A következő napokon, junius 13-án, 14-én és 15-én, a légsulymérő lassan, de folyton, emelkedés és megállapodás nélkül sülyedt; a mi arra mutatott, hogy valószinüleg a «változékony» alatt, az eső és szél közt egyrészt s a vihar közt másrészt fog megállapodni. A szél is észrevehetőleg élesbedett s délnyugatra fordult. Ez kedvezőtlen fordulat volt az «Álom»-ra nézve; igen erős hullámverés ellen kellett most már küzdenie, a mely elölről fordult neki. A vitorlákat be kellett tehát vonni s belészoritani ponyvatokjaiba, s a haladásban csak a gép segélyére szoritkozni; de abban is óvakodni az erős gőztől, nehogy a jármű váratlan bajnak tegye ki magát.

Godfrey jól állta ki a hányattatás és meghimbálás eme megpróbáltatásait. Még csak jó kedvét sem veszitette el, egyetlen perczre sem. A derék fiu nyilván nagyon szerette a tengert.

De már Tartelett ur, szegény, ő már egyátalán nem szerette a tengert, s a tenger sem szerette őtet. Látni kellett volna a jó testtartás szerencsétlen tanárát, hogyan tartotta most a testét; s a hires tánczmestert, mennyire a müvészet minden szabályát megsértő módon tánczolt mostan. Ebben a folytonos rázkódásban, mely egész bordáiig megreszketteté a gőzöst, valósággal képtelen volt kabinjában maradni.

– Levegőt! Levegőt! - sóhajtozott.

S nem távozott többé a födélzetről. Egy hullámverés, s ő a hajó egyik oldaláról a másikra lódult. A hajó hátuljának egy emelkedése, és ő előre zuhant, hogy csakhamar onnan ujból visszadobassék. A korlátba kapaszkodott, az árboczok kötelékébe fogózkodott s oly állásokat engedett meg magának, melyeket a modern choreográfia elvei a legkiméletlenebbül elitélnek! Ah! hogy, nem adatott meg neki az isteni adomány, hogy szárnyra kelve, vagy legalább valami léggömbbe kapaszkodva eltünhessen innen, s megszabadulhasson e mozgó deszkák örökös egyensuly-változásának kinzó hatásától. Valamely hires tánczos őse azt mondta volt, hogy csak azért nem szánja reá magát, hogy ujra reá lépjen a világot jelentő deszkákra, mert nem akarja megszégyeniteni társait. Ő, Tartelett, a világ minden kincséért sem kivánkozott volna vissza ezekre a deszkákra, a melyekről azt gondolta, hogy menten mindenestül a tenger mélyére sülyednek.

Micsoda gondolat is volt az attól a dúsgazdag Kolderup W. Vilmostól, hogy őt erre a szerepre szánta!

– Soká tart még a rossz idő? - ezt a kérdést napjában huszszor is megtette Turcotte kapitánynak.

– Bizony a légsulymérő nem valami biztató! - válaszolá következetes egyformasággal, szemöldökeit lánczokba szedve, a kapitány.

– De ugy-e bár nem sokára megérkezünk?

– Meg bizony, nem sokára, Tartelett ur... Nem sokára! Már fele uton vagyunk!

– Csak azt szeretném tudni, - ismétlé hátrahőkölve s megint előrebukva a szerencsétlen tánczmester, hogy - miért nevezik ezt a tengert Csendes-oczeánnak.

El kell még mondanunk, hogy Tartelett tanár ur nem csupán a tengeri betegségtől szenvedett, hanem látván a végtelen tajtékzó hullámokat, melyek fölcsapongtak az «Álom» felső árboczáig, hallván a folytonos gőzeresztésből származó fütyülést, a mit az okozott, hogy el kellett kerülni a megfeszitett gőzerő alkalmazásából keletkezhető veszedelmeket; érezvén, hogyan dobálja gyönge lapda módjára egyik vizhalomról a másikra a gőzöst a szél - egyuttal a félelem is bántotta.

