Az árvíz

Az Indépendance-erődöt százötven mérföld választja el az Atlanti-óceán partjaitól. Hacsak váratlan, valószerűtlennek tűnő akadályok nem késleltetik őket, négy nap alatt el kell érniük a Duncant. Glenarvan azonban sehogy sem tudott belenyugodni abba, hogy Grant kapitány nélkül s a teljes kudarc tudatában térjen vissza a hajóra. Ezért másnap nem is igen gondolt az indulással. Az őrnagy nyergeltette föl a lovakat, ő szerezte be az élelmet, és jelölte ki az útirányt. Ügyködésének köszönhetően a kis csapat reggel nyolc órakor elindult a Sierra Tandil gyepes lejtőin.

Glenarvan szótlanul vágtatott Robert oldalán; vakmerő, elszánt természetével sehogyan sem tudott beletörődni a kudarcba, szíve hevesen dobogott, agya tüzelt. Paganelt bezzeg sarkallta a nehézség; százféleképpen forgatta az irat szavait, hogy új felvilágosításokat csikarjon ki belőle. Thalcave némán vitette magát Thaukával. A mindig bizakodó őrnagy most sem csüggedt el, nem fogott rajta a kétségbeesés. Tom Austin és a két matróz osztotta gazdája bánatát. Mikor egy félénk nyúl keresztezte előttük a Sierra ösvényeit, a babonás skótok összenéztek.

– Rossz előjel - mondta Wilson.

– Igen, a Skót Felföldön - felelte Mulrady.

– Ami rosszat jelent a Skót Felföldön, az itt sem jelent jobbat - felelte tudákosan Wilson.

Déltájt az utazók átjutottak a Sierra Tandilon, s a tengerig terjedő hullámos alföldre értek. A termékeny vidéket sűrűn öntözték a magasra nőtt fűbe vesző, tiszta vizű riók. A talaj, mint a vihar utáni óceán, ismét sík volt. Az argentínai pampák utolsó hegyei is tovatűntek, s az egyhangú mezőség zöld szőnyeget terített a lovak lába elé.

Mindeddig szép idő volt. Ezen a napon azonban az égbolt fenyegető képet öltött. Az előző napok melege vaskos, vihart ígérő párafelhőket képzett. Az Atlanti-óceán szomszédsága meg az itt uralkodó nyugati szél amúgy is nedvessé tette a vidék éghajlatát. Ez meg is látszott termékenységén, sötétzöld, fűdús legelőin. Ezen a napon azonban a hatalmas felhőkből nem zúdult zápor, s este a könnyedén megtett negyvenmérföldes út után, vízzel teli hatalmas természetes árkok, a canadák partjain álltak meg a lovak. Az utasoknak nem volt hol meghúzódniuk. Ponchóikat egyben sátornak és takarónak használták, s valamennyien a barátságtalan, de a viharral szerencsére csak fenyegetőző szabad ég alatt aludtak el.

Másnap, ahogy lejtett a síkság, mindjobban érződött a talajvíz jelenléte; a talaj pórusaiból nedvesség szivárgott, hamarosan nagy kiterjedésű tócsák bukkantak fel a keletre vezető úton; némelyikük már mély mederben hullámzott, másikuk csak keletkezőben volt. Míg ezekkel a határozott körvonalú lagúnákkal volt dolguk, melyeket nem leptek be a vízinövények, a lovak könnyen átgázoltak rajtuk; de a magas füvekkel benőtt, pentanosnak nevezett ingoványos vadvizekkel már meggyűlt a bajuk; csak akkor ismerték fel a veszélyt, mikor már benne voltak.

Ezek a mocsaras területek már nem egy élőlény végzetét jelentették. Robert, aki mintegy félmérföldnyire előrelovagolt, vágtatva visszafordult, és így kiáltott:

– Paganel úr! Paganel úr! Egy szarverdőre bukkantam!

– Micsoda! - álmélkodott a tudós. - Szarverdőre bukkantál?

