A vihar

A végzetes éjszakát követő héten, február 14-től 21-ig, semmi nevezetes esemény nem történt a Pilgrim fedélzetén. Majdnem állandó északnyugati széllel futottak, mely derekasan belekapott a hajó vitorláiba. Az átlagos sebesség - körülbelül hatvan mérföld huszonnégy óra alatt - megfelelt azoknak a kívánalmaknak, amiket egy bálnavadászhajóval szemben általában támasztani szoktak.

Dick Sand szerint hajójuk a tengerjáró hajók által használt óceáni övezethez közeledett. Így még mindig remélhette, hogy valamelyikkel találkozik, s átköltöztetheti utasait egy gőzös fedélzetére, s ugyanakkor kikölcsönözhet onnan néhány matrózt s talán egy hajóstisztet is. De bármennyire is vizsgálta a látóhatárt, hajó körvonalai egyszer sem kerültek távcsöve elé.

Ez a körülmény magára vonta Dick figyelmét. Három éven keresztül többször is átkelt az óceánnak ezen a részén, s ritkán fordult elő, hogy ne találkozott volna angol vagy amerikai hajókkal, melyek a Hoorn-fok felől igyekeztek az Egyenlítő felé.

Csak azt nem tudta Dick, hogy a Pilgrim már sokkal délebbre vitorlázik, mint ahogy ezt bárki sejthetné.

Ennek kétféle oka volt:

Az egyik az, hogy a tengeráramok az óceán e szakaszán rendkívül erőteljesek és gyorsak, s a volt hajósinas igazán nem tudhatta, hogy ezek az áramlatok eredeti útirányából kilendítik a hajót.

A jelentősebb ok a meghamisított delejtű volt, melynek elhajlását a második iránytű elpusztulása után Dick képtelen volt ellenőrizni. Így történt, hogy keleti irány helyett délkeletnek tartott a hajó. Az iránytű szüntelen szeme előtt volt, a sebességmérő műszert időről időre kivetették. E két szerkezet segítségével - úgy hitte - nagyjából mindig meg tudja állapítani a Pilgrim helyzetét a végtelen vizeken. De elégséges-e ez?

A volt hajósinas igyekezett megnyugtatni Weldonnét, akiben éledezni kezdtek a kétségek.

– Meg fogunk érkezni, asszonyom, nemsokára a dél-amerikai partoknál leszünk... mindegy, hol érünk partot, de bizonyos, hogy odaérünk.

– Nem is kételkedem, Dick.

– Sokkal nyugodtabb lennék, asszonyom, ha önök nem lennének a fedélzeten, ha csak magunkért kellene aggódnom; de így is sikerül majd.

– De ha én és Jack, Benedek bácsi és Nan nem lennénk a hajón, s ha a Waldeck roncsáról nem kerültek volna ide a feketék, úgy a *Pilgrim*en csak te és Negoro maradtatok volna. Istenem, mi is történt volna veled, ha egyedül maradsz ezzel a gonosz tekintetű emberrel!

– Akkor nem lett volna más út számomra, mint hogy mindjárt ártalmatlanná tegyem Negorót.

– Egyedül?

– Egyedül...

Olyan szilárdság sugárzott a szavaiból, hogy Weldonné szíve megtelt reménnyel. És mégis, valahányszor csak fiára, a kis Jackre tekintett, nyugtalanság kerítette hatalmába. Ha a nő nem is akarta mutatni, milyen aggodalmat visel az anya, mégsem tudott ellene tenni, hogy titkos szorongás ne fojtogassa a szívét.

Dick nem haladt ugyan túl messze a tengerészeti tudományokban, mégis kifejlődött benne a vérbeli tengerész második természete, mely előre „megérzi” az idő változását. A felhőzet alakulása, a légsúlymérő süllyedése elegendő figyelmeztetés volt számára. Hull kapitány, aki kitűnő időjós hírében állt, megtanította arra, hogyan olvasson e nagyszerű műszerről, melynek jelzései meglehetősen biztosak.

Február 20-a volt, s a barométer kilengései már gondot okoztak az ifjú kapitánynak. A süllyedés állandó és folyamatos volt, ami esőre engedett következtetni, de minthogy az eső még váratott magára, Dick arra számított, hogy hosszabb, viharos időszak elé néznek.

