A tizenöt éves kapitány · MÁSODIK RÉSZ
HARMADIK FEJEZET
Útközben
Afrika! E pillanatban nem volt szörnyűbb szó ennél Dick Sand képzeletvilágában, hisz szüntelen arra kellett gondolnia, hogy Amerika helyett jár itt. Ha visszaszaladtak gondolatai néhány héttel, a fiatal hajósinas egyszerűen nem tudta megérteni, hogyan is volt lehetséges, hogy éppen ezekre a veszedelmes partokra értek a *Pilgrim*mel. Miként történhetett, hogy észrevétlenül megkerülték a Hoorn-fokot, hogy az egyik óceánt egyszerűen összetévesztették a másikkal? Azt persze már meg tudta önmagának magyarázni, hogyan volt lehetséges, hogy a vitorlás - rendkívüli sebessége ellenére - oly szokatlanul hosszú ideig nem érintett partokat. Ma már tudja, hogy a számított távolság kétszeresét kellett megtenniük az óceánon ahhoz, hogy afrikai partra kerüljenek amerikai helyett.
„Afrika... Afrika...” - ismételgette Dick, majdnem eszelősen.
Önkínzó igyekezettel idézte fel a megmagyarázhatatlanul hosszú átkelés egyes élményeit, így jött rá, hogy valakinek el kellett rontania az iránytűt. Arra is emlékeznie kellett, hogy eltört az első delejtű, a sebességmérő vízbe esett... semmiképpen sem lehetett ellenőrizni a hajó haladását.
„Igen... igen - gondolta -, a fedélzeten csak egy iránytű maradt... az egyetlen, amelynek nem tudtam ellenőrizni a kilengéseit. S egy éjszaka az öreg Tom kiáltására ébredtünk... várjunk csak... igen... Negoro volt ott... a hajó orrán... egyszerre csak ráesett a hajómágnest tartó ólomházacskára... talán meg is sértette...”
Most értett meg egyszerre mindent Dick, egy csapásra világos lett a homály, ami Negoro személye körül gomolygott. Felismerte az ő kezét a folyamatban, ahogyan előidézte a Pilgrim végzetét.
De hát ki is ez a nyomorult? Vajon tengerész volt-e, bármennyire is igyekezett ezt az egész úton eltitkolni? Vajon valóban az ő műve az, hogy a hajót az áramlatok az afrikai partra vetették?
Az, ami velük történt, még itt-ott homályos volt, de mostani helyzetük súlyossága tekintetében nem lehetett kétség. A fiatal hajósinas már tudta, hogy Afrikába kerültek, ebbe a sötét angolai tartományba, több mint százmérföldnyire a partoktól. Harris árulása felől sem lehetett kétsége. Fel kellett tételeznie, hogy a portugál és az amerikai már régóta ismerték egymást, a tengerparton a véletlen hozta újból össze őket, s bizonyára együtt eszelték ki a sötét tervet a Pilgrim hajótörötteinek a rovására.
De mi a nyitja a gyalázatos szándékuknak? könnyen elképzelhető, hogy Tomot és a többi négert el szeretnék kótyavetyélni a rabszolgapiacon. Az sem kétséges, hogy a portugál meg akarja bosszulni magát Dicken, kitombolva gyűlöletét, mert Dick úgy bánt vele, ahogy ezt megérdemelte. De mit akar csinálni Weldonnéval és a kisgyerekkel?
Ha Dick Sandnek sikerült volna ellesnie valamit abból a beszélgetésből, mely Harris és Negoro között zajlott le, nyilván felismerte volna, mihez tartsa magát, s hogy mily veszélyek fenyegetik Weldonnét, a feketéket, de őt magát is.
A helyzet gyötrelmesnek látszott, de a fiatal fiú cseppet sem vesztette el bátorságát. Ha kapitány tudott lenni a fedélzeten, az marad a szárazföldön is. Kötelessége megmenteni Weldonnét, a kis Jacket és mindazokat, akiknek sorsát az ő kezébe tette le a véletlen.
