A jövő képe most már kevésbbé komor szinben tünt fel előttük. Azonban mig Tartelett, teljesen a jelennek élve, mind e fölszerelés, szerszámok és fegyverek birtokában nem látott egyebet, mint módot arra, hogy ez elszigetelt életet kissé kellemesebbé tehessék; Godfrey már arra gondolt, hát hogyha lehetséges volna ezek segitségével eltávozni Fina szigetéről. Hátha sikerülne most már neki, valami elég szolid járó müvet létesiteni, a melylyel eljuthatnának vagy valami szomszédos száraz földre, vagy valamely a sziget látkörében elhaladó hajóhoz?

Mielőtt azonban a sor erre került volna, Tartelett eszméinek valósitása volt az, a mi a legközelebbi hetek alatt őket foglalkoztatta.

Legelőször is osztályozták a ruhaneműeket s nagy kedvteléssel néztek a viszonylag gazdag ruhatárra, mely a Vilmos-fában létesült; de egyuttal azt is elhatározták, hogy azzal a kimélettel fogják használni mindezt a ruhát, a melyet a jövő bizonytalansága parancsolt. Elfogadták általános szabálynak, hogy e részben is csak a legnélkülözhetetlenebb igényeket elégitik ki. A tánczmester nem minden ellentállás nélkül vetette magát alá e határozatnak.

– Mire való ez a zsugoriskodás? - kérdé. - Az ördögbe is, kedves Godfrey, hiszen nem vagyunk mi vad emberek, hogy félig meztelen járjunk.

– Pedig ugy kell tennünk, mintha vadak lennénk, - felelé Godfrey, vállat vonva Tartelett zugolódására.

– Legyen hát, a mint ön akarja, ámbár meg fogja látni, hogy eltávozunk e szigetről, mielőtt még elhasználtuk volna ezt a sok ruhát!

– Nem tudom én, Tartelett! mindenesetre jobb, ha fölösleges marad, mint ha a nélkülözhetetlen se lesz meg.

– De vasárnap, legalább vasárnap, csak szabad lesz egy kevéssé nagyobb gonddal, s több fényüzésel öltözködni?

– No hát nem bánom! Vasárnap, sőt ünnepnapokon is legyen az ön kedve szerint Tartelett! - felelé Godfrey, nem akarva tulságosan elkedvetleníteni könnyü vérü társát. De mivel ma még csak hétfő van, egész hetünk van hátra, mielőtt arra gondolhatnánk, hogy magunkat felcziczomázzuk.

Önként érthető, hogy Godfrey azon naptól kezdve, a melyen a Fina szigetére vetődtek, minden reggel gondosan följegyezte a napokat, s igy, a ládában talált naptár segitsége mellett, könnyen és biztosan meg lehetett állapítani, hogy csakugyan hétfő van.

Azután fölosztották egymás között a napi teendőket, arra-valóságukhoz képest. A tűzre most már nem kellett éjjel-nappal vigyázni, mert hisz módjukban volt, ha kell, s ha, el talál aludni, ujat is gyujtani. Tartelett tehát abba hagyhatta e foglalkozást, mely pedig annyira kedvére való volt. Ezután - s a cserének nem örült valami nagyon - a yamf és kámász-gyökér szedése lett a dolga, kivált az utóbbié, amely a kenyér pótlására szolgált rendes élelmezésükben. A tánczmester úrnak tehát mindennap el kellett sétálni ezek megszedése végett egész a cserjésig, mely a Vilmos-fa mögött, az ott elterülő rétség végén volt. Egy két mértföldnyi ut volt biz az, hanem hát hozzá kellett szokni. Azonfelül időközben még azzal foglalkozott, hogy osztrigákat és csigát szedett, a miből igen nagy mennyiséget fogyasztottak.

