrészt azonban leúsznak Quebecig. Ez a város a központja a kanadai erdőkitermelésnek, mely évenként huszonöt-harminc millió frankot hoz a kanadai kereskedelemnek.

Érthető, hogy ezek a rekeszes tutajok erősen zavarják a folyami hajózást, főként ha a gyakran csak közepes szélességű mellékágakra térnek. Minthogy az árral sodródnak, úgyszólván lehetetlenség kormányozni őket. A hajóknak és a halászbárkáknak kell tehát ügyelniük, ha el akarják kerülni az összeütközést, ami alapos kárt tehetne bennük. Természetes tehát, hogy az Harcher fivérek sietősen bevonták a tutaj útjába vetett hálókat, minthogy a szélcsend miatt nem tudták elég nagy ívben kikerülni.

Jakab nem tévedett, valóban rekeszes tutaj úszott lefelé a vízen. Az elöl függő lámpa jelezte irányát. Mintegy harminc ölnyire lehetett a *Champlain*tól, mikor a halászok bevonták hálóikat.

E pillanatban az éj csendjében valaki zengő hangon énekelni kezdte azt az ismert népdalt, mely Réveillaud szerint Kanadában valósággal nemzeti dalnak számít a franciák között - igaz, nem annyira szövege, mint inkább szép dallama miatt. A tutaj vezetője énekelt, s kiejtése rögtön mutatta, hogy csak francia származású ember lehet.

A dal egyre közelebbről zengett:

*Menyegzőből hazajövet
Pihentem egy forrás mellett,
Lefeküdtem, elaludtam,
Hej, de nagyon fáradt voltam...*

Jeannak alighanem ismerős volt az énekes hangja, mert Pierre mellé lépett éppen, mikor a Champlain evezői vízbe merültek, hogy a tutaj útjából kitérítsék a hajót.

– Álljunk a tutaj mellé - kérte Pierre-t.

– Hát ne kerüljük ki?

– Ne! Louis Lacasse tutaja.

– De akkor mi is lefelé sodródunk vele!

– Legfeljebb öt percig. Csak pár szót kell vele váltanom.

Pierre Harcher egy evezőcsapással a tutaj mellé kormányozta a Champlaint, s csáklyájával belekapaszkodott.

A kormányos abbahagyta az éneklést, s feléjük kiáltott:

– Hé!... Halászok! Vigyázat!

– Semmi baj, Louis Lacasse - kiáltott vissza Pierre. - A Champlain van itt!

Jean egy ugrással a tutajon termett, a vezetőhöz ment, aki mihelyt ráismert a lámpa fényénél, így köszöntötte:

– Szolgálatára állok, Jean úr!

– Köszönöm, Lacasse.

– Tudtam, hogy útközben találkozni fogunk, sőt elhatároztam, hogy ha a legközelebbi dagálynál lehorgonyzok, bevárom a Champlaint. De ez most már felesleges.

– Mindent felraktak?

– Mindent. A pallók alá meg a gerendák közé rejtettük el... Legyen nyugodt, minden rendben van! - tette hozza Louis Lacasse, s elővette tűzszerszámát, hogy pipára gyújtson.

– Vámőrök voltak a tutajon?

– Igen... Verchères-ben! Fél órán át fecsegtek nekünk ezek a mihaszna fináncok... De semmit sem vettek észre! Mintha láthatatlanná lett volna minden.

– És mennyit hoznak?

– Kétszáz puskát.

– És kardot?

– Kétszázötvenet.

– Honnan?

– Vermont-ból. Barátaink jó munkát végeztek, s nekünk nem is került sokba. Csak éppen bajos volt eljuttatni a szállítmányt az Ontario-erődig, ahol mi átvettük. Most aztán megy minden, mint a karikacsapás.

– És a lőszer?

– Három hordó lőpor és pár ezer puskagolyó. Ha mindegyik embert talál, hát hamarosan nem lesz egyetlen angol katona sem Kanadában. Majd kilyuggatják a bőrüket a gyászvitézek, merthogy ők csak így hívnak minket.