– Igen, igen, legalábbis egy sarjerdőre!

– Sarjerdőre! Álmodol, fiacskám! - felelte Paganel vállat vonva.

– Nem álmodom - felelte Robert. - Majd ön is meglátja! Micsoda vidék! Elvetik a szarvakat, az meg úgy nő, mint a gabona! Én is szeretnék egy ilyen magot!

– Komolyan beszélsz? - kérdezte az őrnagy.

– Igen, őrnagy úr, majd meglátja.

Robert nem tévedett, hamarosan hatalmas, szabályos rendben ültetett szarvmező terült el előttük; egészen a látóhatárig terjedt. Szabályos sarjerdő volt; alacsony, sűrű, de nagyon furcsa.

– Nos? - kérdezte Robert.

– Hát ez valóban érdekes - felelte Paganel, és kérdőn az indiánhoz fordult.

– A szarvak a földből nőnek ki, az ökrök meg alatta vannak - felelte Thalcave.

– Micsoda? - kiáltott fel Paganel. - Egy egész ökörcsorda volna eltemetve ebben a mocsárban?

– Igen - mondta a patagon.

Valóban egy egész hatalmas csorda pusztult a rohantukban felkavart lápba; ökrök százai vesztek így oda halomra, az iszapba fúlva. Hasonló eset előfordul néha az argentínai pusztában; az indián tudta ezt, s ezzel a figyelmeztetéssel számolniuk kellett.

Megkerülték ezt az óriási hekatombát¹, mely mint áldozat, az ókor legkövetelődzőbb isteneit is kielégíthette volna, majd egy óra múlva kétmérföldnyire maguk mögött hagyták a szarvmezőt.

Thalcave némi aggodalommal fogadta ezt a nem mindennapi esetet. Gyakran megállt, felegyenesedett a kengyelben. Magas termetű volt, messzire ellátott, de semmi olyat nem tapasztalt, ami felvilágosíthatta volna, így hát ismét útnak indult. Egy mérfölddel távolabb ismét megállt, majd hol északnak, hol délnek letért a követett útról, aztán újra a csapat élére állt anélkül, hogy egy szóval is mondta volna, mit remél, mitől fél. Ezek a kitérők felébresztették Paganel kíváncsiságát, és nyugtalanították Glenarvant. Megkérték hát a tudóst, faggassa ki az indiánt. Ez nyomban megtörtént.

Thalcave azt felelte, csodálkozik, hogy a síkság talaját így átjárta a víz. Mióta az útikalauz mesterségét űzi, sohasem járt ilyen nedves területen. Az argentínai síkságon még az esős évszakban is találni járható átkelőhelyeket.

– Minek tulajdonítható hát e növekvő nedvesség? - kérdezte Paganel.

– Nem tudom - felelte az indián. - Ha tudnám...

– Az esők duzzasztotta riók sohasem öntenek ki medrükből?

– Néha.

– Talán most is?

– Talán! - felelte Thalcave.

Paganelnek be kellett érnie ezzel a fél válasszal, s elmondta Glenarvannak kérdezősködése eredményét.

– Mit tanácsol Thalcave? - kérdezte Glenarvan.

– Mit tegyünk? - kérdezte Paganel a patagont.

– Igyekezzünk - felelte az indián.

Könnyebb volt adni, mint követni ezt a tanácsot. A lovak hamar kifáradtak az ingoványos talajon; egyre mélyült a síkság: a puszta e része hatalmas mélyföldnek tűnt, melyben a szivárgó víz gyorsan felgyülemlik. Mielőbb ki kellett jutniuk tehát ebből az egyre mélyülő medencéből, melyet valami áradás nyomban tóvá változtatna.

