NOVEMBER 16-TÓL DECEMBER 2-IG

Szergej úr eddig végzett megfigyelései és számításai alapján jött rá, hogy az Anjou-szigetek vonalába értek. Napi megfigyelései során, amennyire csak lehetett, számításba vette a sodródást, melynek napi átlagsebességét tizenöt mérföldre becsülte.

A szigetcsoport, melyet nem láthatott, a térkép szerint a 150. hosszúsági és 75. szélességi fokon, vagyis a kontinenstől mintegy száz mérföldnyire van.

Szergej úr nem tévedett. November 16-án a jégtábla az Anjou-szigetektől délre úszott, de hogy a parttól milyen távolságra, azt még akkor sem tudták volna akár csak hozzávetőlegesen is megmondani, ha rendelkezésükre álltak volna azok a mérőeszközök, melyeket a hajósok használnak, hiszen a napkorong csak néhány percen át vöröslött ki a ködfátylak mögül - beállt a sarkvidékek hosszú éjszakája.

A hideg mintha fokozódott volna, az idő mégis nagyon csúf maradt. A hőmérő higanyoszlopa némivel nulla fok alatt ingadozott, a szerteszét úszkáló jégtáblák ilyen hőmérséklet mellett nem fagyhatnak össze jégmezővé, ami azt jelentette, hogy az úszó szigetet egyelőre semmi sem állíthatja meg.

Beszögellései között mégis megkezdődött már némi újabb jégképződés, parti jégnek nevezik az ilyen vékonyka réteget, mely a tél beálltával az apró öblökben jelzi a fagy kezdetét. Szergej úr és Jean szüntelenül figyelte a jégképződést, melynek hamarosan ki kell terjednie a tenger egész felszínére. A jeges időszak ekkor már igazi mivoltában beköszönt, és a hajótöröttek helyzete némileg jobbra fordul - ők legalábbis azt remélték.

November első felében szakadatlanul és rendkívül erősen havazott.

A szél a Szép Vándor körül emelkedő jégbástyához hordta a havat, és a hóból emelkedő fal hamarosan jóval magasabb lett, mint a jégfal.

A hótorlasz semmiféle veszélyt nem jelentett, sőt, mivel a kocsit még fokozottabban védte a hideg ellen, a hajótöröttek örültek is neki. Így legalább takarékoskodhattak a petróleummal, melyet már csak főzéshez használtak. És ez valóban nagy nyereség volt, hiszen mitévők lesznek, ha egyszer fogytán lesz a petróleum?

A fülkékben egyébként tűrhető volt a hőmérséklet: plusz 3-4 fok körül maradt, sőt, mikor a hótorlasz körbefogta a *Szép Vándor*t, a fülkék még jobban felmelegedtek.

Lakóinak tehát nem annyira a hideg okozott gondot, inkább a friss levegő hiányzott, hiszen minden ajtó-ablaknyílást eltorlaszolt a hó.

El is határozták, hogy eltakarítják a havat, és úgy döntöttek, hogy a fárasztó munkából mindnyájan kiveszik a részüket.

Szergej úr azzal kezdte, hogy eltakarította a havat abból a keskeny járatból, mely a jégbástya és a kocsi között volt, majd átjárót vágott a jégen, hogy szabadon ki-be járkálhassanak. Természetesen ügyeltek arra, hogy ez az átjáró nyugat felé nyíljon, mert a keleti szél ismét telehordta volna hóval.

Hamarosan látni fogjuk azonban, hogy minden veszélyt mégsem tudtak kiküszöbölni.

Magától értetődik, hogy a hajótöröttek sem éjjel, sem nappal nem hagyhatták el a *Szép Vándor*t, melynek fedele alatt biztos menedékre találtak a viharok és a hideg elől, mely, mint a hőmérő higanyoszlopának lassú, de állandó süllyedése is bizonyította, egyre fokozódott.