Godfrey gondját teljesen a házi állatok s a tyúkketrecz rendben tartására forditotta. A mészáros-mesterség nem igen felelt ugyan meg hajlamainak, de csak belé törődött ebbe is valahogy s leküzdte ellenszenvét. Az ő buzgalma révén a leveses fazék igen gyakran fölkerült az asztalra s abban mindannyiszor valami párolt hus, a mi az eddigi egyhangu étlaphoz képest meglehetős változatosságot nyujtott. A Fina-sziget erdeiben zsibongott a vad s Godfrey készült is reá, hogy mihelyt egyéb, sürgős teendőit elintézi, megkezdi a vadászatot. Biztosra vehette, hogy puskájának, porának és töltéseinek jó hasznát fogja venni; előbb azonban azt akarta, hogy az elhelyezkedés a Vilmos-fában tökéletesen be legyen fejezve.

Szerszámai segitségével könnyü volt bent a Vilmos-fában, valamint körüle kivül néhány padot felállitani. A tuskókat a balta segitségével megvékonyitották s az asztalt is megformásitván, méltóbbá tették az ételekhez, edényekhez s teritékekhez, a melyekkel Tartelett ur fel szokta ékesíteni. A fekvő helyet is ugy rendezték, hogy faszegélylyel vették körül, mi által száraz levél-ágynemüjök is sokkal kinálatosabbá vált. Ha vánkosuk, derékaljuk nem is volt, most már legalább a takaró nem hiányzott. A különböző konyhaszer sem hentergett többé a földön, hanem rendes helyet talált a Vilmos-fában belül elhelyezett polczokon. A mi értékesebbjük volt, a ruhaneműt, fehérneműt stb., azt gondosan eltették a fülkékbe, melyeket a Vilmos-fában vájtak, a lemálló port gondosan eltávolítván a keletkező odvakból. A belső bütykök szinte kinálkoztak a sequoiában alkalmas fogasok gyanánt, a melyekre fegyvereket, szerszámokat aggattak, úgy hogy ezek valóságos faldisz gyanánt szolgáltak a szobában.

Godfrey a szobát be is akarta zárni, hogy éjnek idején, ha egyéb élő lény nincs is a szigeten, az állatok se hatolhassanak be hozzájuk s ne zavarhassák őket álmukban. A kis kézi fürészszel nem gondolhatott arra, hogy nagy, gerendaszerü törzseket deszkákká szabdalhasson, nem volt hát mit tennie, mint e részben is a fahéjhoz fordulni, a melyet nagy darabokban s kénye-kedve szerint hasogathatott le. Ekkép elég biztos ajtóra tett szert, a melylyel a Vilmos-fa bejáróját betámaszthatta. Egyidejüleg azonban egymással szemben két kis ablakot is vágott a fa héján, hogy a világosságnak legyen hol behatolni a szobába. Éjszakára magával a kivágott farészszel elzárták az ablakokat; nappal azonban most már nem kellett folyton gyantás faágakat égetni, a mi nagyon befüstölte a tanyát.

Hogy mi tévő lesz arra nézve hogy a hosszu téli estékre alkalmasabb világító eszközre tegyen szert, azt jóformán maga Godfrey sem tudta. Sikerül-e neki a birkák fagyújából valami gyertyafélét mártani, vagy be kell-e érni gondosabban használt gyantás fával: mindez oly kérdés volt, melynek megoldását a jövőre kellett bízni.

Az is sokat foglalkoztatta, hogyan lesz lehetséges kályhát csinálni a Vilmos-fa belsejében. A míg a szép időjárás tartott, a Vilmos-fa két gyökere közt egy mélyedésben rakott tűz eleget tett a konyha igényeinek; de ha majd beköszönt a rossz idő, s az eső zuhatag módjára szakad, hogyan lesz akkor lehetséges a hideg ellen küzdeni, mely bizonyos időszakban rendkivüli nagy is lehetett; s a mellett módot találni, hogy a tűz rakása által keletkezett füstnek alkalmas kijárója legyen. E fontos kérdést mindenesetre meg kellett oldani; hogy hogyan, az a jövő titka volt.

