A sark-körüli út vége.

Erik kétségbeesetten roskadt térdre O’Donoghan Patrick mellé, tapogatta a szíve táját, ó, ha életet lehelhetett volna beléje! Az irlandi most már igazán meghalt, s vele együtt az a titok.

Tudor Brown is rövid ideig vergődött, mindvégig görcsösen szorongatta kezében a puskát, meghalt egy árva szó nélkül.

– Atyám, mit tett ön? - kiáltott fel keserűen Erik. - Miért oltotta ki reményem utolsó szikráját? Nem lett volna jobb, ha ketten megrohanjuk és elfogjuk őt?

– Azt hiszed, hogy lett volna arra elég időnk? - felelé Hersebom. - A második golyót neked szánta, szentül meg vagyok arról győződve. Megboszultam ennek a szerencsétlen áldozatnak a halálát, s meglakoltattam őt a Sein-szigetnél elkövetett gazságért s még ki tudja mennyi bűnért, a mi lelkét nyomhatta. A mit tettem, azt jól tettem. A minémű helyzetben most vagyunk, mit törődöm a te titkoddal, fiam? Isten segítségére van most a legfőbb szükségünk.

Alighogy szavait befejezte, a tenger felől ágyúdörgés hallatszott. Az ember bizvást azt hihette, hogy a két puskaropogásra jött válaszul.

– Az Alaska ágyúja! Meg vagyunk mentve! - kiáltott fel Erik, s szaladott egy jéghalom tetejére, hogy a tengerre nézhessen. Erik a sok uszó jéghegytől nem láthatott semmit. Ezalatt Hersebom újra megtöltötte a puskáját s kilőtte a levegőbe. Csaknem nyomban reá újra ágyúdörgés hallatszott.

Erik nyugat felől vékony füstoszlopot pillantott meg, s nemsokkal utóbb az egyik jéghegy mögül előtűnt az Alaska. Teljes gőzerővel sietett a jégsziget északi része felé.

Erik és Hersebom egymás kebelére roskadtak, sirtak és nevettek örömükben; zsebkendőiket, sapkáikat lengették a hajó felé, s minden módon jelt akartak adni barátaiknak.

Az Alaska a part közelében horgonyt vetett, egy csónak a parthoz jött, s húsz percz mulva ők is a hajó fedélzetén voltak.

Szó ki nem mondhatja azt az örömet és boldogságot, mellyel Schwaryencrona doktor, Bredejord, Malárius és Ottó fogadták elveszettnek hitt barátaikat.

Mennyi elmesélni valójuk volt! Elmondták, hogy mekkora volt a hajón levőknek a kétségbeesése, mikor megtudták, hogy a jég-sziget az előfoktól elszakadt! Hogy kiáltozták a neveiket, hogy igyekeztek nyomukra jutni. Másnap a tenger egészen szabad volt az Alaska körül; a parancsnokságot átvette Bosewitz, a másod hajótiszt s nyomban kiadta a parancsot, hogy az úszó jégsziget irányába haladjon az Alaska. Nagyon veszélyes volt az út, mert számtalan úszó, rohanó jéghegy akadályozta az *Alaská*t előhaladásában, de a tenger árja segítségére jött, ragadta magával, s az ifju kapitány által kitünően fegyelmezett legénység derekasan viselte magát. A szerencse is kedvezett nekik, mert kilencz óra tájban jelezték, hogy az úszó jégszigethez közelednek, aztán a két puskaropogás nyomra vezette a hajón levőket. Igy kerülhetett csak vissza a hajóra a kapitány és Hersebom.

Hogy minő úton sietnek haza, a felől már nem volt kétség az *Alaská*n: egyenesen neki az Atlanti-oczeánnak, még pedig vitorlával, mert a szénnek meglehetősen híjával voltak már.

– Nem vitorlával! - mondá Erik. - Nekem egyéb tervem van, kettős is, ha kell. Egyik tervem az, hogy a jég-sziget úszó-hajójává tesszük az *Alaská*t mindaddig, a míg velünk egy úton halad. Így sem gőzre, sem vitorlára nem lesz szükségünk; a másik tervem az, hogy a szigeten szerezzük be a szükséges fütőanyagot azalatt, míg az *Alaská*t húzza maga után.

A doktor mosolygott.

– Csak nem fedeztél fel valami kőszénbányát ott, fiam?

