Stockholmban.

Schwaryencrona doktornak pompás háza volt Stockholmban, a Stadsholmen szigeten. Ez a városrész a bájos Stockholmnak legszebb és legélénkebb negyede. Nincs az a turista, a ki Stockholmban járva ezt a városrészt külön is meg ne nézné. Stockholm maga számtalan szigetecskén épült, se szeri se száma a sok hidnak, mely az egyes szigeteket összeköti. A propellerek és helyi gőzhajók kéményéből kavarog fel a füst, a lakosok nyüzsögnek az utczákon, szorgalmas, vidám nép lakik ebben a gyönyörű városban, mely műveltség dolgában is a legkiválóbbak közé tartozik.

Nyilvános kertek, könyvtárak, muzeumok, tudományos intézetek valósággal az Észak Athenjévé teszik Stockholmot, kereskedelme is rendkívül jelentékeny.

Erik nagyon nehezen vált el Vandától. Korukhoz képest csaknem feltünő volt a két gyermeknek mélységes meghatottsága és egymás iránt való gyöngéd szeretete.

A búcsú után sokáig szótalan volt a fiú. Midőn a stockholmi vasúti állomásnál kocsiba ült a doktorral, s a kocsi nemsokára megállott egy pompás, nagy ház előtt, melynek ablakaiból gáz-világa áradott ki: Erik nagyon megbámulta. Ilyesmit csak most látott először.

A márványoszlopos előcsarnok, a kis szobrok, a chinai-vázák mind az újság varázsával hatottak reá. Az inas lesegítette a doktorról a prémes bundát, s kérdezte, hogy minő volt az útja.

Ez alatt Erik a fényesen berendezett szobában járt ide s tova, sorjába szedte a megnézni valókat.

Hirtelen lábcsoszogás riasztotta fel bámulatából, s a mint megfordult, két nőt pillantott meg.

Az egyik idősebb volt, alacsony termetű és szürke hajú, az arcza meglehetősen hideg, a tekintete csaknem büszke. Csodálkozva nézett a parasztfiúra. Ez az érdemes hölgy a doktor házának a vezetője volt: Greta-Máriá-nak hívták, az összes szolgaszemélyzetnek ő volt a feje.

Mellette állott a másik, tizenegy-tizenkét éves leányka. Erik úgy nézett rá, mintha tündérkisasszony lett volna; kék selyem ruha volt rajta, a nyakán és vállán drága csipkedísz, dús szőke fürtjei alá omlottak vállára, haját rubinköves pillangó szorította össze, halavány arcza és ragyogó szemei sajátságos hatással voltak a fiúra.

– Örvendek, nagybácsi, hogy újra láthatom. Kellemes volt az útja? - kiáltá a leányka, s a doktornak a nyakába borult.

Eriket alig méltatta egy futó pillantásra.

A doktor szintén megölelte és megcsókolta unokahugát, az idősebb nővel kezet szoritott, s intett Eriknek, hogy jöjjön közelebb.

– Kajsa és ön Greta asszony, ime fogadják szeretettel Hersebom Eriket, a kit magammal hoztam Norvégiából... Te pedig, fiam, ne félj itt semmitől - tevé hozzá jó akarattal. - Greta asszony nem olyan szigorú, mint a minőnek látszik, unokahugom, Kajsa, pedig szintén jó indulattal lesz mindig irántad. Ugy-e, kis lányom? S a nagybácsi megczirógatta szeretettel a kis tündér arczát. A kis tündér mindössze megvetően rándított egyet a vállán. Ez volt a felelete. Greta asszony sem volt valami túlságosan elragadtatva a jövevény fiúcska láttára.

– Doktor úr, ha szabad kérdeznem, micsoda fiú ez? - kérdé Greta asszony.

– Majd elmondom apróra a dolgot, hanem előbb jó lenne valamit ennünk, mert éhesek vagyunk ám.

Fényesen és dúsan megterített asztal köré telepedtek. Erik egyik bámulatból a másikba esett, ő bezzeg nem volt ilyesmihez hozzá szokva Norvégiában. Bizony esetlen volt szegény ebben az új környezetben, s Kajsa kisasszony gúnyos pillantásai minduntalan reá vetődtek. A nagy ízléssel feltálalt gazdag ebédet jóformán úgy fogyasztották el, hogy egyik sem szólott egy szót sem. Ebéd után a doktor leült egy pamlagra, Kajsa zsámolyt tett a bácsi lába alá s reátámaszkodott nagybácsijának a térdére; ez alatt Erik az egyik ablakhoz ment, s kinézett az utczára.

– Jer, fiacskám, - szólalt meg a doktor az ő csengő hangján, - ülj le te is ide mellénk, s mondd el, hogy mi a véleményed Stockholmról?

– Az utczái nagyon sötétek, nagyon szürkék, a házai nagyon magasak - felelé Erik.

