Mit feleltek Dean Forsyth úr és Hudelson doktor a Whaston Punch eme viccelődéseire?

Egyszerűen semmit, mégpedig azért, mert a tisztelettelen újság illető cikkét egyáltalán el sem olvasták.

„Azokat a kellemetlen dolgokat, miket az emberről mondanak, legjobb észre sem venni. Ez a legokosabb módszer, hogy ne szenvedjünk miattuk” - mondta a bölcs de la Palisse.

Az ilyen többé vagy kevésbé szellemes tréfák csak azok számára nem kellemesek, akikre irányulnak. De ha az illetők nem is tudnak róluk, a rokonaikat és az ismerőseiket annál jobban bántják a gúnyolódások. Különösen Mitz dühöngött. Nem, az már sok volt, mikor meggyanúsították a gazdáját, hogy idecsalta azt a tűzgolyót, amely veszélyeztette a közbiztonságot! Az ő véleménye szerint Forsyth úrnak be kellett volna perelni annak a cikknek a szerzőjét! John Proth, a bíró bizonyára illendő pénzbírságra ítélné el ezt az embert, ha nem fogházbüntetésre, amit okvetlenül megérdemelne ennek a rágalmazásnak az elkövetője.

A kis Lou komolyan vette az illető cikket és habozás nélkül igazat adott a Whaston Punchnak.

– Igen, igaza van - mondta -, miért is jutott eszükbe papának és Forsyth úrnak azt az átkozott hullócsillagot felfedezni? Nélkülök észrevétlenül vonult volna tovább, mint olyan sok más, mely nem okoz bajt.

A baj, helyesebben a szerencsétlenség, amire a kisleány gondolt, Mr. Gordon nagybácsija és Jenny apja között felmerült elkerülhetetlen versengés volt, minden következményével, méghozzá annak a lakodalomnak az előestéjén, amely szorosabbra fűzte volna a köteléket a két család között.

Miss Lou aggodalmai alaposak voltak és valóban be is következett, aminek be kellett következnie. Bármennyire is gyanakodtak egymásra Dean Forsyth és Hudelson doktor, eddig még nem került köztük kenyértörésre a dolog. Ha ugyan már beállott köztük bizonyos elhidegülés és kerülték is egymást, egyelőre megelégedtek ennyivel. Most azonban, a bostoni obszervatórium közleménye után, a közvélemény megállapította, hogy a meteor felfedezésének dicsősége a két whastoni csillagászt illeti. Mit csinálnak most? Mindegyikük igényt tart majd az elsőségre? Egymás közt fognak tárgyalni erről, vagy nyilvános vitatkozásba ereszkednek, ami igazi csemege lenne a whastoni sajtó számára.

Senki sem tudta, mit hoz a jövő.

Csak annyi volt bizonyos, hogy sem Dean Forsyth, sem Hudelson doktor nem említették többé az esküvő napját, amely a jegyesek számára oly nehezen közeledett. Ha bárki is szóba hozta előttük ezt a dolgot, egyszerre eszükbe jutott, hogy elfelejtettek valamit és azonnal siettek vissza az obszervatóriumukba. Egyébként is itt töltötték idejük legnagyobb részét, mindennap még jobban elfoglaltan és még inkább elmerülve gondolataikban. Minthogy a meteort a hivatásos csillagászok már megfigyelték, alapjában véve hiábavaló fáradság volt, hogy Dean Forsyth és Hudelson doktor ennek a felkutatásával foglalkozzanak. Talán már túlságosan is eltávozott s a gyönge műszereikkel többé nem is találhatták volna meg. Ez a feltevés mindenesetre valószínűnek látszott, de egyelőre tulajdonképpen semmi sem igazolta. Csakhogy ha még soká tart, hogy így éjjel-nappal szakadatlanul figyelik az eget minden legkisebb tisztulást kihasználva, végül is menthetetlenül bele kell betegedniök.

Mindkettőt kimerítette az eredménytelen fáradozás, hogy kiszámítsa az aszteroida pályaelemeit, mert mindegyik azt remélte, hogy őneki sikerül elsőnek a pálya meghatározása. S ezzel sokat jelentő kilátás nyílott volna a további versengésre. Eddig egyforma dicsőség jutott osztályrészül mindkét csillagásznak, ezután a sikeresebb matematikusnak jár majd a győzelmi pálma.

