Belzingen városka Berlintől nem egészen húsz mértföldnyire, Hagelberg falu mellett létezik, a hol a francziák 1813-ban megmérkőztek a porosz Landwehrrel. A városka eléggé csinosan fekszik a Flameng tövében. Kereskedelme lovakra, szarvasmarhára, lenre, lóherére és gabonára terjed ki.

Délelőtti tíz óra tájban érkeztünk meg a városba a nénémmel. Nehány percz mulva megálltunk egy szerény, de nagyon tiszta és csinos ház előtt. Ez volt a Kellerné asszonyság háza.

Az ember azt hihette volna, hogy Németalföldön van. A parasztok hosszú kékes kabátot és skarlátvörös mellényt viseltek, a melynek magas és kemény galléra jól megvédelmezhette volna őket a kardcsapásoktól. Az asszonyok dupla sőt háromszoros szoknyájukkal és fehér leffentyűs fejkötőikkel apáczákhoz hasonlítottak volna, tarka övük és fekete bársony derékfüzőjük nélkül, a melyeknek semmiféle apáczás kinézése sincs. Legalább így vettem észre útközben.

Könnyen elképzelhető, milyen fogadtatásban részesültem! Mert hát nem voltam-e az Irma tulajdon testvéröcscse? Azonnal láttam, hogy a néném állása a családban nem csekélyebb, mint a milyennek mondta. Kellerné asszonyság nyájas mosolylyal, János úr két szivélyes kézszorítással tisztelt meg. Elgondolható, hogy ebben franczia voltomnak is lehetett jókora része.

– Delpierre úr, - mondá Keller János, - anyámmal együtt számolunk rá, hogy ön itt fogja tölteni egész szabadságidejét. Nehány hetet okvetetlenül kell áldoznia a nénjének, hiszen már tizenhárom év óta nem látták egymást.

– Szívesen áldozom a nénémnek, Kellerné asszonyságnak és önnek, János úr, - viszonzám. - Nem feledtem el, mennyi jót tett az ön családja az enyimmel. Irmára nézve a legnagyobb szerencse volt, hogy őt magukhoz fogadták.

Megvallom, hogy ezt a kis bókot előre kieszeltem, nehogy nagyon ostobának látszassam mindjárt a belépésemkor. De ugyan felesleges volt. Ilyen derék emberekkel szemben elég, ha az ember azt bocsátja ki a száján, a mi a szívén fekszik.

Mikor Kellerné asszonyságra tekintettem, feltaláltam arczán leánykori vonásait, a melyek emlékezetemben bevésve maradtak. Úgy látszott, mintha szépsége az évek multával nem változott volna. Arczának komolysága már fiatal éveiben is feltünt és körülbelől olyannak láttam viszont, a milyen akkor volt. Fekete haja ugyan helylyel-közzel megfehéredett, de szemei semmit se vesztettek hajdani élénkségükből. Még égett bennük a tűz, daczára a könyeknek, a melyek a férje halála óta oly sokszor áztatták. Magatartása nyugodt volt. Tudott hallgatni, nem tartozván azon nők közé, a kik fecsegnek mint a szarka, vagy zsonganak, mint a méhkas. És megvallom őszintén, az ilyen asszonyokat nem igen szeretem. Érezni lehetett, hogy nagyon okos asszony volt, a ki meg tudja fontolni, mit beszél és cselekszik és a ki jól érti minden dolgát.

Ezenfelül, a mint csakhamar tapasztaltam, a házi tűzhelye mellől csak nagy ritkán távozott. Nem barátkozott a szomszédokkal. Kerülte az ismeretségeket. Jól érezte magát otthon. Ez az, a mi nekem egy asszonyban tetszik. Nem sokat tartok azokról, a kik, mint a muzsikusok, sehol sem érzik magukat jobban, mint a házukon kivül.

Az is nagy örömöt szerzett nekem, hogy Kellerné asszonyság, noha nem vetette meg a német szokásokat, még is megtartott némelyeket picardiai szokásaink közül. Így a háza belseje egészen a saint-sauflieui házakéra emlékeztetett. A butorok elhelyezéséről, a belső szolgálatról, az ételek elkészítési módjáról itélve, az ember azt hitte volna, hogy otthon van. Ezt jól megjegyeztem magamnak emlékezetemben.

János úr akkoriban huszonnégy éves volt. Termete meghaladta a középmagasságot, haja és bajusza barna, a szeme pedig oly sötét volt, hogy szinte feketének látszott. Ha németnek született is, semmi se volt benne abból a németes merevségből, a mely egyenes ellentétben állt volna kellemes, hajlékony mozdulataival. Nyilt, őszinte, rokonszenves természete nagy vonzóerőt gyakorolt. Jelentékenyen hasonlított az anyjához. Természeténél fogva komoly volt mint ez, de előzékenysége és szolgálatkészsége mindjárt megnyerte az ember szívét. Nekem legalább a legelső pillanattól fogva megtetszett. Ha valaha szüksége lesz egy hű emberre, azt fel fogja találni Delpierre Natalisban.