Sietésre fogták a dolgot. De nem volt elég a lovak lába alatt elterülő vízszőnyeg; két óra felé megnyíltak az ég csatornái, s a trópusi eső zuhogva ömlött a síkságra. Sosem nyílt jobb alkalmuk, hogy filozófusként viselkedjenek. Nem menekülhettek a vízözön elől, okosabb volt hát, ha bölcs nyugalommal fogadják. Ponchóikon csurgott a víz, kalapjukról úgy folyt az esőlé, mint valami eldugult ereszcsatornájú ház tetejéről; a recadók rojtja mintha cseppfolyós fonálból készült volna, s a lovasok, kiket sárral vert be az örvénylő vízben topogó lovak patája, az égből és a földről egyszerre csapkodó kettős záporban ügettek.

Este átázva, dermedten, elcsigázva egy nyomorúságos ranchóhoz értek. Csak nagyon igénytelen ember nevezhette menedéknek, csak a kétségbeejtő helyzetben levő utazók voltak hajlandók meghúzódni fedele alatt. De Glenarvannak és barátainak nem volt más választása. Megbújtak hát ebben az elhagyatott putriban, mely még a pampák szegény indiánjának sem kellett volna. Füvekből gyújtottak nagy nehezen satnya tüzet, mely többet füstölt, mint amennyi meleget adott. Az eső dühöngve csapkodott odakint, s a korhadt kunyhóban kövér cseppek koppantak. A tűz csak azért nem aludt ki vagy hússzor, mert Mulrady és Wilson mindannyiszor megküzdött a behatoló vízzel.

Meglehetősen szomorúan költötték el a sovány, nem is igen laktató vacsorát. Nem volt étvágyuk. Csak az őrnagy becsülte meg a nedves charquit, egy morzsát sem hagyott belőle. A rendíthetetlen őrnagyot hidegen hagyták az események. Paganel, igazi franciához illően, tréfálkozni próbált. Eredménytelenül.

– Eláztak a tréfáim - mondta -, nem sülnek el.

Ilyen körülmények között jobbat nem tehettek, valamennyien az álomban igyekeztek legalábbis rövid időre megfeledkezni fáradtságukról. Kellemetlen éjszaka volt, a rancho deszkái zajosan recsegtek, hajladoztak a szélben, mintha minden egyes széllökéssel el akarnának repülni; a szerencsétlen lovak kint nyöszörögtek, az ég valamennyi kegyetlenségét el kellett szenvedniük; gazdáik azonban nem kevésbé szenvedtek a rozoga kunyhóban. Az álom azért csak lebírta őket. Elsőnek Robert hunyta le szemét, fejét Glenarvan lord vállára fektetve; majd hamarosan a rancho valamennyi vendége álomba merült.

Az éjszaka baj nélkül telt el. A derék Thauka ébresztette fel őket; nyerített, erélyesen rugdosta a kunyhó falát. Ha szükség volt rá, Thalcave helyett is jelt tudott adni az indulásra. Többet tett már értük, semhogy ne engedelmeskedjenek neki, így hát elindultak.

Az eső lecsendesedett, de a vizet át nem eresztő talajon ott állt a kiömlött víz; az áthatolhatatlan anyagon egybefolytak a tócsák, a mocsarak, tavak, s csalóka mélységű, hatalmas banadókat formáltak. Paganel megnézte térképét, s nem egészen oktalanul úgy gondolta, hogy a Rio Grande és a Rio Vivarota, melyekbe a síkság vizei ömlenek, most egyetlen, több mérföld széles mederbe folyt össze.

Sietniük kellett. Valamennyiük biztonságáról volt szó. Hol találnak menedéket, ha növekszik az árvíz? A látóhatár köríve egyetlen kiemelkedő pontot sem mutatott, s a lapos pusztát sebesen eláraszthatja a víz.

Lóhalálban vágtattak. Legelöl Thauka haladt, s jobban megérdemelte a tengeri csikó nevet, mint bármely hatalmas uszonyú kétéltű, úgy szökellt, mintha természetes közegében mozogna.

