Most mi a teendő?

Hetvennégy nap elteltével, szélcsend és viharok után, a habok partra vetették a Pilgrim utasait.

Weldonné és társai már biztonságban érezték magukat. Legalább az amerikai földrészen voltak, nem pedig elveszve az óceánban, valami polinéziai¹ szigetecskén. Dél-Amerika bármelyik pontjára vetődtek is, nem kétséges, hogy megtalálják az utat hazafelé.

Sajnos, a Pilgrim odaveszett. Hajóroncs volt csak, minden érték nélkül, mellyel néhány óra alatt végeznek a szirt fogai. Lehetetlen volt bármit is megmenteni a rakományból, de bár Dicknek nem jutott az az öröm osztályrészül, hogy épen kormányozza hazai kikötőbe a hajót, mégis volt annyi elégtétele, hogy gazdája feleségét és gyermekét biztos partra juttatta.

De hol is lehetnek? Az lett volna most a leglényegesebb, hogy földrajzilag meghatározzák azt a pontot, ahol a Pilgrim zátonyra futott. Ha - mint gondolták - Peruban vannak, innen könnyű lesz lakott helyre találni. Dicknek ez a feltevése cseppet sem volt lehetetlen, hiszen éppen a Húsvét-sziget nyomán eszközölt mérések alapján tudta, hogy a *Pilgrim*et a szél ereje északkeleti irányba terelte, s ebben alighanem szerepe volt az Egyenlítő körüli áramlatoknak is. Így hát a 43. földrajzi szélességtől könnyen elvetődhettek a 15. szélességi fokig.

Most már az volt hát a legfontosabb feladat, hogy a lehető leggyorsabban meghatározzák azt a földrajzi pontot, ahová a kétárbocos hajót a vihar vetette. Minthogy Peru partjai nyúlnak el előttük, nyilvánvalóan lesznek itt kikötők, falvak, sőt városok is, vagyis nem lesz nehéz lakott vidékekre bukkanniuk. Ez a partrészlet azonban mégis teljesen elhagyatottnak látszott.

Keskeny partszegély volt ez, sötét sziklatömbökkel; sziklaüregekkel teli, meredek hegyfal zárta el az utat. A meredek hegyfaltól azonban szelíd lejtő kúszott le egészen a tengerpartig. Északra, talán negyedmérföldnyire innét, kis folyó szakadt a tengerbe. Partján mangrovefák² bólogattak, az indiai mangrovék rokonai.

A sziklás fennsíkot sűrű erdő borította - mélyzöldje egészen a távolban emelkedő hegyekig imbolygott. Ha Benedek bácsi értett volna a növénytanhoz is, micsoda csodálatot válthatott volna ki belőle e rendkívül gazdag növénytakaró a maga számtalan válfajával. Óriási, végtelenül hosszú életű baobafák³, melyeknek kérge az egyiptomi szienithez⁴ hasonlít, tamariszkuszok, fehérfenyők, ritka borscserjék és még számtalan olyan növény, melyet csak nagy ritkán pillanthat meg az észak-amerikai ember. Mindennél különösebb volt azonban, hogy sehol sem láttak egyetlen pálmát sem, holott ez a meleg övi fa ugyancsak el van terjedve ezen a földtekén. A homokos part felett tarka madárcsapat keringett: kékesbe játszó acélfekete tollazatú fecskék, néhány kopasz nyakú fogoly, sajátos szürke tollazattal. Ahogy Weldonné és Dick megállapította, még a félelem árnyéka sem érintette meg őket, mintha a part e magános szakaszának csendjét sohasem reszkettette volna meg lőfegyver dördülése.

A patakpart kavicsain méltóságteljesen sétált néhány pelikán, lenyúlva a vízbe a halászzsákmányért, melyet azután nyakzacskójukban halmoztak fel. A messzeségből jött vízisirályok röpködtek szakadatlan a Pilgrim felett. Furcsa volt viszont, hogy az állatvilágot csak ezek a tollasok képviselték, no meg azok a bogarak, melyeknek különböző válfajait Benedek bácsi bizonyára rövid időn belül meghatározza majd. De minthogy a madarak nem értenek az emberi szóhoz, ők sem tudták elmondani, hogy hová kerültek a Pilgrim utasai. Dick és társai tehát bennszülöttekkel szerettek volna találkozni, és megtudni tőlük, hogy miféle part is az, ahol kikötöttek.