Az egyetlen megfigyelésük természetesen sokkal rövidebb ideig tartott, semhogy alapját képezhette volna a pályaszámításnak. Még egy, sőt talán még sokkal több megfigyelésre volt szükség, hogy biztosan ki tudják számítani a tűzgolyó pályáját. Ez volt az oka annak, amiért Dean Forsyth és Hudelson doktor abban a félelemben, hogy a versenytársuk kitúrja őket, egyforma szorgalommal, és egyforma eredménytelenséggel kutatták tovább az eget.

A szeszélyes meteor azonban nem jelent meg még egyszer Whaston egén, vagy ha igen, akkor szigorú inkognitóban járt...

A két csillagász hiábavaló fáradságának hatása visszatükröződött a kedvükben is. Már nem is lehetett a közelükbe sem merészkedni. Mindennap hússzor is ráförmedt Forsyth úr Omikronra, aki aztán ugyanabban a hangnemben felelt vissza. A doktor viszont arra volt kárhoztatva, hogy saját maga nyelje le a mérgét, amit meg is cselekedett.

Ki mert volna ilyen körülmények között a házasságról és lakodalomról beszélni nekik?

Három nap telt el azóta, hogy a bostoni csillagda közleménye a lapokba került. Az égi óra, amelynek a Nap a mutatója, április 22-ét ütötte volna, ha a teremtő nagy órás harangszerkezettel látta volna el. Még vagy húsz nap, s akkor fel kell virradnia a fontos napnak, habár Lou annyira ment a türelmetlenségben, hogy nem is bízott benne, hogy megvan-e még ez a dátum a kalendáriumban.

Tanácsos volt-e Francis Gordon nagybátyját és Jenny Hudelson apját emlékeztetni a lakodalom ügyére, amiről már egyik sem beszélt többé, mintha többé szó sem lehetne a szerencsés megtartásáról? Hudelsonnénak az volt a véleménye, hogy jobb, ha hallgatnak róla a férje előtt. A lakodalom előkészítésében úgysem volt semmi szerepe sem... ahogyan a saját háztartásával sem törődött soha. Majd egy szép napon egészen barátságosan így szól hozzá:

– Itt a kabátod, a kalapod, a kesztyűd. Legfőbb ideje, hogy induljunk a Szent András templomba. Nyújtsd a karodat és induljunk.

Akkor majd jönni fog, anélkül, hogy előbb gondolkoznék a dolgon, feltéve, hogy a meteor nem pont éppen abban a pillanatban vonul el teleszkópjának lencséje előtt.

Azonban míg a Morris utcai házban mindenki osztotta Hudelsonnének ezt a véleményét és a doktort nem erőltették, hogy nyilatkozzék a Forsyth-szal szemben elfoglalt álláspontjáról, Dean Forsyth úrnál sokkal rosszabb volt a helyzet. Mitz semmire sem volt tekintettel. Határtalanul haragudott a gazdájára, s csak azt kívánta, hogy egyszer négyszemközt beszélhessen vele és tisztázhassa a feszült helyzetet, amely már a legkisebb dolog kapcsán is szakítással fenyegette a két családot. S milyen nagy bajok származhatnak ebből! Az elhalasztott, esetleg végképp felbontott házasság, a két jegyes kétségbeesése, különösen a kedves fiacskájáé, ahogyan a régi családias szokás szerint hívta Francist. Mit is tehet akkor a fiatalember, ha a dolog nyilvánosságra kerül és minden kiegyenlítődés lehetetlenné lesz?

Mikor aztán április 22-ikén a kívánsága szerint az ebédlőben négyszemközt maradt vele, visszatartotta gazdáját, amint az éppen a torony lépcsőjéhez akart indulni.

Forsyth úr, mint tudjuk, mindenkor félt a Mitzcel való tárgyalásoktól. Tudta, hogy ez nem végződhetik kedvezően az ő számára és ezért okosabbnak tartotta, ha eleve elkerül minden adandó alkalmat.

Most is, mikor lopva ránézett a gazdasszonyára, kinek az arca olyanbá tűnt fel előtte, mint az égő kanócos bomba a robbanás előtt, tanácsosabbnak tartotta, hogyha kimenekül a robbanás hatásának a körletéből és ezért az ajtó felé kezdett visszavonulni.

