A királyi temetés

Másnap, május 29-én Kazonndé városa szokatlan képet mutatott. A megrémült bennszülöttek ki sem mozdultak kunyhóikból: még sohasem hallottak arról, hogy egy király, aki isteni eredettel kérkedik, meg egy miniszter ilyen szörnyű halállal pusztuljon el! José Antonio Alvez maga is házába zárkózott be, joggal félhetett attól, hogy felelőssé teszik a balesetért. Negoro is megértette vele, mi forog kockán, s figyelmeztette, hogy most aztán igazán ügyeljen magára: ha az ő terhére írják Moini-Lungga halálát, akkor ebből nehezen kerül ki ép bőrrel.

Ám Negorónak jó ötlete támadt. Gondja volt arra, hogy Alvez segítségével elhíreszteljék: a király természetfeletti véget ért, oly halál jutott osztályrészül, melyet a Mindenek Ura csak kiválasztott férfiaknak juttat. S valóban, a bennszülöttek, akik mindig is hajlottak a babonára s varázslatokra, szívesen adtak hitelt ennek a hazugságnak. Elhitték, hogy a királyból és a miniszterből kiáradó tűz szent tűz volt. Most már csak az maradt hátra, hogy Moini-Lungga földi maradványait az istenné vált uralkodóhoz méltóan helyezzék örök nyugovóra.

Az afrikai kényuraknak kijáró végtisztességek szertartása kiváló alkalmat nyújtott Negorónak ahhoz, hogy ebben Dick Sandet is szerephez juttassa. Akik - mint Cameron is - korábban beutazták Közép-Afrika vad vidékeit, maguk is tapasztalhatták, hogy hasonló alkalmakkor nem maradhattak el a halottért tartott véres áldozatok.

Kazonndé királyának természetes örököse Moina királynő volt. Így ő rendelte el haladéktalanul a temetési szertartásokat, ezzel is már kinyilvánítva uralkodói jogait, nehogy Kazonndé trónjának igénylői - különösképpen Ugusu királya - jogot formálhassanak a „koronára”. Mindezen felül Moina azzal, hogy magához ragadta a hatalmat, elkerülte a királyi özvegyekre váró gyászos sorsot, viszont kedve szerint végezhetett fiatalabb vetélytársnőivel, akik eddig ugyancsak megkeserítették az életét. Ez persze különös örömmel töltötte el a kiszáradt boszorkányt. Épp ezért dob- és trombitaszó hirdette ki a fővárosban, hogy az elhunyt felség végtisztességének szertartását a hagyományos formák között fogják megülni a következő napon.

Senki sem tiltakozott a királynő akarata ellen, sem az udvari méltóságok, sem pedig a nép közül. Alvez és a többi kufár szívesen támogatta Moinát, akitől nem kellett tartaniuk. Némi hízelgés és ajándékok segítségével könnyen befolyásuk alá hajthatják. Így hát az uralkodói méltóság átöröklődése minden különös nehézség nélkül ment végbe. Csak a háremben uralkodott rettegés, s bizony nem egészen ok nélkül.

Még aznap elkezdődtek a temetés előkészületei. A kazonndéi főutca mély és zuhatagos patakhoz vezetett, mely a Kongóba ömlött. Ezt a patakot kellett most eltéríteni medréből, hogy ágya száraz legyen: ez lesz az a hely, ahová az elhunyt uralkodó sírja kerül; a temetés után újból visszabocsátják a folyócskát szokott medrébe.

A bennszülöttek már nekiláttak, hogy gátat építsenek, s így kényszerítsék a patakot, hogy egy időre megváltoztassa folyását. A nagy jelenet végén átszakítják a gátat, s a patak gyors rohanással fogja elfoglalni az őt megillető medret.