– Azt nem, de fókát annál többet; a fóka zsirja pedig kitünő fütőszer, lehet azzal gőzhajót is fűteni. Szerencsére hoztunk magunkkal olyan készüléket is, mellyel a fókazsirt fütőanyagul használhatjuk.

Ebben hát megállapodtak. Azután a két halottat elsülyesztették a tengerben.

Ekkor az *Alaská*t odaerősítették az úszó sziget egyik végéhez. Így aztán se vitorlára, se gőzre nem volt szükségük, mégis gyorsan haladtak, no meg a jéghegyektől sem kellett félniök, az úszó-sziget megtisztította előttük a tengert. Idejök bőven akadt arra, hogy a szigeten fókákra halászszanak.

Néhány nap alatt roppant sokat ejtettek el. A szeneskamrákat a szó szoros értelmében fenékig megtöltötték. Volt tehát fütőanyaguk is elegendő.

Ez alatt a rengeteg jég-sziget napról-napra apadott, fogyott: a víz és a nap sugarai emésztették szüntelenül. Hova-tovább közeledett a pillanat, mikor az egész szétmállik, s a hatalmas szigetből úszó jégtömb lesz.

Erik nem várta be ezt a pillanatot, hanem idején gondoskodott arról, hogy Nowoja-Szemlján túl érve, nyugatnak vegyék az utat, s így szeptember 14-ikén szerencsésen kikötöttek Stockholmban, honnan ugyancsak az évnek februárjában indult el merész útjára az Alaska.

Így lőn vége a hét hónapig és négy napig tartó első sarkkörüli utazásnak, melyet egy huszonegy éves ifju vezetett.

A Nordenskiold-féle nagy expediczió daczára is óriási feltünést keltett ez a bámulatos utazás nemcsak Norvégiában, hanem az egész világon. Egyelőre még hallgattak róla az ujságok, mert hogy nagyon hihetetlennek tűnt fel, mindazonáltal nyiltan kételkedni benne csak egyetlenegy ember mert és ez - Kajsa kisasszony volt.

Látni kellett volna csak, minő kicsinylő ajkbiggyesztéssel hallgatta, mikor erről az utazásról volt a szó.

Nem is számítva azt, hogy mindjárt hazaérkezésükkor e szavakat kegyeskedett Erikhez intézni:

– Hála Istennek, valahára hát napirendre térünk a felett az unalmas tárgy felett, mert most már tény, hogy az a hirhedt irlandi meghalt.

Minő lelketlen, hideg szavak voltak ezek! Bezzeg más szavakkal, más szívvel várták Eriket Noroëban! Vanda elmesélte, hogy minő aggodalomban töltötték el az életüket, hogy minden gondolatuk a messze idegenben járó hajó utasainál járt; s hogy milyen kimondhatatlanul boldogok most, mikor szemtől-szemben láthatják őket. Erik nem érte el a czélját, igaz, de ha erre a kedves családra gondol, akkor nincs oka bánatra. Ezek az egyszerű emberek őt igazán, szivök-lelkük egész melegével szeretik...

Igen... igen, megbecsüli a szeretetüket, s nem fogja jóságukat elfeledni soha. Majd lel alkalmat rá, hogy hosszabb időre ellátogasson hozzájuk.

A fjord szőke virága, a kedves Vanda olyan drága volt az ő szivének; a Hersebom gazda egyszerű háza eszébe juttatta gyermekkorát és megtelt a szive igaz boldogsággal, megtelt szinültig.

Ezenközben pedig az Alaska csodálatos útja közbeszéd tárgya lőn. Épen oly tisztelettel beszéltek róla, mint akár a Végá*ról. Nordenskiold nagy nevével együtt emlegették az ifjú Hersebom Erikét is. Stockholm kikötőjébe eljöttek a világ minden tájékáról a hajók, az idegenek mind látni szerették volna a híres utazót; Erik valóságos ünnepeltetés középpontjává lett; a tudós társulatok testületileg tisztelegtek nála és szerencsét kivántak neki merész útjához; a politikai körökben arról beszéltek, hogy Eriket és az *Alaska személyzetét nemzeti jutalomban kell részesíteni.

Ez a sok dicséret, ez a sok lárma kellemetlenül érintette Eriket.

Ő legjobban tudta, hogy expedicziójának tulajdonképen való czélja a maga személyes érdeke volt; s így a nyilvános ünnepeltetéshez neki semmi jogczíme nem lehet. Csak leste, várta az első kinálkozó alkalmat arra, hogy mindazt elmondhassa, a mi szivét nyomja, hadd tudja meg a világ az igazat: hogy a sarktengeren ő tulajdonképen születésének és a Cynthia hajótörésének a titkát kereste - s fájdalom, nem találta meg.