Néhány óra telt el, míg magában meghányta-vetette a jelen és a jövő lehetőségeit - ám mennyivel súlyosabb volt a balszerencse serpenyője!... Lassan kezdte mégis kialakítani terveit, melyek rövidesen sziklaszilárd formát öltöttek.
A nap első sugarait az ősfák koronái fogták el. A hajósinas és az öreg Tom kivételével mindenki aludt. Dick közelebb ment a vén feketéhez.
– Tom, mondd csak... te világosan hallottad az oroszlán bömbölését... felismerted a rabszolgakufárok gyalázatos eszközeit. Így neked tudnod kell, hogy kétségtelenül Afrikában járunk.
– Igen, Dick úr, sajnos, ezt bizonyosan tudom.
– Egyetlen szót se szólj erről sem Weldonnénak, sem pedig a társaidnak. Csak mi tudjunk erről, csak mi aggódjunk a többiekért.
– Igen... csak mi ketten... nem lehet másként - ismételte Tom.
– Akkor nézd, Tom, nekünk még jobban kell vigyáznunk mindenre, mint ahogy eddig tettük: ellenséges földön állunk, s méghozzá miféle ellenség... A többieknek azt kell mondani, hogy Harris megcsalt bennünket: vigyázzanak, nomád indián törzsek támadása fenyeget mindenkit... Ez, azt hiszem, elegendő is lesz.
– Feltétlenül számíthat, Dick úr, társaim bátorságára és engedelmességére.
– Ezt tudom... de ugyanannyira nem lehetünk meg a te tapasztalatod és megfigyelőképességed nélkül... Ugye, segítesz nekem?
– Mindenben, Dick úr.
Dick terve tetszett az öreg négernek. Harris árulását mégis leleplezték, s ez legalább annyit eredményezett, hogy a fiatal hajóst nem fenyegette már a váratlan támadás veszedelme. Néhány széttördelt rabszolgabilincs s a meglepetésszerű oroszlánbömbölés volt biztosan az oka annak, hogy az amerikai oly hirtelenül kereket oldott. Úgy érezte, lelepleződött, s hamarább kell elszelelnie, mintsem ahhoz a helyhez érnek, ahol a támadásnak be kellett volna következnie. Ami Negorót illeti - Dingo bizonyosan többször is a nyomára bukkant ezekben a napokban -, így ez a nyomorult alighanem találkozott Harris-szel, hogy összeegyeztethessék terveiket. Bizonyos, hogy még néhány órányi idejük van a támadás bekövetkezéséig, s ezt az értékes időt ugyancsak ki kell használniuk.
Egyetlen tervük csak az lehet, hogy minden igyekezetükkel újból megkísérlik elérni a tengerpartot. A partvonal - mint ahogy most már a hajósinas biztosan sejtette - Angolához tartozik. Dick arra számított, hogy ha ide el bírnak jutni, akkor akár délen, akár északon megkeresik az első portugál települést; itt aztán nyugodtan várakozhatnak a hazaszállítás lehetőségeire.
De visszafelé a partokhoz ugyanazon az úton kell menniük, amelyen jöttek. Dick ezt el akarta kerülni, s így helyesnek bizonyult Harris számítása, aki előre látta, hogy az ifjú vezető a legrövidebb utat választja - ha másért nem, hát kényszerből.
Valóban kockázatos, sőt ostoba dolog lenne megkezdeni a visszavonulást az őserdőben, ahol mindig az a veszély fenyeget, hogy hosszú vándorlás után ugyanoda lyukadsz ki, ahonnan elindultál. Az egyetlen mód arra, hogy eltüntessék a lábnyomukat, csak az lehetett, hogy egy folyócska medrében gázolnak... A vadállatok támadásától - jó órában szólva - még eddig mindig meg tudtak menekülni. Éppígy kevéssé látszott komolynak az a veszély, hogy a bennszülöttek támadjanak. Ha viszont sikerül egy jó erős tutajt összetákolniuk s arra jól felfegyverzetten ráülniük - úgy minden eshetőségük megvan rá, hogy megvédjék magukat. De ehhez meg kellett találni a folyót.
