TRANSVAALON KERESZTÜL

Megérkezve Potchefstromba, a négy utas megtudta, hogy egy fiatal kaffer, akinek személyleírása ráillett Matakitra, előző nap áthaladt a városon. Ez jó előjel volt, vállalkozásuk sikerével biztatott. Másfelől bizonyosra vehették, hogy hosszú út áll előttük, mert a szökevény könnyű kis kocsit szerzett magának, amely elé egy strucc volt fogva, azt pedig nehéz lesz utolérni.

Nincs kitartóbb és gyorsabban futó állat a struccnál. Megjegyzendő, a kocsihúzó strucc még Griqualandban is ritkaság, mert nem könnyű megszelídíteni. Ezért nem is sikerült Cypriennek, sem társainak struccfogatot szerezni Potchefstromban.

A kapott értesülésekből most már megállapíthatták, hogy Matakit észak felé vette útját, mégpedig olyan sebes járművön, amely tíz váltás postalovat könnyűszerrel elhagyott volna.

Nem volt más hátra, mint a lehető legsürgősebben fölkészülni az üldözésre. Igazat szólva, a szökevénynek az időbeli előnyén kívül még az is kedvezett, hogy helyzetváltoztatásának gyorsasága túltett azon, amit ellenfelei elérhettek. De másfelől egy strucc ereje előbb-utóbb kimerül. Matakit kénytelen lesz útközben pihenőt tartani, amivel alkalmasint időt veszít. Legrosszabb esetben az útja végén biztosan elcsípik.

Cyprien nem bánta meg, hogy Lit és Bardikot magával vitte. Hogy milyen jó hasznukat veheti, hamarosan kiderült, amikor az expedícióhoz szükséges fölszerelésről kellett gondoskodnia. Nem csekély feladat ilyen esetben szakértelemmel összeválogatni a valóban nélkülözhetetlen tárgyakat.

A vadonban szerzett tapasztalatokat semmi sem pótolhatja. Cyprien hiába volt elsőrendű tudósa a differenciál- és integrálszámításnak, mit ért vele, ha nem ismerte a dél-afrikai vadon életének ábécéjét, és sejtelme sem volt a trek, vagy ahogy arrafelé mondják - a szekérnyomok világáról. Társai pedig nemhogy segítették volna, inkább azon voltak, hogy tévútra vigyék.

A vízhatlan ponyvasátorral borított kocsi, az ökörfogat és az élelmiszerkészletek körül még nem volt baj. A közös érdek parancsolta, hogy ezeket kellő körültekintéssel válasszák meg és James Hilton remekelt a vásárlással. De nem így állt a dolog, amikor kinek-kinek egyéni szükségleteiről volt szó, példának okáért egy hátaslóról.

Cyprien kiszemelt magának a vásártéren egy nagyon szép, tüzes csikót, amelyért mérsékelt árat kértek. Kipróbálta nyereg alatt és mert úgy találta, hogy jól van idomítva, már éppen le akarta számolni a kupecnek a kért összeget, amikor Bardik félrevonta.

– Mondd, kisapa, meg akarod venni ezt a lovat? - mondta halkan.

– Meg hát, Bardik! Ezért az árért ilyen szépet egyet se láttam.

– Még ha ajándékba adnák, akkor se fogadd el! - mondta a kaffer. - Ez a ló egy hétig se bírja az utat Transvaalban.

– Mit beszélsz? - kérdezte Cyprien. - Csak nem akarod nekem a varázslót játszani!

– Nem, kisapa, de Bardik ismeri a vadont, Bardik figyelmeztet téged, hogy ez a ló nincs besózva.

– Besózva? Talán bizony hordóban eltett lovat akarsz velem megvásároltatni!

– Nem, kisapa, ez csak azt jelenti, hogy ez a ló még nem esett át a Veld-kórságon. Egész biztos, hogy rövidesen megkapja, és ha nem döglik bele, akkor is hasznavehetetlen lesz.

