A helyzet igen komoly volt. És mennyivel komolyabbá lesz, ha nem pótolhatjuk elveszett lovainkat és a thüringiai erdőben hátrahagyott hintót!

Mindenekelőtt éjjeli szállást kellett találnunk. A későbbi teendőkről majd azután fogunk tanácskozni.

Nagy zavarban voltam. Még csak egy kunyhó se látszott sehol. Nem tudtam mit tegyek, míg végre jobbról az erdő szélén egy viskófélét pillantottam meg.

E viskó két oldalról és elülről úgy szólván nyitva volt. Szuette deszkafalain szabadon befújhatott a szél és bezuhoghatott a zápor. Azonban teteje legalább mégis volt.

A tegnapi vihar annyira megtisztította az égboltozatot, hogy egész nap nem esett az eső. Szerencsétlenségre este felé nyugaton megint sűrű felhők mutatkoztak, alattuk pedig olyan vizenyős felhők képződtek, a melyek szinte a földön látszottak tova mászni. Szerencsésnek éreztem magamat, hogy most, mikor már hintónk nem volt, e viskóra bukkantunk, bármily nyomoruságos volt is.

Lauranay urat nagyon leverte balesetünk, főleg az unokája miatt. Hosszú út választott el bennünket a franczia határszéltől. Hogyan tehessük meg ezt az útat a kitűzött időben, ha kénytelenek leszünk gyalogolni? Mindezt meg kellett beszélnünk. De volt ennél sürgősebb teendőnk is.

Úgy látszott, hogy a viskó a legutóbbi időkben el volt hagyatva. A padlót megszáradt fű borította. Kétségkivül ide szoktak menekülni a pásztorok, a kik nyájaikat a thüringiai hegyláncz legutolsó lejtőin legeltették. A lejtő tövében a szászországi síkság terült el a Fulda felé a felső rajnai tartomány területén keresztül.

A lenyugvó nap rézsutos sugaraitól megvilágítva, a síkság a nyugati láthatáron némi csekély hullámzásokat mutatott, a melyek közt azonban az út semmi esetre se lehetett oly keserves, mint az volt, a melyen Gothától fogva idáig eljutottunk.

A mint az éjjel közelgett, a néném segítségével előszedtem élelmiszereinket. Lauranay úr és kisasszony, kétségkívül nagyon el lévén fáradva az egész napi gyaloglástól, alig nyultak hozzájuk. Irmának se volt étvágya. A fáradság legyőzte az éhséget.

– Rosszul cselekesznek! - mondám. - Előbb enni, aztán pihenni, ez a katona-regula. Nagy szükségünk lesz a lábainkra. Önnek okvetlenül vacsorálnia kell, Mártha kisasszony.

– Ha akarnám se tehetném, Natalis... De holnap reggel, mielőtt útnak indulnánk, meg fogom kisérleni valamit enni.

– Ezzel nem pótolja, a mit ma elmulaszt.

– Igaz, de ne féljen! Nem fogom késleltetni az útunkat.

Legélénkebb rábeszélésemnek se volt foganatja, noha jó példával mentem elől és mohón falatoztam. El voltam határozva, hogy négy emberre való erőt gyűjtök, mintha másnap négy ember munkája várt volna rám.

A kunyhótól nehány lépésnyire kristálytiszta patak folyt, a mely egy keskeny vízmosásban tűnt el. Nehány csöpp ebből a vízből, égetett borral vegyítve, üdítő italt nyújtott.

Mártha kisasszony ivott belőle két vagy három kortyot. Lauranay úr és a néném követték a példáját. És jól érezték magukat mellette.

Aztán mind a hárman leheveredtek a viskóban és nem sokára elaludtak.

Én is megigértem, hogy aludni fogok, de el voltam szánva, hogy nem teszem. Azért igértem meg, mert különben Lauranay úr is virrasztani akart volna velem együtt és semmi szüksége se volt erre a felesleges fáradságra.

Fel s alá jártam tehát, mint egy őr, a mi egy katonára nézve egészen nem volt újság. Óvatosságból övembe dugtam a két pisztolyt, a melyet magamhoz vettem a hintóból, azt gondolván, hogy talán nem lesznek feleslegesek.

Erősen fel is tettem magamban, hogy ellent fogok állni az álomnak, noha a szempilláimat nagyon nehezeknek éreztem. Néha, mikor a lábaim már nagyon elzsibbadtak, leheveredtem a kunyhó mellé, de a szemem és a fülem folyvást nyitva volt.

Nagy sötétség uralkodott, jóllehet az alant járó párák lassankint felemelkedtek a magasabb rétegekbe. Egyetlen hasadás se volt a sűrű fátyolon, sehol se ragyogott egyetlen csillag se. A hold csaknem egyszerre nyugodott le a nappal. Sehol se látszott fény az egész térségen.

Mindazonáltal a láthatárt nem lepte köd. Ha akár az erdő mélyében, akár a síkságon valahol tüzet gyújtottak volna, bizonyára meg kellett volna látnom egy mértföldnyi távolból is.

Nem! sötét volt minden, elől, a lapály felé és hátul a sűrű erdőben, a mely rézsut nyult alá a szomszédos hegygerinczről és a viskó sarkánál szűnt meg.