Lássuk csak röviden, mi mindent lehet leolvasni a barométerről:

1. Ha tartós szép idő után a barométer hirtelen és állandóan zuhanni kezd, bizonyos, hogy esni fog; ha a szép idő tartós volt, akkor a higanyoszlop három-négy napon át is süllyedhet a barométer csövében, mielőtt észre lehetne venni valamilyen változást a légköri viszonyokban. Minél hosszabb idő telik el azonban a barométer jelzése és az eső megindulása között, annál huzamosabb lesz az esős időszak.

2. Ha - ezzel szemben - tartós esős idő után a barométer újból lassan, de egyenletesen emelkedni kezd, egészen bizonyos, hogy küszöbön áll az időváltozás, és a jó idő annál tartósabb lesz, minél tovább váratott magára a barométer jelzése után.

3. A fenti két esetben viszont, ha az időváltozás azonnal követi a higanyoszlop mozgását, a változás rövid életű lesz.

4. Ha a barométer lassan, folyamatosan emelkedik két, három vagy még több napon keresztül, ez jó időt jelent - még ha az eső nem is állt el ez alatt a három nap alatt-, és megfordítva: ha azonban az eső ellenére a légsúlymérő két vagy több napon át emelkedik, de mihelyt beköszönt a szép idő, újból süllyedni kezd - ez azt jelenti, hogy a szép idő igen rövid életűnek ígérkezik, és megfordítva.

5. Tavasszal és ősszel a barométer hirtelen zuhanása szelet jósol. Ha ez nyáron, nagy melegben következik be - vihart jelent. Télen, bizonyos ideig tartó fagy után, a barométer gyors esése a szél változását jelzi olvadással és esővel; ám ha a fagy már bizonyos ideje tart, s akkor emelkedik a higanyoszlop, ez havat jósol.

6. A légsúlymérő egymást követő gyors ingadozásából nem szabad arra következtetni, hogy huzamosabb ideig tartó száraz vagy esős idő következik. Csak az mutat ilyen változások bekövetkezésére, ha a higanyoszlop lassan és kitartóan süllyed.

7. Ha ősz vége felé - hosszabb ideje tartó esős és szeles idő után - a barométer emelkedik, az északi szelet és közeledő fagyot jelez.

Ezeket az általános következtetéseket lehet levonni e rendkívül értékes műszer jelzéseiből.

Mindezt jól ismerte Dick Sand, hiszen tengerészéletének változó körülményei közt saját tapasztalataiból is rájött sok mindenre: megedződött, minden eshetőségre készen állt.

Minthogy az esővel a szél is erősödik, meg kellett tennie azokat az óvintézkedéseket, amelyek kitartó széláramlás esetén elengedhetetlenek. Felül kellett vizsgálnia a vitorlák állapotát is, mert sem ezeket, sem az árbocokat nem akarta veszélynek kitenni.

A várható viharos időszak miatt tanácsos volt csökkenteni a vitorlázatot, sőt arra is lehetett számítani, hogy majd az árbocokat is le kell ereszteni.

Ez a művelet bizony nem valami könnyű - különösen ha még kevéssé képzett legénységgel kell azt végrehajtani. Ám nem volt mód a habozásra, s valóban senki nem is gondolt arra, hogy habozzék.

Dick Sand - Battal és Austinnal együtt - felmászott az előárboc kötélzetéhez, és bizony jókora fáradsággal sikerült csak rögzítenie a sudárvitorlát. Ha talán kevéssé lett volna fenyegető az idő, fenn hagyta volna az árbocon a két elővitorlát, azonban számolnia kellett azzal, hogy valószínűleg le kell engednie az árbocot, sőt talán egyenesen ki is kell kapcsolni a használatból, ezért leszerelte a két vitorlafát, és leeresztette a fedélzetre. Hiszen egészen természetes, hogy amikor a szél ereje kibontakozik, nemcsak a vitorlázatot kell csökkenteni, hanem az árbocokon is könnyíteni kell. Nagy könnyebbség a viharos habokon táncoló hajó számára, ha az orkán nem kap bele a kötélzetbe. Dick és kevéssé gyakorlott társai nekikezdtek a fáradságos műveletnek, melynek első része - az elővitorlák bevonása s a kötélsoron levő vásznak lazítása - két teljes órát igényelt. Most újból megismételték az eredeti műveletet, csakhogy ez alkalommal már erősödő szélben, félelmetesen csapkodó vitorlákat kellett rögzíteniük. Nem minden veszélytől mentes művelet volt ez, de végül sikerült, és a vitorlás láthatólag megkönnyebbedve siklott tovább a tajtékosodó tengeren.

A Pilgrim most az „erős szél” jelzésének megfelelő vitorlázattal várhatta be a változásokat.