Negoro úgy határozott, hogy Dicket is azok közé az áldozatok közé juttatja, akiket a halott király sírjánál fognak kivégezni. Tanúja volt a fiatal fiú ellenállhatatlan lendületének, ahogy Harris szívébe döfte a kést, amikor ez a nyomorult ember Weldonné és a gyerek halálát tudtára adta. Negoro előtt nem volt kétséges, hogy ő is erre a sorsra kerülne, ha egyszer szemtől szembe állna a fiatal fiúval. Minthogy most nem kellett tartania a kezén-lábán megvasalt fogolytól, úgy határozott, hogy felkeresi Dicket börtönében. Negoro ugyanis a nyomorultaknak ahhoz a fajtájához tartozott, akik nem elégszenek meg azzal, hogy meggyötrik áldozatukat: élvezetet szerez nekik az is, ha külön gyönyörködhetnek szenvedéseiben.

Napközben így ellátogatott ahhoz a barakkhoz, amelynek szűk cellájában szorosan gúzsba kötve feküdt Dick egy hajcsár felügyelete alatt. Majd egy napja már nem kapott semmi élelmet, a karavánút szenvedései is legyengítették, s elgyötörték a húsába vágó kötelékek. Úgyszólván mozdulni sem tudott, s így várt már a halálra - bármilyen oldalról közelítsen is - mint szenvedései végére.

Mégis, amikor megpillantotta Negorót, minden vér a fejébe tódult. Emberfeletti erőfeszítéssel akarta szétrepeszteni a kötelékeit, de ezek olyan erősek voltak, hogy még Hercules sem boldogult volna velük. Belenyugodott tehát az egyenlőtlen küzdelem tényébe, de igyekezett megőrizni nyugalmát, s elhatározta, hogy válaszra sem méltatja Negorót, bármit mondjon is az neki.

– Úgy gondoltam - kezdte Negoro -, hogy illik tisztelegnem a kapitány úr előtt, s elmondani, mennyire fáj nekem, hogy itt nem parancsnokoskodhatik többé, ahogy a Pilgrim fedélzetén parancsnokoskodott.

Minthogy Dick nem válaszolt, nyugodtan tovább folytatta:

– Na, mi az, kapitány úr, már meg sem ismeri a régi szakácsát? Pedig azért jöttem, hogy átvegyem a parancsait, és megkérdezzem, mit óhajt ebédre...

Ezzel Negoro durván belerúgott a fiú kinyújtott lábába.

– És még egy kérdést szeretnék feltenni, fiatalúr - folytatta a nyomorult. - Nem magyarázná meg nekem, hogyan történhetett meg, hogy bár az amerikai partok felé igyekezett, mégis Angolában kötött ki?

Dicknek persze nem volt szüksége a portugál szavaira ahhoz, hogy tudja, miként fordította el a nyomorult gonosztevő a Pilgrim iránytűjét. De Negoro szava mindennél világosabban pecsételte meg az eddigi feltevését. Megvető hallgatással válaszolt a gúnyolódónak.

– Bizonyosan most már ön is bevallja, kapitány úr - folytatta kérlelhetetlenül Negoro -, mily szerencse volt, hogy a hajón legalább egy tengerész tartózkodott... egy valódi, mondom. Hol is lennénk ma őnélküle?... Ahelyett, hogy valami sziklazátonyon végeztük volna életünket, biztos, barátságos helyre vetett a vihar, és ezt bizony mindnyájan csak annak köszönhetjük, hogy legalább egy valódi tengeri ember tartózkodott a hajón. Így van ez, bizony, kedves fiatal mesterem.

Negoro alig tudta elnyomni és a színlelt nyugalom palástja alá rejteni belső felindultságát. Most, hogy Dickhez közeledett, egyszerre elöntötte arcát a legvadabb szenvedély, olyan közel ment hozzá, mintha el akarná nyelni... nem, már nem bírta gúny alá rejteni gyűlöletét.

– Mindenkit elér a sorsa! - ordította majdnem eszeveszetten. - Ma én vagyok a kapitány... ma én parancsolok, és te, te balkezes hajósinas, most a kezembe kerültél!

– Csinálj, amit akarsz - válaszolta Dick -, de tudd meg, hogy nem úszod meg te sem szárazon...

– Hát majd meglátjuk, barátocskám! - kiáltotta Negoro. - Talán bizony azt hiszed, hogy valahonnan segítséget várhatsz? Ha erre lesel itt Kazonndéban, ahol Alvez és én kormányozunk, akkor egyenesen megbolondultál! Vagy talán azt hiszed, hogy Tom és társai még itt vannak? Hát tudd meg, hogy rég megvásárolták őket, és Zanzibar felé tartanak, ha ugyan időközben meg nem döglenek az úton.