Különben épp oly mély csönd, mint mély sötétség uralkodott. A legcsekélyebb szellő se háborgatta a légkör nyugalmát, a mint ezt gyakran tapasztaljuk tikkasztó időben, mikor a vihar még csak villogásban se nyilatkozik.

De mégis! Hallható volt valami és ez a valami nem volt egyéb fütyölésnél, a mely a Royal Picardie ezred trombitajeleit utánozta. Az olvasó már kitalálta, hogy Delpierre Natalison erőt vett a rossz szokás. Nem fütyült kivüle senki más ebben az órában, mikor a madarak a nyár- és tölgyfák lombjai alatt aludtak.

Fütyörészve a multra gondoltam. Felmerült emlékezetemben mindaz, a mi Belzingenbe való megérkezésem óta történt: a menyegző, a melyet abban a pillanatban halasztottak el, mikor véghez kellett volna mennie; a meghiusult párbaj Grawert Ferenczczel; János úr besoroztatása; a mi kiutasíttatásunk a német területről. Szinte előre láttam a jövő fenyegető viszontagságait: Keller János, a kinek fejére dijat tűztek ki, szökésben volt egy nehéz golyóval a lábán - a halálos itélet súlyos golyójával...

És ha felfedezték volna őt, ha nyomorult emberek kiszolgáltatták volna, az ezer forintnyi jutalomért!... Nem! ezt nem voltam képes elhinni! János úr, bátor és elszánt ember lévén, nem tartozott azok közé, a kik elfogatják és eladatják magukat.

Mialatt e dolgok felett elgondolkoztam, éreztem, hogy a szempilláim akaratom ellenére lecsukódtak. Felegyenesedtem, nehogy az álom erőt vegyen rajtam. Szinte sajnáltam, hogy ez éjjel a természet oly nyugodt és a sötétség oly sűrű volt. Nem hallatszott semmi nesz, nem látszott sem a földön, sem az égen semmiféle világosság, a melyre a figyelmemet irányozhattam volna. Az akaraterőmet folyvást meg kellett feszítenem, hogy le ne engedjem magam győzetni a fáradság által.

E közben az idő mult. Vajjon hány óra lehetett? Elmult-e már éjfél? Meglehet, mert az éjszakák még rövidek ebben az évszakban. Nézegettem is, hogy nem pillantok-e meg az égen némi szürkülést, kelet felé, a legvégső hegyek taraja fölött. Nem; még semmi se jelezte a hajnal közeledését.

Ekkor eszembe jutott, hogy napközben Lauranay urral megtekintvén a földabroszt, arra az eredményre jutottunk, hogy a legvégső nevezetes város, a melyen át kell mennünk, Tann lesz, a Hessen-Nassau tartomány kasseli kerületében. Itt bizonyára módot találunk pótolni a hintót. Bármilyen szekér jó lesz, hogy eljuthassunk rajta Francziaországba. Mindazonáltal még messze vagyunk Tanntól és éppen az út hosszúsága felett tűnődtem javában, mikor egyszerre megrezzentem.

Felugrottam és hallgatóztam. Úgy rémlett előttem, mintha a távolban lövést hallottam volna. Mi lehetett ez?

Csaknem közvetlenül utána második dördülés hallatszott. Nem lehetett többé semmi kétség, puska- vagy pisztolylövés volt. Sőt mintha gyorsan felvillanó fényt is láttam volna a kunyhó mögött levő sűrűségben.

Abban a helyzetben, a melyben mi voltunk a csaknem teljesen elhagyatott vidéken, mindentől lehetett félni. Ha egy csapat elmaradozott katona vagy martalócz vonul el erre, könnyen felfedezhet bennünket. És ha nem is volnának hatnál többen, hogyan védelmezhetnők magunkat?

Egy óranegyed mult el. Nem akartam felkelteni Lauranay urat. Lehetséges volt, hogy valamely vadász lesett vadkanra vagy őzre. A felvillanó világosság után itélve, az ismeretlen mintegy fél kilométernyire lehetett tőlünk.

Mozdulatlanul álltam és néztem azon irány felé. Semmi neszt se hallván többé, kezdtem megnyugodni és tűnődni a felett, vajjon nem a szemem és a fülem káprázott-e. Némelykor az ember azt hiszi, hogy ébren van, pedig alszik, s a mit valóságnak tart, csupán egy álom mulékony benyomása.

El lévén határozva küzdeni az álom ellen, fel s alá sétáltam, tudtomon kivül a legharsogóbb trombitajeleket fütyörésztem. Sőt elmentem az erdő sarkára a viskó mögött és mintegy száz lépésnyire előrehatoltam a fák alatt.

Nem sokára úgy rémlett előttem, mintha valamit mozogni hallanék a sűrűségben. Lehetséges, hogy róka vagy farkas volt. Felhuztam a pisztolyom sárkányát, hogy megtámadtatás esetén mindenre készen álljak. És oly hatalmas a szokás ereje, hogy a mint később megtudtam, még ebben a pillanatban is fütyültem, noha ez által jelenlétemet könnyen elárulhattam volna.

Egyszerre úgy véltem, hogy egy árnyékot láttam eltűnni. A pisztolyomat találomra elsütöttem. De ebben a pillanatban egy ember egyenesedett fel előttem...

A lövés felvillanó fényénél ráismertem: Keller János volt.