A következő három nap alatt, azaz február 20-, 21- és 22-én az idő nem sokat romlott. Dick aggódó szeme, mely a barométer ingadozásait követte, csak állandó süllyedést figyelt meg: a légsúlymérő 728 milliméterre esett.

Semmi sem mutatott arra, hogy a műszer rövidesen kedvezőbb idő bekövetkezését fogja jelezni. Az ég súlyos felhőket repített az erős széláramlatban, sűrű köd is jelentkezett időközönként. A homály néha oly erős volt, hogy a napot egészen eltakarta, még a napkeltét s a nap nyugtát sem lehetett kivenni.

Dick egyre nyugtalanabb lett: úgyszólván sohasem hagyta el a parancsnoki hidat, éjszakáit is itt töltötte; elszántsága és bátorsága csak növekedett e baljós órák alatt.

Február 23-án reggeltájt mintha engedett volna kissé a szél, de Dick nem sok reményt fűzött a változáshoz, s igaza is volt, mert délutánra annál élénkebbé vált a légáramlás, s a tenger felszíne is nyugtalanabb lett.

Délután négy óra felé Negoro jelent meg a fedélzeten; felsétált egészen a hídig. Dingo nyilván aludt valamelyik szegletben, mert semmi jelét nem adta, hogy észrevette volna a szakácsot.

Negoro mintegy fél óra hosszat némán állt a fedélzeten, mint aki figyeli a látóhatárt.

A hullámok erősödtek, hosszabbak lettek, de még nem csaptak össze. Érezni lehetett, hogy valahol nyugaton nagy vihar dúl, s számolni kellett azzal, hogy az orkán erre a tengerrészre is átterjed.

Negoro tekintete végigfutott a Pilgrim körül habzó, viharos tengeren. Majd lassan megfordult, s szeme a borús eget kutatta át.

Valóban, a felhőzet a legnyugtalanítóbb képet mutatta. A párák villámgyorsasággal rohantak végig az égen, s minthogy a magasabban úszó felhők gyorsabb járásúak voltak, mint az alacsonyabbak, arra kellett számítani, hogy a széljárás rövid idő alatt orkánná fajul.

Lehet, hogy Negoro olyanfajta ember volt, aki nem ijed meg a saját árnyékától, vagy éppen keveset törődik az idő változásaival, mert semmi külső jelét nem adta nyugtalanságának. Csak gonosz mosoly villant át a szája szélén, mintha a dolgok ilyenforma változásában egyenesen kedvét lelné. Az előárbocra kúszott, ahonnan a legszélesebben át tudta tekinteni a látóhatárt; úgy nézett, mintha fürkészne vagy keresne valamit a tengerárban. Majd megfordult, s egyetlen szó, egyetlen mozdulat nélkül újból elfoglalta megszokott helyét.

Ennyi aggodalom között a Pilgrim utasait csak az a körülmény vigasztalta, hogy a viharos szél iránya nem változott: így a hajónak repülve kellett közelednie az amerikai partokhoz. Ha a heves széljárás nem erősödik viharrá, úgy a Pilgrim minden nagyobb veszedelem nélkül folytathatja útját, s a komoly feladat csak akkor fog elkövetkezni, amikor partra kell jutniuk az amerikai kontinens ismeretlen szakaszán.

Ez a kérdés régóta foglalkoztatta Dick Sandet. Hogyan is lesz, ha a szárazföld közelébe érnek, és nem mutatkozik révkalauz, aki elkerülteti velük a part veszedelmeit? Mi lesz, ha a rossz idő arra kényszeríti őket, hogy teljesen ismeretlen öbölben vagy kikötőben keressenek menedéket? Hiszen még sohasem volt ezen a partszakaszon, nem ismerheti a kikötésre alkalmas helyeket. Még ugyan elég messzinek látszott az az óra, amikor ezt a kérdést is meg kell oldani, de Dick már most készült arra, hogy ebben is megállja a helyét.

Az alatt a tizenhárom nap alatt, mely február 24-től március 9-ig telt el, a légköri viszonyok csak keveset változtak. Az eget állandóan nehéz felhők borították. Néha - órákra - mintha ellankadt volna a szél, hogy aztán újult erővel támadjon ismét fel. A légsúlymérő is néhány vonallal emelkedett időnként, de kilengése oly kicsiny maradt, hogy ebből az idő gyökeres változására alig lehetett volna következtetni, sem pedig arra, hogy ezentúl engedelmesebb szeleket foghat be vitorláiba a Pilgrim. De még a legsoványabb remények is elhalványodtak, mert a barométer állása - átmeneti javulás után - újból aggasztó képet mutatott.

