AFRIKAI AKADÁLYVERSENY

Amikor másnap útnak indultak, a két „lovas” nem nyújtott valami elbűvölő látványt. Cyprien aligha mutatkozott volna ilyen paripán Miss Watkins előtt a Vandergaart-telep főutcáján. De szükség törvényt bont. Elvégre a pusztaságban jártak, és a zsiráf nem sokkal furább hátasló, mint a púposteve. Járásmódjára is sokban hasonlít a sivatag hajója ringatózására. Rettentő keményen ügettek a zsiráfok, valósággal bukdácsoltak, olyannyira, hogy a két útitárson csakhamar könnyű tengeribetegség vett erőt.

Cyprien és a kínai azonban két-három óra alatt meglehetősen hozzászokott ehhez is. Minthogy a zsiráfok jó ütemben haladtak, s néhány azonnal megtorolt lázadási kísérlet után engedelmesnek bizonyultak, minden a legnagyobb rendben volt.

Most már azon kellett igyekezniük, hogy fokozott irammal behozzák azt az időt, amit az utóbbi három-négy napon elvesztegettek. Matakit jókora utat tehetett már meg! Annibale Pantalacci talán utol is érte? Bármint volt is, Cyprien elhatározta: ha törik, ha szakad, el fogja érni célját.

Három napon át síkságon haladtak lovasaink, vagy helyesebben szólva zsiráfosaink. Most egy eléggé kanyargós patak jobbpartján jártak, amely pontosan északi irányba folyt - a Zambézi egyik kisebb mellékfolyója lehetett. A zsiráfok alaposan megszelídültek, legyengítette őket a hosszú út, no meg a diéta, amiben Li jóvoltából rendszeresen részük volt, úgyhogy irányításuk nagyon könnyűvé vált. Cyprien most már eldobhatta a hosszú zsinegkantárt, és paripáját egyszerűen a térdével igazgatta.

Minthogy ettől a vesződségtől megszabadult, most már őszinte öröme telt benne, hogy lassanként kijutnak a vadonból, amelyben eddig is küszködtek, és boldogan látta mindenfelé egy már haladottabb civilizáció nyomait. Itt-ott rendszeresen művelt szágó- és taróültetvények mutatkoztak, amelyeket egymáshoz illesztett bambuszcsöveken át öntöztek a patak vizével. A széles és jól döngölt utak is általános jólétre vallottak, s a láthatár szélén emelkedő dombokon méhkas alakú fehér kunyhók nyújtottak hajlékot a gyér lakosságnak.

A síkságot benépesítő vadállatok, kérődzők és egyebek nagy szaporasága azonban éreztette, hogy még mindig a vadon szélén járnak. Néhol a legváltozatosabb alakú és fajú szárnyasok rajai lepték el az eget. Gazella- vagy antilopnyájak futkostak keresztül az utakon. Olykor hatalmas víziló dugta ki fejét a folyóból, hangosan röfögött, majd vízesésszerű robajjal tűnt el ismét a habokban.

Cyprien egészen elmerült ebben a látványban, és nem sejtette, mit tartogat számára a véletlen a kis dombon át vezető út egyik fordulójánál, ahol társával elhaladt.

Akit meglátott, nem volt más, mint Annibale Pantalacci. Még mindig lóháton, megeresztett kantárszárral üldözte Matakitot. Legfeljebb egy mérföld választotta el őket egymástól, de Cyprien és a kínai még legalább négy mérföldnyire voltak tőlük.

A tűző napsütésben, mely szinte merőlegesen érte a talajt, a vakító fénnyel elárasztott csupasz síkságon, ahol heves szél tisztította meg a légkört, nem lehetett többé kétségük.

Mindketten annyira megörültek a látványnak, hogy valóságos kannibáli örömujjongásban törtek ki. Cyprien vidám hurrát kiáltott, Li egy uff-ot eresztett meg, ami ugyanazt jelentette. Ezután gyors vágtába szöktették zsiráfjaikat.

Világos, hogy Matakit meglátta az egyre közeledő nápolyit, de nem vehette észre régi gazdáját és Kopje-beli barátját, akik a síkság szélén még nagyon messze voltak tőle. A fiatal kaffer, amikor meglátta Pantalaccit, akitől nem remélhetett irgalmat, s aki minden magyarázgatás nélkül lelőné, mint egy kutyát, struccfogatát a lehető legnagyobb sebességgel hajtotta. A gyorslábú állat, mint mondani szokás, nyelte a távolságot. Oly vakon rohant, hogy egyszer csak egy sziklába ütközött. Az ütődés akkora volt, hogy a hosszú és fárasztó utazásban elkopott kocsitengely kettétört. Az egyik kerék levált a tengelyszárról, Matakit és járműve egymás hegyén-hátán terült el az úton.