Ez az alkalom nemsokára kinálkozott. Stockholm legelőkelőbb lapjának a tudósítója elment az Alaska fedélzetére, s beszélni óhajtott a fiatal kapitánynyal. Nem akart egyebet, mint elkérni tőle életrajzának az adatait, mert a lap legközelebbi számában óhajtották megírni.

Nos hát Erik kapott az alkalmon. Most már megmondja az igazat, hogy a nagy dicsőítésnek valahára véget vessen, hogy ne tekintsék őt érdemetlenül második Kolumbus Kristófnak.

Elmondta leplezetlen őszinteséggel, hogy őt egy szegény noroëi halász fogta ki a tengerből, Malárius mester tanította, Schwaryencrona doktor Stockholmba hozta, iskolába járatta; aztán hogyan tudták meg New-Yorkban, hogy O’Donoghan Patrick ott volt a Cynthiá*n, mikor az elsülyedt; hogy a *Véga tudósítója irt erről az emberről; miként indult el az Alaska, miért változtatta meg az útját, hogyan jutott Lyakowba, szóval mindent őszintén elmondott, mert szégyelte, hogy őt a világ hősként dicsőíti, holott az egész dolog, a mit ő tett, nagyon egyszerű és nagyon természetes.

A reporter czeruzája csak szántotta, egyre gyorsabban szántotta a sorokat a papiron. Minden aprólékos adatot, évszámot, nevet feljegyzett. A tudósító szeme ragyogott és szíve dobogott... Hej, micsoda megható, érdekes tárczát fog ő ebből kanyarítani!

Másnap a legelterjedtebb svéd lap három teljes oldalon közölte az Erik életrajzát.

Az a szerénység, melylyel elmondotta, kettős értéket és érdekességet kölcsönzött egyéniségének, nem kicsinylették, hanem még inkább bámulták. Mohón olvasták mindenfelé, mint a legérdekesebb regényt, mert valóban regény volt az. A külföldi lapok mind szóról-szóra lefordították, s egy hét mulva Európa szerte olvasta millió meg millió ember.

Így jutott bele egyik párisi lapba is; ez a lap pedig a Varennes-utcza egyik régi házába, a második emeleti lakás szalonjának az asztalára került.

Egy gyászruhás, fehér hajú nő ült a szalonban, s egy tiszteletreméltó aggastyán. A hölgy nem volt öreg, haját a sok szenvedés festette időnek előtte fehérre; arczán végtelen szenvedés kifejezése. Előtte a himzőráma, keze gépiesen dolgozott, ó de lelke messze... messze kalandozott... Ki tudja, hol?

Az inas behozta a lapot s átadta az aggastyánnak.

Durrieu volt, az egykori nagykövet, s a Földrajzi Társaság egyik titkára: ugyanaz, a kivel Erik Brestben a préfet estélyén találkozott.

Nagyon természetes, hogy a midőn az ifjú svéd hajóskapitány életéről szóló tárczaczikk olvasásába kezdett, rendkívül érdekesnek találta azt, s roppant figyelemmel olvasta végig. Közben-közben mintha még sápadtabbá vált volna amúgy is elég sápadt arcza. Kezében reszketett a lap; annyira szemmel látható volt az izgatottsága, hogy a szalonban levő hölgynek is feltünt.

– Atyám, ön rosszul van? - kérdé tőle aggódva.

– Egy kicsit mintha nagyon meleg volna itt... tulságosan befűtöttek... Nincs semmi bajom... A szobámba megyek... muló baj, ne aggódjál, édes gyermekem - felelé Durrieu úr s azzal kiment a szalonból.

Az ujságot is elvitte. Nem akarta, hogy azt a dolgot olvassa, még ne tudjon róla semmit...! Mennyi remény és aggódás szállaná meg azt a sokat szenvedett; szegény jó szivet.

A hölgy néhányszor apja szobájának az ajtajához ment. Hallotta lépteinek zaját: az öreg fel és alá járt a szobájában; kinyitotta az ablakot, majd később valamicskével újra becsukta.

Körülbelül egy óra telhetett el. A hölgy benyitott apja szobájába, hogy meggyőződjék a felől: vajon nem komoly-e a baja.

Az aggastyán az iróasztala mellett ült és levelet irt.