– Nem! lehetetlen, hogy még sokáig igy tartson! - ismétlé minduntalan álmatag tekintetét növendékére irányozva.

– Csöndesen, Tartelett! - felelé Godfrey. - A hajó elvégre is, azt hiszem, azért készül, hogy a tengeren legyen. Mint mindennek, ennek is megvan hát a maga oka.

– Én pedig azt mondom, hogy nincs.

S elkeseredésében nem tudott egyebet tenni, mint elővenni mentő készülékét, és felölteni. Ezentul éjjel-nappal szorosan keblére öltve viselte azt. Aranyért le nem tette volna egy pillanatra sem. Ha a tenger egy-egy rövidke időre nyugtot hagyott neki, sietett a készüléket tőle telhető fujtatással szélesebbre fujni. Mindazonáltal, állandóan ugy találta, hogy nincs abban elég levegő.

Elnézést kérünk az olvasótól Tartelett eme magatartását illetőleg. A ki nem szokott a tengerhez, annak lényét egészen megzavarják, lelkét irtózatba ejtik e hatalmas jelenség apróbb tünetei is; Tartelett pedig akaratlan utazó létére, mint az olvasó előtt tudva van, addig mig e hajóra nem szállt, még csak a san-franciscói öböl csöndes vizein sem járt soha. Innen magyarázható, hogy a szél bekövetkezése felforgatta valóját, a hajó hánykódása megrettenté lelkét, s a ki elfogulatlanul vizsgálja a dolgot, még csak rossz néven sem veheti tőle.

Az idő e közben egyre rosszabbra fordult s komolyan tartani lehetett, hogy valóságos tengeri vihar kapja közre utjában az «Álmot», mit a tengerparti táviró részéről bizonyára jeleztek volna is neki, ha a tengerpart látó távolában haladt volna.

Nappal a hajót rendesen igen nagyon reszkettette a hullámverés; ámbár nem használt, csak lehető kevés gőzerőt használtak, hogy gépe föl ne mondja a szolgálatot; mégis megtörtént, hogy a viztömeg gyors szinvonal-változása közben a gép csavarkereke majd le, majd föl jutott a vizből. Ebből az származott, hogy a mélyebb vizekbe hányatás pillanatában oldalai rettene-teseket ütődtek, máskor pedig dereka a rendes elmerülési vonalon messze felül kiemelkedett a vizből, a mi a hajó egész szerkezetét megrontással fenyegette. Tompa dörrenés hangzott ilyenkor az «Álom» hátulsó részén, ugy hogy a gép szellentyüit egészen meginditotta a lökés, oly erővel, mely felett a gépmester csak nehezen birt uralkodni.

Godfrey azonban észlelt valamit, a minek a magyarázatára nem jött rá azonnal. Azt kezdte ugyanis észrevenni, hogy a hajó hánykódása éjszakának idején sokkal kevésbbé erős, mint nappal. Arra vonhatott-e ebből következtetést, hogy ilyenkor a szél szelidült, s hogy nap lemente után csöndesedés állt be a természetben?

A junius 21-ről 22-re virradó éjjel oly feltünő lett ez a dolog, hogy szükségesnek látta személyes tájékozást szerezni a felől, a mi történik. A nap éppen kiváló rosz lefolyásu volt; a szél erősen dühöngött, s egész valószinütlennek tetszett, hogy éjszakára az oly hosszu órákon keresztül szeszélyesen felkorbácsolt tenger nagyhamar elpihenjen.

Godfrey tehát éjfél felé fölkelt, meleg ruhát rántott magára s fölsietett a födélzetre.

A hajólámpa világitott elöl. Turcotte kapitány a hajó tiszti hidján állt.

A szél hevessége nyilván nem engedett. A hullámverés azonban, a melynek szemben kell érnie az «Álmot», szerfelett megcsökkent; szinte egészen megszünt.