– Meghiszem azt, valamicskével magasabbak, mint a noroëi házak, - viszonzá a doktor mosolyogva.

– Nem láthatja az ember tőlük a csillagokat - jegyzé meg a fiú.

– Hja, mi az úri negyedben lakunk - veti közbe csipősen Kajsa. - Csak a hidon kell átmenni, ott láthat elég széles utczákat.

– Láttam, a mikor az állomástól bejöttünk, de a legszélesebb is sokkal szűkebb, mint a noroëi fiord! - vágott vissza Erik.

– Noroë valami szörnyű kis fészek lehet! - ingerkedék Kajsa.

– Szörnyű kis fészek! - méltatlankodék Erik. - A ki ilyet mond, Kajsa kisasszony, annak nincs szeme... Hja, ha látta volna a mi gránitszikláinkat, melyek a tengerpartján fölmeredeznek, a mi hegyeinket, a mi jégmezőinket, a mi fenyveseinket; aztán a végtelen tengert, a viharkorbácsolta hullámokat vagy a szeliden elsimuló tenger ringó tükrét, az ezer meg ezer tengeri madarakat, melyek a levegőég tengerében úsznak!... Ó be szép mindez... százszor szebb, mint a világ legszebb városa!

– Nem beszéltem a vidékről, hanem a házakról! - jegyzé meg Kajsa. - A parasztok házai csupa viskók, úgy-e, nagybácsi?

– Ugy van leányom, a parasztoknak viskóik vannak, s a te apád és nagyapád, valamint én ilyen viskóban születtünk - felelé komolyan a doktor.

Kajsa elpirult és hallgatott.

– Igaz, csak fából épült házikók vannak ott; de érnek annyit, mint ezek a paloták... Ha esténkint a tűz körül ültünk, édes apám foldozta a hálót, édes anyám pergette a rokkát, s mi: Ottó, Vanda meg én a kis lóczán összebujtunk és mesélgettünk, künn pedig ordított a szél, de nem árthatott a hazatért halászoknak, mi olyan boldogok voltunk együtt... ebben a szép házban sem lehetnénk boldogabbak - mondá egyszerű, de mély érzelemtől áthatott hangon a fiú.

– Ez nem a legszebb szoba, mutatok én önnek ennél még sokkal szebbet; ha a szalont látná, akkor bámulna még igazán!

– De itt nagyon sok a könyv!... Van a szalonban is?

– Eh, mit a könyvek!... Ki beszél itt könyvekről?... A bársonyszékek, a csipkés selyem függönyök, a franczia ingaóra, a keleti szőnyegek!

Erik ügyet sem vetett ezekre a pompás dolgokra. A könyves szekrényt nézte minduntalan. Neki sokkal jobban tetszettek a könyvek.

– Előveheted azt, a melyik neked tetszik, s olvashatsz! - mondá jóságosan a doktor.

Eriknek nem kellett ezt kétszer mondani. Csakhamar kikeresett egy vaskos kötetet, leült a szoba egyik szögletébe s belemerült a könyv olvasásába.

Nemsokára két idősebb úr érkezett. A doktor barátai voltak, a kikkel esténkint kártyázni szokott.

Az egyik Hochstedt tanár volt. Hideg arczú, roppant komoly és kimért úri ember. A másik egy mozgékony, jó kedvű, poczakos úr: Bredejord, úgy jött be a szobába, mintha puskából lőtték volna ki; Kajsának megcsókolta a homlokát, s a házigazdával melegen kezet szorított.

Bredejord a stockholmi ügyvéd-világ egyik legkiválóbb képviselője volt.

– Nini, kit látok ott... Egy csukamáj-halász fiút... avagy inkább egy bergeni bundást? Lám, lám... Gibbont olvassa angolul! Az ám, angolul, s egészen belemerült... Fiam, érdekel téged az a könyv? - kérdé Eriktől.

– Nagyon érdekel, uram, már régóta vágytam, hogy elolvashassam. Ez az első kötete a «Római birodalom hanyatlásának» - felelé gyermeki örömmel Erik.

– Lánczosadta... Úgy látszik a bergeni bundások szeretik a komoly olvasmányokat - kiáltott fel csodálkozva az ügyvéd. - Igazán Bergenből való vagy?

– Noroëi vagyok, Bergentől nem messze...

– Lám... lám...! A többi noroëieknek is ilyen barna haja és fekete szeme van, mint neked?

– Nem, uram, bátyámnak, húgomnak, s a többieknek mind olyan szőke a haja, mint a kisasszonynak - felelé Erik. - Csakhogy nincs olyan csipkeruhájuk - tevé hozzá mosolyogva - no meg nem hasonlítanak hozzá.

– Mit keresel itt Stockholmban, fiam? - kérdé tovább az ügyvéd.

– A doktor úr oly kegyes lesz és taníttatni fog engem.

– Lám... lám! - kiáltott fel az ügyvéd s egyet szippantott a burnótos szelenczéből.