– Úgy! - szólt Cyprien, akit nagyon meghökkentett a szolgájától kapott fölvilágosítás. - Aztán miféle kórság az?

– Magas lázzal járó kehesség - válaszolt Bardik. - Csak olyat szabad megvenni, amelyik már átesett rajta - könnyen meglátni a külsején -, mert ha már egyszer megkapta, másodszor igen ritka esetben kapja meg.

Ilyen lehetőség láttára nem lehetett habozni. Cyprien tüstént felfüggesztette az alkudozást és többfelé kérdezősködött. Annyira közismert dolog volt, hogy nem is beszéltek róla.

Miután így fölvértezte magát saját tapasztalatlansága ellen, a fiatal mérnök óvatosságból kikérte a város egyik állatorvosának tanácsát. Ennek a szakembernek közbejöttével néhány óra múlva sikerült szereznie ilyenfajta utazásra alkalmas hátaslovat.

Öreg almásszürke volt, csupa csont és bőr, a farka csak egy csutaknyi. De elég volt ránézni, rögtön látta az ember, hogy legalább be van sózva, és noha kicsit keményen ügetett, nyilvánvalóan különb volt a külsejénél. Templar - így hívták -, az egész környéken valósággal híres volt arról, hogy remekül bírja a fáradságot, s Bardik, akinek a véleménye komolyan latba esett, tökéletesen meg volt elégedve a vásárlással. Egyébként ő kapott különleges megbízást az ökrökkel fogatolt kocsi irányítására, s ebben a tisztségben pajtása, Li segédkezett neki. Így aztán őket nem kellett külön nyeregbe ültetni, amit Cyprien meg se tehetett volna, épp elég pénzébe került a saját lova.

Nem kevésbé volt kényes a fegyverek kérdése. Cyprien két jóféle puskát szerzett, egy Martini-Henry-rendszerű flintát meg egy Remington-karabélyt. Egyik se volt valami ragyogóan elegáns fegyver, de ami a célzás biztonságát és a gyors újratöltést illeti, nem estek kifogás alá. Cyprien ellátta magát kellő mennyiségű robbanó tölténnyel, amire sohase gondolt volna, ha Li eszébe nem juttatja. Egyébként abban a hiszemben volt, hogy muníciónak elég, ha öt-hatszáz töltésre való lőport és ólmot visz magával, és nagyon meg volt lepve, mikor megtudta, hogy puskánként négyezer töltény a legkevesebb, amennyiről ezen a vad vidéken, a nem kevésbé félelmes bennszülöttek honában föltétlenül gondoskodni kell.

Két, robbanógolyókra berendezett forgópisztolyt is vett és fegyverzetét kiegészítette egy pompás vadászkéssel, amely öt éve lógott a potchefstromi fegyverkereskedő kirakatában anélkül, hogy valakinek eszébe jutott volna megvásárolni. Erre a beszerzésre is Li sürgetésére határozta el magát, aki váltig bizonykodott, hogy nincs hasznosabb fegyver a késnél. A rövid, széles pengét, amely meglehetősen hasonlított a francia gyalogsági bajonetthez, a kínai mindjárt gondjaiba vette, és később is személyesen élesítette és fényesítette, mert mint honfitársai általában, ő is csak a szúrófegyverekben bízott igazán.

A nevezetes piros láda is mindenhová elkísérte az óvatos kínait. Egy csomó skatulyán és mindenféle titokzatos kelléken kívül abban tartott mintegy hatvanméternyit abból a vékony és hajlékony, de erősen sodrott zsinegből, amelyet a matrózok „alattság”-nak mondanak. S ha megkérdezték tőle, mit akar csinálni vele, kitérő választ adott:

– A sivatagban talán nem kell fonalat feszíteni, csakúgy, mint egyebütt? - válaszolt a kínai kitérően.