Tekintetét a gőzös kéménye felé irányozva, a melyet egészen körül fogott a fekete füst, Godfrey ugy vette észre, hogy e füst, a helyett, hegy elölről hátra szállana, hátulról előre uszik, s ugyanazt az irányt követi, a melyet a hajó.

– Megfordult volna a szél? - kérdé magában.

S egész boldogan e gondolatban, fölment a hid lépcsőjén, s közeledett a kapitányhoz.

– Kapitány! - szólt hozzá.

Az, fülig vizmentes köpenyében, nem is hallotta őt jönni s az első pillanatban nem tudta eltitkolni, hogy nagyon kellemetlenül esik neki, hogy itt látja.

– Ön az, Godfrey ur, és itt - a hidon?

– Én vagyok kapitány, s azt jöttem kérdezni...

– Mit jött kérdezni? - vágott közbe élesen a kapitány.

– Hogy fordult-e a szél?

– Nem, Godfrey ur, nem fordult meg... s fájdalom inkább attól tartok, hogy viharra fog fordulni.

– Pedig most a szél irányában haladunk! - felelé a füstre mutatva.

– A szél irányában... igen... a szél irányában! - szólt, ez észlelet által szemmel láthatólag zavarba hozva a kapitány. - Ez igaz, - hanem mondhatom, hogy akaratom ellenére történik.

– Mit mond ön?

– Azt értem ez alatt, hogy nem akarván koczkáztatni a hajó biztonságát, tágitanom kellett az előbbi iránytól s mennem, a merre a szél fú.

– De hisz ez végtelenül kellemetlen. Hisz ez rettenetes késedelemmel fog járni! - szólt Godfrey.

– Bizony ez kellemetlen, magam is azon a nézeten vagyok, - felelé Turcotte kapitány; - de reggelre kelve, ha a tenger egy kissé csillapodik, fel fogom használni a legelső alkalmat, hogy ujra nyugatnak fordulhassak. Kérem tehát önt Godfrey ur, menjen kabinjába. Bizzék csak bennem. Próbáljon aludni, a mig a szél mentén haladunk. Most nem dobál ugy a hajó!

Godfrey jóváhagyólag bólintott, s még egy utolsó aggodalmas tekintetet vetvén a tornyosuló felhőkre, melyek irtózatos gyorsasággal rohantak az égbolton, lement a hidról, be kabinjába, s ott csakhamar elaludt.

Másnap junius 22-én reggel, ámbár a szél jelentékenyen nem enyhült, az «Álom», mint Turcotte kapitány előre mondta volt, ujra a helyes irányban haladhatott.

A nyugati irányban való hajózás nappal, a kelet felé hajózás éjjel ezután még negyvennyolcz óráig tartott; de a légsulymérő kezdett hajlandóságot mutatni az emelkedésre; a hánykódás vesztett gyakoriságából s remélni lehetett, hogy a rossz idő az északi tájakon kezdődő szelekkel véget ér. - Csakugyan igy is történt.

Junius 25-én, reggel nyolcz óra tájban, midőn Godfrey a födélzetre ment, kellemes éjszakkeleti szellő hajtotta szét a felhőket; a nap sugarai, megtörve a hajóköteleken, vidáman tüztek a födélzetre.

A sötétzöld tenger nagy átmetszetü látó távolában, visszatükrözve a reá verő napfényt, tisztán állott. A szél csak csöndes, bár szeszélyes szellő alakjában hatott; könnyü habokba verve a gyönge lejtésü hullámok fölszinét. Az alsóbb rétegü vitorlákat bizvást ki lehetett fesziteni.

Igazában szólva, nem is valódi hullámok voltak azok, a melyeket a szél fölvert, inkább csak nagyobb erejű árdagadás, mely szeliden vitte irányában a gőzöst.