– Tudod ugye, hogy hova, melyik falukba kell vinni fegyvert és lőszert?

– Tudom - felelt a tutajos. - Legyen csak nyugodt! Engem nem csípnek meg! Éjszaka, a legnagyobb apály idején lehorgonyzok, a csónakok meg majd a tutaj mellé állnak, s mindegyik megkapja, ami jár neki. Csakhogy Quebecen túl már nem megyek, ott kell felraknom a fát a *Moravian*ra, ami Hamburgba megy.

– Rendben van - felelt Jean. - Quebec előtt átadhatod az összes puskát, az összes lőport.

– Akkor hát minden rendben lesz.

– Mondd, Louis Lacasse, teljesen megbízhatónak tartod az embereidet?

– Akár önmagamat. Mindegyik igazi Keresztelő János, és ha éppen lövésre kerülne a sor, hát aligha ijednének meg!

Jean ezzel egy marék dollárt nyomott a kezébe, amit a derék tutajos számolatlanul csúsztatott bő zubbonya zsebébe. Aztán keményen kezet szorított a halászbárka egész legénységével.

Jean visszatért a *Champlain*re, mely a bal part felé indult. A tutaj pedig lassan tovább úszott, s még egy ideig hallották Louis Lacasse harsány énekét:

*Lefeküdtem, elaludtam,
Hej, de nagyon fáradt voltam...*

Egy óra múlva megkezdődött a dagály, s vele együtt feltámadt a szél is. A Champlain behatolt a Szent Péter-tó felső részén vonuló apró szigetek közé, s miután elhaladt az egymással szemben fekvő Richelieu és Joliette grófság partja mentén, megállt Montcalm és a Verchères grófság part menti falvainál. E falvak arról is nevezetesek Kanadában, hogy asszonyai a XVII. század végén rettenthetetlen hősiességgel védelmeztek egy erődöt az indiánok ostroma ellen.

Míg a bárka a part mellett horgonyzott, Jean a francia párti vezetőket látogatta meg, hogy személyes tapasztalatokat szerezhessen a lakosság hangulatáról. Többször beszéltek előtte a Névtelenről is, akinek fejére vérdíjat tűztek ki. Vajon hol járhat most? Vajon ismét felbukkan, mikor a harc megkezdődik? Hozhat a főkormányzó akármilyen határozatot, a Névtelen nyugodtan jöhet a grófság területére, minden ház nyitva áll előtte!

Jeant mélységesen megindította az önfeláldozó hűség sok tanújele. Igen! A kanadai lakosság valóban úgy várja, mint a Messiást. Kérdezősködéseikre csak ennyit mondott:

– Nem tudom, hol van, de mikor eljön a nap, ott lesz, ahol lennie kell!

Végre a Champlain elérte a Szent Lőrinc-folyam déli ágát, mely a Montreal-szigetet a déli parttól elválasztja.

A hajó hamarosan útjának végére ér. Az Harcher testvérek pár nap múlva leszerelik, mert közeleg a tél, amikor a folyam hajózhatatlan. Utána Jeannal együtt visszamennek a Laprairie grófságba, a Chipogán-majorba, ahol a majoros egész családja összegyűl a menyegzőre.

A Montreal-sziget és a jobb part között a folyamág csupa zuhatag, s méltán mondják ezt a részt az ország egyik nevezetességének. A Szent Péter-tóhoz hasonló kiöblösödés képződött itt is, a „Szent Lajos-zuhogó”. A Szent Lőrinc-folyamnak ez a pontja csaknem szemben van Lachine-nal, a Montrealtól feljebb fekvő településsel, a fővárosiak kedvenc nyaralóhelyével. A tó maga akár az örökösen háborgó tenger, ideomlik az Outaounais egyik ágának vize is. Jobb partját sűrű erdők borítják, ezek között épült egy kis falu, melynek lakói megkeresztelkedett irokézek. A zöld lombrengetegből csak a falu kis templomának tornya emelkedik ki.