Csakhogy mielőtt megfoghatta volna a kilincset, a vén gazdasszony egész szélességében eléje állott és átható tekintettel nézte a gazdáját, aki gyáván hátrált meg előle.

– Forsyth úr - így kezdte el - beszélni akarok magával.

– Velem, Mitz? Most, e pillanatban nincs érkezésem.

– Na, az igazat megmondva, nekem sincs. Hiszen még el kellene mosogatnom az összes edényt. Dehát a maga csövei éppúgy várhatnak egy kicsit, mint az én edényeim.

– És Omikron?... Azt hiszem máris hív.

– A Korom? Még csak az kellene! Nagyon hamar megkaphatja tőlem ő is a magáét, a Korom bácsi. Megmondhatja neki előre. Igen, mondja meg neki egyelőre, hogy szépen tiszteltetem - egyelőre...

– Majd megmondom neki Mitz. De a tűzgolyóm...

– A tűzgolyó? Az ördög bánja, mi van vele. Annyit azonban mondhatok magának Forsyth úr, hogy nekem csöppet sem tetszik ez a vacak, ami kővé változtatta a maga szívét.

– A tűzgolyó, Mitz - kezdte magyarázni Forsyth úr báránytürelemmel - a tűzgolyó az egy meteor...

– Akárkinek az orra - kiáltott Mitz - azt is be fogom törni, mint ahogyan a Korom barátunkét.

– Az ördögbe is! ez már több a soknál! - fakadt ki Forsyth úr érzékeny oldalán találva.

– Különben is - folytatta Mitz - az ég most egészen borult. A tűzgolyó majd nem szökik meg, s most úgy sincs idő arra, hogy bámulja a Holdat, vagy egyebet.

S ebben igaza is volt. A tartós borult idő egyenesen kétségbe ejtette Dean Forsythot és Hudelson doktort. Sűrű felhők takarták az eget negyvennyolc óra óta, s nappal egyetlen napsugár, éjjel egyetlen csillagfény sem hatolt át rajtuk. Fehér gőzgomolyagok vándoroltak a horizont fölött, mint valami sűrű fátyol, amibe néha a Szent András templom tornya is beleburkolózott. Ilyen körülmények között ki volt zárva minden égi megfigyelés és lehetetlen volt az izgatottan keresett meteort újra felfedezni. Minden valószínűség szerint az ohioi és pennsylvániai csillagászok sem jártak nagyobb szerencsével, sem az ó- és újvilág többi obszervatóriumai. A napilapokban ugyanis semmi hír sem jelent meg újabban a meteor visszaérkeztéről. Az igazat megvallva a dolog nem is keltett olyan túlságos érdeklődést, hogy az egész tudományos világ különösebb buzgalommal fogjon hozzá a kutatáshoz, mert hiszen tulajdonképpen meglehetősen jelentéktelen égi tüneményről volt szó s csak Dean Forsyth és Hudelson doktor várták oly türelmetlenül a visszatértét, hogy az már igazi szenvedéllyé fokozódott.

Mikor Mitz gazdája belátta, hogy nem tud menekülni előle, a gazdasszony összefonta karját a mellén és hozzákezdett a beszédhez:

– Mondja csak Forsyth úr, véletlenül tán meg is feledkezett arról, hogy van egy öccse is, valami Francis Gordon nevű?

– Oh, a kedves Francis! - felelte Forsyth úr a legártatlanabb arccal. - Dehogy felejtettem el! Hogy van a derék Francis?

– Nagyon jól, köszönöm a kérdését.

– Úgy rémlik, mintha egy idő óta alig láttam volna.

– Jól tudja! A reggeli óta nem látta.

– Azt hittem... vagy tévedtem?

– A maga szeme csak a Holdat látja, Forsyth úr? - kérdezte Mitz, kényszerítve a gazdáját, hogy szembeforduljon vele.

– Ó, dehogy, kedves Mitz. Lásd be azonban, hogy nagyon el vagyok foglalva.

– Igen, persze, annyira, hogy meg is feledkezett egy nagyon fontos dologról.

– Megfeledkeztem egy fontos dologról? S mi az?

– Hogy az öccse házasodik.

– Házasodik? Jól hallottam? Házasodik?

– Tán megkérdezné, hogy kit vesz el.

– Nem, Mitz. Mit kérdezzem?

– Nahát, ez már igazán több a soknál! Igazán illenék tudnia magának is, ha az ember kérdez valamit, akkor feleletet akar kapni rá.