Akár hullámzás akár áradás, az teljesen mindegy volt Tartelett tanárra nézve, a ki ép oly rosszul volt, mikor a tenger «nagyon viharos» volt, mint a mikor csak «kellemesen fodros» lett. Ott volt most is, félig fekvő helyzetben, kitátott szájjal a födélzeten, mint valami potyka, a ki a vizből kiemelkedve tátog.

A hadnagy, a tiszti hidon állva, látcsövével szemén, északkeleti irányba tekintgetett.

Godfrey közeledett hozzá.

– Nos hát, uram, - szólt vidáman, - ma ugy-e bár egy kissé jobb idő van, mint tegnap volt.

– Ugy van, Godfrey ur, - felelé a hadnagy, - most már csöndes a vizünk.

– S az «Álom» most már helyes irányban neki indulhat az utnak!

– Még nem!

– Még nem? És miért nem?

– Mert az utóbbi hányattatás idején valószinüleg nagyon visszaverődött északkeletre, előbb tehát pontosan még kell határoznunk poziczióját. De most tiszta a napunk, a látó határ tökéletesen szabad. Délben a hajó helyzetének megállapitása kitünően sikerül, s akkor a kapitány majd megszabhatja az irányt.

– És hol van most a kapitány?

– Eltávozott a födélzetről.

– Eltávozott?

– El... Őrmatrózaink a tenger távolában keleti irányban oly zátony-sziklákat véltek feltünni, melyek nincsenek följegyezve a kapitány földabroszain. Ő tehát fölszereltette a gőzcsónakot s egy kormányos és három matróz kiséretében elment szemlét tartani.

– Régen?

– Mintegy másfél órája.

– Eh! - szóla Godfrey, - bánt, hogy nem értesitettek előzetesen. Oly örömem telt volna benne, ha vele tarthatok.

– Ön aludt, Godfrey ur, s a kapitány nem akarta fölébreszteni, - válaszolá a hadnagy.

– Sajnálom; mondja legalább azt meg, mely irányban ment a csónak?

– Abban az irányban! - felelé a hadnagy, északkelet fele mutatva.

– A messzelátóval nem lehet meglátni?

– Nem! még nagyon messze van.

– De már nem késhetik soká?

– Nem késhetik soká, - felelé a hadnagy, - mert a kapitány nagyon ragaszkodik hozzá, hogy mindig maga végzi a déli jelzést, s e czélból pont tizenkettő előtt okvetlen a hajón kell lennie.

Erre Godfrey fogta magát s elhozatva tengeri messzelátóját, leült a hajó orránál az őrszem-matróz mellé. Meg akarta lesni a kapitány s a csónak közeledtét. A mi a csónak szemle utját illeti, az nem aggasztotta. Egész természetesnek találta, hogy az «Álom» nem merészkedhetik olyan tájakra, melyeken zátonysziklákat jeleztek s hogy Turcotte kapitánynak előbb azokat meg kell vizsgálni.

Két óra telt el igy. Csak féltizenegy felé kezdett a láthatár szélén valami csekély füstforma feketeség, keskeny, mint egy vonal, megjelenni s a láthatártól különválni.

Nyilván a gőzcsónak volt, mely szemleutját befejezve, most már visszafelé indult a gőzöshöz.

Godfreyt mulattatta az, hogy jó messzelátójával nyomon kisérhette a csónakot; látta, mint vesz föl egyre szabatosabban kivehető vonalakat, hogy ölt a tenger fölszinén ugy szólva alakot, hogy lesznek tisztábban kivehetőkké füstje felhői, melyek közé néha-néha egy-egy gőz-szellentyü tisztább rétegü tartalma is elegyül. Kitünő, s rendkivül gyors kis jószág volt, s mert teljes gőzerővel haladt, csakhamar szabad szemmel is látható lőn. Negyedtizenkettőkor a csónakot hozzákapcsolták a gőzöshöz s a kapitány átugrott az «Álom»-ra.

