A Victoria tartomány

1864. december 23-a volt. Az északi féltekén olyan szomorú, zordon és nyirkos decembert ezen a kontinensen júniusnak is nevezhették volna. Csillagászati számítás szerint már két napja nyár volt; 21-én ugyanis a nap a Bak jegyébe lépett, és útja a látóhatár felett már meg is rövidült néhány perccel. Glenarvan lord tehát az év legmelegebb szakában s csaknem trópusi napsütésben teszi majd meg újabb kutatóútját.

A Csendes-óceán e vidékén elterülő angol birtokok gyűjtőneve: Ausztrálázsia. Ide tartozik Új-Hollandia, Tasmania, Új-Zéland és néhány környező sziget. Maga az ausztráliai szárazföld különböző nagyságú, különböző gazdagságú, hatalmas gyarmatokra oszlik. Aki egy pillantást vet Peterman és Preschoell új térképeire, annak rögtön a határok egyenes vonala ötlik a szemébe. Az angolok ugyanis mérőzsinórral húzták e határvonalakat, nem vetettek számot sem a hegyrajzi alakulatokkal, sem a folyók folyásirányával, sem az éghajlati eltérésekkel, sem a fajok közötti különbséggel. Ezek a gyarmatok derékszögben határosak egymással, s úgy illeszkednek össze, mint valami mozaik kockái. A sok egyenes vonal és derékszög inkább mértani szakember, mint földrajztudós munkájára vall. Elragadó szabálytalanságával, csipkézett széleivel, fjordjaival, öbleivel, szirtfokaival, folyamtorkolataival csak a partvidék protestál a természet nevében.

A vidék sakktáblaszerű beosztása joggal ingerelte Jacques Paganel hevülékeny kedélyét. Ha Ausztrália francia birtok volna, a francia földrajztudósok aligha használták volna ilyen mértéktelenül a szögmérőt meg a vonalzót.

Óceánia e nagy szigetének ez idő szerint hat nagy tartománya van: Új-Dél-Wales, fővárosa Sydney; Queensland, fővárosa Brisbane; Victoria, fővárosa Melbourne; Dél-Ausztrália, fővárosa Adelaide; Nyugat-Ausztrália, fővárosa Perth; végül Észak-Ausztrália, melynek egyelőre nincsen fővárosa. Mindössze a partvidékeken laknak telepesek. Alig néhány nagyobb város merészkedett kétszáz mérföldnyire a szárazföld belsejébe. A kontinens belső területe, vagyis csaknem akkora területe, mint egész Európa kétharmada - szinte teljesen ismeretlen.

A 37. szélességi fok szerencsére nem halad át ezeken a roppant kihalt területeken, e hozzáférhetetlen vidékeken, melyeken már annyi élet veszett oda a tudományért. Glenarvanék nem is tudtak volna megbirkózni e nehézségekkel. Csak Ausztrália déli részén kellett áthaladniuk, s ez így oszlott fel: Adelaide tartomány egy része, a Victoria tartomány teljes szélességében, végül a csúcsára állított háromszögre emlékeztető Új-Dél-Wales.

A Bernoulli-fokot a Victoria tartomány határától mindössze hatvankét mérföld választja el. Ez a távolság kétnapos utat jelentett, és Ayrton úgy számította, hogy másnap este Apsleyben, a Victoria tartomány legnyugatabbra fekvő városában szállnak meg.

Utazásuk kezdetén a lovasok és lovak egyaránt nagy lendülettel haladnak. Ami az előbbieket illeti, hát semmi kivetnivaló sincs lendületükben, de az utóbbiakat célszerű lassúbb járásra fogni. Lassan járj, tovább érsz. Elhatározták tehát, hogy nem tesznek meg napi huszonöt-harminc mérföldes átlagnál többet.

A lovaknak egyébként az ökrök lassúbb járásához is igazodniuk kellett; az ökrök valóságos gépként erőben takarították meg, amit időben vesztettek. A szekér utasaival és készleteivel a karaván magva volt; igazi vándorló erőd. A lovasok el-elhagyhatták, de messzire nem távolodhattak el tőle.

Semmiféle menetelési rendben nem állapodtak meg, bizonyos határok között ki-ki azt csinálta, amit akart; a vadászok a síkságon cserkészhettek, a nyájasabbak a szekér lakóival beszélgettek, a filozófus természetűek együtt filozofáltak. Paganel, akiben mindezek a tulajdonságok megvoltak, mindenből kivette a részét.