Szergej úr és Jean azonban nem hanyagolták el napi megfigyeléseiket, akkor mentek ki a jégtáblára, mikor halovány fény színezte a látóhatárt, melyen a nap december 21-éig egyre alacsonyabban és alacsonyabban jelenik meg. És mindig hiúnak bizonyult a remény, hogy majd csak felbukkan egy bálnavadászhajó, mely errefelé telel, vagy a Bering-szoros valamelyik kikötőjébe igyekszik. Egyre hiába reménykedtek abban is, hogy a jégtábla tartósan hozzáfagy valamelyik nagyobb jégmezőhöz, amely egészen a szibériai partig nyúlik.

Mikor visszatértek a kocsiba, a sodródás irányát megpróbálták a térképen bejelölni.

A Szép Vándor utasai, mióta eltávoztak Port Clarence-ból, nem juthattak friss vadászzsákmányhoz. De mit is kezdett volna Cornélia a tengeri madarakkal, melyeknek olajos ízét semmiféle fűszerezéssel sem lehet elvenni? Akármilyen tehetséges szakácsnő volt Cornélia, a főztjén elkényeztetett család nem nagyon örült volna a viharmadár-pecsenyének. Éppen ezért Jean lemondott arról, hogy lőszert pazaroljon a sarkvidéki madarak elejtésére. Mégis, mikor őrszolgálata miatt kiment a jégtáblára, mindig magához vette puskáját, és november 26-án délután arra is alkalma nyílt, hogy használja. A kocsiban maradtak puskadörrenésre figyeltek fel, és csaknem nyomban meghallották Jean hangját is, a fiú segítséget kért.

Szergej úr, César Cascabel, Sandre és Szegfűszeg, nyomukban a két kutyával csodálkozva és meglehetősen nyugtalanul ugrottak ki a kocsiból.

– Gyorsan!... Gyorsan! - kiáltozott Jean, s közben ide-oda ugrott, mint aki a visszavonulási utat akarja elvágni valami állat elől.

– Mi történt? - kérdezte César Cascabel.

– Az történt, hogy eltaláltam egy fókát, és megszökik előlünk, ha hagyjuk.

A mellén sebesítette meg a jól fejlett példányt, vére vörösre festette a havat. És ha Jean nem kap időben segítséget, alighanem visszaszökik a tengerbe. Szegfűszeg nagy bátran a fókára vetette magát, miután az állat előbb fellökte Sandre-t. Nagy nehezen lefogták a sebesültet, és Jean még egy puskalövéssel végzett vele.

A fóka húsa persze nem részesült volna meleg fogadtatásban Cornélia konyháján, de legalább Wagram és Marengo jó ideig elélt belőle. Ha a két kutya szólni tudott volna, alighanem köszönetet mond Jeannak a remek lakomákért.

– Valóban, miért is nem beszélnek az állatok? - kérdezte César Cascabel, mikor asztal köré ültek.

– Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem elég értelmesek a beszédhez - válaszolt Szergej úr.

– Úgy gondolja, hogy a beszéd képességének hiánya az értelem hiányának tudható be? - érdeklődött Jean.

– Igen, kedves fiam, legalábbis ez a helyzet a felsőbbrendű állatokat illetően, hiszen a kutya gégéje ugyanolyan, mint az emberé. Beszélhetne hát, de nem beszél, mert nem elég értelmes ahhoz, hogy benyomásait szavakba öntse.

Szergej úr eme tétele legalábbis vitatható, noha a modern fiziológia néhány tudósa ugyancsak ezt vallja.

César Cascabel kedélyállapotában közben némi változás következett be. Bár a szerencsétlen helyzetért még mindig önmagát okolta, lelkinyugalma mégis felülkerekedett. Megszokta már, hogy a legnehezebb helyzetből is szerencsésen kikerül, nem tudta hát elképzelni, hogy szerencsecsillaga végképp letűnt volna... Nem! Legföljebb kicsit elhomályosult. Egyébként a Cascabel családot fizikai szenvedések mindeddig nem tették nagyon kemény próbára. Viszont, sajnos, joggal félhettek attól, hogy súlyosbodnak a rájuk leselkedő veszélyek, és kérdéses, vajon azt hogyan bírják majd lelkierővel.