Közben heves viharok nyugtalanították a fiatal kapitányt. Többször is villám csapott le a habokra, néhány csomónyira a hajótól. Hirtelen bő záporok áztatták végig a fedélzetet, s a felcsapó gőz párafelhőbe burkolta a *Pilgrim*et. Ilyenkor kormányosnak és őrszemélyzetnek úgyszólván vakok módjára kellett teljesítenie feladatát: a hajó a kalandos vizek kényére-kedvére bízva haladt előre.

Elképzelhető, hogy a hullámok játékszerévé vált hajó hogyan hánykolódott most a vizeken. Szerencsére Weldonné megszokta a tengerjárást, s így a Pilgrim dülöngélése kevéssé viselte meg. Annál erősebben érezte a kis Jack, akinél az anya minden gondoskodása kevés volt ahhoz, hogy az utazást valahogy elviselje. Ami Benedek bácsit illeti, ő csak annyira bágyadt el, mint kedves férgei, melyeknek tanulmányozása betöltötte ideje legjavát.

Még szerencse, hogy Tom és társai keveset szenvedtek a tengeribetegségtől, s így továbbra is segítségére lehettek az egykori hajósinasnak, aki viszont több évi viszontagságos tengerjárás alatt megszokta az óceán változásait.

A hajó, irányát megtartva, csökkentett vitorlázattal haladt, de Dick úgy találta, hogy még tovább kell csökkenteni a vásznak felületét. Másrészről viszont arra gondolt, hogy azzal veszítene a hajó sebességéből, pedig ha a Pilgrim így halad tovább, minden komolyabb veszély nélkül, akkor hamarosan elérhetik a dél-amerikai partokat, melyek már nem lehetnek túlságosan messze. A fiatal kapitány megkettőzte éberségét: felfigyelt minden jelre, melyből közeledő szárazföldre lehet következtetni. E tekintetben hiába számított volna gyakorlatlan társaira: bármily éles is valakinek a szeme, ha nem szokta meg a tenger világát - főként ködös időben -, nem látja meg a távoli partok még alig derengő körvonalait. Így Dick saját maga vigyázott, s hosszú órákat töltött a hídon, kémlelve a ködös messzeséget, de még semmi nyoma sem mutatkozott az amerikai szárazföldnek. Mindez eléggé nyugtalanító volt, s Weldonné, aki néhány szóból megérezte az általános aggodalmát, saját maga is osztotta a fiú szorongását.

Március 9-e volt. Dick szeme aggódva járt a látóhatár peremén, tekintete rávillant az árbocokra, melyek talán már el is fáradtak abban, hogy ilyen megerőltető széljárásban repítsék a hajót.

– Még mindig semmi, Dick? - kérdezte az asszony, amikor a fiú csüggedten leeresztette távcsövét.

– Még semmi, asszonyom. Viszont úgy látom, mintha a horizont kissé feltisztulna az erős szél hatása alatt.

– Szerinted, Dick, az amerikai part már nem lehet, ugye, messze?

– Nem, már nem lehet távol, csak azon csodálkozom, hogy semmi jel sem mutat közeledésére.

– Különös, hiszen a hajónk mindvégig gyorsan haladt.

– Mióta a szél megállapodott északnyugati irányban, azóta szinte repültünk - válaszolta Dick. - Attól a naptól fogva, hogy elvesztettük Hull kapitányt... Ez február 10-én történt, ma március 9-e van. Ez éppen huszonhét nap.

– Azon a napon milyen messze voltunk az amerikai száraz földtől?

– Körülbelül 4500 mérföld választott el bennünket tőle, asszonyom.

– Milyen sebességgel halad a hajó, Dick?

– Átlagban napi száznyolcvan mérföldet, mióta ez az uralkodó széljárás. Éppen azért csodálkozom azon, hogy egyetlen hajóval sem találkoztunk - holott ez a tengeri szakasz állandó útvonala az óceánjáróknak.

– Nem lehetséges-e, Dick, hogy tévedsz a hajó sebességében?

– Elképzelhetetlen, asszonyom: hiszen minden fél órában kivetjük a sebességmérőt, s én pontosan feljegyzem az adatokat. Nézze csak meg, most újból vízbe teszem a mérőt, látni fogja, hogy óránként tízmérföldes sebességgel megyünk, ami egy napra átszámítva több mint kétszáz mérföld.

Dick parancsot adott Tomnak a log¹ kivetésére, amihez a derék fekete már egészen jól értett.