– Még mindig nem veszett el minden remény. Hercules még szabad...

– Hercules?! - üvöltötte Negoro. - Már rég oroszlánok és tigrisek marakodnak a csontjai felett. Csak azt sajnálom, hogy nem az én kezembe került az is... a vadállatok megelőztek.

– Ha elpusztult Hercules - válaszolt Dick -, akkor még mindig él Dingo. Te tudod a legjobban, Negoro, hogy milyen indulattal van irántad. Ismerlek, milyen gyáva vagy, és azt is tudom, hogy Dingo szüntelen kutat utánad, s ha egyszer megtalál, előbb-utóbb át fogja harapni a torkodat.

– Te nyomorult! - üvöltözött magánkívül a portugál. - Hát nem tudod, hogy Dingo elpusztult? Én lőttem le... Bevégezte ő is, ahogy Weldonné s a fia... és ahogy mind-mind be fogjátok végezni, akik életben maradtak a *Pilgrim*en.

– Ahogy te is meggebedsz nemsokára - válaszolta Dick azzal a nyugalommal, mely a portugál dühét most már a végsőkig felfokozta.

Igen, Negoro már nem volt ura magának. Kinyújtotta kezét, hogy egymaga fojtsa meg fegyvertelen foglyát. Már rá is vetette magát, amikor mégis megfékezte vad gyűlöletét, hiszen eszébe jutott, hogy ha most egyszerre végez áldozatával, Dick megmenekül a huszonnégy órás halálgyötrelemtől. Így hát felemelkedett, néhány szóval az őr figyelmébe ajánlotta a foglyot, s eltávozott.

Ahelyett, hogy ez a jelenet megtörte volna Dick ellenállását, éppenséggel megkettőzte erejét. Életösztöne, mely az utolsó órák reménytelenségében szinte eltompulni látszott, hirtelen újjáéledt. Vajon mikor Negoro oly hirtelen dühvel vetette rá magát, nem lazította-e meg a kötelékeit? De bizonyára valóban így volt, mert Dick úgy érezte, hogy máris könnyebben mozgatja a tagjait, mint hóhérja látogatása előtt. Az volt az érzése, hogy minden nagyobb erőfeszítés nélkül ki tudná szabadítani a karját. Persze a szoros zár alatt, melyhez még egy külön őr járult, ez nem sokat jelentett. Viszont az ilyen kétségbeesett helyzetben a legkisebb lehetőség is a szabaduláshoz vezethet, legalábbis a fogoly képzeletében.

Pedig, hogy igazat szóljunk, Dicknek nem sok remélnivalója maradt. Minden segítség csak kívülről közelíthetett hozzá, s ki küldhetett volna neki segítséget? Különben is mért vágyódjék élni, mikor mindazok, akik a szívéhez oly közel álltak, már halottak? Azokra gondolt hát, akik előtte mentek a halálba, és most már ő sem félt az elmúlástól. Valóban igen valószínű az is, hogy Hercules elpusztult az őserdőben. Tomot és társait viszont örökre elszakították mellőle. Így hát bele kellett nyugodni a halálba, melyre úgy gondolt, mint gyötrelmei végére. És mégis, valahol a lelke mélyén ott imbolygott a reménység halvány pislákoló sugara.

Így morzsolta az utolsó órákat, s közben leszállt az éj. Lassanként egészen eltompult odakinn a barakk rácsain átszűrődő nappali fény. A város zaja, mely az előző nap vásárának zűrzavara után különösképpen lecsendesedett, most egészen elült. Árnyékba borult a szűk kis börtöncella - Kazonndéban minden álomba merült.

Talán két óra hosszat aludhatott Dick is, s ez a pihenés felfrissítette. Ahogy felébredt, visszatért az ereje is. Egyik bedagadt karján sikerült meglazítania a kötelékeket, s valóságos gyönyörűsége telt benne, hogy kedvére kinyújtózkodhatott, és szabadon mozgathatta máris lohadó tagjait.