Hasznos munkát végzett Godfrey az által is, hogy, a sequoiák mellett levő tisztásnál a patak két partja között összeköttetést létesitett. Sikerült neki, ámbár nem minden vesződség nélkül, czövekeket verni a vizbe, s azok fölé egy pár gerendát erősitve, átjárót csinálni, mely bürü gyanánt szolgált. Igy át lehetett menni az északi partra, a nélkül, hogy el kellett volna kerülni a part elsekélyesedésének helyére, a mi mintegy két kis mértföldnyi ut megkimélésével járt.

De ha Godfrey mindent megtett is, hogy az élet a Csendes-tenger e szigetén, - ha ő és társa kénytelenek lennének sokáig, hogy ne mondjuk örökre ott élni! - a mennyire lehet türhető legyen; másrészt nem akart elhanyagolni semmit, a mi a szabadulást előmozdíthatta.

A Fina-szigete nem feküdt a rendes hajóközlekedési vonalak útjában, ez már egészen bizonyos volt. Nem volt rajta semmi szállitmány-felrakó kikötő, sem élelmezési hely. A hajókat semmi sem ösztönözhette tehát, hogy tudomást vegyenek róla s fölkeressék. Az azonban nem volt lehetetlen, hogy valamely hadi vagy kereskedelmi hajó a sziget látási távolában talál elmenni. Szükségesnek mutatkozott tehát módot keresni, hogy figyelmét fölkeltsék s tudassák vele, hogy e szigeten emberek laknak.

E czélból Godfrey czélszerűnek tartotta, az észak felé emelkedő hegyfok végpontján zászló-árboczot állitani fel, s e végre feláldozta a csomagban talált kendők egyikének felét. Ezenfelül, mert attól tartott, hogy annak fehér szine csak igen csekély körtávolban lesz látható, megpróbálta zászlaját megfesteni a homokbuczkák alján tenyésző bokorfák egyikének bogyóival. A szin, melyet nyert, élénk vörös volt, s bár lemoshatlanná - a szükséges khemiai szerek hiján

– nem tudta tenni, megnyugodott a dologban; mert hiszen ha az eső, szél vagy nap hatása alatt a lobogó elvesztené szinét, segíthetett rajta ugy, hogy ujra festette.

E különböző munkálatok mintegy augusztus 15-éig foglalkoztatták. Több hét óta az időjárás állandóan szép volt; mindössze kétszer vagy háromszor köszöntött be időközben a vihar, nagy patakokban zuditva a talajra az eső vizet, melyet az sietett nagy szomjasan elnyelni.

Godfrey ebben az idő tájban kezdte gyakorolni a vadász-mesterséget. De ha ő maga gyakorlott vadász volt is, e részben egyátalán nem számithatott Tartelettre, ki teljes világ-életében soha még egyetlen puskát sem sütött el.

Godfrey tehát hetenkint több napot szánt a vadászatra. Madarakra s gerinczes állatokra felváltva vadászott, s ha a zsákmány nem is volt valami szerfölött nagy, a Vilmos-tanya szükségleteit mégis kielégítette. Fürjek, foglyok, néha vadkacsák és szárcsák szerencsés változatosságot honosítottak meg a tanya rendes étlapján. Két vagy három antilopot is elejtett a fiatal vadász, s a tánczmester, azért, hogy elejtésükben nem volt része, nem kevesbé szivesen fogadta őket, a mint mártásos hus és nyárson sült alakjában az asztalra kerültek.

De vadászatai közben sem feledkezett el Godfrey arról, hogy lehető legteljesebb tájékozódást biztosítson magának a szigeten. Behatolt a sűrű erdők mélyébe, melyek a sziget középső részét foglalták el. Követte a patakot egész forrásáig, a melyet nyugatról ömlő vizek tápláltak. Ujból fölment a hegycsúcs tetejére s a keleti part felé eső hegyháton lement a sziget azon részére, a melyen még nem járt.