De ahogy körülnéztek - egyetlen élő ember nyomával sem találkoztak. Sem a parton, sem az erdő vagy a sziklás meredély szegélyén nem látták jelét emberi településnek. Füstoszlop sem emelkedett, nem mutatott semmi sem arra, hogy itt valaha megfordult emberi lény.

Dick nem titkolhatta mélységes meglepetését.

– „Tulajdonképpen hol vagyunk? Hol lehetünk? - nyugtalankodott. - Miért nem találunk senkit, akivel beszélhetnénk?”

Egészen bizonyosan nem volt itt senki. Hiszen ha lennének bennszülöttek, Dingo megérezné őket, és jelt adna. De a kutya csak nyugtalanul kóválygott fel-alá a partszakaszon, szimatolva, csapott farkkal, morogva, de semmiféle olyan hangot nem adott, mely ember vagy nagyobbfajta állat közelségére engedett következtetni.

– Dick, figyeld csak Dingót - mondta Weldonné.

– Egészen úgy viselkedik, mintha valami nyomot hajszolna.

– Milyen különös ez az állat - mormolta az asszony, majd hirtelen azt kérdezte: - Mit csinál Negoro?

– Ugyanazt - válaszolta Dick -, mint Dingo. Csak jön-megy, keres... Egyébként itt igazán azt teheti, amit akar. Megszűnt a szolgálata, én már többé nem adhatok neki parancsokat. A Pilgrim zátonyra futott, nincs szükség hajószakácsra.

Valóban, Negoro végigjárta a partsávot, megfordult, és egy olyan ember pillantásával nézte a vidéket és a sziklaszirtet, mint aki régi emlékeket keres ott. Talán ismerte ezt a vidéket? Ha valaki felteszi neki ezt a kérdést, bizonyára nem válaszol. Legokosabb, ha nem is törődnek egy ilyen emberkerülővel. Dick látta, amint nemsokára azután lekanyarodott a folyópart felé, de amikor túljutott a dombhajláson, már nem is törődtek vele.

Csak Dingo ugatott utána, míg látta: azután ő is elhallgatott.

Mindnyájuknak csak a legszükségesebb dologra volt szabad gondolniuk. Mi lehetett volna a legsürgősebb? Menedéket kellett keresniük, ahol meghúzhatják magukat, utána ennivalót találni. Csak azután tanakodhatnak azon, hogy most mit is kellene a legközelebbi jövőben csinálni.

A táplálék megszerzése egyelőre nem okozott nagy gondot. Eltekintve attól, hogy ezen a termékeny földön nem kell nélkülözéstől tartaniuk - a hajó élelmiszer-raktárának jó része a kezük között maradt. A szirtekről a part felé törő ár - szerencséjükre - szárazra sodort nagy halom mindenféle dolgot. Tom és társai így néhány láda kétszersültet, konzerveket és szárított húst szedtek össze. A víz alig rongálta meg tartalmukat, úgyhogy a kis csapatnak nem kellett aggódnia azon, hogyan fog eljutni a legközelebbi faluig vagy településig.

Szerencsére vízben sem volt hiány. Dick Herculest küldte ki néhány kannával a kis folyóhoz, hogy friss italhoz juthassanak. De a derék néger egy egész hordót hozott a vállán, teletöltve tiszta és hideg vízzel, mely az apály folytán iható volt.

Tüzet is kellett gyújtani. Száraz fa nem hiányzott, s a mangrove gyökérzete szolgáltatta a gyújtóst. Tom, a megrögzött dohányos, jól záródó kis szelencéjében taplót őrzött, acél volt a kezük ügyében; kovaként szolgáltak a kövek a homokos part mentén.

Most már csak barlangot kellett találni, ahol a kis csapat éjszakára meghúzódhatik, hogy aztán reggel felfrissülten útnak indulhasson.

Ki hinné, hogy éppen a kis Jack találta meg az egy éjre szolgáló szállást? A szirtes parton szaladgálva felfedezett egy sziklát, amelyet belülről kivájt a tenger, s ugyanakkor egészen simára csiszolt.

A gyerek gyönyörködve hívta anyját, büszkén mutogatta csodálatos felfedezését.

– Nagyszerű, Jack - mondta Weldonné -, látod, ha sokáig Robinson módjára élünk ezen a parton, akkor ennek a barlangnak a te nevedet fogjuk ajándékozni.