Weldonné s a kis Jack állapota is a vízi utat tanácsolta. Harris lova helyett ugyan a feketék vihették volna a beteg gyereket, s ágakból hordszékfélét is összetákolhatnának Weldonné részére, ám így a két néger állandóan le volna kötve, holott Dick Sand fenn akarta tartani a kis csapat teljes mozgékonyságát egy hirtelen támadással szemben, ebben tökéletesen igaza volt.
Végül: a víz hátán az ifjú parancsnok újból elemében érezhette volna magát. Így az égető kérdés csak az volt: találnak-e egyáltalában a közelben tutajozásra alkalmas folyót? Dick Sand ebben egészen bizonyos volt.
Az a folyó, amelynek torkolata körül a *Pilgrim*et szárazra vetette az ár, sem keletre, sem északra nem hatolhatott túl mélyen a szárazföld belsejébe, mert mindkét oldalon hatalmasnak tűnő távoli hegylánc zárta le a látóhatárt, melyet ők a Kordilleráknak hittek. Tehát a folyó vagy ezekből a hegyekből ered, vagy pedig dél felé tér ki; mindkét esetben rövidesen találkozniuk kell medrével. De az is lehet, hogy mielőtt erre a folyóra bukkannak, mely alighanem közvetlenül beleömlik az óceánba, előbb valamelyik mellékág esik útjukba, melynek hátán útra kelhet a kis csapat. Mindkét esetben meg kell találniuk rövidesen a vízi utat.
Valóban, az utolsó mérföldeknél megváltozott a tájék arca. A dombok szelídebbek lettek, a föld nedvesebb. Kis erek szelték át, melyek a talaj sűrű vízhálózatáról tanúskodtak. Utolsó nap olyan partra bukkantak, melynek vize vörösessé vált a vasoxidtól: ez meredek partról alászakadó esést tételezett fel, vágtató vizet, mely nyilván lassanként megszelídül, mihelyt beletorkollik valamely nagyobb, már hajózhatóbb testvérébe. Ennek az útját kell követni - ez volt Dick egyszerű terve, ebben egyezett meg az öreg Tommal.
Napfelkelte után lassanként mind felébredtek. A kis Jacket Nan dada vette a karjába; a gyerek a betegség következtében egészen sápadt és nagyon megviselt volt.
Weldonné Dickhez fordult:
– Vajon merre lehet Harris? Nem látom sehol!
A fiatal fiú úgy határozott, hogy továbbra is abban a hiedelemben tartja társait, hogy Bolíviában vannak, viszont nem volt értelme titkolni az amerikai árulását.
– Harris már nincs velünk.
– Előrement?
– Nem, megszökött. Harris, asszonyom, közönséges áruló. Negoróval cimborálva csalt idáig bennünket.
– És aztán miért... mi lehetett a szándéka?
– Azt nem tudhatom. De egy biztos, hogy olyan gyorsan, ahogy csak lehet, vissza kell jutnunk a tengerparthoz.
– Elárult volna minket! Ó... mennyire megéreztem! Azt hiszed, Dick, összejátszott Negoróval?
– Bizonyosan, asszonyom... Ez a két gazember véletlenül találkozott... így került az a nyomorult az utunkba.
– Remélem - mondta Hercules -, hogy így egyszerre is fogjuk megkaparintani őket. Egyiket a másik fejével verem szét - tette hozzá az atlétaerejű néger, ökleit mutogatva.
– Jaj, csak a fiam... ó azt reméltem, hogy a San Felice-i tanyán majd megkaphatja a neki szükséges ápolást...
– Jack egészen meggyógyul - mondta az öreg Tom -, mihelyt elérjük a tengerpart egészségesebb vidékét.
– Dick - kérdezte Weldonné -, egészen biztos vagy abban, hogy elárult Harris?
– Bizonyos - mondta a fiú anélkül, hogy többet mondott volna a kelleténél. Aztán az öreg négerre tekintve hozzátette: - Éjszaka Tommal együtt felfedeztük az árulást, s ha nem ugrott volna fel a lova hátára: a golyóm elérte volna.
