E pillanattól fogva a két család helyzetében bizonyos megkönnyebbülés állt be. A bizonytalanságnak vége szakadt. János úr és Mártha kisasszony helyzete olyan volt, mint a házastársaké, a kik kénytelenek egymástól elválni bizonyos időre. Az út legveszélyesebb részét, a határszélig, az előnyomuló csapatok közepette együtt fogják megtenni. Aztán elválnak egymástól a háború végeig. Akkor még senki se sejthette, hogy ez csak a kezdete lesz egy hosszú küzdelemnek egész Európa ellen, egy háborúnak, a melyet a császárság évek során át dicsően fog végigküzdeni, de a mely mégis a Francziaország ellen szövetkezett hatalmak javára fog eldőlni.

A mi engem illet, én is végre visszatérhettem az ezredemhez és azt reméltem, hogy Delpierre Natalis idejekorán fog megérkezni és már az állomásán lesz, mikor az első lövés eldördül Poroszország és Ausztria katonái ellen.

Az úti előkészületeket czélszerű volt lehetőleg titokban tartani. Veszélyes lett volna felkölteni a figyelmet, főleg a rendőrügynökök figyelmét. Jobb volt elhagyni Belzingent úgy, hogy senki se tudjon róla.

Remélem, hogy semmiféle akadály se fogja utunkat állni, de a vendégem nélkül csináltam a számadást. Csak úgy szójárásképen mondom, hogy a vendégem nélkül, mert drága pénzért sem adtam volna neki éjjeli szállást, Grawert Ferencz hadnagyról lévén szó.

Fennebb említettem, hogy daczára a titoktartásnak, mégis híre kelt a városban Keller János úr és Lauranay Mártha kisasszony házasságának. Mindazonáltal azt nem tudták, hogy az egybekelés a mult este későbbre halasztatott.

Ennélfogva a hadnagynak azt kellett hinnie, hogy a menyegző legközelebb megtörténik és félni lehetett attól, hogy megvalósítja a fenyegetéseit.

Grawert Ferencznek nem volt egyéb módja, ezt a házasságot megakadályozni vagy késleltetni, mint János urat párbajra kihívatni, megverekedni vele, megsebesíteni vagy megölni.

De oly heves lesz-e a gyülölsége, hogy elfeledtesse vele állását, születését annyira, hogy lealázza magát és megverekedjék Keller úrral?

Nos hát, a felől nyugodt lehetett, ha a dolog idáig jut, lesz a ki szembe áll vele. Csakhogy a mi mostani körülményeink közt, abban a pillanatban, mikor a porosz területet el akartuk hagyni, méltán lehetett félni egy párbaj következményeitől. Aggódtam is nagyon e miatt. Azt beszélték, hogy valamely erőszakosságra vetemedik.

Milyen szerencsétlenség volt, hogy az ezred még nem kapott indulási parancsot! Az ezredes és a fia már messze volnának. Koblentz vagy Magdeburg felé. Én is nyugodtabb lettem volna, meg a néném is, a ki szintén aggódott. Napjában tizszer is elmentem a kaszárnya felé, hogy lássam, nem történnek-e készülődések. A legcsekélyebb jel is a szemembe szökött volna. De mindeddig semmi se vallott arra, hogy rövid idő alatt el fognak indulni.

Így volt 29-én és 30-án is. Nagyon boldognak éreztem magamat arra a gondolatra, hogy már csak huszonnégy órát fogunk a határ innenső részén tölteni.

Említettem, hogy mindnyájan együtt szándékoztunk utazni. Azonban a gyanú elkerülése végett elhatároztatott, hogy Kellerné asszonyság és fia nem fognak velünk egyszerre elindulni, hanem nehány mértfölddel Belzingenen túl csatlakoznak hozzánk. A porosz tartományokon túl kevesebb okunk lesz Kalkreuth és ügynökeinek üzelmeitől tartani.

E napon a hadnagy több ízben haladt el Kellerné asszonyság háza előtt. Sőt egyszer meg is állt, mintha be akart volna lépni, hogy személyesen igazítsa el a dolgát. A nélkül, hogy sejtette volna, az ablakredőnyökön keresztül láttam görcsösen összeszorított fogait és ökleinek összecsukódását és kinyilását, szóval a legnagyobb fokú harag minden jelét tapasztaltam nála. Egy cseppet se csodálkoztam volna, ha kinyitja az ajtót és kérdezősködik. Szerencsére, János ur, a kinek a szobája ablaka a ház másik oldalára nyilt, mindebből semmit se látott.