A sziklaüreg talán tíz-tizenkét láb mély és ugyanolyan széles lehetett, de a kisfiú szemében hatalmas barlanggá tágult. Mindenesetre elég tágas volt ahhoz, hogy befogadja a hajótöröttek kis csapatát, s ezenfelül - ahogy Weldonné örömmel megállapította - teljesen száraz volt. A hold még csak első negyedében volt, s ilyenkor nem kell félni attól, hogy dagálykor a holt vizek is felkúsznak a szikla lábáig, s esetleg elöntik a barlangbejáratot. Valóban, el sem lehetett volna képzelni alkalmasabb pihenőhelyet néhány órára.

Pár perccel később valamennyien ott feküdtek a barlangban, amelynek aljára fűszőnyeget terítettek. Maga Negoro is úgy találhatta, hogy helyesebb, ha visszatér a kis csapathoz, s részt kér a közös étkezésből. Bizonyosan nem volt kedve vállalkozni arra, hogy egyedül törjön át az erdőségen, mely a folyópart mentén sűrűsödik.

Délután egy óra lehetett. Húskonzerv, kétszersült, friss víz néhány csepp rummal ízesítve - ez volt a hajótöröttek lakomája.

Negoro együtt evett a társasággal, de nem elegyedett bele beszélgetésükbe, mely természetesen a hajótörés s annak következményei körül forgott. De persze nyitva tartotta a fülét, s igyekezett hasznot húzni mindabból, amit a többiek beszéltek.

Ez alatt az idő alatt Dingo - „akit” nem felejtettek ki az étkezésből - ott őrködött a barlang bejáratánál. Így bizonyosak lehettek abban, hogy sem ember, sem állat nem közelíthet anélkül, hogy a hű kutya ne adna hangos jelt.

Weldonné térdére vette elszenderedett kisfiát, s halkan megszólalt.

– Dick, fiam, mi mindnyájan tudjuk, milyen hálásak lehetünk neked azért, hogy idáig elvezetted a hajót. De ezzel még nem ért véget a szereped. Ahogy kapitányunk voltál a fedélzeten, úgy most is a vezetőnk vagy. Hiszen látod, minden reményünk benned van. Mondd most meg, mire gondolsz, mit kell tennünk.

Mindnyájuk tekintete az egykori hajósinasra szegeződött. Még Negoro is különös figyelemmel emelte rá szemét. Bizonyos, hogy amit most Dick mond, nagyon jelentős lesz mindnyájuk szempontjából.

Dick néhány pillanatig gondolkozott, mielőtt megszólalt volna.

– Asszonyom, legfontosabb lenne megtudni, hol is vagyunk. Azt hiszem, hogy a dél-amerikai partrész perui szakaszán lehetünk. Valószínű, hogy a tenger és a szél idáig hozott. De vajon egy olyan dél-perui tartományba jutottunk-e, ahol gyér a lakosság, és közel vannak a pusztaságok? Ha ezt az elhagyatott partot nézem, erre kell gondolnom. Ebben az esetben elég messze lehetünk bármilyen lakott helytől, ami meglehetősen veszedelmes dolog.

– De hát mit tegyünk?

– Addig ne hagyjuk el a mi kis menedékünket, amíg nem tudjuk pontosan, hol vagyunk. Holnap, ha már kipihentük magunkat, ketten közülünk elindulhatnak egy kis felderítésre. Ha nem is mennek messzire, talán nyomára jutnak bennszülötteknek, megkaphatják a szükséges tájékoztatást, majd utána visszajönnek. Nem tudom elképzelni, hogy tíz-tizenkét mérföldes körzetben ne lehessen semmiféle élőlényre bukkanni.

– De akkor el kell válnunk - vetette oda Weldonné.

– E nélkül nem megyünk semmire - mondta Dick. - Ha pedig azt látjuk, hogy ahol vagyunk, teljességgel elhagyatott tájék, akkor egészen más lépésre kell elhatároznunk magunkat.

– Ki fog vállalkozni a felderítésre? - kérdezte Weldonné, pillanatnyi gondolkodás után.