– Feleletet? Mire?

– Arra, hogy milyen viszonyban van a Hudelson családdal? Ne tetesse magát, mert nagyon jól tudja, hogy létezik a Hudelson család, hogy létezik Hudelson doktor, aki a Morris utcában lakik, azonkívül Mistress Hudelson, Lou és Jenny kisasszonyok anyja, akik közül az utóbbi az öccsének a menyasszonya.

Aszerint, ahogyan az öreg Mitz egyre erősebb hangsúllyal mondta ki a Hudelson nevet, Forsyth úr hol a melléhez kapott, hol az oldalához, hol a fejéhez, mintha közvetlen közelből golyó találta volna. Borzasztóan szenvedett, közel volt a megfulladáshoz, s a vér a fejébe szállott.

– Nos, megértett? - folytatta Mitz, nem kapván feleletet.

– Hogy megértettelek-e? - kérdezte Forsyth.

– Természetesen. Nos? - kérdezte az öreg szolgáló még erőteljesebben.

– Francis tehát még mindig gondol erre a házasságra? - mondta végül.

– Ez olyan magától értetődő - jelentette ki Mitz - mint hogy arra is gondol, hogy lélekzetet vegyen a drága fiú. Sőt nemcsak ő, hanem mindnyájan gondolunk rá és felteszem, hogy maga is.

– Micsoda? Az öcsém még mindig el van határozva arra, hogy elvegye annak a Hudelson doktornak a leányát?

– Természetesen, és feleségül is veszi Miss Jennyt... Írásban adom magának, hogy el van határozva rá... Isten bizony, el kellett volna, hogy veszítse a fejét, ha eltér ettől a szándékától. Hol találna még egy ilyen elragadó menyasszonyt, ilyen üde fiatal leányt...

– Amilyen elragadó lehet egy ilyen fiatalembernek, egy ilyen... egy ilyen... szóval egy olyan embernek a leánya, akinek a nevét nem vagyok képes kiejteni a számon!

– Hát ez már igazán netovábbja mindennek! - tört ki Mitz, leoldva kötényét, mintha azt akarná fegyvernek használni.

– De nézd, Mitz! - motyogta Forsyth úr, kissé nyugtalankodva a fenyegető magatartás miatt.

Az öreg cseléd lóbálta a kötényt, szalagja a földet seperte.

– Nem, ilyen még nem történt! - jelentette ki. - Ötvenévi szolgálat után inkább dögöljek meg egy kuckóban, mint egy gazdátlan kutya, mintsem hogy tovább maradjak olyan embernél, aki saját húsát és vérét emészti el. Szegény szolgáló vagyok, de szívem azért van, igenis Forsyth úr, van!

– De kérlek, Mitz - mondta Forsyth elérzékenyedve -, hiszen nem tudod, hogy mit csinált velem ez a Hudelson?

– Nahát halljuk, mit csinált!

– Meglopott.

– Ne mondja!

– Igen, meglopott. Csúnyán meglopott.

– Úgy? És aztán mit lopott el? Az óráját... a pénztárcáját vagy tán a zsebkendőjét?

– A meteoromat!

– Hihetetlen! Azt a drága jószágot? - kiáltott fel a vén szolgáló gúnyos, Forsythot mélyen sértő mosollyal. - Hiszen már régóta nem beszélnek arról a híres vacakról. A jó ég tudja, hogyan lehet egy ilyen kóbor jószág miatt annyit veszekedni? Jobban a magáé az a meteor, mint Hudelson úré? Ráütötte tán a maga nevét? Nem az egész világé az, akárkié, az enyém vagy akár a kutyámé, ha volna, de hát szerencsére nincs... Talán pénzért vásárolta, vagy örökölte?

– Mitz, most már elég! - tört ki Forsyth úr, nem tudván tovább tartóztatni magát.

– Eh mit, Mitz ide vagy oda! - ordított az öreg gazdasszony egyre jobban feldühödve. - Igazán olyan ostobának kell lenni az embernek, mint a Szaturnusz, hogy szakítson a régi barátjával egy olyan vacak miatt, ami sohasem kerül többé az emberek szeme elé.

– Hallgass! Hallgass! - parancsolta a vérig sértett csillagász.

– Nem hallgatok, Forsyth úr, még ha lehívja Korom barátját, hogy fogja be a számat, akkor sem.