Hirtelen, úgy reggel tíz óra tájt Thauka roppant izgatott lett. Gyakran hátrafordította fejét a végtelenbe nyúló déli lapályra, egyre elnyújtottabban nyihogott, kitágult orrcimpáival hevesen szívta be az éles levegőt. Vadul hánykolódott. Thalcave biztosan ült a nyeregben, de alig tudta megfékezni a lovat. Az erősen megszorított zablától felvérzett szája piros tajtéktól habzott, de az állat csak nem nyugodott meg; gazdája érezte, hogy ha szabadjára engedné, a ló inaszakadtából menekülne északnak.

– Mi leli Thaukát? - kérdezte Paganel. - Talán az argentin vizek falánk piócái csípik?

– Nem - felelte az indián.

– Valami veszélytől retteg hát?

– Igen, veszélyt érez.

– Miféle veszélyt?

– Nem tudom.

Ha nem is lehetett látni, miféle veszélyt érez Thauka, hallani már lehetett. Dagály zajához hasonló tompa dübörgés hallatszott a látóhatáron túlról. A nyirkos szél porló vízzel terhesen süvített; a madarak nyílsebesen menekültek valami ismeretlen természeti jelenség elől s a térdig vízben gázoló lovak megérezték a közelgő áram sodrát. Hamarosan rettenetes zsivaj támadt félmérföldnyire délre; marhabőgés, nyerítés, bégetés, aztán hatalmas csordák bukkantak fel, egymást fellökve, föltápászkodva, rohanva, a rémült állatok felismerhetetlenül elkeveredve elképesztő gyorsasággal menekültek. Alig látszottak ki a futtukban felkavart örvényekből. Száz óriási bálna sem verhette volna fel nagyobb erővel az óceán hullámait.

– Anda! Anda! Gyorsan! Gyorsan! - kiáltott fel Thalcave harsányan.

– Mi ez? - kérdezte Paganel.

– Árvíz! Árvíz! - felelte Thalcave, s megsarkantyúzta lovát, és északnak vágtatott.

– Árvíz! - kiáltott fel Paganel, s társai élén Thauka nyomába eredt.

Ideje volt. Ötmérföldnyire délre magas, széles víztömeg zuhogott a vidékre, s óceánná változtatta a síkságot. A nagyra nőtt fű eltűnt, mintha lekaszálták volna. Az ár kitépte a mimózabokrokat, melyek most lebegő szigetként sodródtak. A hatalmas cseppfolyós tömeg ellenállhatatlan erővel tört előre. A pampavidék nagy folyóinak gátja nyilvánvalóan átszakadt, s talán éppen az északi Rio Colorado és a déli Rio Negro vizei egyesültek közös mederben.

A Thalcave jelezte vízoszlop versenyparipa sebességével közeledett. Az utazók, mint viharos szél űzte felhő, menekültek előle. Tekintetük hiába keresett menedéket. Az ég és a víz elvegyült a látóhatáron. A veszedelemtől megbokrosodott lovak inukszakadtából rohantak, lovasaik alig tudtak a nyeregben maradni. Glenarvan hátra-hátrapillantott.

„A víz utolér bennünket” - gondolta.

– Anda! Anda! - kiáltotta Thalcave.

Egyre csak siettették a szerencsétlen állatokat. Sarkantyú sebezte oldalukból a csurgó vér vörös csíkokat hagyott a vízben. Botladoztak a repedésekben. Beleakadtak a rejtett fűbe. Elbuktak. Felsegítették őket. Ismét elbuktak. Megint csak felsegítették őket. A víz szintje érezhetően emelkedett. Elnyúlt hullámok jelezték a kétmérföldnyire habzó szökőárat.

Negyedóra hosszat tartott küzdelmük az elemek legrettenetesebbjével. A menekülők nem tudták, mekkora távolságot futottak be, de gyors vágtatásuk után ítélve, tekintélyes utat tehettek meg. A szügyig vízben gázoló lovak már csak nagy nehezen jutottak előre. Glenarvan, Paganel, Austin, valamennyien azt gondolták, végük van: a szerencsétlen hajótöröttek rettenetes halála vár rájuk. Lovaik lába talajt vesztett, hatlábnyi mély víz elég ahhoz, hogy megfulladjanak.