De a mit a hadnagy meg nem tett, mások megtették helyette.

Négy óra tájban az ezred egy katonája kereste Keller János urat.

János ur egyedül volt velem otthon és átvette a levelet, a melyet a katona hozott a számára.

Milyen dühös lett, mikor végigolvasta!

A levél lehetőleg szemtelen volt János úr irányában és sértéseket foglalt magában Lauranay úr ellen is. Igen! Grawert hadnagy annyira lealacsonyította magát, hogy még egy ilyen öreg embert is sértegetett! Egyszersmind kétségbe vonta Keller János bátorságát is - hiszen félfranczia létére csak félbátorsága lehetett! Végül azt irta, hogy ha vetélytársa nem gyáva-e, majd megitélhető lesz arról, hogy két bajtársát, a kik estefelé eljönnek hozzá, mily fogadtatásban fogja részesíteni.

Előttem kétségtelen volt, hogy a hadnagy tudta, hogy Lauranay úr elhagyni készül Belzingent és Keller János követni szándékozik őt. Ezt megtudván, a szenvedély erőt vett gőgjén és az elutazást mindenáron meg akarta akadályozni.

Miután a sértés nem csak az ő személyére, de Lauranay úr családjára is vonatkozott, el voltam rá készülve, hogy nem sikerül lecsillapítanom János urat.

– Natalis, - mondá a haragtól reszkető hangon, - nem indulok el, mielőtt ezt az arczátlant meg nem fenyítettem! Nem fogok elindulni ezzel a szégyenfolttal az arczomon. Gyalázat engem így megsérteni mindabban, a mi szent előttem. Meg fogom mutatni unnak a ficzkónak, hogy egy német előtt még egy félfranczia sem hátrál meg.

Csitítani igyekeztem János urat és elősoroltam a hadnagygyal való összeütközése lehető következményeit. Ha megsebesíti őt, oly megtorlásokra lehet elkészülve, a melyek ezer bajt okozhatnak. Ha ellenben ő sebesül meg, hogyan induljunk útnak.

János úr mindezekről hallani sem akart. Voltaképen nem is csodálkoztam rajta. A hadnagy levele túlment minden határon. Nem! ilyen dolgokat nem szabad írni. Ah! milyen elégtétel lett volna rám nézve, ha magamra vállalhatom az egész dolgot! Találkozni ezzel a szemtelen emberrel, kiállani vele kardra vagy pisztolyra vagy akármilyen fegyverre és verekedni addig, míg egyikünk le nem rogyik! És ha ő esnék el, bizony egy tenyérnyi nagyságú kendőre se volna szükségem, hogy megsirassam.

Miután a hadnagy két barátjának látogatása be volt jelentve, várnunk kellett rájuk.

Mindketten megjelentek este nyolcz óra tájban.

Szerencsére Kellerné asszonyság éppen látogatóban volt Lauranay úrnál. Jobb ha nem tudja meg, mi fog történni.

Irma is elment hazulról, még némi utolsó bevásárlások miatt. A dolog tehát köztem és János úr közt marad.

A két hadnagy veleszületett gőgjével lépett fel, a min nem is csodálkoztam. Mindenekelőtt igyekeztek hangsulyozni, hogy mikor egy nemesember, egy tiszt annyira leereszkedik, hogy megverekedjék egy polgári származású egyénnel... De János úr a szavukba vágott és csak annyit mondott, hogy Grawert Ferencz úr rendelkezésére áll, következőleg szükségtelen a levélben foglalt sértéseket új sértegetésekkel megtoldani. A visszavágás kitünő volt.

A tisztek el is határozták alább hagyni hetvenkedéseikkel.

Az egyik megjegyezte, hogy czélszerű volna a párbaj feltételeit azonnal megállapítani, mert a dolog sürgős.