A szerencsétlen kaffer csúnyán megütötte magát. De félelme nemhogy megszűnt volna a zuhanástól, inkább megkétszereződött. Jól tudta, mi vár rá, ha a kegyetlen nápolyi elkapja, azért gyorsan felugrott, egyetlen mozdulattal kifogta a kocsiból struccát, lovaglóülésben felpattant rá és elvágtatott.

Szédületes akadályverseny kezdődött most. Nem látott ilyet a világ a római cirkuszok óta, amikor struccok és zsiráfok versenyfutása gyakran szerepelt a műsoron.

Miközben ugyanis Pantalacci Matakitot üldözte, Cyprien és Li nyomukban haladt. S nem állott-e érdekükben, hogy mindkettőt utolérjék? A fiatal kaffert azért, hogy tisztázzák vele az ellopott gyémánt ügyét, a galád nápolyit azért, hogy megkapja megérdemelt büntetését.

A zsiráfokat gazdáik, amint a balesetet észrevették, megsarkantyúzták, s azok most majdnem olyan gyorsan vágtattak, mint a telivér paripák. Hosszú nyakukat előrenyújtották, szájukat kitátották, fülük hátrakonyult, korbács és sarkantyú kényszerítette ki belőlük a tőlük telhető legnagyobb sebességet.

Matakit struccának száguldása csodával volt határos. Az angol derby vagy a párizsi nagydíj győztese sem versenyezhetett volna vele. Repülésre alkalmatlan rövid szárnyai gyorsították futását. Mindez oly hamar játszódott le, hogy a fiatal kaffer néhány perc alatt már meglehetős előnyre tett szert.

Igen, Matakit jól választotta meg paripáját, mikor a strucc hátára ült. Ha ezt a sebességet csak még egy negyedóráig tartani tudja, biztosan megmenekül, és kisiklik a nápolyi karmai közül.

Annibale Pantalacci jól tudta: elég egy pillanatnyi késedelem, hogy minden előnyét elveszítse. A távolság már növekedett is közte és a szökevény közt. Túl a kukoricaföldön, amelyen át az a vad hajsza folyt, sűrű masztiksz- és fügefaerdő terült el, szélfúvástól ringatózó szegélye sötéten húzódott a láthatár peremén. Ha Matakit ezt eléri, elvesztik szem elől, s többé nem lehet megtalálni.

Cyprien és a kínai, mindvégig vágtában, érthető izgalommal figyelték a versenyfutást. Végre a domb lábához értek, keresztülvágtattak a mezőn, de még mindig három mérföld választotta el őket a vadásztól és a vadtól.

Most már láthatták, hogy a nápolyi hallatlan erőfeszítéssel kissé közelebb jutott az üldözötthöz. Lehet, hogy a strucc már kifáradt, talán fatönkbe vagy sziklába botlott és megsérült; annyi bizonyos, hogy sebessége szembetűnően csökkent. Annibale Pantalacci már csak háromszáz lábnyira volt a kaffertől. De Matakit elérte az erdő szélét, s nyomban el is tűnt benne. Ebben a pillanatban Pantalaccit valami hirtelen kivetette a nyeregből. A földre zuhant, lova pedig elvágtatott a mezőn.

– Matakit kicsúszik a kezünkből! - kiáltott Li.

– Igen, de azt a nyomorult Pantalaccit elkapjuk! - válaszolt Cyprien.

És mindketten tovább nógatták zsiráfjukat.

Fél óra múlva majdnem teljesen keresztültörtek a kukoricaföldön és alig ötszáz lépésnyire voltak attól a helytől, ahol a nápolyi lováról lebukott. Kíváncsiak voltak, mi történt Annibale Pantalaccival. Fölkelt-e, s bement a masztiksz-erdőbe, vagy pedig súlyosan megsebesülve, talán holtan, ott hever a földön.

Ott volt még a nyomorult. Cyprien és Li mintegy százméternyire megállottak. Lássuk, mi történt.