Hozzá teszem még, hogy a nyelvünket úgy beszélte, mintha az én hazámban született volna. Hát a német nyelvet beszélte-e? Kétségkivül, és pedig nagyon jól. De valóban, a ki francziául hallotta beszélni, méltán intézhette volna hozzá ezt a kérdést, a melyet nem tudom már melyik porosz királynéhoz intéztek, a ki rendesen csak francziául beszélt. János úr ezenkivül élénken érdeklődött a Francziaországot illető dolgok iránt. Szerette, felkereste és segélyezte földijeinket. Igyekezett értesülni a hírekről, a melyek Francziaországból érkeztek és azokról szeretett legjobban beszélni.

Különben is az üzletemberek és kereskedők osztályához tartozván, sokat kellett szenvednie a hivatalnokok és a katonák fenhéjázása miatt, a mint szenvednie kell minden fiatal embernek, a ki kereskedő vagy üzletember lévén, nem áll közvetlen összeköttetésben a kormánynyal.

Milyen kár, hogy Keller János nem egészen, hanem csak félig volt franczia! Már hiába! én úgy beszélek, a mint gondolkozom s a mint a szívem sugalja, minden okoskodás nélkül. Ha a németeket nem szeretem, az onnét van, mert közelről láttam őket, mialatt a határszéleken feküdtem helyőrségen. A magasabb osztályokban gőgjük még akkor is elárulja magát, mikor udvariasak. Nem tagadom, hogy vannak jó tulajdonságaik, de ezek is különböznek a francziákéitól. És ez a kirándulásom Németországba nem változtatta meg a véleményemet felőlük.

János úr, a ki az atyja halálakor a göttingeni egyetemen tanult, kénytelen volt haza jönni és átvenni az üzletet. Kellerné asszonyság értelmes, tevékeny, szorgalmas segédet talált benne. De képességei itt még nem értek véget. A kereskedelmi dolgoktól eltekintve is, nagyon képzett ember volt, mint a néném mondta, mert én magam nem lettem volna képes ezt megitélni. Szerette a könyveket. Szerette a zenét. Csinos hangja volt, nem olyan erős, mint az enyém, de kellemesebb. Ha csak a szívemre hallgatnék, nem bírnék kifogyni a dicséretéből. De majd ti is megismerkedtek vele olyan körülmények közt, a mikor nem beszélni vagy énekelni, hanem cselekedni kellett. Nem szabad felednünk, hogy az atyja halála után az üzletek egész súlya rá nehezült. Sokat kellett dolgoznia, mert az ügyek meglehetősen össze voltak bonyolódva. Csak egyetlen czélja volt: tisztázni a helyzetet és felhagyni üzletével. Szerencsétlenségére a per, a melyet az állam ellen folytatott, még mindig nem látszott a végéhez közeledni. Folyvást kellett azt szorgalmaznia és e miatt gyakran volt kénytelen Berlinbe utazni. Ettől függött a Keller család jövője. Utóvégre is az igazság oly világosan az ő részén volt, hogy a pert nem veszthette el, bármily rossz indulattal viseltettek is iránta a birák.

Ezen a napon délben, a közös asztalnál ebédeltünk. Egészen egyedül voltunk és engem már is családtagnak tekintettek. Kellerné asszonyság mellett volt a helyem. Irma néném a szokott helyét foglalta el János úr mellett, a ki velem ült szemközt.

Utazásomról, az útközben felmerült akadályokról és az ország állapotáról beszélgettünk. Tapasztaltam, hogy Kellerné asszonyság és a fia nagyon nyugtalankodott a porosz és osztrák csapatok előnyomulása miatt, a franczia határ felé. Érdekeik hosszú időre veszélyeztetve lettek volna a háború kitörése esetén.

De jobb volt nem beszélni ily szomorú dolgokról az első ebéd felett. János úr más térre is vitte át a beszélgetést és én kerültem sorra.

– Hát az ön hadjáratai, Natalis? - kérdé. - Ön már szagolta a lőporfüstöt Amerikában. Találkozott ön a tengeren túl Lafayette marquisval, a franczia hőssel, a ki vagyonát és életét a függetlenség ügyének szentelte?

– Találkoztam, János úr.

– És látta Washingtont is?

– Oly közelről, mint önt látom, - viszonzám. - Gyönyörű ember, nagy lábakkal, nagy kezekkel, valóságos óriás.

Nyilván e tulajdonságok leptek meg leginkább az amerikai tábornoknál.

Aztán el kellett beszélnem mindazt, a mit a yorktowni csatáról tudtam és hogy miképen verte meg derekasan Rochembeau gróf Cornwallis lordot.

– És Francziaországba való visszaérkezése óta nem vett részt több hadjáratban? - kérdé János úr.

