Midőn a föntebb említett érdekfeszítő beszélgetés a tanácsos és a polgármester között elkezdődött, délután háromnegyed három volt. Tricasse háromnegyed négykor gyújtott rá terebélyes pipájára, melybe negyed font dohány fért, s csupán öt óra harmincöt perckor hagyta abba a szívását.

Ez idő alatt a két fél egyetlen szót sem váltott.

Hat óra tájban a tanácsos, aki mindig az elhallgatás, vagyis a szónoki ki-nem-mondás eszközével élt, e szavakkal vette föl ismét a beszéd fonalát:

– Nos, hát elhatároztuk magunkat?...

– Arra, hogy nem határozunk el semmit - válaszolta a polgármester.

– Azt hiszem, van Tricasse, hogy végeredményben igaza van.

– Én is azt hiszem, Niklausse. A polgári biztost illető döntésünket akkor hozzuk meg, ha tájékozottabbak leszünk... majd... Egy hónapon igazán nem múlik a dolog.

– Még egy éven sem - felelte Niklausse, széjjelhajtogatva zsebkendőjét, amelyet aztán, meg kell adni, tökéletes tapintattal használt.

Újabb csönd következett, s tartott egy jó óra hosszat. A beszélgetésben beállott újabb szünetet semmi sem zavarta meg, még az sem, hogy megjelent a ház kutyája, a gazdájánál egy fikarcnyival sem kevésbé flegmatikus, derék Lento, s jólnevelten körbejárta a fogadószobát. Pazar eb! A fajtájabeliek példaképe lehetne. Ha papírmaséból lett volna, görgőkkel a tappancsain, akkor sem verhetett volna kevesebb zajt e látogatásával.

Nyolc óra felé, miután Lotchè behozta a csiszolt üvegű antik lámpást, a polgármester így szólt a tanácsoshoz:

– Egyéb sürgős elintézendőnk nincs, Niklausse?

– Nem, van Tricasse, tudtommal nincs.

– De hát mintha azt hallottam volna, hogy az audenarde-i kapu tornya leomlással fenyeget - így a polgármester.

– Csakugyan - felelte a tanácsos -, s igazán nem lennék meglepve, ha egy szép napon rászakadna egy járókelőre.

– Ó! - sóhajtotta a polgármester -, remélem, mielőtt efféle szerencsétlenség történnék, hozunk valamilyen határozatot e torony dolgában.

– Remélem, van Tricasse.

– Vannak ennél sürgősebb tennivalóink is.

– Kétségtelenül - helyeselt a tanácsos -, példának okáért a bőrárucsarnok ügyében.

– Még mindig ég? - kérdezte a polgármester.

– Még mindig, három hét óta.

– Nem úgy döntöttünk a tanácsban, hogy hagyjuk leégni?

– De igen, van Tricasse, mégpedig az ön indítványára.

– Nem ez-e a legbiztosabb és legegyszerűbb módja annak, hogy úrrá legyünk a tűzvészen?

– Vitathatatlanul.

– Nos hát akkor várjunk. Ez minden?

– Ez minden - bólintott a tanácsos, megvakarva a homlokát, mint aki meg akar bizonyosodni arról, hogy nem felejt el semmi fontosat.

– Ja! - jutott a polgármester eszébe. - Nem hallott arról a csőrepedésről, amely elöntéssel fenyegeti az alacsonyan fekvő Szent Jakab negyedet?

– Tényleg - felelte a tanácsos. - Eléggé bosszantó, hogy ez a csőrepedés nem a bőrárucsarnok fölött keletkezett! Akkor természetesen eloltotta volna a tüzet, nekünk pedig megtakarította volna a sok tanácskozást.

– Ugyan már, Niklausse - jelentette ki a tiszteletre méltó polgármester -, nincs ésszerűtlenebb dolog a baleseteknél. Semmi kapcsolat nincs közöttük, s az ember hiába akarná az egyiket a másik ellen kijátszani.

Jó időbe telt, amíg a polgármester barátja és társalgó partnere megemésztette van Tricasse-nak e finom észrevételét.

– Ejnye már! - kiáltott föl Niklausse tanácsos néhány pillanat múltán. - Még szót sem ejtettünk a mi nagy ügyünkről!

– Miféle nagy ügyről? Van egyáltalán valamilyen nagy ügyünk? - érdeklődött a polgármester.

– De mennyire! A városi világítás.

– Ja, igen - mondta a polgármester -, ha emlékezetem nem csal, ön az Ox doktor-féle világításról beszél.

– Pontosan. Nos?

– A dolog halad, Niklausse - felelte a polgármester. - Már a csövek lefektetésénél tartanak, a gyár pedig teljesen fölépült.

– Talán egy kissé elsiettük ezt a dolgot - vélte a bólogató tanácsos.

– Talán - helyeselt a polgármester -, de mentségünkre szóljon, hogy Ox doktor maga fedezi kísérletét, mindenestől. Nekünk az egész egyetlen fabatkába sem kerül.

– Szó ami szó, ez igazán mentségünk lehet. No meg, az embernek lépést kell tartania századával. Ha a kísérlet sikerül, Quiquendone lesz az első flandriai város, amelynek világítását az oxy... Hogy is hívják azt a gázt?

– Oxy-hydrikus gáz.

– Szóval, amelynek világítását az oxy-hydrikus gáz adja.

E pillanatban nyílt az ajtó, s Lotchè jelentette, hogy a polgármester vacsorája tálalva van.