Nem vállalkozhatunk arra, hogy leírjuk a dagályban sodródó nyolc ember kínzó szorongását. Érezték, képtelenek harcolni a természet emberi erőt meghaladó romboló erejével. Már nem rajtuk múlt megmenekülésük.

Öt perc múlva a lovak már úsztak; az ár sodorta őket, leggyorsabb futásuknál is sebesebben, óránként több mint húszmérföldes sebességgel.

Menekülésük kilátástalannak tűnt, mikor az őrnagy egyszer csak megszólalt.

– Fa - mondta.

– Fa? - kiáltott fel Paganel.

– Ott! Ott! - felelte Thalcave.

Ujjával a vízből nyolcszáz fonálnyira² magányosan kiemelkedő hatalmas diófafélére mutatott.

Társai nem szorultak biztatásra. Mindenáron el kellett érniök a váratlanul kínálkozó menedéket. A lovak valószínűleg nem jutnak el odáig, de legalább az emberek megmenekülhetnek. Sodorta őket az ár.

E pillanatban Tom Austin lova tompán felnyerített és eltűnt. Gazdája kiszabadította lábát a kengyelből, s erőteljes csapásokkal úszni kezdett.

– Kapaszkodj a nyergembe! - kiáltott feléje Glenarvan.

– Köszönöm, uram, elég erős a két karom - felelte Tom Austin.

– Hát a te lovad? - kérdezte Glenarvan az ifjú Robert felé fordulva.

– Bírja, uram! Bírja! Úszik, akár a hal!

– Vigyázat! - kiáltotta harsányan az őrnagy.

Alig mondta ki e szót, elérte őket a hatalmas szökőár. Negyven láb magas rettentő hullám zúdult iszonyú robajjal a menekülőkre. Ember, állat, mind eltűnt a tajtékban. Több millió tonna súlyú folyékony tömeg sodorta őket dühödt hullámaiban.

Mikor a szökőár tovahaladt, az emberek a felszínre bukkantak, és sebtében számba vették egymást; a lovak, a gazdáját hordozó Thauka kivételével valamennyien odavesztek.

– Bátran, bátran! - biztatta Glenarvan Paganelt, miközben fél karjával a tudóst segítette, fél karjával úszott.

– Jól van, jól van - felelte az érdemes tudós -, még csak nem is haragszom...

Hogy vajon miért is nem haragudott, azt sohasem fogjuk megtudni, mert szegény feje a mondat végét kénytelen volt lenyelni egy jó adag iszapos vízzel együtt. Az őrnagy nyugodtan úszott, szabályos tempói még egy úszóbajnoknak is becsületére váltak volna. A matrózok úgy lubickoltak cseppfolyós természetes közegükben, mint a delfinek. Robert Thauka sörényébe kapaszkodva vitette magát az árral. Thauka csodálatos lendülettel szelte a vizet, s ösztönösen a fa irányába haladt, amerre egyébként az ár is vitte.

A fa már mindössze húszfonálnyira volt. A kis csoport pillanatok múlva elérte. Szerencséjük volt, mert ha ez a menedék nem lett volna a közelben, reménytelenül a hullámokba vesznek.

A víz elborította a fa egész törzsét, odáig, ahol a főágak erednek. Így hát könnyen fölkapaszkodtak. Thalcave eleresztette a lovát, elsőnek mászott fel a fára, felsegítette Robertet, s erős karjai hamarosan biztonságos helyre emelték az elcsigázott úszókat.

Az ár azonban elsodorta Thaukát; sebesen távolodott. Értelmes fejét gazdája felé fordította, s nyerítve hívta őt.

– A sorsára hagyod? - kérdezte Paganel Thalcavét.

– Én? - kiáltott fel az indián.

Ezzel a tajtékos vízbe ugrott, s a fától mintegy tízfonálnyira a felszínre bukkant. Néhány perc múlva karjával átfonta Thauka nyakát, s a lovas és a ló együtt sodródott az északi ködös látóhatár felé.