Szergej úr, a jövőtől félve, nem győzte bátorítani a Szép Vándor sokat próbált lakóit. Mikor nem volt semmi dolguk, hosszú órákon át ültek az asztal körül a lámpa világa mellett, és ő beszélt hozzájuk, tanította őket, európai és amerikai útjainak érdekesebb eseményeiről mesélt, s ilyenkor Jean és Kayette egymás mellett ülve örömmel figyelték, kérdezgették, és kérdéseikre mindig tanulságos választ kaptak. Tapasztalataira hivatkozva, Szergej úr befejezésül mindig ezt szokta mondani:

– Ebből is láthatják, kedves barátaim, nincs miért kétségbe esni. Jó erős jégtábla szállít bennünket, és most már attól sem kell félnünk, hogy összetörik, hiszen végképp beálltak a nagy hidegek. No, és azt se felejtsük el, hogy jégtáblánk éppen arrafelé tart, amerre amúgy is menni akartunk, így hát nem fáradunk el útközben, olyan, mintha csak hajón utaznánk. Még egy kis türelem, s majd csak kikötőbe érünk!

– És ki esik itt kétségbe, ha szabad érdeklődnöm? - kérdezte egyszer César Cascabel. - Ki merészel kétségbe esni? Aki engedélyem nélkül kétségbe esik, azt száraz kenyérre ítélem!

– Nincs is kenyerünk! - rikkantott Sandre.

– Akkor száraz kétszersültre, no meg arra, hogy nem mozdulhat a kocsiból!

– Merthogy amúgy sem mozdulhatunk! - jegyezte meg Szegfűszeg.

– Csönd!... Amit mondtam, megmondtam.

November utolsó hetében elképzelhetetlen mennyiségű hó esett le. A jégtáblán olyan magasan állt a hó, hogy egyszerűen nem tudtak kilépni a kocsiból, és ez szaporította súlyos gondjaikat.

November 30-án délelőtt Szegfűszeg arra ébredt, hogy nagyon nehezen lélegzik, mintha a tüdeje föl akarná mondani a szolgálatot.

A többiek még aludtak, álmuk nehéz és kínos volt, úgy lélegzettek, mintha valamennyien fuldokolnának.

Szegfűszeg ki akarta nyitni a kocsi elejében az ajtót, hogy kicsit kiszellőztessen, de sehogyan sem boldogult.

– Főnök úr! - kiáltott fel olyan hangosan, hogy a Szép Vándor valamennyi alvója felébredt.

Szergej úr, Cascabel és a két fia nyomban talpon termett, és elsőnek Jean szólalt meg:

– De hiszen itt megfullad az ember!... Ki kell nyitni az ajtót!

– Nem bírom kinyitni - válaszolt Szegfűszeg.

– Akkor hát az ablakokat!

Az ablakok azonban kifelé nyíltak, s így azokkal sem boldogultak. Néhány pillanat alatt azonban kiemelték az ajtót a sarkaiból, és ekkor megértették, hogy miért nem tudták kinyitni.

A Szép Vándor körül futó kis folyosót a szél teljesen telehordta hóval, de nemcsak a folyosót torlaszolta el, hanem azt a kijáratot is, melyet a jégfalba vágtak.

– Megfordult volna a szél iránya? - kérdezte César Cascabel.

– Nem valószínű - válaszolt Szergej úr. - Nem esett volna ennyi hó, ha nyugati szél fújna...

– Akkor nyilván a jégtábla fordult meg - szólt közbe Jean.

– Igen... alighanem ez történt. - De most nézzük a legsürgősebb teendőt... Friss levegőhöz kell jutnunk, ha nem akarunk megfulladni!

Jean és Szegfűszeg máris csákányt és lapátot ragadott, hogy a körbefutó folyosóról eltakarítsák a havat. Kemény munkájuk volt, mert az összefagyott hó nemcsak a folyosót torlaszolta el, elborította az egész kocsit.

Hogy minél gyorsabban haladjanak a munkával, fölváltva dolgoztak. A havat nem szórhatták ki a jégtáblára, kénytelenek voltak berakni a kocsi első fülkéjébe, ahol nyomban fölolvadt és kifolyt.

