17.
Szópárbaj többszöri golyóváltással
A két fiatalembert teljesen készületlenül találta a kérdés. Egy puskalövéstől nem rökönyödhettek volna meg jobban.
Minden lehetséges feltevés közül, amit Marcel magában elképzelt erről a halálos csendben alvó városról, ez az egy nem jutott eszébe: hogy egy élőlény megkérdezhesse tőle, mi járatban van. Vállalkozása mindaddig, amíg Stahlstadtot tökéletesen elhagyatottnak hitte, majdnem jogszerűnek látszhatott. De egészen más színezetet kapott abban a pillanatban, amikor kiderült, hogy a városban még laknak. Ami az első esetben még afféle régészeti kutatás volt, a másodikban közönséges betörésnek minősült, méghozzá fegyverhasználattal súlyosbítva.
Mindez oly erővel cikázott át Marcel agyán, hogy egy pillanatig a nyelvét is megbénította.
– Wer da? - ismételte a hang kissé türelmetlenül.
A türelmetlenségre nyilván minden oka megvolt. Elvégre mégis furcsa, hogy valaki egy sereg akadályt leküzd, falakon mászik át, városnegyedeket robbant fel, hogy ehhez a kapuhoz jusson, de az egyszerű „- Ki vagy?” kérdésre még csak nem is válaszol.
Fél perc elegendő volt, hogy Marcel ráeszméljen a helyzet fonákságára.
Rögtön megfelelt németül:
– Jóbarát vagy ellenség, ahogy tetszik! Beszélni akarok Schultze úrral.
Alighogy ezt szótagolva kimondta, a meglepődés indulatszava hallatszott a félig nyitott kapun keresztül:
– Ach!
És a résen át Marcel egy torzonborz szakállas arcot, egy bamba nézésű szempárt pillantott meg. Tüstént ráismert: Sigimer, volt testőre!
– Johann Schwartz! - kiáltott fel az óriás félig elképedve, félig örvendezve. - Johann Schwartz.
Foglyának váratlan megjelenése szemlátomást majdnem úgy meglepte, mint ahogy titokzatos eltűnésén csodálkozhatott.
– Beszélhetek Schultze úrral? - sürgette Marcel, minthogy ezen a fölkiáltáson kívül más választ nem kapott.
Sigimer a fejét rázta.
– Nincs parancs! Parancs nélkül tilos a bemenet!
– Megmondhatja legalább Schultze úrnak, hogy itt vagyok, és találkozni óhajtok vele?
– Schultze úr nincs itt, Schultze úr elment! - válaszolt az óriás, árnyalatnyi sajnálkozással a hangjában.
– Hova ment? Mikor jön vissza?
– Nem tudom! Az őrszabályzat nem változott: Parancs nélkül nincs bemenet!
Ennél a pár szaggatott mondatnál többet Marcel nem tudott kiszedni Sigimerből. Minden kérdésre állati csökönyösséggel ugyanezt felelte. Octave végül kifogyott a türelemből.
– Minek engedélyt kérni a belépésre? Nem szorulunk rá, gyerünk!
És nekivetette vállát az ajtónak, be akarta nyomni. De a lánc ellenállt, és az övénél erősebb taszításra hamarosan bezárult az ajtó, két reteszét bent előretolták.
– Biztosan többen vannak a palánk mögött! - kiáltott Octave, mert restellte, hogy alulmaradt.
Bekukucskált a fúróval csinált lyukon, és meglepődve felkiáltott:
– Egy második óriás!
– Arminius? - szólt Marcel. Ő is benézett a lyukon. - Persze, Arminius, Sigimer kollégája!
Hirtelen fölkapta a fejét, mert valahonnan a magasból egy másik hang szólalt meg:
– Wer da?
Ezúttal Arminius volt.
Az óriás létrára állhatott, mert a feje kihajolt a fal pereme fölött.
– Nagyon jól tudja, Arminius, hogy ki vagyok! Kinyitja az ajtót, vagy nem?
Ebben a pillanatban puskacső tűnt fel a fal peremén. A puska eldördült, a golyó Octave kalapját súrolta.
– Nesztek, itt a válasz! - kiáltott fel Marcel, azzal a dinamitpatront az ajtó alá dugta és fölrobbantotta.