– Mindezen kutatások nyomán, - ismétlé gyakran magában Godfrey, - biztosra lehet venni, hogy Fina-szigetén nincs semmi ártalmas állat, sem vad, sem kigyó, sem ragadozó. Én legalább nem láttam egyet sem. Pedig ha lenne itt olyasmi, lövéseim zajára okvetetlenül föl kellett volna riadniok. És ez igen szerencsés körülmény. Ha a Vilmos-tanyát ilynemü támadások ellen kellett volna védelmezni, bizony nem tudom én, hogy sikerült volna-e az.

Azután egy más, igen természetes következtetésre térve át, igy folytatá magában:

– Azt is biztosra lehet venni, hogy e szigeten lakók nincsenek. A puskadörrenésre benszülöttek vagy ide menekült hajótöröttek egyiránt figyelmesekké lettek volna s összeszaladnak. Mi lehetett tehát az a megmagyarázhatatlan füst, a mit én kétszer észrevenni gondoltam?

Annyi bizonyos volt, hogy tüzet, vagy annak nyomát nem látott a szigeten sehol. A mi pedig azt illeti, hogy hátha, a mint eleinte gondolta, meleg források okozták azt a füstöt; a Fina-szigetének alakulása sehol nem mutatván vulkanikus nyomokat, e föltevés sem látszott valószinünek. Ugy kellett tehát lenni, hogy mind a kétszer ugyanazon káprázat játszott vele.

Egyébiránt az a füst vagy gőz-látomány nem is ismétlődött többé. Sem akkor, a midőn Godfrey másodszor fölment a hegység kiemelkedő csúcsára, sem akkor, midőn ismételve felmászott a Vilmos-fa koronájára, nem látott semmi olyat, a mi figyelmét felkölthette volna. Végre tehát egészen elfeledte ezt a jelenséget.

A fölszerelés eme munkálatai s a vadászati kirándulások közben több hét eltelt. Minden nap valami javulást hozott sorsukban.

Vasárnaponkint, a hogy előre megegyeztek, Tartelett legszebb ruháit öltötte fel. E napon nem foglalkozott egyébbel, csak azzal, hogy a nagy fák alatt sétálgatott és hegedüjén játszott. Közbe-közbe megpróbált egy lejtő lépést, önmagát oktatván a tánczban, ha már növendéke nem akarta folytani a táncztanfolyamot.

– Ugyan mire való volna már az? - felelé Godfrey a tánczmester ebbeli sürgetőzéseire. - Képzel ön, képzelhet-e ön oly Robinsont, a ki leczkéket vesz a tánczból s a helyes test-tartásból?

– Már hogy ne képzelnék! - válaszolá komolyan Tartelett. - Miért lennének pusztán a Robinsonok fölmentve az illedelem ezen kiegészitő kötelezettsége alól? Nem másokért, de magáért kötelessége az embernek jó formákhoz szoktatni tagjait.

Godfreynek erre nem volt mit felelni. De azért még sem adta meg magát s igy a szegény Tartelett arra maradt szorítva, hogy az «öntánczmesterkedésben» lelje örömét.

Szeptember 13-ika a legnagyobb, legszomorubb csalódások egyike által lett emlékezetessé, a mi csak szerencsétleneket, kiket valamely hajótörés egy puszta-szigetre kivet, egyátalán érhet. Godfrey figyelmét, a melyet, - a mint mondtuk, - jó ideje nem foglalkoztatott már a sziget egy pontján sem füst vagy gőz; e nap délutánján három óra felé valami hosszabb gőzvonal kötötte le, a melynek eredetére nézve egyátalán nem volt oka kétségeskedni.

Sétálni volt a Lobogó-Pontra, a mint azt a hegyfokot nevezni szokta, a melyre a zászlóárbocz ki volt tűzve. S a mint onnan messzelátójával széttekintett, a látó távol szélén füstöt vett észre, melyet a nyugati szél a sziget irányában hajtott.

Godfrey szive hangosabban kezdett dobogni.

– Hajó! - kiáltott fel.

De vajjon ez a hajó, ez a gőzös a sziget látkörén belől fog-e elhaladni? S ha ott halad is el, fog-e annyira közeledni, hogy jelek által figyelme a szigetre irányozható s oda vonható legyen?

