Malárius barátja.

Aligha van általánosabban ismert tudós Európában, sőt az egész világon, mint Schwaryencrona, a stockholmi egyetem orvos-tanára. Az ő képmása ott van a csukamájolajos üvegeken, s millió meg millió példányban bejárja az egész kerek földet.

Hajdanában a halászok keresetforrása volt a csukamájolaj, de a mióta a hires-nevezetes Schwaryencrona kitalálta a módját, hogy miképen kell ezt a különös szagú, de egyébként egészséges folyadékot lehetőleg finomítani és szagát tűrhetővé tenni: azóta a norvég halászok keresete jócskán megcsappant.

A csukamájolajos zöld flaskók tudósának íme ez a képmása: hegyes szakál, élénken csillogó szemek, merészen kanyarodó sas-orr, prémes sapka és bunda. Az ismeretlen művész, a ki lepingálta, csodálatos módon eltalálhatta az eredeti vonásokat, a minthogy erről mindjárt meggyőződhetünk.

A norvégiai Noroë elemi iskolájában vagyunk.

Épen csengettek, mert délután két óra elmult. A fiúk és leányok mind együtt vannak: a balra álló padokban a leányok, a jobbra állókban a fiúk.

Malárius mester, a falu érdemes tanítója a fekete táblára holmi számokat irt és buzgón magyarázza, midőn az ajtó hirtelen kinyilik s a küszöbön megjelenik: egy prémes sapka, prémes bunda, és egy pár prémes keztyű.

A fiúk, leányok tisztelettudóan felugrálnak, mint a mikor az iskola hivatalos látogatói toppannak be nagy váratlanul. Az új vendéget soha egyikök sem látta, s íme összesúgnak, búgnak a fiúk s leányok:

– Schwaryencrona doktor úr!

A csukamájolajos zöld flaskók képének tehát nagyon kitünőnek kellett lennie.

Igaz ugyan, hogy a jeles doktor Noroëban született, illő vala tehát, hogy a falujabeli fiúk és leánykák ismerjék - a nevét, de mert reá ismertek elevenen is a képe után: vajjon nem lehetett-e méltán büszke a piktor, a ki arczképét remekelte?

Csakugyan a stockholmi hires-nevezetes doktor állott a noroëi iskolának a küszöbén: hegyes szakál; villogó kék szem, prémes sapka és prémes bunda. Malárius mester tanítványai akár a tűzbe tehették volna a kezöket, hogy nem tévedtek.

Legfeljebb azon ütköztek meg a noroëi fiúk és leánykák, hogy a világhírű Schwaryencrona alacsony termetű ember, alig magasabb öt lábnál és három hüvelyknél. Ejnye, ejnye, már hogy is elégedhetett meg ilyen kicsiny termettel. Alig ért föl Malárius mesternek a válláig, pedig a mester egy kissé meg is görbült, aztán jóval soványabb is a jeles doktornál: akár még egyszer olyan magasnak tetszik. Malárius mesternek a ruhája is sokkal egyszerűbb, szegényesebb, a szemei sem csillognak úgy, de van az ő tekintetében valami jóleső melegség, az emberszeretet két szelid tükre.

Maláriust az egész világ, már t. i. az a kis világ, mely ismeri, nagyon is szereti és becsüli. Csupa szív-ember a jó öreg. A noroëiak jól emlékeznek még arra, hogy hajdanában kitünő tanuló volt, igen szép reményeket fűztek a jövőjéhez, lehetett volna belőle akár egyetemi tanár is.

Hanem az ő jó szive mást sugallt neki.

Volt egy beteges, árva huga: Katalin; ez a világ kincseért sem akart Noroëból elmozdulni, mert attól félt, hogy neki a városban meg kell halnia. A jó Malárius a testvérszeretetnek áldozatul hozta fényes jövőjét. Falusi tanító lett belőle, csakhogy ápolhassa beteg hugát, szép álmai lassankint szétfoszladoztak, a nemes, szép, de nagyon terhes foglalkozásba beletörődött, sőt igazán meg is szerette azt. Néhány évvel utóbb meghalt a huga, mehetett volna, hogy tanulmányait folytassa, de nem ment. Ott maradt Noroëban, s gyönyörűségét találta fiú- és leánytanítványainak előhaladásában. Ha néha-néha egyik-másik nagyon kiváló tehetségével felébresztette a figyelmét: azzal elbabrált, foglalkozott külön is; megtanította latinul, görögül, megismertette vele az irodalom jeles művelőit. Mert úgy gondolkozott, hogy a tudás áldásában gazdagnak és szegénynek egyaránt lehet részesednie.

Norvégiában vannak ilyen falusi tanítók s ott nem csodálkozik senki, hogy a falusi iskolákból kikerülő fiúk jóval többet tudnak, mint az egyszerű halászok és földmívelők gyermekei szoktak egyéb országokban tudni.