Már egy órája dolgoztak, és még mindig nem tudták magukat átvágni a folyosót eltorlaszoló havon. Nem tudtak kikerülni a kocsiból, nem tudtak friss levegőt beengedni, az oxigén egyre fogyott, a szénsav egyre szaporodott, s lélegzésük egyre nehezebbé vált.

Zihálva kapkodtak levegő után valamennyien. Kayette és Napoleona úgy érezték, megfulladnak, de Cascabelné asszony forgott a legnagyobb veszélyben. Kayette, rosszullétét legyőzve igyekezett segíteni rajta, de csak az lett volna igazi segítség, ha valamelyik ablakot ki tudják nyitni, hogy a beteg friss levegőhöz jusson. Az ablakokat azonban, akárcsak az ajtót, eltorlaszolta a hó.

– Még egy kis kitartás!... No, még egy kicsit! - mondogatta Szergej úr. - Már hatlábnyit haladtunk... Most már nem lehet olyan vastag ez a torlasz!

Nem, már nyilván nem lehetett nagyon vastag, ha ugyan közben nem esett újra... De az is lehetséges, hogy még mindig havazik!

Jeannak támadt ekkor az a jó ötlete, hogy a kocsi körül futó folyosón mennyezetet formáló, valószínűleg kevésbé vastag és kevésbé kemény rétegbe vágjanak nyílást.

Az ötlet jónak bizonyult, fél óra múlva átvágták a „hófödémet”, s nyomban friss levegő áramlott be.

A Szép Vándor lakói föllélegeztek.

– Jaj, de jó! - sóhajtott a kis Napoleona, mélyeket lélegezve.

– Ez bizony finom! - helyeselt Sandre, és csettintett a nyelvével. - A legfinomabb lekvárnál is finomabb.

Cornélia csak néhány perc múlva jött rendbe, hiszen már úgy fuldokolt, hogy csaknem eszméletét vesztette.

A hórétegbe képzett nyílást kiszélesítették, és a férfiak átbújtak rajta a jégfal tetejére. Már nem havazott, de fehér volt minden, ameddig csak ellátott a szem. A hóborította Szép Vándor mint fehér domb púposodott az úszó szigeten.

Szergej úr az iránytű segítségével megállapíthatta, hogy még mindig keleti szél fúj, viszont a jégtábla félfordulatot tett, s így most háttal úszott előre, ezért halmozódott fel rajta a töméntelen hó.

A hőmérő szabadban mindössze mínusz négy fokot mutatott; a tenger, amennyire a sötétségben látni lehetett, szabad volt. A jégtábla - s ezt fontos volt tudniuk -, noha félfordulatot tett, most is nyugati irányban sodródott.

A behavazás veszélye továbbra is fenyegetett, ezért Szergej úr újabb óvintézkedéseket javasolt, nehogy újabb baj érje őket. Tanácsára egy második átjárót is vágtak a bástyába, szemben az elsővel, úgyhogy ezentúl bármilyen irányba forduljon a jégtábla, mindig ki tudjanak kerülni a kocsiból, s ne történhessék meg még egyszer, hogy hótorlasz zárja el őket a friss levegőtől.

– Persze, azért csak egy nyavalyás vidék ez - jegyezte meg César Cascabel. - De nyavalyás ám! Még a fókáknak sem tetszik nagyon, az éghajlata meg nem is hasonlítható Normandia éghajlatához!

– Azt meghiszem - mosolygott Szergej úr. - De mit tehetünk, olyannak kell elfogadnunk, amilyen.

– Elfogadom én... elfogadom, de utálom!

Bizony, derék César Cascabel, az éghajlat errefelé nem olyan, mint Normandiában, vagy akár csak a téli Svédországban, Norvégiában vagy Finnországban! Itt megismerheted a sarkvidék éghajlatát, a négy hónapon át tartó éjszakát, az üvöltő szélviharokat, a szakadatlan havazást és a horizontot örökké elfátyolozó ködöt.