– Egyszer se, - felelém. - A Royal Picardie egyik helyőrségről a másikra ment. Nagyon el voltunk foglalva...

– Elhiszem, Natalis, sőt annyira el voltak foglalva, hogy soha se maradt ideje életjelt adni magáról, és egy sort irni a nénjének.

Itt akaratom ellenére elpirultam. Irma is kissé kényelmetlenül látszott magát érezni. Végre elszántam magamat. Hiszen utóvégre se volt benne semmi szégyenletes.

– János úr, - felelém, - ha a nénémnek nem irtam, az onnét van, hogy mikor a sor az irásra kerülne, akkor mind a két karomra béna vagyok.

– Ön nem tud irni, Natalis? - kiáltá János úr.

– Fájdalom, nem!

– Sem olvasni?

– Azt se! Gyermekkoromban, feltéve, hogy a szüleimnek lett volna nehány garas elkölteni való pénzük a taníttatásomra, nem volt iskolamesterünk sem Grattepancheban sem a környékén. Azóta mindig a tarisznya volt a hátamon és a puska a vállamon, és két állomás közt az embernek alig van ideje tanulni. Így történt, hogy egy őrmester harminczegy éves korában nem tud sem irni, sem olvasni.

– Nos hát, majd mi megtanítjuk önt, Natalis, - mondá Kellerné asszonyság.

– Ön, asszonyom?...

– Úgy van, - mondá János úr, - ezt az anyámmal együtt magunkra vállaljuk. Önnek két havi szabadságideje van, ugyebár?

– Annyi.

– És azt itt szándékozik tölteni?

– Ha nem leszek terhükre.

– Terhünkre? - viszonzá Kellerné asszonyság; - ön, - az Irma bátyja!...

– Oh! asszonyom, - mondá a néném, - Natalisnak többé nem fognak ilyen gondolatai támadni, ha önöket jobban megismeri.

– Tekintse úgy, mintha otthon volna, - tevé utána János úr.

– Otthon!... Megálljunk csak, Keller úr!...

Nekem soha se volt otthonom.

Nos hát, ha jobban tetszik, a nénjénél. Ismétlem, maradjon nálunk minél tovább. Vállalkozom, hogy két hónapi szabadságideje alatt megtanítom önt olvasni. Az irás majd megjön magától.

Nem tudtam, hogyan köszönjem meg ezt a sok szívességet.

– De, János úr, - mondám, - az ön egész ideje el van foglalva.

– Két óra reggel, két óra este éppen elég lesz. Napközben ön el fog készülni a feladataival.

– Én segítségedre leszek, - mondá Irma, - mert én is értek valamennyire az olvasáshoz és az iráshoz.

– Elhiszem azt, - mondá János úr; - hiszen ő volt az anyám legjobb tanítványa.

Mit felelhettem volna ily nyájas ajánlatra?

– Ám legyen, elfogadom, János úr, elfogadom, Kellerné asszonyság és ha nem tudom jól a leczkémet, állítsanak kuczkóba.

– Lássa, kedves Natalis, - folytatá János úr. - Az olvasás és irás szükséges az embernek. Gondolja csak el, mennyi mindenfélét nem tudhatnak azok a szegény emberek, a kik nem tanulták meg az olvasás mesterségét! Mily sötétség uralkodik az agyvelejükben! Milyen üresség az értelmükben! Éppen olyan nagy szerencsétlenség ez, mintha valamelyik tagjuk hiányoznék. És aztán előléptetésre is számolhatna. Ön most őrmester, ez nagyon szép, de hogyan emelkedhetnék magasabbra? Hogyan lehetne hadnagygyá, századossá, ezredessé? Ott maradna, ahol most van, pedig nem lehet megengedni, hogy a tudatlanság megakaszthassa önt a pályáján.

– Nem a tudatlanság akasztana meg, János úr, - viszonzám, - hanem a katonai törvény. Mink alacsony származásúak, nem vihetjük magasabbra a századosi rangnál.

– Lehetséges, hogy ma még így van, Natalis. De a 89-iki forradalom kikiáltotta Francziaországon az egyenlőséget és meg fogja szüntetni a régi előitéleteket. Önöknél most mindenki egyenlő. Legyen tehát ön egyenlő azokkal, a kik ismeretekkel bírnak, hogy eljuthasson odáig, a hova az ismeretek eljuttathatják az embert. Egyenlőség! Ezt a szót még nem ismerik Németországon! Nos hát megállapodtunk?

Megállapodtunk, János úr.

– Helyes! Még ma a munkához látunk és nyolcz nap mulva ön ismerni fogja az abc legutolsó betűjét is. Az ebédnek vége. Menjünk sétálni. Hazaérkezésünk után előveszszük az olvasókönyvet!

Így történt az, hogy elkezdtem olvasni tanulni a Keller háznál.

Lehetséges-e derekabb embereket találni?