No lám, a hires-nevezetes Schwaryencrona doktorról szinte megfeledkeztünk, pedig most már ott állott Malárius mester előtt s karját ölelésre tárva ki, így szólalt meg:

– Édes öreg barátom!

– Uram, Isten hozta önt - fogadá Malárius mester kissé megzavarodva - engedelmet kérek... de... ha... igazán nem tudom ki...

– Mi a patvar! Hát annyira kivetkőztem a régi formámból? Nem emlékszel már, mikor együtt szaladgáltunk a hómezőn; s együtt szipákoltunk Christiániában hosszúszárú pipánkból? Elfeledkeztél már a Krauss-intézetről, s nekem kell megmondanom, hogy ki és mi vagyok?

– Schwaryencrona! - kiáltott fel Malárius mester. - Igazán te vagy? Csakugyan te... ó doktor úr...

– Ugyan, pajtás, ne komédiázzunk a titulusokkal! A te régi Roffod vagyok, senki egyéb, te pedig az én hűséges Olafom légy... gyermekkori legdrágább barátom te!... Harmincz esztendő nagy idő, egy kissé bizony megöregedtünk, de a szivünk fiatal maradt, ugy-e bár?

A jó Malárius szemét köny borította el. Édes könyei a gyermek-emlékeknek...

– Kedves barátom, érdemes, jeles doktor - kezdé aztán a szót - ez a nagy öröm annyira megzavart engem, hogy azt ki sem tudom mondani. Haza küldöm a gyermekeket, jerünk haza.

– Szó sincs róla - felelé a doktor - s a gyermekekhez fordult, kik a jelenetnek minden mozzanatát roppant érdeklődéssel kisérték, - világért sem akarlak téged megzavarni a munkában, a kedves gyermekeket sem a tanulásban. Örvendeztess meg engem azzal, hogy végig hallgassam tanításodat. Nézd, ide ülök melléd, te pedig folytasd az órát.

– Szivesen, de megvallom, még inkább szeretném, ha a híres-nevezetes Schwaryencrona doktor kegyeskednék egyet-mást kérdezni a tanítványaimtól, s aztán haza küldeném őket, hadd legyen a mai nap vakácziójuk.

– Derék egy ötlet! Helyes! No hát gyermekeim, melyik közületek a legjobb tanuló? - kérdé a doktor, minekutána leült a tanító székébe.

– Hersebom Erik! - kiálták harsány hangon a fiúk és leánykák.

– Hersebom Erik? No jól van, jöjjön ki tehát a padból az a Hersebom Erik!

Egy tizenkét éves fiucska jött ki az első padból, s a kathedra előtt megállott. Komoly kis fiú volt, arcza elárulta, hogy gondolkozni szeret, s mély tűzű szemeiből sugárzott az értelem; szőke fürtjei nagyon elütöttek a többi fiúk és leányok len-sárga hajától; arcza nem volt olyan piros-pozsgás, inkább barna, arczának vonásai sem voltak hasonlók a skandináv gyermekek nyers vonásaihoz - egészen más typus jellegét figyelte meg rajta a doktor.

Egyébként ruhája épen olyan durva, szürke posztóból készült, mint a Bergen kerület földmiveseinek és halászainak gyermekeié szoktak lenni. Egész egyénisége, arczélének finomsága, az értelem, mely vonásaiból kisugárzott: elárulták, hogy idegen a származása. Nem hiába volt Schwaryencrona olyan kiváló emberismerő, nyomban feltünt neki ez a sajátszerű különbség.

Mindazonáltal valami különös jelentőséget nem tulajdonított ennek eleinte. Néhány kérdést intézett a fiúhoz:

– Nos hát, fiam, miből kérdezzelek először? Talán a nyelvtanból? - kérdé a kis fiútól.

– A doktor úr tetszésétől függ! - felelé szerényen Erik.

Néhány kérdést intézett a fiúhoz, s bámulva tapasztalta, hogy nemcsak a svéd, hanem a franczia és az angol nyelvre vonatkozólag is szabatos, világos és értelmes feleletet ad. Hja, ez már a Malárius mester külön érdeme volt.

– Hogyan, barátom, te megtanítottad őket a franczia és angol nyelvre is? - kérdé a doktor Malárius felé fordulva.

– Csak nem cselekedtem rosszul? A latinról és görögről sem feledkeztem meg.

– Meghiszem azt! - mondá mosolyogva a doktor.

Felütötte Cicerót egy helyen, s odaadta a fiúnak. Hersebom Erik néhány mondatot ügyesen lefordított belőle. Aztán beszélt Sokratesről, s a mit mondott, az mind helyes és okos dolog volt. Aztán sorra került a növénytan, a geometria. Erik pompásan megfejtette a háromszög tantételeit.