Az éjszaka közepéhez érhettek. Az őr alaposan bepálinkázott, a butykost még szorongatták bütykös ujjai, pedig nem volt már abban egyetlen csepp ital sem. Dick arra gondolt, hogy megkaparintja fegyverét, s ez nagy segítséget jelenthet a menekülésben. Ám ebben a pillanatban mintha halk kaparást hallott volna a barakk ajtajának alján. Szabad karján kúszva odáig vonszolta magát anélkül, hogy részeg őrét felébresztette volna.

Nem, Dicket nem csalta meg kitűnő hallása. A kaparás erősödött, s egyre határozottabb lett. Olyan volt, mintha kívülről ásnának az ajtó alatt. De vajon állat-e... vagy ember?

„Ó, ha Hercules lenne!” - fohászkodott magában a fiú.

Dick szeme az őrön pihent. De ez az ember a legmélyebb álomba merült, nem hallhatott hát semmit. Dick odakúszott az ajtóhoz, s egészen halkan, szinte lehelve kimondta Hercules nevét. Mintha panaszos, elfojtott vonítás felelt volna szavára.

„Nem, ez nem Hercules - mondta magában Dick -, hanem Dingo. Megérezte, merre vagyok... idejött a barakkhoz. Vajon hoz-e Herculestől üzenetet? De ha Dingo nem pusztult el, akkor talán mindaz, amit Negoro mondott... hazugság.”

Ebben a pillanatban egy állati láb nyúlt be az ajtó alá vájt gödrön keresztül. Dick megfogta, és tüstént megismerte rajta Dingo szőrét. De ha valóban üzenetet hoz, az csak a nyakára lehet kötve. Hogyan is vájhatná ki olyan szélesre a nyílást, hogy Dingo feje beférjen rajta? Mindenesetre meg fogja próbálni.

De alig látott Dick munkához, máris heves ugatást hallott kintről. Nem a Dingo ugatása volt ez, hanem valamelyik bennszülött kutyáé, mely az idegen állatot felfedezte. Néhány puskalövés durrant, az őr mozogni kezdett. Dick nem tehetett mást, mint hogy visszakúszott előbbi fekhelyére, s várta a reggelt, mely utolsó reggelének ígérkezett.

Ezalatt Kazonndéban megszakítás nélkül folytak a temetés előkészületei. A bennszülöttek nagy csoportja vett részt a sírásásban, Moina királynő első miniszterének vezetése mellett. Mindennek el kellett készülnie a meghatározott időre, különben a megcsonkítás várt valamennyiükre. Ebben a tekintetben, úgy látszik, Moina királynő követni kívánta elődje példáját.

A patak folyását megváltoztatták, s ágyában hat láb mély, ötven láb hosszú és tíz láb széles árkot ástak. Estefelé díszíteni kezdték az óriási sírt, méghozzá úgy, hogy legelébb Moini király rabnőivel és feleségeivel párnázták ki. Régi szokás volt, hogy a halott király mellé élve eltemetik az asszonyait is, de most a halál különös körülményeire való tekintettel a királynő kegyesen úgy határozott, hogy a feleségeket előbb megfojtatja, s csak úgy kerülnek halott uruk mellé.

Azt is a szokás kívánja, hogy a holttestet legdíszesebb ruhájába öltöztetve helyezzék el a sírban. Minthogy azonban az uralkodóból most csak néhány megszenesedett csont maradt, szakítani kellett ezzel a kegyes hagyománnyal. Nádbábut készítettek hát, mely nagyjából s nem éppen előnytelenül a meghalt király formáját és vonásait viselte. Ennek belsejébe zárták be a király gyér földi maradványait. Erre a bábura húzták fel a királyi köntöst, s még Benedek bácsi pápaszemét sem felejtették el az orrára tenni. Volt valami félelmetesen nevetséges ebben a temetési komédiában.

Úgy határoztak, hogy a szertartáson, amelyet fáklyásmenettel akartak még emlékezetesebbé tenni, Kazonndé egész népének meg kell jelennie, akár bennszülött, akár nem.