– Így hát nincs semmiféle tanya, amerre megyünk?
– Nincs sem tanya, sem város, sem falu... sem semmiféle lakott hely. Asszonyom, újra csak azt mondhatom: vissza kell jutnunk a tengerparthoz.
– Vissza... ugyanazon az úton, Dick?
– Nem. Folyót kell találnunk, melynek hátán kényelmesen és biztonságban eljuthatunk a tengerhez. Néhány mérföld még így, gyalogosan, s aztán hiszem, hogy megtaláljuk.
– Elég erős vagyok hozzá - mondta Weldonné, aki mintha szégyellte volna saját testi gyengeségét. - Jól bírok menni, viszem majd a gyereket is.
– Itt vagyunk mi is, úrnőm - mondta Bat -, majd visszük.
– Igen... igen - tette hozzá Austin -, két nagyobb ág kell csak, és keresztbe...
– Nem... nem, barátaim - mondta az asszony -, én magam megyek, induljunk akkor útnak.
– Hát akkor kezdjünk neki... - tette hozzá az ifjú parancsnok.
– Adja ide a kisfiút - mondta Nannak Hercules. - Ha nem cipelhetek semmit, akkor fáradok csak el igazán.
És így a derék fekete két hatalmas karja közé vette a szendergő gyereket, oly óvatosan, hogy nem zavarta meg az álmát.
A fegyvereket kellett még megvizsgálni. Az összes útikészletet nagy csomagba göngyölték, oly módon, hogy mindig csak egy embert terheljen. Most Acteon vette a hátára, s a többiek így megtarthatták teljes mozgási szabadságukat.
Benedek bácsi, akinek hosszú lába mintha acélból lett volna, talán azt sem tudta, mi fán terem a fáradtság. Vajon észrevette-e egyáltalán azt, hogy Harris kereket oldott?... Nem, sokkal nagyobb baj foglalkoztatta, mely egészen felkavarta ezt a szelíd embert: sajnos elvesztette a pápaszemét és a nagyítóüvegét.
Nem tudhatta, hogy - szerencsére - Bat mindkét értékes tárgyat meglelte a magas fűben, de Dick tanácsára nem adta vissza: így bizonyosak lehettek abban, hogy ez a nagy gyerek veszteg marad az út folyamán, nem szaladgál felelőtlenül ide-oda, hiszen nem lát valóban tovább - az orránál.
Így aztán Acteon és Austin közé állították be a sorba, akik után olyan engedelmesen ment, mintha világtalan követte volna társait.
A kis csoport alig tett meg ötven lépést, amikor az öreg Tom hirtelen felkiáltott:
– Hol van Dingo?
– Tényleg, hol van a kutya? - csodálkozott Hercules. Hatalmas hangon néhányszor kiáltotta a kutya nevét, de nem hallott semmiféle ugatást.
Dick csendesen haladt az úton. Nagyon sajnálta a hűséges állatot, hisz Dingo jelenléte biztosította őket minden hirtelen támadás ellen.
– Talán Harris nyomát követte? - kérdezte Tom.
– Nem... nem Harrist, de lehet, hogy Negorót szagolhatta meg... valahol, ahogy a nyomunkba szegődött.
– Az az átkozott szakács hamar beleereszt egy lat ólmot - mondta Hercules.
– Ha előbb szét nem marcangolja a torkát Dingo - vitázott Bat.
– Mindez lehet - mondta Dick -, de semmiképpen sem tudjuk bevárni Dingót. Ha él, ez a nagyszerű állat bizonyosan megtalálja a nyomunkat. Induljunk!
Melegedett. Hajnal óta hatalmas felhők gomolyogtak a látóhatár szélén, a levegőben lógott a zivatar. Szerencsére a bozótos vidék adott egy kis árnyékos enyhülést. A síkságot magas, kemény szálú fű fedte, óriási fák csonkjai s gyökérzete árulta el a tőzeges talajt, a tisztásokon tropikus virágok színpompás gazdagsága, sárga és kék gyömbér, lobéliák, vörös orchideák; csak úgy nyüzsögtek felettük az ide-oda szálldosó ismeretlen rovarok.
