Ez alatt a fogoly oda ért megmentőihez. Egy pillanatra megállt, azon természetes félelemnél fogva, a melylyel e reá nézve felsőbbnek tetsző lények iránt viseltetett; rögtön utána azonban annál gyorsabb léptekkel rohant feléjük. Oda érkezve a két fehér elé, lehajolt egész a földre; aztán megfogván Godfrey lábát, oda tette azt saját fejére, ezzel akarván jelezni, hogy szolgájának ismeri magát.

Az ember bizony könnyen azt hihette volna, hogy még ez a polinéziai ifju sem nevekedett föl a nélkül, hogy ne olvasta volna Robinson Kruzoét!

Godfrey azonnal fölemelte a szegény ördögöt, a ki egészen elképedve állt előtte. Aztán jól a szeme közé nézett.

Vagy harminczöt éves ember lehetett, s ruha gyanánt mindössze egy pár darab rongyot viselt, a mivel ágyékait elfödte.

Vonásaiból, valamint feje alkatából azonnal föl lehetett ismerni, hogy az afrikai feketék fajához tartozik. A polinéziai szigetek elcsenevészett törzsével, mely a koponya összelapultságánál, s a karok hosszuságánál fogva annyira közel áll a majomhoz, egyátalán nem lehetett őt összetéveszteni.

De hát hogy történhetett, hogy egy szudáni vagy abissziniai néger a Csöndes-tenger valamely szigetének lakosai hatalmába került? Ezt csak ugy lehetett volna megtudni, ha ez a fekete beszélt volna angolul, vagy azon két-három európai nyelv valamelyikén, a melyen Godfrey értett. De csakhamar kiderült, hogy e szerencsétlen nem beszél, csak valami teljesen érthetetlen szójárást, bizonyára azon benszülöttek nyelvét, a kiknek valószinüleg igen ifju korában hatalmába került.

Godfrey ugyanis azonnal angol nyelven intézett hozzá kérdéseket: De választ nem kapott. Akkor aztán jelek által nagy nehezen megértette vele, hogy nevét kivánja tudni, Némi sikertelen erőlködés után a néger, a ki különben igen értelmes, sőt igen becsületes ábrázatu ember volt, a hozza intézett kérdésre ez egyetlen szóval felelt:

– Karéfinotu.

– Karéfinotu! - kiáltá Tartelett. - Nézze meg az ember a bolond feketéjének a nevét... Indit-ványozom, hogy nevezzük «Szerdá»-nak, mert ma szerda van, s a Robinson szigeteken ez a rendes gyakorlat. Tagadom, hogy ily körülmények között joga lenne magát Karéfinotunak hivatni.

– De ha ez a neve, - felelé Godfrey, - ugyan miért ne tarthatná meg azt továbbra is?

S e pillanatban érzé, hogy egy kéz nyul melle felé, míg a fekete arczának egész kifejezése azt a kérdést látszott intézni hozzá, hogy hát viszont mi az ő neve.

– Godfrey! - válaszolá.

A fekete megpróbálta utána mondani e nevet, de ámbátor Godfrey több izben ismételte előtte, nem sikerült neki azt érthető módon kiejteni. Azután a tánczmesterhez fordult, mintegy annak neve után tudakozódván.

– Tartelett, - felelé az édeskés hangon.

– Tartelett! - ismétlé Karéfinotu.

Ugy kellett lenni, hogy e név betücsoportosítása megfelelt az ő nyelve és torka ügyében levő hangoknak, mert előszörre mindjárt tisztán, kivehetőleg ejtette ki.

A tánczmester rendkivül büszke volt erre. A mit elvégre tőle nem is vehetett rossz néven senki.

Godfrey azonban hasznát akarta venni a fekete nyilvánvaló értelmességének s azért igyekezett vele azt megértetni, hogy szeretné tudni, mi neve ennek a szigetnek. Azért két kezével reá mutatott az előtte elterülő erdőkre, rétekre, halmokra, aztán az azokat környező tenger-partvidékre s szemeivel kérdőleg tekintett felé.

Karéfinotu nem értvén meg azonnal, mit akarnak tőle, ismétlé kezeivel Godfrey mozdulatait, megfordult maga körül, s tekintetét megjártatta az egész környéken.

– Arnéka! - szólt végtére.