– Nos, kapitány, mi az ujság? - kérdé Godfrey, megszoritván kezét.

– Ah! jó reggelt Godfrey ur!

– Hát azok a sziklák?...

– Csak tévedés, - felelé a kapitány. - Semmi gyanusat sem láttunk. Embereink csalódtak. Bámultam volna, ha másként történt volna.

– Tehát jó utra térhetünk? - kérdé Godfrey.

– Ugy van; a helyes irányban haladhatunk, de előbb hadd teszem meg a déli jelzést.

– És aztán felhuzhatjuk a gőzcsónakot? - kérdé a hadnagy.

– Nem, - felelé a kapitány, - hátha még szükségünk talál rá lenni. Kapcsoltassa hátul a hajóhoz.

A kapitány rendeleteit teljesitették s a gőzcsónak, mely tovább is fütve maradt, az «Álom» mögé kapcsolva haladt tovább a maga utján.

Három negyed óra mulva Turcotte kapitány iránytűjével kezében, megállapitotta a déli helyzetet s abból kifolyólag kiadta a követendő irányra nézve a rendeleteket.

Mikor ez megtörtént, még egy tekintetet vetvén a látó határra, hadnagyát hivta s magával vitte dolgozó szobájába, hol mindkettő jó sokáig tanakodott egymással.

Igen szép nap volt ez. Az «Álom» rohanva haladhatott vitorlái segitsége nélkül is, melyeket be kellett vonni. A szél gyönge volt, s a gép okozta gyorsaságnál fogva alig lett volna e gyönge szélnek a vitorlákra hatása.

Godfrey igen vigan volt. A hajózás nyugodt tengeren, gyönyörü időben, üditőbben hatott rá, mint bármi más. Gondolatai messzebbre szárnyalók lőnek, lelke elégedettebb. És mégis, még ily kedvező viszonyok között is, Tartelett tanár ur csak nem volt képes felvidulni egy cseppet sem. Ha a tenger állapota nem is okozott neki közvetlen aggodalmat, lényének fizikai konstitucziója nem birt magához térni. Próbált enni, de sem étvágya, sem kedve nem volt hozzá. Godfrey megpróbálta, hogy leveszi róla azt a mentő övet, mely állandóan ott diszelgett testén; de ő határozottan ragaszkodott ahhoz. A vas és fa ilyen tákolmányán, - ugymond, - a melyet hajónak neveznek, az ember minden perczben koczkáztatja az életét.

Eljött az est. Sürü gőzfelhők mutatkoztak, de nem szálltak le egészen a tenger szinvonaláig. Az éjszaka sokkal sötétebbnek igérkezett, mint a hogy a nappali szép időhöz képest várni lehetett.

Egészben véve, szikláktól nem igen lehetett tartani e tájon, melynek fekvését Turcotte kapitány gondosan felvette s pontosan megvizsgálta; de a megfeneklés mindig lehetséges s ettől különösen ködös éjjeleken tartani kell.

A födélzet lámpáit tehát mindjárt a nap nyugta után gondosan felkészitették s meggyujtották. Az alsó elővitorla kiálló árboczán fehér láng égett, az állás kötéltartó fáin pedig az irányjelzésre jobbról zöld, balról vörös. Ha tehát az «Álom» zátonyra jut is, elsülyed is, azt legalább mondhatja, hogy nem ő volt az oka. - Az igaz, hogy ez vigasztalásnak gyönge vigasztalás. Sülyedni, ha mindjárt tökéletesen rendben levő hajón is, mégis csak annyi, mint sülyedni. Ha volt valaki a hajón, a kinek ez a reflexió eszébe jutott, az bizonyára nem lehetett más, mint Tartelett tanár.

E közben az érdemes ur egyre ingadozva lábain, eljutott kabinjába. Godfrey is lenn volt már szobájában. Egyikük biztosra fogta, a másik csak remélni merte, hogy jó éjszakát fog eltölthetni, mert az «Álom» most alig szenvedett a hullámveréstől.