Adelaide tartomány semmi érdekességet nem nyújtott. Egy sor alacsony, poros domb, messze nyúló sivár földek, melyeknek errefelé bush a gyűjtőneve; néhány rét, melyen csomókban nőtt egy szögletes levelű sós fácska, a juhok kedvenc eledele - ezek váltogatták egymást több ezer mérföldön keresztül. Az Adelaide és a partvidék között újonnan létesített távíróvonal póznái között itt-ott néhány pig’s face legelt; sajátos új-hollandiai birka ez, melynek feje a disznóéra emlékeztet.

Ezek a puszták mindeddig roppantul hasonlítottak az argentin pampák egyhangú síkságaira. Ugyanaz a füves, egyenletes talaj, ugyanaz az égre élesen rajzolódó szemhatár. Mac Nabbs állította, hogy nem is hagyták el a pampákat, de Paganel bizonykodott, hogy hamarosan megváltozik majd a vidék arculata. Ígéretei alapján csodálatos jelenségekre készültek fel.

Három óra tájt a szekér kopár vidéken, az úgynevezett moszkitósíkságon haladt. Paganel a földrajztudós megelégedésével állapította meg, hogy a táj rászolgál a nevére. Az utasok és a lovak egyaránt sokat szenvedtek a tolakodó kétszárnyúaktól; csípéseik ellen nem lehetett védekezni, a fájdalmat csillapítani már egyszerűbb volt, hála a hordozható gyógyszertár ammóniákos üvegeinek. Paganel nem állta meg szitkozódás nélkül, az ördögbe kívánta az ádáz szúnyogokat, melyek ugyancsak tolakodóan bökdösték hosszú testét.

Estefelé néhány akácsövény vidította fel a tájat; itt-ott fehér gumifacsoportokat, messzebb friss keréknyomot pillantottak meg, majd európai eredetű fákat; olaj- és citromfákat, zöld tölgyeket, végül jókarban levő fakerítéseket. Nyolc óra tájt az Ayrton ösztökélésére gyorsabban lépkedő ökrök elérték a Red-Gum állomást.

„Állomás” névvel azokat a telepeket illetik a szárazföld belsejében, ahol Ausztrália legfőbb kincse, a szarvasmarha tenyészik. Az állattenyésztőket squattereknek, azaz „guggolók”-nak nevezik. A hatalmas területeken a vándorlásba belefáradt telepesnek valóban az az első dolga, hogy a földre kuporodjék.

Red-Gum állomás elég jelentéktelen telep volt. Glenarvan mégis őszinte vendégszeretetre talált. Az ilyen magányos házakban mindig terített asztal várja az utazókat; az ausztráliai telepes mindig szíves házigazda.

Másnap Ayrton kora hajnalban befogta az ökröket. Még aznap este a Victoria tartomány határára akart elérni. A talaj fokozatosan egyenetlenebbé vált. Ameddig a szem ellátott, vörös homokkal beszórt alacsony dombok sora hullámzott. Mintha hatalmas vörös zászlót borítottak volna a síkságra, melynek redőibe bele-belekapott a szél. Néhány egyenes és sima törzsű malley, fehérrel pettyezett törzsű fenyőféle terjesztette ágait, sötétzöld lombját a buja rétekre, ahol csapatostul nyüzsögtek a vidám ugróegerek. Aztán hatalmas, bozóttal és zsenge gumifákkal borított mezők tűntek fel; majd a facsoportok széthúzódtak; a magányos fácskák - mintegy az ausztráliai erdőségek előfutáraiként - fákká terebélyesedtek.

A victoriai határ közelében észrevehetően változott a táj. Az utasok érezték, hogy a lovak lába már más földet tapos. Továbbra is változatlanul egyenes irányban haladtak; semmiféle akadály, tó vagy hegység nem térítette el, nem kényszerítette vargabetűkre őket. Kitartóan érvényesítették a gyakorlatban a mértan első alaptételét: minden kitérő nélkül követték a két pont közötti legrövidebb utat. Nem voltak fáradtak, nehézségekbe sem ütköztek. Tempójuk az ökrök lassú léptéhez igazodott, s ezek a jámbor állatok ha nem is mentek gyorsan, de legalább megállás nélkül haladtak.

Így tették meg két nap alatt a hatvanmérföldes utat, és a karaván 23-án este eljutott Apsleybe, Victoria tartomány első városába, mely a Wimerra kerületben, a 141. hosszúsági fokon fekszik.