Az így támadt résen át Marcel és Octave, markukban karabélyt, foguk közt tőrt szorítva, berontottak a parkba.
A robbanástól megrepedezett falhoz még oda volt támasztva a létra, a létra alján vérfoltok vöröslöttek. De sem Arminius, sem Sigimer nem volt ott, hogy elállja az utat.
Teljes virágzó pompájában tárult elébük a park. Octave álmélkodva nézett körül.
– Gyönyörű... - mondta, - de vigyázz!... Fejlődjünk csatárláncba! Ezek a káposztafalók megbújhattak a bokrok mögött!
Különváltak, és fától fáig, akadálytól akadályig lopakodtak előre, az egyéni harcászat elemi szabályai szerint.
Az óvatosság helyénvaló volt. Még száz lépést sem tettek, mikor megint puskalövés dörrent.
A golyó lepörkölte egy fa kérgét, amely mögül egy pillanattal előbb ugrott el Marcel.
– Fele se tréfa!... Feküdj!... - vezényelt fojtott hangon Octave.
Hasra vágódott, és térden-könyökön kúszott addig a tüskés élősövényig, amely a Bika-torony előtti térséget kerítette be. Marcelt, aki nem követte elég fürgén Octave példáját, majdnem eltalálta a harmadik golyó, s még épp idejében vetette magát a földre egy pálmatörzs mögött, hogy elkerülje a negyediket.
– Szerencsére ezek a barmok úgy céloznak, mint egy ma született regruta - szólt Octave a pajtásának, akitől vagy harminc lépés választotta el.
– Csitt! - figyelmeztette Marcel szóval és szemmel. - Látod azt a füstöt ott abban a félemeleti ablakban?... Ott lapulnak a betyárok! De majd én kibabrálok velük!
Szempillantás alatt jó hosszú karót nyesett a bokor mögött. Aztán levette zubbonyát, ráakasztotta a botra, tetejébe nyomta a kalapját, egészen jóképű madárijesztőt fabrikált. Odaplántálta a maga helyére úgy, hogy a bokor mögül kilátszódjék a kalap meg a két kabátujj. Aztán Octave-hoz kúszott, és a fülébe súgta:
– Mulattasd őket addig, lődd az ablakot, hol a te helyedről, hol az enyémről! Én majd hátba kapom őket.
És Octave-ot otthagyva, hadd lövöldözzön kedvére, Marcel óvatosan továbbkúszott a tisztást körülkerítő bozótban. Negyedóra telt el, azalatt vagy húsz golyót váltott a két ellenfél eredménytelenül.
Marcel zubbonyát és kalapját a szó szoros értelmében szitává lőtték, de neki magának kutya baja sem lett. A félemeleti ablak zsalugáterét viszont Octave karabélya ripityává szaggatta. Egyszerre megszűnt a tüzelés, és Octave tisztán hallott egy fojtott kiáltást:
– Ide hozzám!... Fogom a gazembert!
Fél percbe sem tellett, amíg Octave kiugrott fedezékéből, átszaladt a tisztáson, és nyíltan megrohamozta az ablakot. Egy pillanat múlva bent volt a szalonban.
A szőnyegen egymásba csimpaszkodva, mint két kígyó, elkeseredetten birkózott Marcel és Sigimer. Az óriást annyira meglepte ellenfele támadása - Marcel ugyanis észrevétlenül nyitott ki egy belső ajtót -, hogy hirtelenében nem tudta fegyverét használni. De herkulesi ereje félelmetes ellenféllé tette, és noha egyelőre ő volt alul, nem adta fel a reményt, hogy fölülkerekedhet. Marcel kemény elszántsággal, párduchajlékonysággal birkózott.
A küzdelem okvetlenül egyik vagy másik fél halálával végződött volna, ha Octave épp jókor közbe nem lép. Két karjánál fogva megragadta és gúzsba kötötte a lefegyverzett óriást, úgy, hogy moccanni sem bírt.
– Hol a másik? - kérdezte Octave.
Marcel a szoba másik végébe mutatott. Egy pamlagon vérző testtel feküdt Arminius.