Niklausse tanácsos fölkelt, hogy elbúcsúzzék van Tricasse-tól, aki ennyi határozathozatal, ilyen sok ügy megbeszélése után alaposan megéhezett. Majd megállapodtak, hogy egy nem túlontúl közeli napra összehívják a városatyák gyülekezetét, eldöntendő, vajon hoznak-e valamilyen átmeneti döntést az audenarde-i torony valóban sürgős kérdésében.

Ezután az egyik nagy tekintélyű tisztségviselő lekísérte a másikat a ház kapujához. A földszintre érve, a tanácsos meggyújtott egy kis lámpást, hogy lásson a sötét quiquendone-i utcákon, ahol még nem világolt az Ox doktor-féle fény. Az éjszaka sötét volt, s könnyű októberi köd telepedett a városra.

Niklausse tanácsos távozásának előkészületei egy jó negyedórát vettek igénybe, mert a derék embernek, miután lámpását meggyújtotta, még föl kellett húznia hajlékony tehénbőr kalucsniját és birkabőrből készült vastag, egyujjas kesztyűjét; ezután fölhajtotta császárkabátjának bundagallérját, szemére húzta nemezkalapját, jól megmarkolta súlyos esernyőjének hollócsőr-fogantyúját, s nekikészült, hogy kilép az utcára.

Abban a pillanatban, amikor a gazdájának világító Lotchè éppen el akarta húzni a kapu reteszét, odakünnről váratlan lárma harsant föl.

Igen! bármily valószínűtlenül hangozzék is, lárma, valódi lárma, minőt a város aligha hallott az őrtoronynak a spanyolok általi 1513-as megvétele óta, szörnyűséges lárma riasztotta föl a vénséges van Tricasse ház mélyen alvó visszhangjait. Odakünn megdöngették a kaput, amely e szent napig szűz maradt minden brutális érintéstől! Egy robusztus kéz újra meg újra megdöngette valamiféle ütőszerszámmal, alkalmasint furkósbottal! A csapások zajába hívó kiáltások vegyültek. Az alábbi szavakat lehetett tisztán kivenni:

– Van Tricasse úr! polgármester úr! nyissa ki, nyissa ki hamar!

A polgármester és a tanácsos teljesen elhűlve, némán meredt egymásra. Ami történt, meghaladta képzelőerejüket. Ha a fogadószobában elsütötték volna a vár 1385 óta parlagon heverő öreg csatakígyóját, a van Tricasse házbéliek akkor sem estek volna jobban a képükre. Kérem, nézzék el nekünk ezt a kifejezést, s pontossága kedvéért bocsássák meg alpári mivoltát.

Ezenközben a dörömbölés, kiáltozás, szólongatás megkettőződött. Lotchè, hidegvérét visszanyerve, nagy bátran megszólalt:

– Ki az? - kérdezte.

– Én vagyok! én! én!

– Ki az az én?

– Passauf biztos!

Passauf biztos! Éppen az az ember, akinek posztját immár tíz esztendeje meg akarják szüntetni. Mi történt hát? Lehet, hogy a burgundok megszállták Quiquendone-t, mint a XIV. században?! Csekélyebb jelentőségű esemény aligha hozhatta ki ennyire a sodrából Passauf biztost, aki a nyugalmat és a flegmát illetően még a polgármester mögött sem maradt el.

Van Tricasse egy intésére (szót a tiszteletre méltó férfiú egy felet se bírt volna kinyögni) a reteszt elhúzták, s a kapu kinyílt.

Passauf biztos berontott az előszobába. Az ember azt hitte volna, orkán zúdul be.

– Mi történt, biztos úr? - kérdezte Lotchè, a bátor leány, aki a legsúlyosabb körülmények közt sem vesztette el soha a fejét.

– Hogy mi történt! - kiáltott föl Passauf, akinek kerekre tágult szeme őszinte fölindulást tükrözött. - Az történt, hogy Ox doktor házából jövök, ahol fogadás volt, s ezen...

– Ezen? - nógatta a tanácsos.

– Ezen egy olyan civakodásnak voltam tanúja, hogy... Polgármester úr, politikáról volt szó!

– Politikáról! - visszhangozta van Tricasse, s parókájába túrt.

– Politikáról! - biccentett Passauf biztos. - Ilyesmire talán száz éve ha utoljára sor került Quiquendone-ban. Nos, a vita egyre hevesebbé vált. André Schut ügyvéd és Dominique Custos, az orvos olyan dühödten csapott össze, hogy a dolog könnyen lovagias üggyé fajulhat...

– Lovagias üggyé! - hápogott a tanácsos. - Párbaj! Párbaj Quiquendone-ban! De hát miket vágtak egymás fejéhez Schut ügyvéd meg Custos orvos?

– Az orvos szó szerint ezt mondta ellenfelének: „Ügyvéd úr, úgy vélem, ön egy kissé messzire megy, s nem ügyel eléggé a szavaira!”

Van Tricasse összecsapta a kezét. A tanácsos elsápadt, s kiejtette kezéből a lámpást. A biztos bólogatott. Valóban szembetűnően kihívó mondat, s hogy éppen a helység két ilyen tiszteletre méltó polgára között kellett elhangoznia!

– Ez az orvos, ez a Custos - suttogta van Tricasse - szemlátomást veszedelmes, forrófejű ember! Jöjjenek, uraim!

Minekutána Niklausse tanácsos és a biztos fölvonultak van Tricasse polgármesterrel a szalonba.