– Szép!

– Senki sem fogja be a számat... ahogyan az elnök sem tudná hallgatásra ítélni az Úr angyalát, ha lejönne, hogy kihirdesse a világ végét.

Dean Forsyth úgy érezte, mintha borzasztóan fejbe kólintották volna. A torka összeszorult, a hangszálai megmerevedtek, úgy hogy egyetlen hangot sem tudott kiadni.

Nem tudott felelni.

Még ha túláradó dühében ki is akarta volna dobni az ajtón a hű, de veszekedős Mitzet, akkor sem tudta volna sehogy sem kimondani, hogy:

– Ki innen! Azonnal ki! És ne is lássalak többé!

Mitz különben amúgy sem engedelmeskedett volna neki. Ötvenévi szolgálat után nem hagyja el egy cseléd valami ostoba meteor miatt a gazdáját, akit valaha dajkált...

Ideje volt azonban, hogy a jelenetnek vége szakadjon. Az idő hirtelen kiderült, a kertre nyíló ablakon át fényes napsugár hatolt a szobába.

Ebben a pillanatban az volt Dean Forsyth első gondolata, hogy Hudelson doktor máris fenn van a tornyában. Szinte látta versenytársát, amint szemét az okulárhoz illesztve kutatja az ég mélységeit.

Most már nem tudta tovább kibírni. A fénysugár úgy hatott rá, mint a gázzal töltött léggömbre. Felduzzasztotta s a felhajtó erőt működésbe hozva arra kényszerítette, hogy a levegőbe emelkedjék, azaz, hogy felmenjen a toronyba. Dean Forsyth - hogy megmaradjunk a hasonlat mellett -, mint a ballasztot, lehajtotta a benne felgyülemlett mérget és az ajtó felé fordult. Könnyebb volt azonban akarni, mint véghez is vinni, mert az ajtó előtt ott állott Mitz és egyáltalán nem mutatkozott hajlandónak arra, hogy átengedje őt. Tán még majd meg kell ragadnia a karját, küzdeni vele, sőt Omikront is segítségül hívnia?

Szerencsére nem volt szükség rá. A vén gazdasszonyt is kimerítette a felindultság, amibe belelovalta önmagát. Habár szokása volt szemrehányásokat tenni az urának, ennyire sohasem fajult még el a dolog.

Talán az ezzel egybekötött fizikai megerőltetés okozta, vagy tán a veszekedés tárgya, amely különösen érzékenyen érintette, mivelhogy a kedves fiacskájának a jövőjéről volt szó, Mitz hirtelen összerogyott és leesett egy székre.

Dean Forsyth úr - dicséretére legyen mondva! - erre elfeledkezett a Napról, a kék égről és meteorjáról. Hozzálépett és részvéttel kérdezte, hogy mi a baja.

– Nem tudom, Forsyth úr. Mintha megfordult volna bennem a gyomrom.

– Megfordult a gyomrod? - ismételte Dean Forsyth nagyon csodálkozva ezen a furcsa bajon.

– Igen - erősítette Mitz síró hangon. - Csomó van a szívemben.

– Hm! - szólt Forsyth, aki ezen az újabb fajta betegségen még jobban elcsodálkozott.

Hamarjában azt tanácsolta a betegnek, amit hasonló esetekben szokás: oldja meg a ruháit, dörgölje ecettel a homlokát, igyék egy pohár cukros vizet... Sajnos azonban, nem volt ideje rá, hogy mindezt meg is csinálja. A toronyból felhangzott Omikron hangja:

– A meteor!... Forsyth úr! A meteor!

Forsyth úr megfeledkezett az egész világról és nekirugaszkodott a lépcsőnek.

Alig tűnt el, Mitz összeszedte erejét és utána sietett a gazdájának. Amíg ez három fokot lépve egyszerre a csigalépcsőn, a lehető leggyorsabban igyekezett felfelé, mint a bosszú angyala kiáltott utána:

– Forsyth úr, vegye tudomásul, hogy Francis Gordon és Jenny Hudelson esküvője meglesz a kitűzött napon! Meg fog történni, vagy - és ez az alternatíva nem nélkülözött bizonyos aggasztó színezetet a vad Mitz szájából - vagy pedig velem gyűlik meg a baja!

Dean Forsyth nem felelt, nem is hallott semmit. Sietve rohant fel a torony lépcsőjén.