Tizenkét óra alatt elkészültek minden bevásárlással. Vízhatlan ponyvákból, gyapjútakarókból, konyhafölszerelésből, forrasztott bödönökben tartósított bőséges élelmiszerkészletből, tartalék igákból, láncokból, szíjakból állt a kocsi hátulján berendezett főraktár. A kocsi előrészét szalmával bélelték ki, alvó- és pihenőhelyül Cyprien és társai számára.

James Hilton kitűnően látta el a dolgát, és úgy látszott, igen célszerűen válogatta össze az utazótársaság szükségleteit. Meglehetősen hiú volt gyarmatos-tapasztalataira. Nem annyira bajtársiasságból, mint inkább azért, hogy fölényét fitogtassa, szerette volna részletesen kioktatni társait a Veld szokásairól. Ilyenkor azonban Annibale Pantalacci nem mulasztotta el, hogy oldalba lökje és elhallgattassa.

– Mi szüksége van arra, hogy a franciával közölje ismereteit? - dörmögte. - Olyan fontos magának, hogy ő nyerje el a verseny pályadíját? Én az ön helyében megtartanám magamnak, amit tudok, egy kukkot se szólnék!

James Hilton őszinte csodálattal nézett a nápolyira.

– Nagyon okos, amit mond... de még milyen okos!... Nekem sohase jutott volna az eszembe!

Cyprien bezzeg becsületesen továbbadta Friedelnek, amit a környék lovairól megtudott, de határtalan önteltségbe és konokságba ütközött. A német semmiről sem akart hallani és kijelentette, hogy ő bizony a maga feje szerint cselekszik. Megvette a legfiatalabb és legtüzesebb lovat, amit talált - véletlenül éppen azt, amelyet Cyprien éppen elutasított -, s főként arra volt gondja, hogy halászszerszámot szerezzen be, mondván, hogy hamar meg fogja unni a vadpecsenyét.

Végre minden készen volt, útnak indulhattak, és a karaván ilyenformán rendeződött el:

Elöl a tizenkét vörös és fekete ökörtől vont kocsi, Bardik legfőbb irányításával, aki hol az izmos barmok mellett baktatott ösztökével a kezében, hol fölkapaszkodott a járműre, hogy kipihenje magát. Ott trónolt a bakon, nem volt más dolga, mint átengedni magát az út zökkenőinek, s láthatóan nagyon tetszett neki ez a kényelmes közlekedési mód. A négy lovas utócsapatként, egysorban haladt. Alkalomadtán el-elnyargaltak, hogy lepuffantsanak egy foglyot, vagy terepszemlét tartsanak, de egyébként az utazás hosszú ideje alatt nagyjából ezt a rendet tartotta be a kis karaván.

Rövid fontolgatás után abban állapodtak meg, hogy egyenest a Limpopo forrása felé tartanak. Minden értesülésük arra vallott, hogy Matakit ezt az útirányt követi. Másfelé nem is mehetett, ha az a szándéka, hogy mennél hamarább eltávolodjon a brit fennhatóság alatt levő területről. Üldözőivel szemben a kaffernek két nagy előnye volt: tökéletesen ismerte a terepet és nagyon könnyű járművet használt. Egyrészt nyilvánvalóan tudja, hová megy, és a legközvetlenebb utat választja: másrészt annyi ismeretsége van északon, hogy egész bizonyosan talál segítséget és oltalmat, élelmet és fedelet - akár cinkostársakat is, ha kell. És hol a biztosíték, nem használja-e fel a bennszülöttekre gyakorolható befolyását, hogy szembeszálljon azokkal, akik a sarkában vannak, esetleg fegyveres támadást szítson ellenük? Cyprien és társai egyre inkább belátták, hogy szükség van az összetartásra és kölcsönösen támogatniuk kell egymást az expedíció során, ha azt akarják, hogy egyikük learassa a vállalkozás gyümölcsét.