Az üldözés hevében a nápolyi nem vett észre egy óriási hálót, amelyet a kafferek feszítettek ki, hogy elfogják a vetéseikben rengeteg kárt tevő madarakat. Ebbe a hálóba gabalyodott Annibale Pantalacci. És nem volt ám holmi kisméretű háló! Legalább ötven méter szélességben nyúlt el és már több ezer mindenféle alakú és tollazatú madár vergődött benne, köztük vagy fél tucat másfél méteres szárnyú barátkeselyű. Ez a madárfaj eléggé otthonos Dél-Afrika e részében.

A nápolyi bepottyanása természetesen óriási riadalmat keltett ebben a népes madártársaságban.

Annibale Pantalacci, kissé kábultan a zuhanástól, igyekezett rögtön föltápászkodni. De keze-lába úgy belegabalyodott a háló hurkaiba, hogy nem bírt kievickélni közülük. Pedig nem volt veszteni való ideje. Minden erejét megfeszítve rázta, húzogatta a hálót, rángatta a karókat, amelyek azt a talajhoz rögzítették, s közben a madarak ugyanúgy ficánkoltak, hogy ki tudjanak szabadulni. De mennél jobban küszködött a nápolyi, annál inkább a hatalmas madárkelepce erős szövedékébe tekerődzött.

De a legnagyobb megaláztatás még csak ezután érte. Az egyik zsiráf odaért mellé, s ki más ült rajta, mint a kínai. Li a zsiráf hátáról a földre huppant. Hideg kajánságával úgy vélte, legbiztosabban úgy kerítheti kézre a foglyot, hogy végleg ott rekeszti a hálóban. Haladéktalanul hozzálátott hát, hogy a feléje eső részen visszacövekelje a hurkokat.

Ekkor azonban a legváratlanabb drámai fordulat következett.

Hirtelen végsőkig fokozódott a szél dühe, mintha borzalmas förgeteg söpört volna végig a föld színén. Csakúgy hajlongtak tőle a közeli fák.

Annibale Pantalacci elkeseredett erőlködésében már jónéhányat kihúzott a cölöpök közül, amelyekhez a háló alsó toldalékát erősítették. Most, amikor látta, hogy néhány pillanat múlva elfoghatják, még vadabbul rángatta a cölöpöket.

Ekkor egy erős szélroham föltépte a hálót. Elszakadtak az utolsó szálak is, amelyek az óriási fonalrendszert a földhöz rögzítették, és a bebörtönzött madársereg fülsiketítő szárnycsattogtatásba kezdett. Az apróbb fajták azonnal elröppentek; de a nagy madarak, amelyeknek karmos lábai beleakadtak a hurkokba, szabaddá vált széles szárnyaikkal irtózatosan vergődtek. A légi evezők együttes csapkodása, a mellizmok egyidejű működése, amihez még a szélroham is járult, oly óriási erőt fejtett ki, hogy a mázsás súly annak csak egy tollpihe volt.

Az elsodort, felgöngyölődött, összevissza gubancolódott háló a szélvihar prédája lett, s a kezénél, lábánál fogva tartott Pantalaccit a földtől húsz-harminc méternyire magával ragadta.

Ebben a percben ért oda Cyprien és tehetetlenül szemlélte, hogy ellenfele a felhők felé emelkedik.

A szárnyrakelt keselyűraj, az első erőfeszítéstől kifáradva, elnyúlt körívben szemlátomást lefelé ereszkedett. Három másodperc alatt elérte az erdő szegélyét és a kukoricaföldre kanyarodott. Három-négy méternyire a talajtól súrolta a tengeriszárak hegyét, aztán ismét fölszárnyalt a levegőbe.

Cyprien és Li rémülten nézte, hogy a szerencsétlent, aki görcsösen kapaszkodott a hálóba, a madáróriások roppant közös erőfeszítése a forgószél segítségével több mint százötven láb magasságba ragadja.

A nápolyi vergődése következtében néhány hurok hirtelen elszakadt. Látni lehetett, amint két kézzel a kötelekbe kapaszkodva igyekszik magát fönntartani. De ez csak egy percig sikerült, ujjai elernyedtek, keze szétnyílt, ő maga pedig lezuhant, mint egy zsák és agyonzúzta magát a földön.

A háló, terhétől megszabadulva, még egy utolsót fordult a levegőben, aztán néhány ezer méterrel odább leereszkedett, mialatt a keselyűk a légkör magasába repültek.

Mire Cyprien odarohant, hogy segítsen rajta, ellenfele halott volt. Szörnyűséges halált halt!

Egyedül Cyprien élt most már a négy vetélytárs közül, akik ugyanazon cél ösztönzésére vágtak neki Transvaal puszta vidékeinek.