És milyen szorongással néztek a jövőbe! Mi lesz, mikor a tenger egyetlen hatalmas jégmezővé változik, és megáll a jégtábla - mitévők is lehetnek akkor? Odahagyni a Szép Vándor*t? A kocsi nélkül megtenni száz meg száz kilométert a szibériai partig *- nem, ez még gondolatnak is iszonyatos! Éppen ezért Szergej úr azon töprengett, nem volna-e okosabb ott tölteni a telet, ahol éppen megreked a jégtábla, nem volna-e jobb a Szép Vándor védelmében maradni, míg beköszönt a jó idő, nem volna-e okosabb csak ezután elhagyni a mozgó otthont, mely többé aligha fog mozogni! Igen, végül is nem elképzelhetetlen, hogy a nagy hidegeket a kocsiban vészeljék át. De még mielőtt erősebben emelkedne a hőmérséklet, még mielőtt megindulna a zajlás a sarki tengeren, el kellene hagyniuk téli tanyájukat, hogy átvágjanak a jégmezőn.

Egyelőre azonban bőven van idejük mindezt megfontolni, a tél még sokáig tart. Közben azt is meg kell tudniuk, milyen távolságra vannak az ázsiai kontinenstől - ha ugyan valamiképpen megtudhatják. Szergej úr abban bizakodott, hogy nincsenek túlságosan messze a parttól, hiszen a jégtábla, miután maga mögött hagyta a Kekurnyi-, a Selag- meg a Baranov-fokot, és túljutott a Long-szoroson és a Kolima-öblön, folyvást nyugati irányban úszott.

Miért is nem állt meg a Kolima-öböl bejáratánál! Onnan még könnyen eljuthattak volna a jugakirok földjére, s ott Kalacskova, Nyizsnyij-Kolimszk vagy valamelyik másik mezővárosban meghúzódhattak volna a nagy hidegek idejére! Az öbölből iramszarvasokkal a *Szép Vándor*t a kontinensre vontathatták volna. A sodródás azonban nagyon gyors volt, és Szergej úr tisztában lehetett azzal, hogy az öblöt már maguk mögött hagyták csak úgy, mint a Csukocsia és az Alezaja torkolatát. A térkép szerint legföljebb az Anjou-szigetek, a Ljahov- és Long-szigetek alkotta gát állíthatja meg a sodródó jégtáblát. És a javarészt lakatlan szigeteken vajon hogyan juthatnának mindahhoz, amire szükségük volna, hogy a kocsival és a fölszereléssel együtt folytathassák útjukat? De még ezek a lakatlan szigetek is csábítóbbak, mint a sarki régiók távoli területei!

A november véget ért. A Cascabel család harminckilenc nappal előbb indult el Port Clarence-ból, hogy nekivágjon a Bering-szorosnak. Ha a jégmező meg nem törik, már öt hete partot értek volna Numanában. Azóta már Szibéria déli területein lennének, és a sarki tél hidege elől meghúzhatnák magukat valamelyik mezővároskában.

A sodródás azonban már nem tarthat sokáig. A hideg fokozatosan erősödött, a hőmérő higanyoszlopa állandóan lejjebb szállt. Az úszó sziget megszemlélése után Szergej úr megállapította, hogy az minden nap nagyobb, hozzáfagynak azok a jéghegyekről levált darabok, melyek között utat tör magának. Jégtáblájuk felszíne egyharmadával nagyobbodott, sőt a november harmincadikáról december elsejére virradó éjszaka, hátulról egy hatalmas jégtömb is hozzáfagyott.

A tömb talpa meglehetősen mélyen bent volt a vízben, ezért, minthogy az áramlat gyorsabban sodorta, félfordulatra kényszerítette a jégtáblát, mely most úgy vonult a hatalmas tömb mögött, mintha ez vontatná.

Ahogy az erősebb és szárazabb hideg beállt, az égbolt teljesen kitisztult. A szél most szerencséjükre északkeletről fújt, s a szibériai part felé hajtotta őket. A sarki égbolt szikrázó csillagai világítottak a hosszú éjszakákban, és az északi fény legyező alakban szétnyíló sugárkévéi gyakran világoltak a levegőégben. A tekintetnek semmi sem állta útját, a horizonton az örök jég világának előőrsei magaslottak. A kevésbé sötét háttérből világosan kirajzolódtak az örök jég birodalmának hegyláncai taréjaikkal, domború oldalaikkal, meredek ormaikkal, szirtjeikkel. Elbűvölő látvány tárult a hajótöröttek szeme elé, s ők egy pillanatra ijesztő helyzetükről teljesen megfeledkezve csodálták a sajátosan sarkvidéki, káprázatos természeti tüneményt.