Vagy tán e füst, a hogy feltünt, el is fog ismét tünni hajóstul mindenestül a légkör éjszaknyugati vagy délnyugati irányában?

Két óra hosszat gyötörték Godfreyt a legváltakozóbb izgalmak, melyeket könnyebb elgondolni, mint leírni.

A füst koronkint fokozódott. Sűrüsödött, a mint a gőzös tüzelése erősbült, s ritkult, sőt majdnem teljesen eltünt, a midőn a szénkészlet fogytán volt. De a hajó nyilván egyre közeledett. Négy óra felé felső árboczkosara láthatóvá lett a tenger és az égbolt között.

Nagy gőzhajónak kellett lenni, mely északnyugati irányban halad. - Godfrey ez iránt gyorsan és teljesen tájékozta magát s egyuttal biztosra vette, hogy ha a hajó útját ebben az irányban folytatja, mulhatatlanul meg kell közelitenie Fina szigetét.

Godfrey először arra gondolt, hogy elszalad a Vilmos-fához s értesiti Tartelettet. De mi hasznát veheti annak? Hogy egy ember látja-e a hajót vagy kettő, teljesen egyre megy; a fontos az volt, hogy őt lássák meg. Helyén maradt tehát, kezében a messzelátóval, s el volt határozva, a gőzös egyetlen mozdulatát sem szalasztani el.

A hajó egyre közeledett a part felé, ámbár iránya nem egyenest arra felé tartott. Öt óra felé már tisztán kivehető volt a hajó három árbocza. Sőt meg tudta különböztetni Godfrey már a zászló szinét is, a mely rajta volt.

Amerikai szinek voltak.

– De hisz, - szólt magában, - ha én látom az ő zászlójukat, lehetetlen, hogy a hajó födélzetéről ők is észre ne vegyék az én zászlómat. A szél úgy lengeti, hogy távcsővel könnyen megláthatják. Ha jelet adnék vele, le és föllóbálgatván, bizonyára megértenék, hogy összeköttetésbe kivánok jutni a hajóval! Ugy van! Egyetlen veszteni való percz sincs.

A gondolat jó volt. Godfrey rohant a Lobogó-Pont szélére s kezdte lóbálgatni zászlaját, mint a hogy üdvözletet szokás váltani; azután félig meghajtva, rézsutos irányban tartá, a mi tengeri szokás szerint azt jelenti, hogy segitségre van szükség. A hajó még legalább három kis mérfölddel közeledett a parthoz, de zászlója csak mindig mozdulatlanul állt helyén s nem felelt a Lobogó-Pont üdvözléseire.

Godfrey összeszorulni érezte szivét. Bizonyára nem látták meg!... Pedig már fél hét volt; az esteledés ideje bekövetkezett.

Ekkor a hajó nem lehetett már távolabb a szigetfoktól két mérföldnyinél s még egyre rohanva közeledett arra felé. De a nap e pillanatban épen leáldozott. S az éjszaka első árnyaival le kellett mondani az észrevétetés minden reményéről.

Godfrey ujra lóbálgatni kezdé zászlaját. Most is siker nélkül. Nem feleltek neki.

Erre több izben kilőtte puskáját, abban a reményben, hogy - bár a távolság nagy - hátha a szél oda viszi a hangját... A hajóról semmi dörrenés nem felelt vissza.

E közben kezdett beállani az éji homály. A hajóárbocz is csakhamar eltünt benne. Bizonyos volt, hogy kevesebb mint egy órai idő alatt túlhalad a sziget vonalán.

Godfrey nem tudta mit tevő legyen. Arra a gondolatra jött, hogy meggyujt egy csomó rőzsét, mely a Lobogó-Pont mellett hányódott. Először száraz leveleket csomóra szedve lobbantott lángra, aztán reá tette a rőzsét, mely ugy lobogott, mint valami rengeteg fáklya.

Hiába! A hajóról nem feleltek tüzeléssel vissza, s Godfreynek szomoruan kellett visszatérni a Vilmos-tanyára, a hol tán még elhagyatottabbnak érezte magát, mint eddig.