– Ezt meg kell fontolni, asszonyom - válaszolta Dick. - Úgy gondolom, hogy sem asszonyom, sem Nan, sem Benedek bácsi, természetesen Jack sem fogják elhagyni a barlang körzetét. Bat, Hercules, Austin és Acteon itt maradnak, védelmül. Én majd Tommal együtt elindulok. Talán Negoro is itt akar maradni? - kérdezte a volt szakács felé fordulva.

– Valószínűleg - válaszolt Negoro, igen kevéssé közlékenyen.

– Mi majd Dingót is magunkkal visszük - folytatta Dick -, bizonyára hasznát vesszük a felfedező kiránduláson.

Dingo, mihelyt a nevét meghallotta, megjelent a barlang bejáratánál, s élénk farkcsóválással adott kifejezést örömének.

Miután Dick előadta tervét, Weldonné gondolkozni kezdett rajta. Nem szívesen egyezett bele az elválásba, ha csak rövid időre is. Könnyen megtörténhetett, hogy a Pilgrim hajótörését már megtudták a környékbeli bennszülöttek, s esetleg szövetkeztek a kifosztásukra. Nem lenne okosabb vajon, ha közös erővel vennék fel ellenük ebben az esetben a küzdelmet?

Ez komoly ellenvetés volt az ifjú parancsnok tervével szemben, és így valóban megérdemelte a megfontolást.

De hamarosan eloszlott mindnyájuk aggodalma, amikor Dick elmagyarázta, hogy a perui indiánokat semmi esetre sem lehet egy kalap alá venni holmi emberevő polinéziai bennszülöttekkel. Aligha lesz okuk attól félni, hogy ezek az indiánok megtámadják a hajótörötteket. Viszont lehetetlen úgy elindulniuk, hogy ne tudják, melyik dél-amerikai tartományban járnak, s merrefelé kell keresniük a legközelebbi lakott helyet. A minden támpont nélküli kísérletezés csak felesleges fáradságnak tenné ki mindannyiukat. Bizonyos, hogy elég kellemetlen a szétválás, de még mindig jobb, mint vakon nekivágni az őserdőnek, mely kis telepüket a partvonalon körülveszi.

– Ezenfelül - folytatta Dick - nem is hiszem, hogy sokáig leszünk távol. Ha két napon belül sem én, sem Tom nem találunk emberi lényekre, visszajövünk a barlanghoz. De ez valószínűtlen; alig hihető, hogy ha húszmérföldnyire behatolunk az előttünk fekvő vidékre, ne tudjuk meghatározni földrajzi fekvését. Hiszen még azt sem lehet kizárni a lehetőségekből, hogy mégiscsak tévedtem a hely meghatározásában: a hajón nem voltak műszereink, s így egy-két fokkal délebbre vagy északabbra is lehetünk.

– Úgy, ahogy mondod, Dick - válaszolta nyugtalanul Weldonné -, bizonyosan igazad van.

– Benedek bácsinak mi a véleménye az egészről? - kérdezte a tudóst Dick.

– Nekem? - riadt fel zavartan a kérdezett.

– Igen, azt szeretném tudni, mint vélekedik a dolgokról.

– Nekem nincs véleményem - válaszolt Benedek bácsi. - Én mindent elfogadok, ahogy a többiek gondolják, s mindent megteszek, amit akarnak tőlem. Ha egy-két napig itt akartok maradni, szívesen beleegyezem, legalább rovartani szempontból át tudom tanulmányozni a partot.

– Csinálj mindent úgy, Dick, ahogy gondolod - fejezte be Weldonné. - Itt maradunk tehát, s te elindulsz Tommal.

– Rendben van - hagyta rá Benedek bácsi. - Én azalatt a férgeknek szentelem az időmet.

– De arra kérem, Benedek bácsi, ne menjen messzire a barlangtól. Kérem, ígérje meg.

– És nehogy szúnyogokat hozzon haza - fűzte hozzá az öreg Tom.

Néhány perccel később a kitűnő tudós, vállán átvetett gyűjtődobozával, elindult a tájék rovartani felkutatására. Úgyszólván ugyanabban a pillanatban Negoro is felkerekedett. Ez a különös ember, aki - úgy látszott - soha semmi mással nem törődik, csak saját dolgaival, nem követte Benedek bácsit az erdő széle felé vezető útjában, hanem lassú léptekkel újból a folyópart sziklás tájéka felé indult.