A sodródás irama csökkent, mióta a szél megfordult, s most már csak az áramlat vitte a jégtáblát. Valószínű tehát, hogy nem sodródnak sokkal messzebb nyugatra, hiszen a jéghegyek között már a tenger is kezdett befagyni. Igaz, hogy ez a friss jég - így nevezik a bálnavadászok - a legkisebb lökésre is összetört. A nyílt vízen lebegő tömbök között csak keskeny csatornák voltak, és a jégtábla néha rendkívül nagy tömbökbe ütközve, néhány órán át állt, mielőtt ismét elindult volna. El kellett azonban készülniük arra, hogy bármelyik pillanatban ismét megállhat, hogy csak a tél elmúltával mozduljon meg.

December 3-án déltájt Szergej úr és Jean a jégtábla elejére mentek. Kayette, Napoleona és Sandre is csatlakozott hozzájuk, valamennyien prémekbe burkolóztak, mert nagyon csípős hideg volt. Dél felől éppen csak valami bizonytalan fény jelezte, hogy a nap a délkörön halad át. A levegőeget betöltő derengés nyilván valami távoli északi fény visszatükröződése csupán.

Valamennyien a jéghegyek úszkálását figyelték, meg különös formájukat, és azt, hogyan bukfencezik föl egyik-másik hatalmas tömb, mikor megtöredezett talpa már nem biztosítja az egyensúlyát.

A két nappal korábban jégtáblájukhoz fagyott jéghegy hirtelen megingott, eldőlt, estében letörte a jégtábla jó darabját, s ugyanakkor hatalmas hullám csapott fel az úszó szigetre, míg valamennyien rémülten hátráltak, kétségbeesett kiáltást hallottak:

– Segítség!... Segítség!... Jean!

Kayette kiáltozott segítségért. Az indián leányka a jégtáblának éppen a letört darabján állt.

– Kayette!... Kayette! - kiáltott kétségbeesetten Jean.

A letört jégtábla azonban mellékáramlatba került, és az úszó sziget széle mellett elsodródva - ezt ugyanis éppen mozdulatlanságra kárhoztatta egy örvény -, máris távolodott. Még néhány pillanat, és Kayette eltűnt volna az úszó jéghegyek között.

– Kayette!... Kayette!... - kiáltozott Jean.

– Jean!... Jean! - kiáltott még egyszer az indián leányka.

A kiáltozás hallatára César Cascabel és Cornélia is kisietett a kocsiból. Rémülten álltak meg Szergej úr mellett, aki mit sem tudott tenni a boldogtalan lánykáért.

A letört jégdarab e pillanatban öt-hat lábnyira volt az úszó szigettől, Jean nekirugaszkodott, és még mielőtt megakadályozhatták volna, átugrott Kayette-hez.

– Fiam!... Fiam! - jajdult fel Cascabelné asszony.

Nem tehettek semmit. Jean ugrásának lendülete megtaszította a letört jégtáblát, s most mindketten egyre távolodtak az úszó szigettől. Hamarosan eltűntek a jéghegyek között, és hangjuk is elhalt a kifürkészhetetlen messzeségben.

Szergej úr, César Cascabel, Cornélia és valamennyien órákon át álldogáltak az úszó sziget szélén, de mikor teljesen besötétedett, nem tehettek egyebet, visszamentek a jégtábla közepére. Micsoda éjszakájuk volt a szerencsétleneknek! A Szép Vándor körül járkáltak egyre reménytelenebbül, miközben a két kutya keservesen nyüszített. Ki tudja, hol lehet most Jean és Kayette... nincs tető a fejük felett, nincs betevő falatjuk... talán már végük is van! Cornélia szüntelenül sírt, Sandre és Napoleona vele együtt zokogott. César Cascabelt ez az új csapás végképp lesújtotta, összefüggéstelen szavakkal állandóan önmagát vádolta a családját ért szerencsétlenségért. És Szergej úr még csak vigasztaló szóval sem fordulhatott hozzájuk, hiszen ő maga is vigasztalhatatlan volt.

