A KÓFICOK FALUJÁBAN

Egy héttel később, május 26-án a Fraser forrásához értek. Noha az eső éjjel-nappal zuhogott, a vezető azzal biztatta őket, hogy a rossz idő hamarosan véget ér.

Miután ugyancsak hepehupás úton megkerülték a folyó forrását, a Szép Vándor utasai egyenesen nyugat felé vették útjukat.

Még néhány napos út, és Alaszka határához érnek.

Az elmúlt héten sem falut, sem tanyát nem láttak azon az úton, melyen Ro-No vezette őket. Az indián valóban elismerésre méltó szolgálatokat tett nekik, hiszen tökéletesen ismerte a vidéket.

Május 26-án a vezető szólt César Cascabelnak, hogy egy közeli faluban megpihenhetnének, amennyiben úgy kívánják, az egynapos pihenő jót tenne a némileg elcsigázott állatoknak is.

– Milyen faluról van szó? - kérdezte Cascabel, aki mindig gyanakodott, ha a columbiai falvakról volt szó.

– A Kóficok faluja - válaszolt a vezető.

– A Kóficok faluja? - hökkent meg César Cascabel.

– Igen, édesapám - mondta Jean -, a térképen is ez a név szerepel, de nyilván valamelyik indián törzs kissé megváltoztatott neve lehet, talán a koquin indiánok...

– Jó!... jó!... Nem kell annyit magyarázkodni - mondta César Cascabel -, én már csak azt mondom, hozzáillő nevet kapott ez a falu, ha angolok lakják, még ha csak néhány angol is akad a falu lakói között!

A Szép Vándor még aznap este megállt e falu szélén. Innen már csak háromnapos útjuk van a határig, mely Alaszkát elválasztja Columbiától.

Akkor majd César Cascabel is hamarosan visszanyeri szokásos jókedvét, mely az angol király őfelsége területein végveszélyben forgott.

A Kóficok faluját indiánok lakták, de ekkoriban néhány angol is tartózkodott ott: hivatásos vadászok vagy sportkedvelők, akik csak a vadászszezont töltötték itt.

A Victoria helyőrség tisztjei is itt vadásztak, volt köztük egy báró is, név szerint sir Edward Turner - gőgös, nyers, pimasz, angol voltára roppant büszke férfiú, egyike azoknak az angol uraknak, akik azt hiszik, nekik mindent szabad azon puszta lénynél fogva, hogy ők angolok. Magától értetődik, hogy utálta a franciákat, legalább annyira, ahogyan Cascabel utálta az angolokat. Ez is, az is emberére akadt a másikban.

Már megérkezésük estéjén úgy esett, hogy míg Jean, Sandre és Szegfűszeg élelemért mentek, a báró kutyái összeakadtak a Szép Vándor kutyáival, Wagrammal és Marengóval, a derék ebek pedig nyilvánvalóan osztoztak gazdájuk nemzeti gőgjében.

Innen eredt a nézeteltérés egyrészt a spániel és az uszkár, másfelől az angol vadászkutyák között; a nézeteltérést vad csaholás, aztán marakodás, éktelen csetepaté követte, és végül az ebek gazdáinak beavatkozása.

Sir Edward Turner a zenebona hallatára kilépett a falu szélén álló háza kapuján, és korbáccsal fenyítette meg Cascabel két kutyáját.

Cascabel nyomban a báró elé ugrott, és kutyái védelmére kelt.

Sir Edward Turner - aki egyébként kitűnően beszélt franciául - nyomban látta, kivel van dolga, és vele született pimaszságát szabadjára engedve, habozás nélkül, amúgy angolosan nyilatkozott külön a komédiásról, és csak úgy általánosságban valamennyi honfitársáról.

Könnyen elképzelhetjük, mit érzett Cascabel az angol szavai hallatára.

Mégis, minthogy nem akart bajba keveredni - főképpen nem angol földön -, nem akart kellemetlenségeket, melyek késleltethették volna útját, fékezte magát, és kifogástalan modorban válaszolt:

– Uram, az ön kutyái támadták meg az enyéimet!

– A maga kutyáit! - kiáltott a báró. - Egy komédiás kutyáit! Hiszen arra valók, hogy az enyéim megmarják őket, vagy én magam korbácsoljam meg mind a kettőt!

– Engedje felhívnom figyelmét - folytatta Cascabel, aki kezdett méregbe jönni, noha elhatározta, hogy nyugodt marad -, ilyen beszéd nem méltó egy gentlemanhez!

– Pedig a maga fajtája csak ilyen választ érdemel!

– Uram, én ismerem az udvariasság szabályait... ön a becsület szabályait sem...

– Vigyázzon a nyelvére!... Sir Edward Turnerrel mer szembeszállni?

Cascabelt elöntötte a méreg, és sápadtan, szikrázó szemmel, felemelt ököllel ment a báró felé, mikor futva odaérkezett Napoleona:

– Gyere már, papa! Mama kéri, hogy siess.