A szekeret Ayrton beállította a Crown’s Inn vendégfogadó udvarába; jobb híján ez a fogadó viselte a Koronaszálló előkelő nevét. A vacsora - többféleképpen elkészített ürühús - már ott párolgott az asztalon.

Jól ettek, de még többet beszélgettek. Mindegyikük kíváncsi volt az ausztráliai kontinens nevezetességeire, ezért mohón faggatták a földrajztudóst. Paganel nem kérette magát, beszélni kezdett a Boldog-Ausztráliának nevezett Victoria tartományról.

– Helytelen elnevezés! - mondta. - Inkább gazdag Ausztráliának kellett volna elnevezni, mert akárcsak az emberekre, az országokra is érvényes az, hogy nem a gazdagság teszi a boldogságot. Aranybányái miatt Ausztráliát a kalandorok fosztogató, vad bandája lepte el. Majd meglátják, mikor az aranybányák közelében járunk.

– A Victoria tartomány új gyarmat, ugye? - kérdezte lady Glenarvan.

– Igen, asszonyom, mindössze harmincéves. 1835. június 6-án, egy keddi napon...

– Este negyed nyolckor - tette hozzá az őrnagy, aki szívesen ugratta Paganelt dátumai pontossága miatt.

– Nem, hanem hét óra tíz perckor - folytatta nagy komolyan a földrajztudós - Batman és Falkner új telepet alapított Port Philippe-ben, annak az öbölnek a partján, ahol ma egy nagy város, Melbourne fekszik. Tizenöt éven át Új-Dél-Waleshez tartozott a telep, fővárosa pedig Sydney fennhatósága alá. 1851-ben azonban függetlennek kiáltották ki, s fölvette a Victoria nevet.

– És azóta sokat gazdagodott? - kérdezte Glenarvan.

– Győződjön meg róla, barátom - felelte Paganel. - Íme, az utolsó statisztikai adatok, s bárhogy is vélekedik Mac Nabbs, szerintem a számoknál nincs ékesebben szóló bizonyíték.

– Kezdjen hozzá - mondta az őrnagy.

– Kezdem is. 1836-ban a Port Philippe-telepnek 244 lakosa volt. Ma a Victoria tartományban 550 000-en élnek. Hétmillió szőlőtőke évente 121 000 gallon bort¹ ad. 103 000 ló nyargalászik síkságain, roppant legelőin pedig 675 272 szarvasmarha legel.

– Disznójuk nincsen? - érdeklődött Mac Nabbs.

– De igen, őrnagy, ha nem veszi rossz néven, pontosan 79 625.

– És hány birka, Paganel?

– 7 115 943, Mac Nabbs.

– Beleszámítva azt is, melyet most eszünk, Paganel?

– Nem, ezt nem számítom, hiszen háromnegyedét már megettük.

– Bravó, Paganel úr! - kiáltott fel lady Helena jóízűen nevetve. - Meg kell adni, jól felkészült ezekre a földrajzi kérdésekre, és Mac Nabbs unokabátyám, bárhogy is igyekszik, nem fogja önt tévedésen kapni.

– A mesterségem, asszonyom, hogy ezeket a dolgokat tudjam, s hogy alkalomadtán elmondjam önöknek. Elhihetik tehát, hogy ez a különös ország sok csodát tartogat számunkra.

– Ami azt illeti, idáig... - felelte Mac Nabbs, aki élvezettel ingerelte a hevülékeny földrajztudóst.