A kapitány, átadva a kormányt hadnagyának, szintén szobájába tért, hogy pár órát pihenjen. Minden rendben volt. A gőzös nyugodtan, teljes biztonságban hajózhatott utján, mert a köd nem sürüsödött, legalább eddig nem.

Godfrey husz percz mulva már aludt. Tartelett pedig, a ki rendes szokása szerint egészen felöltözve feküdt le, álmatlanságát nem árulta el, csak hosszu időközökben meg-megujuló sóhajai által.

Egyszerre - lehetett már egy óra éjfél után - éktelen lárma riasztotta fel álmából Godfreyt.

Kiugrott ágyából, egy másodpercz alatt magára rántotta nadrágját, ujjasát és saruit.

Ebben a pillanatban már rémitő orditozás hallatszott a födélzetről.

– Sülyedünk! Sülyedünk!

Godfrey egy szempillantás alatt kinn termett kabinjából s rohant a közös terembe. Ott valami alaktalan tömegbe botlott, a melyet nem ismert föl. Az bizonyára Tartelett volt.

Az egész személyzet a födélzeten volt, a kapitány és hadnagya rendelkezései után látva ide s tova futkosott.

– Megfeneklettünk? - kérdé Godfrey.

– Nem tudom... hogy tudnám... ebben az átkozott ködben... - válaszolá a hadnagy... - Hanem annyit tudok, hogy sülyedünk.

– Sülyedünk? - válaszolá Godfrey.

És csakugyan az «Álom», mely fenekével bizonyára valami sziklához ért, érezhetőleg közelebb járt a vizhez. A tenger szine már majdnem egy vonalban volt a födélzettel. Alig lehetett kétség, hogy a gép tüzét a fütőhely mélyén már eloltotta a betoluló ár.

– A tengerbe! a tengerbe Godfrey ur! - kiáltozott a kapitány. - Egyetlen veszteni való percz sincs. A hajó szemlátomást sülyed. Még a forgóba találja ragadni magával önt.

– Hát Tartelett?

– Őt csak bizza rám. Egyik oldala a hajónak még szabad.

– De hát ön?

– Nekem kötelességem azt parancsolja, hogy utolsónak maradjak a hajón s rajta is maradok! - szólt a kapitány. - Ön azonban meneküljön!

Godfrey még egyre habozott, hogy belé ugorjék-e a tengerbe; azonban a viz már az «Álom» felső párkányáig hatolt.

Turcotte kapitány, a ki tudta, hogy Godfrey ugy tud uszni, akár csak egy hal; megragadta őt vállainál fogva s megtette neki azt a szivességet, hogy hanyattfővel bele lökte az árba.

Ideje is volt. Ha e nagy sötétség nincs, bizonyára látni lehetett volna, hogy a helyen, melyen az «Álom» állt, a másik pillanatban micsoda örvény keletkezett.

Godfreynek azonban még ép elég ideje volt, hogy a csöndes vizü tengerben néhány uszó tempóval eltávolodjék a forgótól, mely vonja magához áldozatait, mint akár a Maëlstrom rejtélyes örvényei.

Mindez nem került összevéve egy perczbe sem.

Pár percz mulva, kétségbeejtő kiáltások közt, kialudt a födélzet minden tüze.

Nem lehetett többé semmi kétség; az «Álom» sziklába ütődött, léket kapott és elmerült.

Godfreynek azonban sikerült eljutni egy magas, széles, az árból kiemelkedett sziklára. Ott, hiába kiáltván segitségért a sötétben, nem hallván egyéb hangot csak a magáét, nem tudva, egy elszigetelt kőszálon áll-e, vagy valamely nagyobb szárazföld kiszögellő csucsán, lehet ő az egyetlen menekülő az átélt katasztrófából; nem volt mást mit tennie, mint megvárni a nap felkeltét.