– Ma nyolc óráig várunk az ebéddel, - mondotta Elissane asszony, Désirandelle ur, Désirandellené, a fiuk és valószinüleg az a bizonyos Dardentor ur, együttvéve négy teriték.

– Ugy van, asszonyom, - válaszolt a szobaleány.

– Barátaink nagyon kimerültek lesznek, kivált Désirandellenét nagyon megviselhette az átkelés. Legyen rá gondod, Menucla, hogy a vendégek teljes rendben találják szobáikat, mert nem lehetetlen, hogy mindjárt vissza is vonulnak.

– Értem, asszonyom, minden rendben lesz.

– Hol a lányom?

– Az éléskamrában a gyümölcsöt rakosgatja.

Elissanenének Oránban a régi Várkastély-utcában csinos háza volt. Földszinten és az emeleten bőséges helyiségeik álltak Désirandelleék rendelkezésére. Oránban valóban nem fognak hiányt szenvedni sem termes szobákban, sem gyengéd figyelemben.

Orán, az algiriai tartomány fővárosa, igen szépen fejlődött. Szépséget nemcsak előnyös fekvése, de kivált az a sajátos tarkaság kölcsönöz annak, melyet épületein látni. Minden kort és minden kornak sajátos épület modorát látni nehány jól-rosszul megőrzött példányban. Igy került a többé-kevésbbé ódon, arab, mór épületek közé a legmodernebb palota, ami kedves érdekességgel ruházza fel az utcákat és tereket.

Amilyen egyveleg az épitkezés stilusa, olyan egyveleg a lakosság tipusa. Spanyol, francia, olasz, angol, máltai, arabs, néger, török, zsidó stb. vegyest tarkállik a városban, olyan festői változatosságot kölcsönözve az utca hullámzó népének, hogy az idegen megigézve szemléli a babiloni sokadalmat.

Ebben az érdekes és fontos városban telepedett le Elissane ur, aki tizenöt éven keresztül olyan eredményesen kezelte Perpignanban az üzletet, hogy tizenkétezer frank évi járadékkal Oránba vonulhatott vissza, mely járadék özvegye kezén sem olvadt el.

Elissane asszony, a negyvennégy évével semmi nyomát sem árulta el annak, hogy valaha olyan szép lett volna, mint a lánya. Mint szilárd akaratu nő, aki mindig tudta, hogy mi a célja, aki olyan gondosan méregette szavait, mint hajdan a cukrot, Elissane asszony teremtve volt arra, hogy együtt tartsa csinos vagyonát, sőt példás beosztással, ügyes takarékossággal még félre is tett. Hiányt nem szenvedett semmiben, de azért soha sem szünt meg szeretett gyermeke, leendő örököse számára kuporgatni a garast, kinek leendő tizenkétezer franknyi évjáradéka az Agathokles Désirandelle leendő tizezer franknyi járadékával együtt olyan ércalapot biztositott a szülők által tervezet frigy alá, hogy ennek szolidságához bizonyára semmi kétség sem fér.

Louise, Elissane asszony leánya, már alig-alig emlékezett vissza Agathoklesre. De hát a mamája abban a hitben nevelte fel, hogy egykoron Désirandellené lesz belőle, minek is kellett volna akkor jövendőbelijét ismerni? Ez a fiatal leánynak egészen természetesnek tünt, feltéve, hogy a kiszemelt férjjelölt tetszeni fog neki. De hát miért ne tessék?...

Mikor Louise elkészült a gyümölcsös tálak elrendezésével, ő is a szalonba ment édesanyjához.

– Elkészültél leányom, a gyümölcsös-tálakkal? - kérdé tőle anyja.

– Igen, anyám.

– Kellemetlen, hogy olyan későn ér ide a hajó, majdnem éjjel lesz már... De hat órára meglégy lányom a ruháddal. Öltsd fel a kicsibabos ruhádat, aztán lemegyünk a partra, hátha látni már az „Agathoklest.”

– Talán az „Argoles”-t gondolod, édesanyám, nevetett Louise anyja névcserélgetésén.

– Jól van, jól, - válaszolt az érdemes hölgy, Agathokles, vagy Argoles, az mindegy. Nyugodt lehetsz, hogy a te nevedet nem ejtik ki hibásan...

– Annyira biztos vagy benne, anyám, ingerkedett Louise, hiszen Agathokles nem ismer engem és én őt sem jobban.

– Oh, hát majd adunk mi arra időt, hogy frigyetek előtt megismerkedjetek.

– Az igen helyes lesz!

– Különben meg vagyok győződve, gyermekem, hogy te tetszeni fogsz neki, aztán pedig ő lássa, hogy ő is tessen neked. Désirandelle asszony nem győzi dicsérni öt... Aztán pedig megkötjük a házassági szerződést.