János úr azt felelte, hogy előre is elfogad minden feltételt. Csupán azt követelte, hogy idegen neveket ne keverjenek bele ebbe az ügybe és hogy az egész dolog lehetőleg titokban tartassék. - Ez ellen a két tiszt semmiféle kifogást se tett. De nem is tehetett, miután János úr végre is rájuk bízta a feltételek megállapítását.

Junius 30-ika volt. A párbaj másnap reggeli kilencz órára tűzetett ki, egy kis erdőben balra azon úttól, a mely Belzingenből Magdeburg felé vezet. E tekintetben nem forgott fenn semmiféle nehézség.

A két ellenfél kardra fog megverekedni és pedig az egyik fél végkimerüléseig.

Ez is elfogadtatott. János úr az indítványozott feltételekre csak egy fejbicczentéssel felelt.

Ekkor az egyik tiszt, a henczegési viszketeg felülkerekedvén benne, azt mondta, hogy Keller úr kétségkivül meg fog jelenni a helyszinen a kitűzött órában...

Keller János úr erre azt felelte, hogy ha Grawert úr épp oly kevéssé fog magára váratni mint ő, akkor egy negyed tíz órára vége lehet mindennek.

Erre a két tiszt felkelt, meglehetősen gőgösen köszöntöttek és elhagyták a házat.

– Tud ön a karddal bánni? - kérdém azonnal János úrtól.

– Tudok, Natalis. De most beszéljünk a segédekről. Ön lesz az egyik.

– Rendelkezésére állok és büszke vagyok e kitüntetésre. A mi a másodikat illeti, kétségkivül van önnek Belzingenben olyan jó barátja, a ki nem tagadja meg azt a szolgálatot.

– Inkább Lauranay úrhoz fordulok, a kiben megbízhatom.

– Minden bizonynyal.

– Mindenek felett azt kell elkerülni, hogy az anyám, Mártha és Irma valamit megtudjanak, szükségtelen ujabb nyugtalansággal szaporítani aggodalmaikat.

– Kellerné asszonyság és Irma nemsokára haza fognak térni, János úr és miután holnap reggelig nem hagyják el a házat, lehetetlen, hogy megtudják...

– Erre számolok is Natalis és minthogy nincs vesztegetni való időnk, menjünk Lauranay úrhoz.

– Menjünk, János úr. Az ön becsülete nem is lehetne jobb kezekben.

Kellerné asszonyság és Irma, Lauranay kisasszony kiséretében éppen e pillanatban érkeztek haza. János úr azt mondta az anyjának, hogy körülbelől egy órára el kell távoznunk az előfogatok megrendelése miatt. Egyuttal kérte Kellerné asszonyságot, hogy kisérje haza Mártha kisasszonyt, ha valamivel tovább elmaradnának.

Kellerné asszonyság és Irma semmit se sejtett. Lauranay kisasszony azonban egy nyugtalan pillantást vetett Keller Jánosra.

Tíz percz mulva Lauranay úr házához érkeztünk. Egyedül volt, szabadon beszélhettünk tehát vele.

János elmondott neki mindent. Megmutatta Grawert hadnagy levelét. Lauranay úr reszketett a felháborodástól, mikor elolvasta. Nem! János nem utazhatik el ilyen sértés sulya alatt. Számolhat a készségére.

Lauranay úr is el akart jönni Kellerékhez, unokájáért.

Mindhárman egyszerre indultunk el. Az utczán találkoztunk Kalkreuth ügynökével. Nagyon gyanús pillantást vetett rám. És miután a Keller ház felől jött, előérzetem azt sugta, hogy ez a gazember örül, mert valamely kellemetlenséget szerzett nekünk.

Kellerné asszonyság, Mártha kisasszony és a néném a földszinti kis teremben voltak és nyugtalanoknak látszottak. Talán megtudtak valamit?

– János - mondá Kellerné asszonyság, - ezt a levelet a Kalkreuth, ügynöke hozta számodra.

A levélben a katonai hatóság pecsétje volt látható.

Tartalma így hangzott:

«Az összes porosz származású fiatal emberek, a kik huszonöt éves életkorukat még el nem érték, behivatnak a katonai szolgálattételre. Keller János beosztatik a Belzingenben állomásozó ezredhez, a hol holnap, julius 1-jén délelőtti tizenegy óra előtt jelentkezni tartozik.»