A fák nem képeztek áthatolhatatlan rengeteget, számos fajtájukkal találkoztak már, olajpálmák, gyapotcserjék hada tarkította a növényvilágot, illatos kopál, citromfák, gránátalmafák hirdették Közép-Afrika növénytakarójának szépségét. Mindenütt érezni lehetett a vanília édes, átható illatát.
Ez a buja növényzet alig vallott a száraz évszakra, holott csak egy-egy vihar sodort erre valami nedvességet. A lázt okozó párák mintha a levegőben úsztak volna - csak úgy lehetett menekülni előlük, ha az ember elhagyja a veszedelmes környéket. Dick örömmel látta, hogy a gyerek csendesen szunnyad, egyelőre nem ismétlődik meg lázrohama.
Így folytatták útjukat, óvatosan, de elég gyorsan. Itt-ott emberi vagy állati nyomokra bukkantak. Kedvezőbb terepen meg tudták tartani egyenletes haladásukat, de legtöbbször - Dick nagy bosszúságára - mindenféle akadály hátráltatta őket. Az iszalagok szinte áthatolhatatlan növényzete állta útjukat - élükkel és kemény rostjaikkal mintha lándzsarengeteg meredt volna előttük. A feketék baltákkal kezükben haladtak, utat vágva, de ezek a liánok, amelyek felkúsztak a legmagasabb fák csúcsáig is újra és újra köréjük fonódtak.
A különös vidék állatvilága sem volt kevésbé izgalmas, mint a flórája. Számos madár repdeste őket körül, mintha tudták volna, hogy a kis csapat nesztelenül vonul, nem fog puskaport pazarolni.
Nagy falka gyöngytyúk volt itt, különböző fogolyfajták, melyeket igen nehéz megközelíteni, s néhány példány azokból a madarakból, amelyeket az észak-amerikai hangutánzó szóval *vhi-pur-vil*nek neveznek fonetikusan - mert ez közelíti meg legjobban a kiáltásukat. Valóban, Dick Sand és Tom nyugodtan azt hihették volna, hogy az amerikai szárazföld valamelyik vadon tájára vetődtek.
Mindeddig még semmiféle veszedelmes afrikai vad nyomára nem bukkantak. Csak zsiráfokat láttak, melyeket Harris barátunk bizonyosan ismét struccmadaraknak mondott volna a többiek előtt. Ezek a nagy, esetlennek látszó állatok riadtan tűntek el, mihelyt észrevették az emberek közelségét. A patakok partján porfelhő árulta el a vadbivalycsordákat, amint hatalmas zajjal továbbcsörtettek.
Talán két mérföldnyire követték már a patak folyását, abban a reményben, hogy el kell érniük ahhoz a ponthoz, ahol beleömlik egy nagyobb folyóba. Délre három mérföldet hagytak maguk mögött, minden különösebb esemény nélkül. Sem Negorónak, sem Harrisnek nem akadtak a nyomára - de Dingo sem került elő.
Most megálltak egy kis pihenésre s ebédre. Erre a célra egy bambuszligetet választottak ki, mely védelmet nyújtott a kis csapatnak.
Keveset beszéltek, Weldonné karja közt tartotta gyerekét, alig bírt enni, ahogy ránézett.
– Asszonyom, egyék valamit - ismételgette Dick -, ha elhagyja ereje, mire megyünk? Rövid idő múlva bizonyosan megtaláljuk a folyót, és aztán már egészen kényelmesen utazhatunk a partig.
Weldonné nézte Dicket és a derék négereket. A fiú ragyogó szeme is elárulta, hogy milyen bátor. Így valahányszor rá tévedt az asszony tekintete, bizalma újraéledt. Talán - gondolta ilyenkor - nem is lesz igazán végzetes számunkra Harris árulása.
Dick, mintha megérezte volna Weldonné gondolatait, hirtelen lehorgasztotta a fejét.