A következő napon - december 4-e volt -, reggel nyolc óra tájt a jégtábla kikerült az örvényből, mely az egész éjszaka folyamán mozdulatlanságra kárhoztatta. Az úszó sziget ugyanabban az irányban sodródott, amerre Jean és Kayette eltűnt a szemük elől, de ez tizennyolc órával előbb történt, s nem bizakodhattak abban, hogy beérik őket. Hogyan is remélhetnék, hogy épségben viszontlátják őket, mikor annyi veszély leselkedett rájuk: az egyre metszőbb hideg, az éhezés, az úszkáló jéghegyek - hiszen ha csak a legkisebbikkel is összeütköznének, végük van!

Leírhatatlan fájdalom gyötörte a boldogtalan hajótörötteket. Noha egyre metszőbb volt a hideg, nem akartak behúzódni a kocsiba, Jeant szólongatva, Kayette-et szólongatva, járkáltak a jégtáblán...

A nap elmúlt, leszállt az éjszaka, és Szergej úr ragaszkodott ahhoz, hogy a Cascabel házaspár a gyerekekkel együtt húzódjon meg a Szép Vándor fedele alatt. Engedelmeskedtek, de egyikük sem aludt egy pillanatot sem.

Hajnali három óra tájt a Szép Vándor iszonyatosan megremegett, olyan rázkódtatás érte, hogy csaknem felborult. Talán jéghegybe ütköztek?... Talán széthasadt a jégtábla?

Szergej úr kiugrott a kocsiból.

Visszatükröződő északi fény világította meg a tájat, és félmérföldes körben mindent látni lehetett.

Szergej úr természetesen nyomban körülhordozta tekintetét.

Jeant és Kayette-et sehol sem látta.

De a rázkódtatás okát már tudta: a jégtábla egységes jégmező szélébe ütközött. A fokozódó hidegben ugyanis - most már csaknem mínusz húsz fok volt - a tenger felszíne teljesen befagyott. Ahol előző nap még hullámok táncoltak, most a tökéletes mozdulatlanság lett úrrá. A jégtábla nem sodródhatott tovább.

Szergej úr azonnal ismertette Cascabelékkel a legújabb fejleményt.

– Így hát az egész tenger befagyott előttünk? - kérdezte César Cascabel.

– Igen - hangzott a válasz -, előttünk is, mögöttünk is, mindenütt!

– Máris induljunk megkeresni Jeant és Kayette-et!... Minden perc drága...

– Induljunk! - bólintott Szergej úr.

Cornélia és Napoleona is velük akart tartani, így hát a *Szép Vándor*t Szegfűszeg gondjaira bízták, és valamennyien a jégmezőt szimatoló kutyák nyomába szegődtek.

A gránitkeménységű havon jól kiléptek, egyre nyugati irányban haladtak. Ha Wagram és Marengo a fiatalok nyomára bukkant, a nyomot már könnyű lesz követni. A két kutya azonban még fél óra múlva sem talált nyomot. Ekkor viszont meg kellett pihenniük, mert a rendkívüli hideg miatt gyorsan kifulladtak.

A jégmező a végtelenségbe nyúlt, akár észak, akár dél vagy kelet felé tekintettek, nyugat felől viszont néhány olyan emelkedő határolta, mely korántsem hasonlított jéghegyhez. Talán kontinens vagy sziget partvonala húzódik ott?

A kutyák ekkor heves ugatásba kezdtek, s egy fehérlő dombhajlat felé rohantak, melyen feketéllő pontok mozogtak.

Valamennyien a kutyák után futottak, és Sandre hamarosan rájött, hogy a mozgó fekete pontok emberek, és ketten közülük integetnek is...

– Jean!... Kayette! - kiáltott Sandre boldogan, és vágtatni kezdett Wagram és Marengo után.

Épségben, egészségben viszontlátták a két fiatalt...

Nem voltak egyedül, bennszülöttek fogták őket körül, a Ljahov-szigetek bennszülött lakói.