Az ügyvéd szeretett volna még egyet-mást tudni, de a doktor intett neki titkon, hogy ne faggassa. A beszéd aztán rátért a stockholmi eseményekre, Greta asszony előkészítette a játszóasztalt, s a három jó barát el kezdett kártyázni.

Tíz órakor Kajsa theát készített az uraknak egy pompás szamovárban, s ügyesen felszolgálta nekik. Greta asszony hivta Eriket, hogy kövesse őt, elvezette egy csinos kis szobába, mely a második emeleten volt. Ez lesz az ő szobája.

A három jó barát egyedül maradt.

Bredejord kezdé a szót:

– Hát már megtudjuk valahára, hogy miként került a házadba ez a noroëi halászfiu, a ki Gibbont angolul olvassa? Avagy titok, melyet bolygatnunk még nekünk sem szabad?

– Éppenséggel nem titok, el is mondom szivesen nektek a fiú történetét, ha a szó köztünk marad - felelé Schwaryencrona doktor.

– Tudtam, hogy van valami a dologban; hadd halljuk, ne félj, nem adjuk tovább. Megvallom, az a gyerek reám nézve már most is valóságos rejtély.

– Igazad van, egy eleven rejtély, melynek, ha Isten is úgy akarja, én leszek a megfejtője. Elmondok mindent; a mit róla megtudtam, s kiváncsi vagyok, hogy a végső következtetésben egyetértetek-e velem? A doktor elmondott mindent apróra. Hogyan találkozott Erikkel a noroëi iskolában, mit tudott meg Maláriustól és Hersebomtól, mikor fogta ki a halász a bölcsőt, hogy a bojén Cynthia név állott, a csecsemő ruháján E. D. betük, nyakán az arany-láncz, a korállkövek, a kis érem, rajta a latin jelszó, végül, hogy Erik mennyire különbözik külsőleg és belsőleg a noroëi gyermekektől.

– Nos, most már tudtok mindent, a mi ez élő rejtély megfejtéséhez szükséges. A kérdés az volna: honnan való ez a fiú? Miképpen kellene nyomoznunk a szüleit?

A tények, melyekből kiindulhatunk, a következők:

1. A gyermeken észlelhető faji-jelleg.

2. A bojén talált «Cynthia» név.

Az elsőre vonatkozólag megvan a felelet: kelta származású. Ezt kétségbevonni nem lehet.

A második tény: a Cynthia név; valószinűleg a hajó neve, melyhez a bojé tartozott. Lehet német vagy angol hajónak a neve egyaránt; csakhogy nem gót betükkel volt írva; tehát angol volt, vagy angol-szász, hogy egészen pontosan fejezzük ki magunkat. - Nos hát ebből én azt következtetem, hogy ez a fiú irlandi, kelta és angol-szász, ez a két tényező késztet reá. Mi a ti véleményetek, barátaim? Hochstedt, mit gondolsz?

A tudós tanár nem szerette véleményét könnyedén koczkáztatni, azért ünnepélyesen csak annyit mondott:

– Tagadhatatlan, hogy az irlandiak az árja-népcsalád kelta ágához tartoznak.

A doktor többet nem is faggatta barátait. Meg volt teljesen győződve arról, hogy jó nyomon van. Nagy-Britanniában kell a gyermek szüleit keresnie. Ha a «Times»-ben egy-két hirdetést tesz közzé, az nyomra vezeti.

Az ügyvéd mindez ideig egy árva szót sem szólt, csak nézett bizonyos gúnynyal az ő buzgó doktor barátjára.

– Bredejord, ha neked más a véleményed, csak ki vele, tudod, hogy nem ijedek meg a vitatkozástól - mondá a házi gazda.

– Nem szóltam egy szót sem - szólalt meg nevetve az ügyvéd, - Hochstedt a tanuságom, hogy egy szót sem szóltam.

– Jó, jó, de kiolvasom az arczodból, hogy más a véleményed.

– De mikor egy szót sem szóltam.

– Elég, ha reád nézek, már tudom hányadán vagy.

– No hát, kimondom azt, a mit az arczomból kiolvastál. Én nem hiszem, hogy a te Eriked irlandi származású. Fogadjunk, hogy nem találtad el az igazat! Felteszem a Quintilianus példányomat a te Plinius kiadásod ellenében; hogy nincs igazad!

– Áll a fogadás!

– Mennyi idő alatt akarod bebizonyítani állításodat?

– Azt hiszem, néhány hónap elég lesz; de hadd legyen két esztendő, a mint Hersebommal megállapodtunk.

– Legyen, tehát két esztendő. Hochstedt lesz a tanunk... Bármiként döntsön is, szent marad köztünk a barátság, úgy-e?

– Természetesen, féltem azt a te Quintilianusodat, barátom!

A jó barátok elbúcsúztak a doktortól és haza mentek.