– Amelynek mérlege...

– Természetesen a te javadra billen... Ne feledkezzünk meg egyébként Clovis Dardentor urról sem, aki Désirandelleékat elkiséri, tudod az az örökké vidám perpignani ur, akit Désirandelleék levélben a világ legjobb embere gyanánt mutattak be, és aki őket, a tengeren járatlanokat, ide kiséri. Ez nagyon derék dolog tőle és mi szivesen látjuk őt Louise...

– Teljesen érdem szerint, anyám, még ha ő találná is megkérni a kezemet... De nem, hiszen én Agathoklesné leszek... Agathokles!... csinos név, de nem találod tulságos ósdinak, anyám?...

– Mikor komolyodol már meg, leányom?

Mikor elérkezett az ideje, a ház urnője még egy utolsó pillantást vetett a vendégszobákba, azután leánya karjába füzve a magáét, mindketten a kikötő felé távoztak. Előbb a kikötővel határos, amfiteatrális berendezésü nyilvános kertből vizsgálgatták a láthatárt és gyönyörködtek a gőzösök, vitorlások, csónakok, bárkák tarkaságában. Később azután a kikötő partjára mentek.

Husz perccel később már hallatszott az „Argoles” kürtjele, mely épen akkor fordult be a hullámtörő mögül és kevéssel reá már ki is kötött.

Amint a hidat hajóra tolták, Elissane asszony és Louise azonnal a hajóra sietett. Az előbbi tárt karokkal üdvözölte Désirandellenét, ki végre-valahára a kikötő csendes vizén jól érezte magát, köszöntötte Désirandelle urat és Agathoklest, mig Louise kissé tartózkodóbb volt, amit minden fiatal leány helyeselni fog.

– Nos és én! - méltatlankodott tréfás hangon Dardentor ur, nem ismertük mi is egymást Perpignanban, mélyen tisztelt nagyságos asszonyom? Emlékezem önre és a kis Louisera, aki persze időközben bájos hajadonná serdült... Ejnye no, az öreg Dardentor bátyónak nem jut csókocska?

Ha Patrice ettől az ünnepélyes pillanattól azt remélte, hogy ura példás világfinak fog mutatkozni, nagyon megcsalódott szegény. El is fordult abban a pillanatban, amikor ura ajka Elissane asszony sovány kezére csókot cuppantott.

Louise természetesen nem térhetett ki teljesen a Désirandelleék viharos üdvözlése elől. Dardentor ur pedig, amilyen fesztelenül viselkedett is egyébként, odáig még sem ment, hogy a fiatal leányt is atyailag megölelje, bárha ez ilyen jóindulatu üdvözlésen meg nem sértődött volna.

Agathokles Louise elé lépett, nyakizmainak segitségével fején egyet rántott, aztán némán, amint jött, ismét félreállott.

A fiatal leány nem állhatta, hogy erre a fajankó-viselkedésre szájaszélét megvető módon kissé félre ne huzza, amit Dardentor ur ugyan észre nem vett, de amit Marcel Lornans és Jean Taconnat el nem szalasztott.

– Tyü! - kiáltott fel halk hangon az első, nem hittem volna, hogy ilyen gyönyörü teremtéshez lesz szerencsénk.

– Valóban csinos, leányzó - hagyja helyben a másik.

– És ő legyen ennek az üresfejünek a felesége? - toldotta a szót Marcel Lornans.

– Ő! - felelt Jean Taconnat. Bocsássa meg nékem az ég ura, ha ennek megakadályozásában hütlenné válnék a magam fogadalmához, hogy sohasem nősülök.

Igenis, Jean Taconnat nőtlenségi fogadalmat tett... ő legalább azt állitja magáról. Amolyan könnyelmü ifjukori fogadkozás volt ez is, ami annyit ért, mind a többi, amit nem tartanak meg. Marcel Lornans nem tett ilyes fogadalmat, ő óvatosabb volt, bár egyikökre nézve sem volt fontos kérdés a nősülés, mivel ők nem leánynézőbe jöttek Oránba, hanem, hogy a hetes vadászokhoz álljanak.

Hogy az Argoles-től végkép elbucsuzzunk, itt emlitjük meg, hogy utja Oránig, a lehető legpompásabb volt. Olyan sima volt a tenger, mint az olaj és olyan kevéssé zavarta az utasokat a hullám és ingás, hogy a tengeri betegség miatt eddig koplalni kényszerült utasok jóétvágya is visszatért. Intéztek is olyan rohamot a konyha ellen, amely a stuartot titkos borzalommal töltötte el.

Aki az ebédlői gyönyörökből az oroszlánrészt élvezte, természetesen Eustache Oriental volt, kinek egyre jobban esett minden falat a nápolyi módra készitett pisztrángból és az encimadasból.