– Várjon hát, türelmetlen őrnagy! - kiáltott fel Paganel. - Alig lépte át az országhatárt, és máris elégedetlenkedik! Nos, én azt mondom, ismétlem, állítom, hogy ennél különösebb vidék nincsen a föld kerekén. Képzelődése, jellege, termékei, éghajlata, sőt még az is, ahogy egyszer majd megsemmisül, bámulatba ejtette, bámulatba ejti, és bámulatba fogja ejteni a világ valamennyi tudósát! Képzeljenek el, barátaim, egy kontinenst, melynek eredetileg partjai emelkedtek ki roppant gyűrűként a habokból, melynek középső része talán egy félig elpárolgott beltengert zár magába, melynek folyói napról napra apadnak, ahol a nedvesség a levegőben és a talajban egyaránt ismeretlen, ahol a fák évente kérgüket hullatják le leveleik helyett, ahol a falevelek nem lapjukkal, hanem élükkel fordulnak a napnak, és nem vetnek árnyékot, ahol a fa gyakran eléghetetlen, ahol a kövek elolvadnak az esőben, ahol alacsonyak az erdők, és hatalmasra nő a fű, ahol különös állatok élnek, ahol a négylábú állatoknak csőre van, mint a hangyászsünnek meg a kacsacsőrű állatnak, melyek számára a természettudósoknak meg kellett alkotniuk a csőrös emlősök rendjét; ahol a kenguru szökdécsel egyenlőtlen hosszúságú lábain, ahol a birkáknak disznófeje van, ahol a róka fáról fára száll, ahol fekete a hattyú, ahol fészket rak a patkány, ahol a bower bird, a lugasrakó madár valóságos fogadótermekben látja vendégül szárnyas barátait, ahol a madarak minden emberi képzeletet felülmúlóan sokféleképpen énekelnek, s igen sok ügyességről tesznek tanúságot: az egyik úgy ketyeg, mint az óra, a másik úgy csattog, mint az ostor, a harmadik a köszörű hangját utánozza, a negyedik mint ingaóra veri a másodperceket; ahol az egyik kacag napfelkeltekor, a másik meg sír napnyugtakor! Ó, furcsa, érthetetlen vidék; ha van önmagában ellentmondó, természetellenes föld, úgy hát ez az! Jogosan mondta a természettudós Grimard: „Íme, Ausztrália, melynek létezése az egyetemes törvények paródiája, vagy inkább a világ többi részeinek a képébe vágott kihívás!”

Paganel villámgyorsan pergő szóáradatának mintha sohasem akart volna vége szakadni. A Földrajzi Társaság ékesszóló titkára immár nem volt ura önmagának. Csak beszélt, vadul hadonászott, villájával asztalszomszédjai testi épségét veszélyeztette. Hangját harsány éljenzés fojtotta el, s végre elhallgatott.

Ausztrália eme különlegességeinek felsorolása után természetesen már senki sem kérdezősködött tovább. Azért az őrnagy nem állta meg, hogy nyugodt hangján meg ne kérdezze:

– Ez minden, Paganel?

– Hát nem, ez nem minden! - hevült fel újra a földrajztudós.

– Hogyan? - csodálkozott el lady Helena. - Más furcsaság is van Ausztráliában?

– Igen, asszonyom, az éghajlata! Különössége még teremtményei furcsaságán is túltesz.

– Ejha! - kiáltottak fel valamennyien.

– Nem beszélek arról, milyen egészséges az oxigénben gazdag és nitrogénben szegény ausztráliai levegő; nincsenek nyirkos szelek, mivel a passzátszelek a parttal párhuzamosan fújnak; a tífusztól a kanyaróig, a különböző idült nyavalyákig a legtöbb betegség ismeretlen itt.

– Pedig ez nem kis előny - szólt Glenarvan.

– Kétségtelenül, de most nem erről akarok beszélni - felelte Paganel. - Az éghajlatnak itt valami egészen... hihetetlen hatása van.

– Miféle? - tudakolta John Mangles.

– Úgysem hiszik el.

– De igen! - kiáltottak fel kíváncsi hallgatói.

– Nos hát, az éghajlat...

– Mi van vele?

– Megnemesíti az erkölcsöket!

– Megnemesíti az erkölcsöket?

– Úgy bizony! - felelte meggyőződéssel a tudós. - Igen, megnemesíti az erkölcsöket! Itt nem fogja rozsda a fémeket a levegőn, az emberek sem romlanak el. A tiszta és száraz levegő itt mindent kifehérít, a ruhaneműt éppúgy, mint a lelket! Az angolok is ebben bíztak, mikor elhatározták, hogy ide küldik a megnemesítendő embereket.

– Hogyan! Valóban tapasztalható ez a hatás? - kérdezte lady Glenarvan.

– Igen, asszonyom, emberen, állaton egyaránt.

– Nem tréfál, Paganel úr?

– Nem tréfálok. A lovak és a barmok csodálatosan szelídek. Majd meglátja.

– Lehetetlen!

– Pedig így van! A gonosztevők, akiket erre az éltető és egészséges levegőre telepítenek, néhány év alatt megváltoznak. Az emberbarátok ismerik ezt a hatást. Ausztráliában mindenki megjavul.

– De hát akkor ön, Paganel úr, aki máris olyan jó - mondta lady Helena -, mi lesz önből ezen a kiváltságos levegőn?

– Tökéletes ember, asszonyom - felelte Paganel -, egész egyszerűen tökéletes!