Transvaal, amelyen délről észak felé át kellett hatolniok, hatalmas terület Dél-Afrikában - legalább harmincezer hektár - a Drankenberg hegylánctól, a Vaal és a Limpopo folyóktól, Natal angol gyarmattól, a zuluk földjétől és a portugál birtokoktól nyugatra terült el.

Miután a búrok, Hollandiából a Fokföldre kivándorolt gyarmatosok, fölvirágoztatták és tizenöt-húsz év során több mint százezernyi fehér földművelővel benépesítették, a hódításra vágyó Nagy-Britannia természetesen szemet vetett Transvaalra. Hozzá is csatolta 1877-ben fokföldi birtokaihoz. De a függetlenségükhöz ragaszkodó búrok gyakori lázadásai még ma is kétségessé teszik ennek a szép országnak a sorsát.

Afrika egyik legkiesebb, legtermékenyebb tája ez, méghozzá a legegészségesebbek közül való - ez magyarázza, bár nem menti, félelmes szomszédainak iránta való veszedelmes vonzódását. Az ott felfedezett gyémántbányák ugyancsak nem csekély mértékben befolyásolják Angliának Transvaallal szemben követett politikáját.

A földrajztudósok, maguk a búrok is, három főrészre szokták fölosztani Transvaalt. Ezek: a hegyvidék vagy Hooge-Veld, a dombvidék vagy Banken-Veld, és az erdővidék vagy Bush-Veld.

A hegyvidék a legdélibb rész. Hegyláncai Drankenbergtől nyugat és dél felé húzódnak. Ez Transvaal bányakerülete, éghajlata hideg és száraz, mint a berni Oberlandé.

A Banken-Veld legfőképpen mezőgazdasági kerület. Az előbbitől északra terül el. Folyóvizektől öntözött, örökzöld fákkal árnyékolt mély völgyeiben lakik a hollandus eredetű népesség túlnyomó része.

Végül Bush-Veld, vagyis az erdővidék, főként vadászatra alkalmas, nagykiterjedésű lapály, amelyet északon a Limpopo, nyugaton a becsuán-kafferek földje határol.

A Banken-Velden fekvő Potchefstromból elindulva, az utasoknak e terület nagyobb részén keresztül kellett hatolniuk, hogy elérjék a Bush-Veldet és azon túl északon a Limpopo folyót.

Transvaalnak ezen a részén természetesen a legkönnyebb volt az útjuk. Itt még félig civilizált földön jártak. Egy kerék sárba ragadt, egy ökör lesántult, ennél nagyobb baj nem esett velük. Vadkacsa, fogoly, őz rengeteg volt úton-útfélen, a vadászzsákmányból bőven kitelt az ebéd meg a vacsora. Az éjszakát rendszerint valamelyik farmban töltötték; a telepesek, akik az év háromnegyed részében el voltak zárva a világtól, őszinte örömmel fogadták a hozzájuk betérő utasokat.

A búrok mindenütt vendégszeretők, előzékenyek és önzetlenek. Az ország szokásai szerint ugyan illik fölajánlani valami fizetséget a kapott szállásért és az állatok ellátásáért, de ezt a gazdák legtöbbször nem fogadják el, sőt még ők kínálnak erőnek erejével lisztet, narancsot, szárított gyümölcsöt a távozó utasoknak. Boldogok, ha akármilyen csekélységet, konyhaeszközt, vadászszerszámot, egy marék puskaport, egy zablát vagy effélét kapnak viszonzásul.

Ezek a derék emberek csendesen éldegélnek pusztai magányukban. Az egyes családok különösebb erőfeszítés nélkül megélnek a nyájak és gulyák hozamából, hottentotta és kaffer béreseik segítségével jól megművelt földjükről elegendő gabonát és zöldségfélét takarítanak be.