Désirandelle ur, aki a nyugalmas utazásközben visszanyerte testi-lelki egyensulyát, nem érzett hajlandóságot arra, hogy a két ifju párisival közelebb megismerkedjék. A két fiatalember teljesen hidegen hagyta őt. Szellemi képességeik ellenére is, melyet azonban ő el nem ismert, ugy volt felőlök meggyőződve, hogy mélyen alatta állanak az ő Agathoklesének. Dardentor ur csak hadd barátkozzék velük és hadd dicsérje csak elmésségüket, mihelyt az Argoles kikötött, ugyis vége szakad mindennek.

Ilyen körülmények között természetesen eszébe sem jutott Désirandelle urnak, hogy a kettőt is bemutassa Elissane asszonynak és leányának. Azonban Clovis Dardentor ur az ő délvidéki pezsgő temperamentumával, ama szokáshoz hiven, hogy mindig az első benyomásnak enged, nem törődve Désirandelle urral, őhelyette mutatta be az ifjakat.

– Marcel Lornans és Jean Taconnat urak - mondá - mindkettő Párisból, akik iránt általunk viszonzott élénk érdeklődést érzek, és akiket illetőleg reménylem, hogy barátságunk ezt a rövid átkelő utat tuléli.

Milyen különös fajta volt ez a perpignani! Itt szépen csiszolt szavakba öltötte beszédét. Sajnos, a távollevő Patrice nem hallhatta meg.

A két ifju meghajtotta magát Elissane asszony előtt, aki kimért köszöntéssel válaszolt.

– Asszonyom! - vette át a szót Marcel Lornans, Dardentor urnak ez a kedvessége igen lekötelez bennünket. Alkalmunk volt őt érdeme szerint megbecsülni és mi is reméljük, hogy állandó lesz ez a...

– Apai rokonérzés az ő részéről és gyermeki odaadás a mi részünkről! - vágott rokona szavába Jean Taconnat.

Ezektől az illemtudó beszédektől némiképpen lehangolva Désirandelle asszony a fiára pillantott, ki mindezideig a száját sem nyitotta. Elissane asszony, aki meghihatta volna a fiatalokat, hogy Oránban való tartózkodásuk ideje alatt látogassanak az ő vendégszerető házába, nem hivta meg őket mégsem, amiért Désirandellené titkon hálálkodott neki. A két hölgynek anyai ösztönük sughatta, hogy a két párisival szemben inkább a tartózkodás helyén való.

Elissane asszony azután Dardentor felé fordulva tudtára adta neki, hogy az ő házában számára is teritettek és boldog lesz, hogy ha oráni tartózkodása első napján velük ebédel.

– Méltóztassék csak annyi időt engedélyezni, asszonyom, - válaszolt a perpignan, - hogy a szállodába sietve, hamar illőbb ruhába bujjak, azután örömmel sietek önökhöz.

Clovis Dardentor, Jean Taconnat és Marcel Lornans erre elbucsuzott Bugarach kapitány és Bruno doktortól. Ha valamikor ismét az „Argoles”-re szállnának, igen örülnének, ha még ott fogják találhatni a két kiváló urat, mire azt válaszolta a kettő, hogy soha olyan kedves és kellemes utasaik nem voltak, mint ezuttal. Ezután történt a bucsuzkodás.

Eustache Oriental ur, bőrtokos távcsövével a hátán és kis bőröndjével a kezében, máris az afrikai talajra lépett és egy ember után ballagott, aki sulyos podgyászát cipelte. Minthogy utközben nem törődött senkivel, nem is tünt fel senkinek sem, hogy köszönés nélkül odébbállt.

Clovis Dardentor és a két ifju szintén partra szállott és a Désirandelle-családra hagyta, hogy tekintélyes utipodgyászuknak elszállitásáról a Régi-várkastély-utcába maga gondoskodjék. Azután felszálltak egy kényelmes kocsira, melyre már hamarabb került az ő cók-mókjuk és egy kitünő szállodába hajtottak a Köztársaság-téren, amelyet Bruno doktor melegen ajánlott nekik. Itt Clovis Dardentor társalgótermet, szobát és fülkét bérelt, Marcel Lornans és Jean Taconnat azonban a felső emelet egy a térre nyiló ablakos szobájába vonult.

Történetesen ideszállt Eustache Oriental is. Mert mikor a három barát ideérkezett, máris ott látták őt az étkezőben, amint vizsgálja az étlapot.

– Furcsa egy asztronómus! jegyezte meg Jean Taconnat. Csodálom, hogy nem rendel rántott csillagot ebédre, vagy kacsát kis bolygókkal köritve, meg cápauszony módjára készült üstökös farkot.