Cornélia küldte oda a leányát, hogy Cascabelt hazahívja.

– Rögtön megyek! - mondta Cascabel. - Mondd meg anyádnak, várjon, míg elintézem ezt a gentlemant. Menj, Napoleona!

E név hallatára a báró megvetően fölnevetett.

– Napoleona! - visszhangozta. - Napoleonának hívnak egy ilyen kislányt! Arról a szörnyetegről nevezték el, aki...

Ez már több volt, mint amit Cascabel elviselhetett volna. Karját összefonva előrelépett, közvetlenül a báró elé.

– Ön sérteget engem! - mondta.

– Sértegetem... önt?

– Igen, engem, és sértegeti azt a nagy férfiút, akinek meg sem kottyant volna az ön szigethazája, ha ott egyszer partra száll!

– No csak!

– Lenyelte volna, mint egy osztrigát!

– Nyomorult ripacs! - tört ki a báró.

Kissé hátrált, mint a védekezésre készülő bokszoló.

– Igen, ön megsértett engem, báró, és elégtételt fog adni a sértésért!

– Elégtételt egy komédiásnak!?

– Akinek egyenrangúságát elismerte azzal, hogy megsértette!... Megverekszünk tőrrel, pisztollyal, karddal, ahogy óhajtja... akár ököllel.

– Miért nem mindjárt hólyaggal? - vágott vissza a báró. - Ahogy a bohócfélék szoktak a porondon!

– Védje magát...

– Csak nem képzeli, hogy megverekszem egy vásári komédiással?

– De igen, azt képzelem! - üvöltötte Cascabel haragja tetőpontján. - Igen, megverekszik... vagy megvereti magát!

Még csak eszébe sem jutott, hogy ellenfele nyilván erősebbnek bizonyulna a bokszolásban, hiszen e sportágban jelesek az angol gentlemanek, s már nekirohant volna, mikor Cornélia kettőjük közé ugrott.

Ebben a pillanatban értek oda sir Edward Turner bajtársai és vadásztársai, körbefogták a bárót, elhatározván, nem engedik, hogy kompromittálja magát egy ilyen „alakkal”, s közben szidalmakkal árasztották el az egész Cascabel családot. E szidalmak egyébként egyáltalán nem voltak alkalmasak arra, hogy megijesszék az erőteljes Cornéliát - legalábbis semmi sem látszott rajta. Beérte azzal, hogy olyan pillantással mérte végig sir Edward Turnert, ami cseppet sem nyugtathatta meg a férjét sértegető angolt.

Közben odaérkezett Jean, Szegfűszeg és Sandre is, és a vita alighanem tettlegességig fajult volna, mikor Cascabelné asszony fölkiáltott:

– Gyere, César, és gyertek ti is, gyerekek, egy-kettő!... Gyerünk! Valamennyien gyertek a kocsihoz, de szaporán!

Olyan parancsoló hangon kiáltott rájuk, hogy senkinek eszébe sem jutott, hogy szembeszegülhetne vele.

De micsoda estéje volt César Cascabelnak! Dühe csak nem csillapult!... Őt, őt sértették meg becsületében és hőse becsületében!... Egy angol sértette meg! El akart menni, hogy megkeresse, meg akart vele verekedni, vele meg valamennyi társával és a Kóficok falujának valamennyi kóficával!... A gyerekei pedig boldogan vele tartottak volna! Még Szegfűszeg is, aki kijelentette, hogy leharapja az egyik angol orrát, hacsak nem a fülét - ennél alább nem adta!

Cornéliának bizony nem volt könnyű lecsillapítani a haragvókat. Lelke mélyén ő maga is tisztában volt azzal, hogy mindenben sir Edward Turner volt a hibás; azt sem tagadhatta, hogy először a férjét, majd az egész családját sértegette úgy, ahogy a leghitványabb vásárosok sem sértegetik egymást.

Minthogy azonban nem akarta hagyni, hogy a helyzet elmérgesedjék, egy tapodtat sem engedett, szembeszállt a viharral, és mikor végül a férje azt mondta, hogy elmegy, és egy olyan pofont ad a bárónak, amitől... mindössze ennyit mondott neki:

– Megtiltom, César!

És César Cascabel kapálózva ugyan, de kénytelen volt engedelmeskedni a felesége parancsának.

Mennyire várta Cornélia a másnapot és azt, hogy már elhagyhassák ezt az átkozott falut! Csak akkor lesz nyugodt, ha már néhány mérfölddel északabbra lesz az egész család. És mert biztos akart lenni afelől, hogy az éjszaka folyamán senki sem mozdul a közeléből, először gondosan bezárta a Szép Vándor ajtaját, majd úgy határozott, hogy jómaga kint tölti az éjszakát.