Egyszerű, vályogfalú, zsúpfedeles házakban laknak. Ha a zápor megrongálja a falakat - ami elég gyakran megesik - az orvoslás kezük ügyében van; az egész család nekiáll és nagy halom agyagot gyúr. Azután a fiúk és lányok belemarkolnak és addig bombázzák agyaggal a rést, amíg be nem tömődik.

Ezekben a hajlékokban alig van valami bútorzat. Fazsámolyok, otromba asztalok, a felnőttek számára ágyak. A gyerekeknek jó a birkabőr is, azon alszanak.

De ebben a kezdetleges életmódban is jut szerep a művészetnek. Majdnem minden búr jó muzsikus, hegedül vagy fuvolázik. Bolondjai a táncnak, és akadályt, fáradságot nem ismerve gyűlnek össze - néha húsz mérföldnyi körzetből is -, hogy kedvenc szórakozásuknak hódoljanak.

Leányaik szerények, és egyszerű holland parasztviseletükben sokszor nagyon szépek. Korán férjhezmennek, hozományuk egy tucat ökör vagy kecske, egy szekér vagy más efféle kincs. Az ifjú férj dolga, hogy fölépítse a házat, körülötte feltörjön néhány hold ugart - ezzel az új házasság létalapja biztosítva van.

A búrok magas életkort érnek meg, sehol a világon nincs annyi százesztendős, mint errefelé. Sajátságos, még eddig meg nem magyarázott tünet, hogy meglett korban rettenetesen elhíznak. Egyébként igen magas termetűek, ez a jellegzetesség nemcsak a tiszta hollandus fajú, de a francia és német származású telepesek közt is általános.

Az expedíció zavaró események nélkül folytatta útját. A farmokban, ahol esténként megállapodtak, majdnem mindig kaptak valami hírt Matakitról. Mindenfelé látták az arra száguldó struccfogatot, eleinte csak két-három, majd öt-hat, később már hét-nyolc napi járóföld előnnyel. Nyilvánvalóan a nyomában voltak, de nyilvánvaló az is, hogy jócskán megelőzte üldözőit. Mindazonáltal a négy üldöző bizonyosra vette, hogy utol fogják érni. A szökevénynek előbb-utóbb meg kell állnia. Csupán idő kérdése, hogy elcsípjék.

Így aztán Cyprien és társai eléggé könnyen vették a dolgot. Lassanként kedvenc szórakozásaikat kezdték űzni. A fiatal mérnök sziklamintákat szedegetett. Friedel botanizált, és nagyképűen dicsekedett, hogy külsejükről fölismeri a gyűjtött növények tulajdonságait. Annibale Pantalacci állandóan üldözte Lit és Bardikot, s gonosz csínyjeit azzal igyekezett jóvátenni, hogy a pihenőkön ízletes makaróni-fogásokat készített. James Hilton vállalta a karaván vadhússal való ellátását. Nem volt olyan félnap, hogy ne ejtett volna el egy tucat foglyot, tömérdek fürjet, olykor egy-egy vaddisznót vagy antilopot.

Útszakaszról útszakaszra így érték el a Bush-Veldet. A farmok egyre ritkultak, végül egészen eltűntek. Ez már a civilizált világ szélső határa volt. Innentől kezdve minden este tábort kellett ütni, nagy tüzet gyújtani, az emberek és az állatok akörül telepedtek le aludni. De a rendszeres őrködést se hanyagolták el.

A táj mindegyre vadabb képet mutatott. Sárgás homoktalajú lapályok, tüskés cserjebozótok, hellyel-közzel ingoványos partú patakok váltották fel a Banken-Veld zöldellő völgyeit. Néha nagy kerülőt kellett tenniük, hogy kikerüljék a thorn-trees, vagyis tövises fák valóságos erdőségeit. Három-öt méter magas bokrok ezek, sűrű ágaik többé-kevésbé vízszintesen nyúlnak szét, két-három hüvelyk hosszú tövisekkel, amelyek kemények és hegyesek, mint holmi acéltőrök.