– Arnéka? - ismétlé Godfrey, s kérdését mintegy jobban megértetendő, reá toppantott lábával a sziget földére.

– Arnéka! - felelé ujra a fekete.

E válaszból Godfrey semmivel sem lett okosabb, sem a sziget földrajzi elnevezését, sem a Csendes-tengerben való fekvését illetőleg. Ez a név egyátalán nem tartozott azok közé, melyeket szigetnév gyanánt hallott valaha; bizonyára a benszülöttek által használt táj-elnevezés volt, melyet a térkép-felvevők nem ismertek.

E közben Karéfinotu nem szünt meg rábámulni a két fehér emberre; nem minden elképedés nélkül jártatta tekintetét hol egyiken, hol másikon, mintegy emlékezetébe akarva vésni a kettőt egymástól megkülönböztető vonásokat. Közben-közben mosolyra fordultak ajkai, s ilyenkor előtüntek pompás fehér fogai, melyeket Tartelett nem minden bizalmatlanság nélkül szemlélt.

– Tulajdon kezemben törjék el a hegedűm, - szóla, - ha e fogak nem ropogtattak valaha emberi hust!

– Attól azonban nem kell többé uj társunknak tartani, hogy őt sütik és eszik meg, - felelé Godfrey. - És szegény ördögre nézve, valljuk meg, egyelőre ez a fő.

Karéfinotu legnagyobb figyelemmel a fegyvereket nézegette, melyeket Godfrey és Tartelett viseltek, a vállukon levő puskákat szintugy, mint az övükbe dugott revolvereket.

Godfreynek kedvére való volt ez a kiváncsiság. Ebből nyilván következtethetett arra, hogy feketéjük soha nem látott lőporos fegyvert. Tekintete egész tisztán árulta el az érdeklődést az iránt, mik lehetnek ezek a villámot lövelő vascsövek, melyek egyikének csak imént ő maga is megmentését köszönhette. S ez az érdeklődés a legnagyobb mértékben természetes is volt. Godfrey ebből kiindulva, igen józan számítással igyekezett mentül nagyobb hatalomnak tüntetni föl előtte azt, a mivel a fehér emberek rendelkeznek. Megtöltötte puskáját, aztán egy madárra irányzá Karéfinotu figyelmét, mely mintegy ötven lépésnyi távolban a rétség felett lebegett, arczához kapta fegyverét, czélzott vele, elsütötte: - a madár lehullott.

A lövés dörrenésére a fekete oly merész ugrást koczkáztatott, hogy Tartelett tánczmester létére meg nem állhatta, hogy művészete szempontjából ne bámuljon rajta. A vad pedig, legyőzvén rémületét s látván, hogy a madár, melynek a lövés szárnyát érte, ott bukdácsol a fűben, fogta magát s gyorsan, mint egy vadászkutya, oda rohant a madárhoz, aztán nagy arczfintorgatással, félig vidáman, félig elképedten, visszahozta azt gazdájához.

Midőn ezt Tartelett látta, neki is kedve kerekedett megmutatni Karéfinotunak, hogy a Nagy Szellem őt is megáldotta a villám hatalmával. Észrevevén egy halászmadarat a mint a patakhoz közel nyugodtan üldögélt, egy vén törzsön, rá fogta a puskáját.

– Nem! Ne lőjjön Tartelett! - szólt azonnal Godfrey.

– És miért ne?

– Gondolja csak meg! Hátha véletlenségből el találja hibázni azt a madarat, mennyire alább szállitja a feketének hatalmunkban vetett hitét.

– De hát mért hibáznám el? - kérdé Tartelett nem minden megbántódás nélkül. - Vajjon előbb a csatában, mikor teljes világéletemben először sütöttem el puskát, messzebbről mint száz lépésről nem találtam-e mellen az egyik emberevőt?

– Igaz, tagadhatatlan, hogy eltalálta, - felelé Godfrey; - magam is láttam, a mint elesett; de azért, Tartelett, tegye meg a kedvemért, közös érdekünkben, s ne kisértse másodszor is a szerencsét.

A tánczmester elkedvetlenedve s megsértve, mégis hajtott az okos szóra; puskáját nagy mogorván vállára vetette, s azután mindketten követve Karéfinotutól, megindultak a Vilmos-fához hazafelé.