Jack még aludt; Weldonné Nan gondjaira bízta, s ő maga Dick Sand és a többiek társaságában a part felé került. Ki akarták próbálni, vajon elérik-e apályban száraz lábbal a Pilgrim roncsait, hogy onnan még egyet-mást kimenthessenek.

A sziklazátony, melyben a Pilgrim megfeneklett, kiemelkedett a tengerből. A roncs a szétszóródott tárgyak közt hevert, és részben elborították a tenger hullámai. Ezen Dick nagyon csodálkozott, mert tudta, hogy Amerika csendes-óceáni oldalán az árapály csak közepes erejű. Mindezt azonban az erős széljárás is okozhatta, mely a hajóroncs felé terelte a hullámokat.

Amikor Weldonné és a többiek így látták viszont kedves hajójukat, elszorult a szívük. Mennyi szenvedés, mennyi emlék! A hajó oldalára dőlt; sem vitorla, sem árboc nem volt egykori fedélzetén: mint kedves lény, akit elragadott az enyészet, úgy meredt elő a hajóroncs a szirtek közül.

Most az lett a feladatuk, hogy végigvizsgálják még egyszer mindazt, ami a *Pilgrim*ből megmaradt, még mielőtt végez vele a következő dagály.

Dick Sand és a feketék egy kötélhágcsó segítségével aránylag könnyen leereszkedtek a Pilgrim hajóterébe. A feketék az egykori éléstár maradékait igyekeztek megmenteni, míg Dick a fedélzeti lejáró felé tartott. Ez aránylag épségben maradt, minthogy kiemelkedett a tengerből.

Dick négy jó állapotban levő puskát emelt ki innen, a vízhatlan tölténytárakban csomagolt töltényekkel együtt. Most már nem voltak egészen fegyvertelenek; védekezni is tudnak, ha útközben mégis indián törzsek támadására kerülne a sor. Megmentett egy kézilámpát is, de a térképeket már szétáztatták a tenger porzó cseppjei.

A Pilgrim kis fegyvertárában hosszú, egyélű kések is voltak, melyeket a cethalak feldarabolására használtak. Dick ezekkel a késekkel egészítette ki társai fegyverzetét, s közben nem feledkezett meg a kis Jack játék puskájáról sem.

A többi holmi jó része elkallódott vagy tönkrement; ezenfelül arra is kellett gondolniuk, hogy ne cipeljenek túl sok terhet magukkal. Minthogy elég élelmiszer, fegyver és lőszer volt már a kezük ügyében, Weldonné figyelmeztetésére Dick a hajópénztárt vette magához, körülbelül ötszáz dollárt. Ez bizony elég kevés volt. Weldonnénak körülbelül ugyanannyi pénze lehetett, de azt már hiába kereste, nem találta meg.

Kézenfekvő volt, hogy valaki megelőzte őket a hajóroncs átkutatásában. S ez a valaki nem lehetett más, csak Negoro. Senki mást nem is gyanúsíthattak ezzel. Ám Dick mégis habozott egy pillanatig. Az bizonyos, hogy Negoro lelketlen alaptermészetű ember, akinek arcára mosolyt csal mások baja. Viszont nem volt mégsem alap arra, hogy a volt szakácsot úgy kezeljék, mint valami gonosztevőt. A gyanú árnyéka mégiscsak Negoróra eshetett: a feketék közül senki sem hagyta el a barlangot, míg ez az ember magánosan indult el bolyongásra a tengerpart körül. Dick elhatározta, hogy számadásra bírja, esetleg meg is motozza Negorót, ha visszatér. Legalább tudni fogják, hogy hányadán vannak vele.

A nap most hanyatlott le a trópusi látóhatáron. Ezeken a vidékeken a nap mintha függélyesen zuhanna bele a tengerbe, az alkonyat nagyon rövid; átmenet nélkül következik be az éjszaka.

Mindnyájan visszatértek a barlanghoz, hogy néhány órát pihenjenek.

– Az éjszaka viharos lesz - mondta Tom a gomolygó felhőkre mutatva.

– Bizony, nagyon erős lesz a szél - válaszolta Dick -, de nekünk már mindegy, a szegény *Pilgrim*nek meg nem tud amúgy sem jobban ártani.

Ezen a sötét éjszakán Tom és társai váltakozva őrködtek a bejáratnál, ezenkívül Dingóra is bízvást lehetett számítani.

Most vették csak észre, hogy Benedek bácsi még nem érkezett haza.