A Bush-Veld e külső zónájának elterjedtebb neve Lion-Veld - vagyis oroszlánok földje -, de egyáltalán nem látszott igazolni ezt az ijesztő elnevezést, mert háromnapi utazás alatt színét se látták a félelmes ragadozóknak.

„Bizonyára szájhagyomány - gondolta magában Cyprien -, és az oroszlánok távolabbra húzódtak, a sivatag felé.”

De mikor ezt a nézetét közölte James Hiltonnal, az elnevette magát.

– Azt hiszi, itt nincsenek oroszlánok? - mondta. - Ez csak azért van, mert még nem látta őket!

– Nem rossz! Már hogyne látnék meg egy oroszlánt a kopár síkságon! - szólt meglehetős gúnyos éllel Cyprien.

– Tudja mit! Fogadok tíz fontba, hogy egy órán belül mutatok egyet, amelyet ön nem vett volna észre!

– Elvből nem szoktam fogadni - felelte Cyprien -, de roppantul kíváncsi vagyok.

Vagy egy félórát mehettek, és senkise gondolt már az oroszlánokra, amikor James Hilton felkiáltott:

– Uraim, nézzék csak azt a hangyabolyt, arra jobb felé!

– Na hiszen, az is valami! Napok óta egyebet se láttunk!

Csakugyan, semmi sem oly gyakori a Bush-Velden, mint ezek a sárga homokkupacok, amelyeket megszámlálhatatlan hangya épít. Ezek szakítják meg itt-ott, néhány bokron és vézna mimózán kívül, a sík vidék egyhangúságát.

James Hilton csöndesen nevetgélt.

– Méré úr - szólalt meg azután -, ha szán rá időt, hogy odanyargaljon ahhoz a hangyabolyhoz, amelyikre az ujjammal mutatok, biztosíthatom, hogy meglátja azt, amit látni óhajt. De nehogy túlságosan közel menjen, mert pórul járhat!

Cyprien megsarkantyúzta lovát és a kupac felé vette útját, amelyet Hilton az imént hangyabolynak nevezett.

– Egy oroszláncsalád tanyázik ott! - mondta a német, amikor Cyprien már eltávolodott. - Tíz sárga kupac közül, amelyeket hangyabolynak nézünk, egy bizonyosan oroszláncsalád.

– Per Bacco! - káromkodott Pantalacci. - Hát kellett magának figyelmeztetni azt a franciát, hogy ne közelítse meg!

De észrevette, hogy Bardik és Li hallja, amit mond, azért elcsavarta szavai értelmét:

– Lett volna ijedtsége a franciának, mi meg jót nevettünk volna.

A nápolyi csalódott. Cyprien nem volt olyan ijedős, amilyennek ő hitte. Kétszáz lépésnyire a megjelölt céltól fölismerte, milyen félelmetes hangyabollyal van dolga. Egy hatalmas hímoroszlán, egy nőstény meg három oroszlánkölyök hevert körben a földön, mint holmi macskák. Békésen aludtak a napsütésben.

Templar patkócsattogására a hím kinyitotta a szemét, fölemelte roppant fejét, ásított, s ahogy kitátotta torkát, egy tízéves gyereket el tudott volna tüntetni rettenetes két sor foga közt. Aztán a lovasra nézett, aki húsz lépésnyire megállt.

Szerencsére a királyi vad nem volt éhes, különben nem maradt volna ennyire közömbös.

Cyprien, kezében a karabély, két-három percig várt, mire kegyeskedik magát elhatározni oroszlán őfelsége. De látva, hogy nincs harcias kedvében, nem volt lelke megzavarni az érdekes család boldog idilljét. Megfordította a lovát, és visszaporoszkált társaihoz.