Másnap, május 27-én hajnali három órakor Cornélia felébresztette az egész társaságot. A nagyobb biztonság kedvéért útnak akart indulni, még mielőtt kivilágosodik, még mielőtt az indiánok vagy az angolok felébredtek volna. Ily módon tudja leginkább megakadályozni, hogy a marakodás folytatódjék ott, ahol abbamaradt. És - figyelmet érdemlő körülmény - úgy tűnt, mintha az érdemes asszonyságot nagyon sürgetné valami. Rendkívül izgatott volt, nyugtalanul pillantgatott jobbra-balra, nyelvelt, zsémbeskedett, pörölt a férjével, a fiaival és Szegfűszeggel, akik nem igyekeztek annyira, ahogyan ő türelmetlenségében szerette volna.

– Hány nap kell ahhoz, hogy átléphessünk a határon? - kérdezte a vezetőt.

– Három - válaszolt Ro-No -, ha útközben semmi sem akadályoz bennünket.

– Indulás! - mondta Cornélia. - Semmiképpen ne vegyék észre, hogy indulunk!

Egy percig se képzeljük, hogy César Cascabel már lenyelte az előző napi sértéseket. Elhagyni ezt a falut anélkül, hogy érdeme szerint megfizetett volna a bárónak - ez bizony rosszul esett a derék normandnak, aki nemcsak francia volt, hanem hazafi is.

– Hát most láthatjátok, mit jelent az, ha az ember John Bull földjére teszi a lábát - mondogatta.

De hiába is lett volna nagy kedve járkálni egyet a faluban, abban reménykedve, hogy összeakad sir Edward Turnerrel, hiába pillantgatott az angol gentleman házának csukott zsalui felé, egy tapodtat sem mert távozni a szigorú Cornélia mellől. A felesége különben egy pillanatra sem engedte el maga mellől.

– Hová mész, César?... Itt maradsz, César!... Megtiltom, hogy elmozdulj, César!

César Cascabel egyebet sem hallott. Ilyen mértékben még sohasem került kitűnő, és erélyes élettársa uralma alá.

Az előkészületek, Cornélia újra meg újra megismételt sürgetéseinek köszönhetően, hamarosan befejeződtek, s a két ló a rudak közé állt. Hajnali négy órakor a két kutya, a majom, a papagáj, a férj, a fiúk és a lány, mind benn ültek a Szép Vándor fülkéiben, Cornélia pedig a bakra telepedett. Mihelyt Szegfűszeg és a vezető a lovak elé állt, jelt adott az indulásra.

Negyedórával később a Kóficok faluja eltűnt a körülötte sorakozó nagy fák mögött. Még alighogy pirkadt. Minden csendes volt. Sehol egy lélek az észak felé húzódó roppant síkságon.

És Cornélia, mikor már megállapíthatta, hogy a falu egy lakója sem figyelt fel indulásukra, mikor már biztos lehetett abban, hogy sem az indiánok, sem az angolok nem akarják útjukat állni, megkönnyebbülten felsóhajtott, és ez a sóhaj alighanem bántotta kissé a férjét.

– Hát annyira félsz ettől a népségtől, Cornélia? - kérdezte.

– Nagyon - hangzott a kurta válasz.

A következő három nap zavaró körülmény nélkül múlt el, és mint ahogy a vezető mondotta, három nap múlva valóban Columbia határához érkeztek.

A Szép Vándor, miután szerencsésen átlépett a columbiai-alaszkai határon, végül megállhatott.

Most már kifizethették a derék indiánt, s megköszönhették neki hűséges és buzgó szolgálatait. Ro-No elbúcsúzott a családtól, miután még megmagyarázta, milyen irányba induljanak el, hogy a legrövidebb úton Sitkába, az orosz birtokok fővárosába érjenek.

César Cascabel most, hogy maguk mögött hagyták az angol területet, fellélegezhetett volna. De erről szó sem volt. A három nap nem volt elégséges ahhoz, hogy megeméssze a Kóficok falujában történteket. Nagyon megfeküdte a gyomrát. Nem is tudta megállni, hogy meg ne mondja Cornéliának:

– Hagynod kellett volna, hogy visszamenjek, és ez a mylord megkapja a magáét!

– Megkapta, César! - mondta egyszerűen Cascabelné asszony.

– Bizony megkapta, de még mennyire megkapta!

Éjszaka ugyanis, miközben a Szép Vándor utasai aludtak, Cornélia a báró háza körül ólálkodott, és mikor az lesre ment, Cornélia néhány száz lépésnyi távolságból követte. És mikor a báró az erdőbe ért, „a chicagói versenyek első díjasa” úgy elagyabugyálta, hogy az ott maradt a helyszínen. A kékre-zöldre vert sir Edward Turnert csak másnap találták meg, és alighanem sokáig viselte a szeretetre méltó asszonnyal való találkozás emlékeit.

– Ó, Cornélia... Cornélia!... - kiáltott fel César Cascabel, átölelve a feleségét. - Bosszút álltál megsértett becsületemért... Te aztán méltó vagy a Cascabel névre!