December 6. folytatása.

A Chancellor immár nincs többé egyensúlyban. Hihetőleg szétmállottak oldalai s érezzük, hogy lassanként sülyed.

Szerencsénkre ma este elkészül a tutaj s beleszállhatunk, hacsak Kurtis Róbert jobbnak nem tartja, hogy másnap szálljunk be, mikor megvirrad. Az építmény szilárdul van összeállítva. A gerendák, melyekből áll, erős kötelekkel vannak egymáshoz csatolva s miután keresztben állnak egymás fölött, az egész valami két lábnyira fölemelkedik a tenger színe fölött.

Ami a felső lapot illeti, az a védgát deszkáiból készült, melyeket a hullámok letéptek, Kurtis Róbert pedig gondosan fölhasznált.

Délután elkezdik leszállítani oda, ami még maradt élelmiszerekből, vitorlákból, műszerekből és szerszámokból. Sietni kell, mert most már csak tíz lábnyira van a nagy árbockosár a tenger fölött s az előárbocnak, mely rézsút előre hajlik, már csak a vége látszik ki.

Nagyon csodálnám, ha a holnapi nap nem volna a Chancellornak utolsó napja!

És most milyen az egyikünk és másikunk lelkiállapota? Én megkisértem leírni, hogy mi megy végbe bennem. Úgy rémlik nekem, mintha, amit érzek, inkább öntudatlan közönyösség volna, mintsem önmegadó lemondás. Letourneur úr csak a fiáért aggódik, ki a maga részéről szintén csak atyjára gondol. András hősies, keresztényi elszántságot tanusít, melyet nem hasonlíthatok jobban össze, mintha a miss Herbey elszántságához hasonlítom. Falsten most is csak Falsten s Uram bocsáss! ez a mérnök most is számokat firkál a jegyzőkönyvébe. Mrs. Kear ijedez, ájuldoz, a fiatal leány ápolása s az én ápolásom mellett is.

Ami a matrózokat illeti, kettő vagy három közülök nyugodt, hanem a többi majd elveszti az eszét. Némelyikök durva természete által ösztönözve, úgylátszik, hajlandó volna kicsapongásokra vetemedni. Nehéz lesz féken tartani e nyers fickókat, kik Owen és Jynxtrop ártalmas befolyása alatt állnak, ha majd egy szűk tutajon kell velök együtt élnünk!

Walter hadnagy nagyon elgyöngült; bátor fiatal ember; de kénytelen lesz abbahagyni a szolgálatot. Kurtis Róbert és a kormányos erélyes, rettenthetlen férfiak, kiket a természet kemény anyagból gyúrt.

Este öt óra tájban szerencsétlenségünk egyik osztályostársa megszűnt szenvedni. Mrs. Kear kínos haldoklás után meghalt, talán a nélkül, hogy helyzetének tudatával bírt volna. Néhányszor fölsóhajtott s mindennek vége volt. Miss Herbey egész az utolsó pillanatig oly hűséggel ápolta, mely mindnyájunkat mélyen meghatott.

Az éj elmult baj nélkül. Reggel, napkeltekor, megfogtam a halott kezét, mely már hideg volt; tagjai már megmeredtek. Holtteste nem maradhat tovább az árbockosárban. Miss Herbey és én betakargatjuk ruháiba; aztán néhány imát mondunk el a szegény asszony lelkéért s e sok nyomorgás első áldozata lezuhan a habok közé.

E percben a vitorlarudakon tartózkodó emberek közül egyik e borzasztó szavakra fakad:

– Majd megsajnáljuk még, hogy bedobtuk ezt a holttestet!

Megfordulok. Owen az, aki ezt mondta.

Aztán eszembe jut, hogy valóban egyszer majd kifogyhatunk az élelemből!