Ezek, kénytelenek lévén elismerni hidegvérét és merészségét, éljenzéssel fogadták.

– Elvesztettem volna a fogadást, Hilton úr - válaszolt egyszerűen Cyprien.

Még aznap estefelé elérték a Limpopo jobbpartját és pihenőt tartottak. Friedel mindenáron apró halat akart fogni, hiába figyelmeztette James Hilton:

– Nagyon veszélyes! Tudja meg, hogy a Bush-Velden naplemente után nem jó folyóparton aludni, még kevésbé...

– Ugyan mit! Különb dolgot láttam én már! - felelte Friedel, a reá jellemző csökönyösséggel.

– Eh! - kottyant bele Annibale Pantalacci, - ugyan mi baja lehet attól, hogy egy-két óra hosszat a vízparton tartózkodik? Hányszor álltam én félnapokon át bokáig érő vízben, amikor vadkacsára lestem.

– Az nem ugyanaz! - vágott vissza Hilton, és tovább is próbálta lebeszélni Friedelt.

– Mesebeszéd! - okvetetlenkedett a nápolyi. - Kedves Hilton, inkább keresse elő a parmezános dobozt a makarónihoz, de ne akadályozza meg, hogy barátunk halat fogjon nekünk vacsorára! Jól fog esni egy kis változatosság az étrendünkben.

Friedel ment a maga feje után és úgy elhúzta az időt a horogkivetéssel, hogy sötét éjszaka lett, mire visszatért a táborba.

A szenvedélyes horgász, mint mindenki, jól teleette magát a maga fogta halakkal, de mikor lefeküdt a kocsiba társai mellé, hideglelésről panaszkodott.

Másnap hajnalra, mikor fölkeltek, hogy továbbinduljanak, Friedel úgy legyengült a forró láztól, hogy képtelen volt lóra ülni. Mindamellett azt kívánta, hogy folytassák az utat, erősködött, hogy jobban lesz, ha a kocsiban fekhet a szalmán. Úgy lett, ahogy kívánta.

Délben félrebeszélt. Három órakor halott volt. A legvészesebb fajtájú mocsárláz végzett vele.

E hirtelen halál láttára Cyprien nem tudta elhárítani azt a gondolatot, hogy Annibale Pantalaccit súlyos felelősség terheli, ő idézte elő rossz tanácsaival a gyászos esetet. De rajta kívül, úgy látszik, senki se gondolt ilyesmire. James Hilton beérte a maga bölcselkedésével.

– Hát nem volt igazam, amikor megmondtam, hogy nem szabad késő este a folyóparton őgyelegni? - mondogatta.

Kis időre megálltak, hogy elhantolják a tetemet, mégse lehetett a ragadozómadarak prédájára hagyni.

Egy vetélytárs, majdnem ellenfél holtteste volt, Cyprien mégis mély megrendüléssel adta meg neki a végtisztességet. Mert mindenütt magasztos és ünnepélyes a halál látványa, de a pusztaságban mintha még külön fenséget kapna. A természet magányában az ember még jobban megérti, hogy ez az elkerülhetetlen vég. Elküldi bánatos gondolatait a távolba, családjához, szeretteihez. Azon mereng, hogy maholnap talán ő is elhanyatlik a véghetetlen pusztán, a soha föl nem ébredésig. És akkor ráhantolnak egy lábnyi homokot, jó ha egy csupasz követ állítanak fölé, és végső óráján nem siratja el se nővér, se anya, nem gyászolja jó barát.

És ahogy az ember így saját helyzetére vonatkoztatja a részvétet, amelyet bajtársának sorsa keltett benne, úgy tűnik neki, mintha egy kissé őt magát is befogadná ez a sír!

A gyászos szertartás után másodnapra Friedel lova, mely a kocsi hátuljához kötve kocogott, megkapta a Veld-kórságot. Ott kellett hagyni.

Szegény pára csak néhány órával élte túl gazdáját.