Fél órával utána Clovis Dardentor már kilépett szobájából, elegáns estélyöltözetben, melynek legkisebb részletére is kinos gonddal ügyelt Patrice.

Mihelyt a két unokatestvért a kapualjban észrevette, feléjük kiáltott:

– Nos kedves ifju barátom, hát szerencsésen kipakkoltunk Oránban!

– Kipakkolunk! ez a leghelyesebb szó, vélte Jean Taconnat.

– Reménylem, hogy még nem gondolnak arra, hogy már ma jelentkezzenek a hetes afrikai vadászoknál.

– No hát, soká nem halogathatjuk Dardentor uram, válaszolt Marcel Lornans.

– Olyan nagyon sietős a dolguk azzal a kék zubonynyal, csikos nadrággal és sapkával?

– No igen, ha az ember egyszer rászánta magát...

– Jól van jó! jól van jó! legalább addig várjanak, mig kissé szétnéztünk a városban és környékén. Majd beszélünk erről még holnap!

– Viszontlátásra holnap, mondja Jean Taconnat.

Erre Clovis Dardentor Elissane asszony házához hajtatott.

– Ugy van, ahogy ez a kedves ember mondotta, itt vagyunk Oránban, ismételte Marcel Lornans.

– És ha az ember valahol van, előáll a kérdés, hogy mihez fogjon.

– Azt hiszem, kedves Jean, efelől már régen tisztában vagyunk, teljesitjük szolgálati szerződésünket.

– Igen, igen Marcel... de...

– Hogyan? csak nem jár az eszed még mindig a polgári törvénykönyv háromszázötvennegyedik szakaszán!

– Miféle szakasz ez?

– Az, amelyik az örökbefogadás feltételeiről szól.

– Ha az a háromszázötvennegyedik szakasz, akkor bizony arra gondolok. Amire Palmában nem volt alkalom, arra lehet Oránban....

– Ahol azonban egygyel kevesebb a kilátás, viszonozta Marcel Lornans. Itt kedves Jean nincs már vized, azért tehát be kell érned a tüzzel és harccal! Lám, ha ma éjjel véletlenül kigyulna a szálló, fogadom néked, hogy legelőbb téged mentenélek ki a lángok közül, aztán hoznám magamat biztonságba...

– Mégis csak igaz jó barát vagy te Marcel!

– Dardentor ur olyan embernek látszik, aki a saját maga mentésében nem igen szorul idegen segitségre. Fölényes nyugalmu ember, amiről már volt alkalmunk meggyőződni....

– Megengedem, Marcel, hogy ő a rettenthetlen hidegvér példáját adta, amikor berobogott a Szent-Eulália templomába, hogy ott a pap áldását vegye. De ebben az esetben egy látott veszedelemnek nézett a szemébe. Egészen másképpen alakul azonban a helyzet, ha hirtelen és váratlan éri baj, ha tüz lepné meg például és csak kivülről várhatna segitséget...

– Tehát semmiképpen sem adod fel a gondolatot, Jean, hogy Dardentor ur még egyszer a mi apánk lesz?...

– Ugy van... a mi apánk!

– Helyes!... Tehát nem teszel le a gondolatról?

– Soha!

– Jól van, Jean, akkor nem érdeklődöm többé fölötte, de egy kikötést mégis teszek...

– Melyik volna az?

– Hogy letennéd már egyszer azt az elkámpicsorodott ábrázatodat, ismét a régi vidámságodra visszatérnél és dolgokat ujra a kacagtató végükön fognád meg....

– Áll az alku, Marcel! kacagni fogok, ha sikerül Dardentor urral szemben a polgári törvénykönyv kikötéseit teljesitenem.... kacagni fogok, ha erre nem is lesz alkalmam... kacagni, ha sikert aratok... kacagni, ha balszerencse ér... kacagni, kacagni és egyre csak kacagni....

– Ezt már szeretem! Akkor hát ismét a régi leszel. Ami pedig most már katonáskodásunkat illeti...

– Kár azzal tulságosan sietni, kedves Marcel, én legalább mielőtt jelentkezném, számot tartok előbb némi kegyelmi időre...

– Meddig?

– Legalább is két hétig! Mi a csudába is, kérlek, ha az ember magát egész életére leláncolni készül, csak előbb még tizennégy szép, szabadnapra igénye van, vagy mi?...

– Nem bánom, Jean, de ha addig sem sikerül Dardentor urat apáddá tenni...

– Az én apámmá, a te apáddá, a mi apánkká...

– Akkor hát fejünkre gyürjük a katonasipkát.

– Beleegyezem, kedves Marcel!

– De addig nem horgasztod le ujra a fejedet, mi, Jean?

– Nem! hanem olyan vidám leszek, mint a legrakoncátlanabb fickó!