Az volt még csak a meglepetés Fina-szigetének uj vendégére nézve, a midőn meglátta, hogy a sequoia belsejében mily szerencsés találékonysággal van berendezve minden. Előbb mindenre nézve ki kellett tanítani, megmutatván neki gyakorlatilag, oly módon, hogy előtte használták őket, mire valók az egyes szerszámok, eszközök, edények. Ugy kellett lenni, hogy Karéfinotu eddig az emberi nem legalsóbb rendbeli vadjai között időzhetett, mert még a vas is ismeretlennek látszott előtte. Megfoghatatlannak találta, hogy a vasfazék nem gyulad meg, midőn izzó parázs fölé teszik, minduntalan vissza akarta rántani; a mi felett Tartelett, a ki a készülő levesre való fölügyeletet magára vállalta, szerfölött boszankodott. Egy tükörrel szemben, melyet oda mutattak neki, bámulása alig ismert határt; forgatta előre, hátra, mintegy látni akarva, hogy nincs-e saját egyénisége ott a háta mögött.

– De hisz ennek alig van annyi esze, mint egy jóravaló majomnak! - kiáltott Tartelett, lenézőleg tekintvén a vadra.

– Oh nem, Tartelett, - felelé Godfrey, - ez az ember sokkal több a majomnál, mert lássa, oda néz a tükör mögé, a mi arra mutat, hogy gondolkozik, a mire pedig egy állat sem képes.

– No jó, megengedem tehát, hogy több a majomnál, - szóla Tartelett, oly mozdulattal vonogatva vállát, mely nyilván mutatta, hogy nem valami nagyon van meggyőződve, - azt azonban határozottan merem állitani, hogy ennek az emberi lénynek nem fogjuk semmi hasznát venni.

– Én pedig biztos vagyok az ellenkezőről, - felelé Godfrey.

Ételek dolgában, a föltálalt ebéddel szemben, nem mutatkozott finnyásnak Karéfinotu úr. Először megszagolgatta, aztán foga hegyével megkóstolgatta az elébe adott ételeket, s mire az ebéd véget ért, azt tapasztalták, hogy a nyulleves, szárcsa pecsenye és ürüczomb, a miből kámász és yamf kiséretében a lakoma állt, alig volt elégséges étvágya kielégitésére.

– Látom, hogy jó étvágya van szegény ördögnek! - szóla Godfrey.

– Magam is úgy tapasztalom, - felelé Tartelett, - s azért jó lesz vigyázni, nehogy fölébredjenek a ficzkóban a kanibáli hajlandóságok.

– Ugyan menjen Tartelett! Hisz ha volt is valaha kedve emberhúst enni, módunkban lesz leszoktatni róla!

– Én nem merném biztosra venni, - felelé a tánczmester. - A ki egyszer az ilyesmibe bele kóstolt!...

Mig a két fehér ember igy beszélgetett, Karéfinotu a legnagyobb figyelemmel hallgatott reájuk. Szemeiben az értelmesség tüze ragyogott. Látni való volt, hogy szeretné megérteni, a mit jelenlétében mondanak. Aztán ő is beszélni kezdett, nagy folyékonysággal, de szakadozott, eltagolt hangokkal, jóformán kiáltásszerü szólamokkal, melyekben, mint a polynéziai nyelvek és szójárások legtöbbjében, az a és u hangok voltak a túlnyomók.

Elvégre is ezen oly gondviselésszerüen megmentett fekete egy uj társ volt magányukban, a kitől várni lehetett, hogy - a legváratlanabb véletlen által hatalmukba ejtve - odaadó szolgája, valóságos rabszolgája lesz a Vilmos-fa gazdáinak. Erős, ügyes, tevékeny férfinak látszott; semmi munkától vissza nem riadt. Igen nagy hajlandóságot s képességet mutatott mindent utánozni, a mit lát, hogy mások tesznek. Godfrey ezt felhasználva, látott hozzá neveléséhez. A házi állatok gondozását, gyökerek és gyümölcsök szedését, a nyulak és agutik kiválasztását, melyek a konyhára voltak szánva, egyszeri megmutatás után igen pontosan el tudta intézni s némi utmutatás után a manzanilla gyökeréből is el tudta késziteni az almaborfélét, a mit szomjuk enyhitésére a viz mellett használtak.

