Január 26.

Kimondatott az indítvány. Mindnyájan hallották s mindnyájan megértették. Néhány nap óta rögeszmévé vált az, csakhogy senki sem merte kimondani.

Sorsot fognak húzni.

Akit a sors kijelöl, azon osztoznak a többiek.

No hát legyen úgy! Ha a sors engem jelöl ki, nem fogok panaszkodni.

Úgy rémlik nekem, mintha egy kivétel indítványoztatott volna Miss Herbey javára, mintha Letourneur András indítványozta volna ezt. De a matrózok haragosan morognak. Tizenegyen vagyunk a tutajon, mindegyikünk számára tíz esély van tehát, hogy szerencsésen húz és egy, hogy szerencsétlenül, az indítványozott kivétellel ez az arány megváltoznék. Miss Herbeynek osztozni kell a többiek közös sorsában.

Délelőtt féltizenegyre jár az idő ekkor. A kormányos, kit Daoulas indítványa újra életre ébresztett, követeli, hogy a sorshúzás rögtön történjék meg. Igaza van.

Egyébként egyikünk sem ragaszkodik az élethez. Az, akit a sors kijelöl, csak éppen néhány nappal, talán csak néhány órával előzi meg társait a halálban. Mindenki tudja és senki sem remeg a haláltól. De legalább egy-két napig nem akarják szenvedni ezt az éhséget, nem akarják érezni ezt a szomjúságot, csak ennyit akarnak s ez meglesz.

Nem tudom megmondani, hogyan jutottak neveink egy kalapba. Talán csak Falsten volt képes leírni azt papirdarabkákra, melyeket jegyzőkönyvéből szakított ki.

Ott van mind a tizenegy név. Vita nélkül elfogadták, hogy akinek nevét legutoljára húzzák ki, az lesz az áldozat.

Ki fogja kihúzni a neveket? Mindenki haboz.

– Én! - felel egyikünk. Megfordulok s Letourneur úrra ismerek.

Ott áll sápadtan, kezét kinyujtva, ősz haja lecsügg kiaszott arcába. Nyugalma megdöbbent.

Ah, szerencsétlen atya! Értelek! Tudom, hogy miért akarod te kihúzni a neveket! A te atyai önfeláldozásod egész addig terjed!

– Jó, ha ön akarja! - szól a kormányos. Letourneur úr bedugja kezét a kalapba. Kihúz egy cédulát, kibontja, fönnszóval fölolvassa a nevet, mely rá van írva s aztán átadja annak, kit e név illet.

Az első név, mely a sorshúzáson kijött, Burke matrózé, ki örömében fölkiált.

A második Flaypol.

A harmadik a kormányos.

A negyedik Falsten.

Az ötödik Kurtis Róbert.

A hatodik Sandon.

Már felénél eggyel több nevet kihúztak.

Az enyém még nem jött ki. Próbálom olvasgatni, hogy hány esélyem maradt még: négy jó, egy rossz.

Mióta Burke fölújjongott örömében, azóta semmi hang sem hallatszott többé,

Letourneur úr folytatja szomorú hivatalát.

A hetedik név a Miss Herbey neve, de a fiatal leány nem reszketett.

A nyolcadik az én nevem. Igen! az enyém!

A kilencedik név:

– Letourneur.

– Melyik? - kérdezi a kormányos.

– András, - válaszol Letourneur úr.

Egy kiáltás hallatszik s András eszméletlen lerogyik.

– Hát tovább! - kiált ordítva az ács Daoulas, kinek neve maradt most már csak a kalapban a Letourneur úréval.

Daoulas mint valami prédára tekint versenytársára, kit föl akar falni. Letourneur úr csaknem mosolyog. Belenyúl kezével a kalapba, kihúzza az utolsóelőtti cédulát, lassan kigöngyölíti s a nélkül, hogy hangja reszketne, oly szilárdsággal, milyet ez embertől soha sem vártam volna, elolvassa e nevet:

– Daoulas!

Az ács megmenekült. Üvöltéshez hasonló hang tör föl melléből.

Letourneur úr aztán fogja az utolsó cédulát s a nélkül, hogy kibontaná, széttépi.

De a széttépett papirnak egy darabkája a tutaj egyik szögletébe repült. Senki sem ügyel rá. Én odakúszom, fölveszem azt a papirost s az egyik sarkán olvasom: «And...»

Letourneur úr hozzám rohan, hevesen kiragadja kezemből e darab papirt, összegyűri, újjai közt, aztán komolyan reám függesztve szemeit, bedobja az összegyűrt papirost a tengerbe.