A doktor bámulata nőttön-nőtt.

– Hát a földrajzból?... Meg tudnád-e mondani, fiam, hogy melyik tenger érinti éjszakról Skandináviát, Oroszországot és Szibériát?

– Az északi Jeges-tenger.

– Minő tengerekkel van ez összeköttetésben?

– Az Atlanti és a Csendes-óczeánnal.

– A Csendes-tengernek egy-két jelentékeny kikötőjét említsd meg!

– Japánban van Yokohama, Ausztráliában Melbourne és Californiában San-Francisco.

– Helyes. Az imént azt mondád, hogy az északi Jeges-tenger egyfelől az Atlanti, másfelől a Csendes-tengerrel van összeköttetésben: vajjon nem lehetne San-Franciscóból Yokohamába ezen az északi Jeges-tengeren át jutni a leghamarabb?

– Mindenesetre, ez az út volna a legrövidebb, doktor úr - felelé Erik, - de ezen az úton még nem juthatott át egyik hajós sem. A jég-sivatag mindenkinek elállta az útját, a ki megpróbálta, vagy visszatért feleútról, vagy ott veszett.

– Hát megkísérlették ezt az átjárást?

– Háromszáz év alatt ötvenegyszer próbálták meg, - de mindannyiszor hiába.

– Egyik-másik expediczióról tudnál egyetmást elmondani, fiam?

– Az első expedicziót Cabot Ferencz-Sebestyén rendezte 1532-ben, a három felszerelt hajó Hugh Willoughby kapitánnyal együtt a lappok földén veszett el... - 1580-ban két expediczió indult útra, de ezeknek sem volt eredménye. - 1596-ban a hollandok három izben kisérlették meg az északnyugati átjáró felfedezését, Bareutz kapitány ott veszett Nowaja-Semlja környékén. - Tíz évvel utóbb a Hudson-társaság, majd 1653-ban a dánok jártak szerencsétlenül, - 1676-ban Wood John veszett el nyomtalanul...

– S azóta nem kísérlették meg az átjárót fölfedezni?

– Főleg az oroszok buzgólkodtak, mert nekik, valamint a többi, északon lakó népeknek nagyon fontos érdekeik függenek ettől az útvonaltól. Mindezek a rettentő fáradságos expedicziók hiábavalók voltak, sőt a tudósok utóbb úgy vélekedtek, hogy ezen a «jégsivatagon» hajóval át nem lehet jutni.

– Így hát szó sem lehet arról, hogy az északnyugoti tengeri átjárót valaha felfedezzék?

– Az eddig tett számos kisérlet feljogosít minket arra a véleményre, hogy a Jeges-tengeren hajóval nem juthatni át. Egyébiránt azt mondják, hogy Nordenskiold, a mi nagy utazónk újabban expedicziót szándékozik szervezni, s ha ő forgatja az elméjében, akkor bizonyára hiszi is, hogy lesz eredménye, az ő véleménye mindenesetre számot tesz.

Schwaryencrona esetleg nagy tisztelője volt Nordenskioldnak, természetes tehát, hogy a fiú felelete szörnyűmód tetszett neki. A legnagyobb érdeklődéssel nézett a tizenkét éves Hersebom Erikre.

Mikor a fiú elhallgatott, a doktor hosszas szünet után kérdezé tőle:

– Hol tanultad mindezt, fiam?

– Itt tanultam, doktor úr, - felelé Erik, csodálkozva azon, hogy ilyesmit kérdezhetnek tőle.

– Másutt nem jártál iskolába?

– Nem jártam.

– Malárius mester méltán büszke lehet reád - folytatá a doktor a tanító felé fordulva.

– Nagyon meg vagyok veled elégedve, Erik, - mondá Malárius. - Immár nyolczadik esztendeje, hogy tanítványom, egész csöppség volt, mikor kezem alá került... mindig az első volt az osztályában.

A doktor hallgatott. Különös érdeklődéssel nézett a fiú arczára. Valami titok megfejtésén törte a fejét. Végül így szólott:

– Jobban már nem is lehet megfelelni a kérdéseimre, mint ez a fiú felelt. Azt hiszem, fölösleges folytatnom a vizsgálatot. Gyermekeim, ha Malárius mesternek nincs ellene kifogása, menjetek haza, játszodjatok.

A tanító egyet tapsolt. E jelre a növendékek felugrottak, gyorsan összeszedték könyveiket, aztán négy sorban felállottak a padok előtt.

Malárius másodszor tapsolt. A gyermekek katonás rendben, lépést tartva indúltak ki a tanteremből.

A harmadik tapsra szétoszlottak, s vidám lármával szaladtak haza. Néhány percz múlva hirök-hamvok sem volt az iskola környékén.