A Szent Lőrinc e szakaszán roppant nehéz felfelé haladni, lefelé viszont sokszor túlságosan is könnyű, mert elég egy vigyázatlan evezőcsapás, és a hajó máris repül a zuhatag vizével. A vízi emberek azonban már megszokták a veszélyes átkelőket, s biztos kézzel irányítják hajójukat, főleg a halászok, akik itt ezerszám fogják a lazacot. Ha a folyam déli partján vontatják a hajót, akkor mégis eljuthatnak Laprairie-be, a hasonló nevű grófság székhelyére, ahol a Champlain télen horgonyoz.

Pierre Harcher déltájt már Lachine alatt volt. Az olvasóban talán felmerül a kérdés, vajon honnan kapta ez a kanadai kisváros a nevét? A felelet roppant egyszerű: a Szent Lőrinc-folyam első hajósaitól.

Mikor ugyanis a nagy tavak vidékére értek, azt hitték, hogy a Csendes-óceán partjára jutottak, vagyis, hogy közel vannak Kínához, a Mennyei Birodalomhoz.

Pierre Harcher a folyam jobb partja felé kormányozta a hajót, s délután öt órakor már oda is ért, körülbelül a Montreal és Laprairie grófság határába.

Jean ekkor odaszólt neki:

– Kiszállok, Pierre.

– Hát nem jössz velünk Laprairie-be?

– Nem, el kell mennem Chamblyba, és ha Caughnawagában szállok partra, jócskán megrövidítem az utat.

– Ez nagyon kockázatos vállalkozás - mondta Pierre -, s bizony aggódnék érted, ha most partra szállnál. De miért is válnál el tőlünk? Két napig még maradj velünk, azután ha leszereltük a *Champlain*t, mindnyájan együtt mehetünk.

– Nem tehetem - válaszolt Jean. - Még ma éjszaka Chamblyban kell lennem.

– Ketten elkísérhetnénk - ajánlotta Pierre.

– Nem... jobb, ha egyedül vagyok.

– És Chamblyban maradsz?

– Csak pár óráig, Pierre, s még napkelte előtt tovább megyek.

Minthogy Jean szemmel láthatólag nem akart beszélni arról, hogy mi dolga van Chamblyban, Pierre nem makacskodott tovább, s csak ennyit kérdezett:

– Várjunk rád Laprairie-ben?

– Felesleges. Végezzétek csak a dolgotokat, s ne nyugtalankodjatok miattam.

– Akkor hát hol találkozunk?

– A chipogáni majorban...

– Nem felejted el, hogy október első hetében mindnyájunknak ott kell lenni?

– Nem fogom elfelejteni.

– El ne maradj, Jean! Tudod mennyire fájna apámnak, anyámnak, meg mindnyájunknak! Családi ünnep lesz Chipogánban, s minthogy testvérünk lettél, ott kell lenned, mert csak akkor teljes a család.

– Ott leszek, Pierre!

Jean kezet szorított az Harcher testvérekkel. Lement a Champlain kabinjába, magára öltötte azt a ruhát, amit a Montcalm-villában tett látogatásakor viselt, majd elbúcsúzott derék barátaitól.

A következő pillanatban a partra ugrott, s egy utolsó istenhozzáddal eltűnt az irokéz falut körülvevő sűrű erdőben.

Pierre, Rémy, Michel, Tony és Jacques azonnal tovább indultak. Minden erejüket latba vetve, nagy fáradsággal mégis fel tudták vontatni hajójukat az árral szemben, s munkájukban a szirtek mellett keletkező örvénylések segítették őket.

A *Champlain*t este nyolckor jó erősen lehorgonyozták egy kis öbölben, közvetlenül Laprairie határában.

Az Harcher testvérek, miután fél év alatt kétszáz mérföldnyi utat tettek meg a nagy folyamon fel és le, most befejezték a halászatot.