Bármit gondolt is magában Tartelett, Godfrey nem tudott semmi bizalmatlanságot sem érezni e vad iránt, s úgy látszott, hogy ezt nem is lesz oka megbánni. Ha volt valami, a mi aggasztotta, az az volt, hogy hátha az emberevők, kik Fina szigetének fekvését most már egészen határozottan ismerték, vissza találnak oda térni.

Az első napokban ágyat rögtönöztek Karéfinotu részére a Vilmos-tanya szobájában; ő azonban, ha csak az eső nem esett, szivesebben aludt kivül, valamelyik fa tövében, mintha csak azt tartotta volna feladatának, hogy mint őrszem őrködjék a lakóház felett.

A szigetre való jöttét követő tizenöt nap alatt Karéfinotu több izben elkisérte Godfreyt vadászatra. Meglepetése mindig szerfölött nagy volt, midőn a távolból eltalált vadakat lehullani látta, azután pedig oly hévvel és buzgalommal teljesitette a vadászkutya dolgát, hogy nem volt akadály - bozót, bokor, patak, - a mi ebben feltartóztathatta volna. Lassan-lassan Godfrey egész komolyan hozzá szokott e vad szolgához. Csak egy tekintetben mutatkozott Karéfinotu minden tökéletesedésre képtelennek: az angol nyelv megtanulása tekintetében. Bárhogy erőlködtek is, nem sikerült vele elsajátittatni a legközönségesebb használatú szókat sem; pedig Godfrey és főleg Tartelett, a ki fejébe vette, hogy kifog vastagfejüségén, e részben mindent elkövettek.

Igy telt az idő. Azonban, ha a jelen, hála a körülmények kedvező alakulásának, eléggé elviselhetőnek mutatkozott is, s ha semminő közvetetlen veszély nem is fenyegette őket, Godfrey lelkében mégis minduntalan fölmerült a gondolat, vajjon soha világ életében nem sikerül-e e szigetről eltávoznia s valami uton-módon visszatérni hazájába! Nem volt nap, hogy ne gondolt volna Vilmos bátyjára s jegyesére. Mély elkeseredés vett rajta erőt, midőn észrevette, hogy a rossz idő, mely barátai, családja és az ő egyénisége közé még az eddigieknél is áthághatlanabb akadályokat vet, nyilván közeledőben van.

Szeptember 27-dikén uj esemény szakitotta meg napjaik rendes folyását. Több lett ugyan vele a dolguk, de egyuttal bő tartalékra tettek szert táplálék dolgában.

Godfrey és Karéfinotu csigák szedésével foglalkozott az Álom-öböl legszélsőbb partján, midőn egyszerre csak az apró szigetek megszámlálhatatlan raját vették észre a távolban, melyet a szél s a dagály lassacskán a part felé hajtott. Egész uszó szigettengernek látszott e raj, mely felett ott szárnyalt néhány széles szárnyu madár, melyet néhol tengeri kányának neveznek.

Mi lehetett ez a tömeg, mely hullámszerüen uszott, fölemelkedve, majd meg lebukva a hullámok járása szerint.

Godfrey el nem tudta képzelni, a midőn Karéfinotu egyszerre csak hasra vetette magát; aztán fejét behuzva vállai közé, kezét, lábát maga alatt mozgatva, utánozni igyekezett valamely állat járását, mely lassan kúszik a földön.

Godfrey reá nézett, de nem értett meg semmit e különös testgyakorlatból. Egyszerre azonban igy kiáltott fel:

– Tán teknősbékák?

Karéfinotu nem csalódott. Mintegy fél négyszögmértföldnyi területen, sok milliónyi teknősbéka volt ott, lassan közeledve a parthoz. Mielőtt száz ölnyire értek volna a szigethez, legnagyobb részük lebukott a viz alá s eltűnt; míg a tengeri kányák, melyek előbb hátukon meg-megpihentek, támaszpontjukat elveszitve magasra repültek fel a levegőbe. Nehány száz teknősbéka azonban szerencsésen kivetődött a partra is.