Hercules irtózatos torkának minden erejével belebömbölte a tudós nevét az éjszakába: röviddel utóbb valóban feltűnt a bogarász alakja, amint minden elővigyázat nélkül ereszkedik lefelé a nyaktörő sziklafalon.

Benedek bácsi úgyszólván magánkívül volt. Képzeljék: egyetlen olyan férget sem talált, mely méltó lett volna arra, hogy beillessze híres gyűjteményébe! Csak holmi skorpiók⁵ kerültek elé százával, s olyan százlábúak, melyek alig érdemlik meg ezt a nevet.

– Ezért igazán nem volt érdemes 5-6000 mérföldet hajóznunk szélben és viharban, hogy aztán olyan partra vetődjünk, ahol egyetlenegyet sem találok azok közül a híres dél-amerikai hatlábúak közül, amelyek annyira hiányoznak a gyűjteményemből. Egyáltalán nem volt érdemes megtenni ezt az utat.

Benedek bácsi így azonnal indulni akart. Igazán semmi értelme, hogy tovább is itt időzzenek, ezen a nyomorult part szakaszon.

Weldonné csendesíteni próbálta ezt a nagy gyereket, és megígérte neki, hogy másnap nagyobb lesz bogarászszerencséje, amikor Tom arra figyelmeztette a társaságot, hogy Negoro - az éj beállta ellenére - nem jött vissza.

– Vajon merre lehet? - kérdezte Weldonné.

– Mit törődik vele, asszonyom? - vetette közbe Bat.

– De bizony nagyon is törődünk - válaszolta Weldonné -, sokkal biztosabban érezzük magunkat, ha ez az ember közöttünk tartózkodik.

– Ez biztos - jegyezte meg Dick -, de ha Negoro önként el akarja hagyni társaságunkat, nem tudnék rá okot, hogy közénk kényszerítsem. Talán nagyon is megvolt az értelme annak, hogy végleg elhagyjon bennünket.

Dick félrevonta Weldonnét, s közölte vele aggodalmát: úgy találta, hogy Weldonné teljes egészében osztja gyanakvását Negorót illetően.

– Ha mégis visszajön ez az ember - mondta Weldonné -, akkor időközben biztos rejtekhelyre tette már azt, amit tőlünk ellopott. Azt hiszem, nem tudunk okosabbat csinálni: úgy teszünk, mintha nem vettünk volna semmit észre; nem mutatjuk előtte gyanakvásunkat.

Dick igazat adott az okos asszonynak.

Annak ellenére, hogy igazán nem nagyon nélkülözték Negorót, néhányszor mégis kiáltották nevét, de nem jött semmi válasz. Vagy túl messze ment, vagy nem akart újból csatlakozni a társasághoz.

A négerek nem nagyon sajnálták, hogy megszabadultak tőle, de ők is azon a véleményen voltak, mint Weldonné: Negoro kevésbé veszedelmes, ha a közelben van, mintha senki sem tudja, miben töri a fejét. Ezzel szemben viszont nehezen képzelhető el, hogy Negoro egyedül vállalkozzék arra, hogy behatoljon ebbe az ismeretlen világba. Talán eltévedt, s most a trópusi sötétségben hiába próbál a barlangba visszatalálni.

Sem Weldonné, sem Dick nem tudta, mitévők legyenek Negoro dolgában, de minthogy már későre járt, nem volt értelme, hogy őmiatta tovább virrasszanak.

Ebben a pillanatban a kutya a sziklák között felüvöltött.

– Mi lehet Dingóval? - kérdezte Weldonné.

– Azonnal utána kell járnunk - válaszolta Dick -, talán éppen Negoro érkezik vissza.

Hercules, Bat, Austin és persze Dick Sand is egyszerre megindultak a kis folyó torkolata felé.

De ahogy elértek a sziklás part szélére, sem nem láttak, sem nem hallottak semmit, s Dingo is elhallgatott. Így hát mindnyájan visszatértek a barlanghoz.

A lefekvést az adott lehetőségek szerint a legkényelmesebben rendezték el. A feketék vállalták az őrszolgálatot.

Csak Weldonné szemére nem jött álom. Arra gondolt, hogy ez az annyira áhítozott szárazföld egyelőre még nagyon kevéssé váltotta be a hozzá fűzött reményeket: nem hozott nyugalmat és biztonságot valamennyiük számára.