– Golyót kapott? - kérdezte Octave.
– Igen - felelte Marcel.
Aztán odalépett Arminiushoz.
– Meghalt! - mondta.
– Úgy kell a bitangnak! - kiáltott fel Octave.
– Mi maradtunk felül! - felelte Marcel. - Most komoly látogatás van soron. Gyerünk Schultze úr szobájába!
A szalonból, ahol az ostrom végső jelenete az imént lezajlott, a két fiatalember végigment a szobasoron, mely az acélkirály titkos szentélyébe vezetett.
Octave csak ámult-bámult a tündöklő pompa láttán.
Marcel mosolyogva nyitogatta előtte a közbülső ajtókat, egészen a zöld és aranytapétás szalonig.
El volt rá készülve, hogy ott valami újat talál, de arra a látványra, amely fogadta, éppenséggel nem. Mintha kirabolták volna a New York-i vagy a párizsi főpostát, és az egész zsákmányt idedobták volna. Levelek és lepecsételt csomagok hevertek tömegestül szanaszét az íróasztalon, a bútorokon, a szőnyegen. Bokáig lehetett gázolni ebben az áradatban. Együtt volt itt kusza halmazokban Schultze úr egész levelezése, ahogy nap nap után összegyűlt a kinti postaszekrényben, s ahogy Arminius és Sigimer hűségesen behordta a gazda dolgozószobájába. Mennyi kérdezősködést, mennyi szenvedést, mennyi aggódó várakozást, nyomorúságot és könnyhullatást rejtettek ezek a Schultze úrnak címzett küldemények! Bizonyára számos milliót is papírpénzben, csekkek, mindenféle utalványok és részvények formájában!... Itt aludt az egész mindenség renyhe mozdulatlanságban, mert távol volt az egyetlen kéz, amelynek joga lett volna föltépni a gyenge, de sérthetetlen borítékokat.
– Most meg kell keresnünk a laboratórium titkos ajtaját - szólt Marcel.
Nekilátott, hogy leszedje a könyveket a könyvespolcokról. Hiába. Nem sikerült megtalálni az álcázott átjárót, amelyen egy nap Schultze társaságában kijutott a szobából. Hiába mozgatta meg egytől egyig a falburkolat deszkatábláit a kandalló mellől elvett piszkavas segítségével! Hiába kopogtatta végig a falat, hátha üres kongást hall! Hamarosan rájött: Schultze úr nyilván nyugtalan lett amiatt, hogy már nem egyedül övé az ajtó titka, azért eltüntette.
De akkor szükségképpen létesített helyette másikat.
– Vajon hol? - tűnődött Marcel. - Csak itt lehet a kijárat, mert hiszen Arminius és Sigimer ide hordták a leveleket. Eszerint Schultze úr eltávozásom óta is ebben a szobában tartózkodott napközben. Eléggé ismerem a szokásait, tudom, hogy amikor befalaztatta a régi ajtót, kíváncsi tekintetektől védve a keze ügyében akarta tudni az újat is!... Nincs valami csapóajtó a szőnyeg alatt?
A szőnyegen vágásnak vagy hasításnak nyoma sem volt. Ennek ellenére kiszedték belőle a rögzítőszögeket, és felgöngyölítették. Egyenként szemügyre vették a parkettákat, sehol semmi gyanús.
– Honnan veszed, hogy az ajtó ebből a szobából nyílik? - kérdezte Octave.
– A nyakamat teszem rá! - válaszolta Marcel.
– Akkor nem marad más hátra, át kell kutatnom a mennyezetet - szólt Octave, és felállt egy székre.
Az volt a szándéka, hogy felkapaszkodik a csillárra, és puskatussal kitapogatja a középső plafonrózsát.
De alighogy ráfüggeszkedett, óriási meglepetésére az aranyozott csillár vele együtt kezdett lefelé süllyedni. A mennyezet egy darabon lebillent, és ásító nyílást hagyott szabadon, ahonnét könnyű acélhágcsó ereszkedett önműködően a padlóig. S szinte hívogatott: tessék fölsétálni!
– Megvan! Gyerünk! - szólt nyugodtan Marcel, és rögtön elindult fölfelé a hágcsón. Octave nyomon követte.