Mikor leszállt az este, hatalmas menet vonult végig a főtérről a temetés színhelyéig. Panaszos kiáltások, varázslók elnyújtott éneke, hangszerek zsivaja, a fegyvertár ócska muskétáinak durrogása - semmi sem hiányzott a gyászos egyvelegből. José Antonio Alvez, Coimbra, Negoro és a többi kufár és ügynök is csatlakozott a gyászmenethez. Senki sem hagyhatta el a nagypiacot - ez volt Moina királynő első parancsa, melyet nem volt tanácsos megszegni.

A király maradványait rejtő bábut, mihelyt elkészítették, berakták egy gyaloghintóba, melyet a menet végén cipeltek. Asszonyaik, akik közül nem egynek vele együtt kell majd a sírba szállni, körülvették a hordszéket. Már egészen leszállt az este, amikor a menet a patakhoz ért. Csak a teherhordók fáklyáinak fénye vetett gyászos világot a furcsa jelenetre.

Mindenki világosan láthatta a sírt. Mintha ki lett volna bélelve fekete testekkel, és a testek, amennyire már láncuk megengedte, ide-oda mozogtak rettenetes halálfélelmükben. Egy csomó rabszolga szorongott itt. Egyesek majdnem közönyösen viselték sorsukat, míg mások hangosan jajveszékeltek. Vagy ötvenen lehettek, akiknek földi pályafutását a rájuk zúduló patak fogja berekeszteni.

A feleségek is megérkeztek. Valamennyien ünneplőbe voltak öltözve. Közülük válogatta most ki a királyné azokat, akiknek el kell veszniük. A második feleség egészen összegörnyedt, hogy kényelmes élő székül szolgáljon a fabábnak, a harmadik támogatta, a negyedik a lába előtt hevert, minthogyha párna lenne.

Közvetlen a bábu előtt, a patak partján, vörösre festett oszlop emelkedett ki a földből. Ehhez az oszlophoz kötötték azt a fehér embert, aki emelni fogja a gyászszertartás emberáldozatainak a számát.

Dick Sand volt ez az áldozat. Félig mezítelen teste azoknak az ütéseknek a nyomát viselte, melyeket Negoro parancsára kellett elszenvednie. Mikor így odakötözték a kínzóoszlophoz, igazán nem maradhatott benne a reménység egyetlen szikrája sem; mindenbe beletörődve várta sorsának beteljesedését.

De még nem érkezett el az a pillanat, amelyben széthányják a folyó gátjait.

A királynő egyetlen kézmozdulatára az elhunyt király lába előtt heverő negyedik feleséget most lenyakazta Kazonndé hóhéra. Ez adta meg a jelt a szörnyű vérengzésre. Ötven rabszolga vérzett el egyszerre a pribékek kése alatt.

Fél órán keresztül nem is volt hallható más, csak a szerencsétlen áldozatok rettenetes halálordítása és a megrészegült szemlélők eszeveszett kiáltozása. Ám hiába kívánt volna valaki egyetlen sajnálkozó szót hallani. De ha akadt volna is véletlenül ilyen, azt bizonyára elnyeli a felizgatott, vérszomjas tömeg moraja.

Moina most újból intett, s a gát, mely a folyó felső medrét elzárta, lassan-lassan engedni kezdett. Nem zúdították egyszerre az áldozatokra a mindent elsöprő áradatot, inkább lassan töltötték fel a sírt, hogy a benne levők halála még kínosabb, gyötrelmesebb legyen.

A víz először a sír mélyére hatolt - itt fulladtak meg az ideláncolt rabszolgák. Szörnyű halálküzdelem kezdődött, a fuldoklók irtózatos harca egy parányi levegőért. Dick Sand is ott küzdött a hullámok között. Kötelékeit próbálta széjjeltépni.

De a víz egyre emelkedett. Már az utolsó fej is elmerült a víz színe alatt. Semmi, de semmi sem mutatott már arra, hogy a mederben vájt sír áldozatot zár be, akiknek Kazonndé királyát kell végső útjára kísérniük.

A toll visszariadna attól, hogy ily szörnyű képet lefessen, ha az igazság ereje nem kényszerítene bennünket arra, hogy a valóságot ábrázoljuk, bármilyen szörnyű is a megnyilatkozása. Nem, nem hunyhatunk szemet többé az effajta dolgok felett!