A sebességmérőt most odahozták, és vízbe merítették. Alig huszonöt lábnyi futott le a kötélről, amikor pergése hirtelen ellankadt, ugyanakkor Tom felkiáltott:

– Dick úr, a kötél elszakadt!

– Szörnyűség... hiszen akkor elveszítettük a sebességmérőt!

Ez volt a szomorú valóság. A műszert ugyanis jól odakötötték a hajó végéhez, de a közepén szakadt el. De hogyan is történhetett ez, hiszen a fonál, amelyen a log függött, a legfinomabb anyagból készült. Csak úgy magyarázható, hogy a közepén, ahol a szakadás történt, az anyag már nagyon kopott volt. De bizonyos-e, hogy csak ez volt az ok - tűnődött Dick, míg kezében tartotta az elvásott kötélvéget. Ez lehetett-e az ok? - ismételte magában, éledő gyanakodással.

De már semmi sem segíthetett azon, hogy erről a műszerről is örökre le kellett mondaniuk. Dicknek semmiféle szerkezet nem állt többé rendelkezésére, mellyel a hajó sebességét le tudta volna mérni. A hajón most már csak egyetlenegy iránytű volt, s annak a kilengéseit sem tudta ellenőrizni más műszerrel.

Weldonné érezte a fiú mély levertségét, ezért nem is szólt neki semmit, hangtalanul és leverten visszament a kabinjába.

Így most már nem állt módjukban megállapítani a sebességet, viszont még mindig figyelemmel kísérhették, hogy a hajó futása nem változik-e.

A következő napon a barométer 716 milliméterre zuhant. Ez arra engedett következtetni, hogy új, még fenyegetőbb szélvihar közeledik.

Elkerülhetetlennek látszott újabb vitorlák bevonása, hogy így megkímélhessék a hajót a veszélytől.

Dick úgy határozott, hogy bevonatja a felső vitorlákat, csak a kis orrvitorlák segítségével hajózik tovább. Hívatta alkalmi legénységét, s hozzáfogtak a nehéz művelethez, melyet kellő tapasztalat híján csak nagyon lassan tudtak elvégezni. Ezzel szemben a vihar nem engedett kíméletet, s a tomboló szél már-már orkánná vált. Dick, Austin, Acteon és Bat másztak fel az előárbocra. Tom ott maradt a kormánykeréknél. Hercules a hídon látta el szolgálatát. Heves küzdelem után sikerült bevonniuk a felsőbb vitorlákat, miközben a derék emberek százszor is kockáztatták, hogy a szélvész egyetlen hibás mozdulatukra lesodorja őket a tengerbe, oly heves volt a kötélzet kilengése. Végre mégis bevégezték a nehéz műveletet, s most már a Pilgrim csak az alsó vitorlák segítségével haladt. Mindez azonban - oly heves volt a szél - alig mérsékelte a vitorlás eddigi sebességét.

Tizenkettedikén az idő még komorabbra fordult. Hajnalban Dick aggódó tekintettel olvasta le a műszerről a 709 millimétert.

Délelőtt már valóságos vihar fejlődött ki, s a *Pilgrim*et mentesíteni kellett még megmaradt vitorláitól is.

Dick Sand parancsot adott arra, hogy a még feszülő vásznakat is vonják be, hacsak nem akarják kockáztatni, hogy a szörnyű nyomás szétrepessze őket. De ezt a műveletet már nem tudták időben végrehajtani: a szélroham megrázta a hajót, letépte a vitorlákat. Austin, aki az árbocrúdon állt, hatalmas ütést kapott a vitorlakötéltől, de szerencsére csak könnyebben sebesült meg, s így le tudott ereszkedni a fedélzetre.

Dicket szörnyű félelem gyötörte: nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy a Pilgrim, ha ezzel az őrjöngő sebességgel közeledik a ködfelhőn túl talán már elterülő partokhoz, áldozata lesz a nyilván felbukkanó szirteknek. Újból előre ment a fedélzetre, végigtekintett a látóhatáron: semmi, de semmi sem engedett következtetni partközelre. Nyomott hangulatban vette át Tomtól a kormánykereket.

Egy perccel később Negoro ment fel a hídra. Mintha kivetkőzött volna önmagából, kinyújtotta karját a végtelen egy pontja felé. Azt mondhatta volna, aki látja, hogy a ködtengerben közeledő partot üdvözli.

Ajkán újból megjelent az alattomos mosoly, majd megfordult, s szó nélkül visszabújt konyhájába.