Godfrey és a fekete rohantak e tengeri zsákmányra, melynek mindegyik darabja legalább három-négy láb átmérőjü volt. Az egyetlen mód, a melylyel a teknősbékákat meg lehetett akadályozni abban, hogy vissza ne menjenek a tengerbe, az volt, hogy hátukra fordították őket; Godfrey és Karéfinotu tehát hozzá láttak e nehéz és fárasztó munkához.

A következő napokat azután azzal töltötték, hogy behordják zsákmányukat. A teknősbéka húsát, mely frissen és száritva is kitünő, mindkétfélekép használhatták. Godfrey, a télre való tekintetből, legnagyobb részét besózva eltette, hogy gondoskodva legyen szükségletükről. De azért egy ideig kitünő teknősbéka levest is élveztek, a mi nem egyedül Tartelettnek esett jól.

Ezen az inczidensen kivül életük egyhanguságát nem zavarta meg semmi. Mindennap ugyanazon órákban ugyanaz volt a foglalkozásuk. Nem lesz-e életük még szomorúbb, ha majd a rossz időjárás bekövetkezése arra kényszeríti Godfreyt és társait, hogy bezárkózzanak a Vilmos-tanyára? Godfrey aggodalommal eltelt szivvel nézett ezen idő elé. De nem volt mód, hogy állapotukon segitsen.

Időközben folytatta a Fina-sziget bebarangolását s midőn sürgetőbb dolga nem akadt, vadászni járt. Karéfinotu legtöbbnyire vele ment s a háznál Tartelett maradt. Ő - ámbátor első lövése oly mesteri módon sikerült - elvégre is nem volt vadász.

Egy ily vadászkirándulás közben történt oly váratlan kaland, mely a jövőre nézve jelentékenyen megzavarta a Vilmos-fa lakosainak biztonságát.

Godfrey és feketéje vadászni voltak a központi nagy erdőben, mely a Fina-sziget főhegységét képező emelkedések lábánál terült el. Reggeltől kezdve mindössze két vagy három antilopot láttak a hegyoldalban, de sokkal távolabb, semhogy a siker legkisebb reményével rájuk lőhettek volna.

Minthogy pedig Godfrey, ki nem pecsenye-vadra jött ki ez alkalommal, s nem akart csak azért lövöldözni, hogy lövöldözzön, rászánta magát, hogy most az egyszer zsákmány nélkül tér haza. Nem is annyira húsát sajnálta az antilopoknak, mint inkább bőrüket, a melynek jó hasznát remélte vehetni.

Már három óra volt délután. Reggeli után, melyet fekete társával egy fa alatt költött el, szintén nem volt szerencsésebb, mint reggeli előtt. Fölkészültek már mindaketten, hogy ebéd idejére visszatérnek a Vilmos-fához, a midőn, az erdő szélén való elhaladásuk közben, Karéfinotu egyszerre csak hátra ugrott; aztán Godfreyhez rohant, megragadta vállánál fogva s oly erővel vonszolta maga után, hogy nem tudott ellenállani.

Húsz lépéssel arrébb Godfrey megállt, lélekzetet vett s Karéfinotu felé fordulva, kérdőleg tekintett felé.

A fekete kiterjesztett karral, rémült arczczal mutatott egy mozdulatlan állatra, mely vagy ötven lépésnyire volt tőlük.

Szürke medve volt, melynek karmai egy fa törzsét tartották átölelve, mely nagy fejét alulról fölfelé emelgeté, mintha rá akarna rohanni a két vadászra.

Godfrey a mint ezt meglátta, arczához kapta puskáját s czélozásra is alig vevén magának időt, azonnal, mielőtt Karéfinotu megakadályozhatta volna, reá lőtt.

Érte-e a golyó a hatalmas talpast? Valószinű. Megölte-e? Azt biztosan nem lehetett tudni. Karmai elbocsátották a fatörzset s a fa lábához hanyatlott.

Nem volt tanácsos felé közeledni. E szörnyű állattal minden közvetetlen mérkőzés a legszomorúbb eredményekre vezethetett volna. Köztudomásu, hogy a kaliforniai erdőkben a szürke medvék megtámadása igen gyakran a professzionatus vadászoknak is életébe kerül.

A fekete tehát karon ragadta Godfreyt s sietve vonszolta a Vilmos-fa felé. Godfrey érezvén, hogy itt tanácsos az óvatosság, engedte magát vezettetni.