A vonat elindúlása után egy órával volt a vacsora. Az étkező-kocsiban néhány új vendég jelent meg, köztük két szerecsen, a kiket Caterna úr «sötét emberek»-nek szeret nevezni.

Popov azt mondja, hogy ezen útasok közül egy se fog túlmenni a khinai határon, következőleg engem nagyon kevéssé, vagy épen nem érdekelnek.

Vacsora alatt, a melynél valamennyi számom jelen volt (tizenketten vannak és úgy hiszem, több nem is lesz), észrevevém, hogy Noltitz őrnagy nem szűnik meg figyelmesen vizsgálni Faruszkiar urat. Talán gyanakodni kezd reá; avagy némi fontosságot tulajdonít annak, hogy ez a mongol, noha szemmelláthatólag titkolja, ismerni látszik a második osztályban utazó három mongolt? Vajon az ő képzelete oly tevékenyen működik-e, mint az enyém, és nem azon tünődik-e, hogy tréfás megjegyzésemet talán komolyan kellene értelmezni? Hogy én, mint író, mint tárczaíró, a ki helyzeteket keres és mindent arra a fő jelenetre való tekintettel igyekszik csoportosítani, a melyet Sarcey¹ barátom minden hétfőn követel, mondom, hogy én Faruszkiar úrban örömest látnám a híres Ki-Csang vetélytársát vagy magát Ki-Csangot, az könnyen megérthető. Azt azonban már alig akarhatná valaki elhinni, hogy ő, egy komoly férfi, orosz hadseregbeli orvos, efféle szinmű-írói kombinácziókon töri a fejét. De mindegy, majd beszélünk még e tárgyról.

Én részemről csakhamar elfeledtem a mongolt a titokzatos láda lakójáért, a kivel okvetetlenül tisztába akarok jönni. Bármily fáradt vagyok is a szamarkandi kirándulás után, ha ma este módom nyílik, hogy meglátogassam, bizonyosan nem szalasztom el a kedvező alkalmat.

Vacsora után mindenki azzal a szándékkal foglalta el a helyét, hogy Taskendig aludni fog.

Szamarkandot Taskendtől háromszáz kilométernyi távolság választja el. A vonat tehát csak reggeli hét órakor fog oda érkezni. Utközben csak háromszor fog megállapodni a közbeneső állomásokon, víz és tüzelőanyag készletének kiegészítése végett. Ez a körülmény igen kedvező a tervemre nézve. Az éjszaka sötét, az ég borús, csillagtalan, és holdvilág sincs. Eső fenyeget, a szél hűvös. Az idő nem arra való, hogy az utasok a kocsik tornáczain járjanak-keljenek, nem is fog ott járni senki. A fő dolog kiválasztani azt a pillanatot, a mikor Popov legmélyebben alszik.

Egyébiránt nem szükséges, hogy hosszasan beszélgessünk egymással. A leglényegesebb az, hogy ez a szegény fiú meg legyen nyugtatva, s az meg is történik, mihelyt megismerkedünk egymással. Néhány életrajzi adat magáról és Klork Czinka kisasszonyról, honnét jött, miért útazik Pekingbe, miért választotta az utazásnak ezt a módját, miből áll a fölszerelése, hogyan szállásolta el magát a ládában, hány éves, mi a mestersége, hol született, mivel foglalatoskodik, mit remél a jövőtől, stb., ennyi az egész, a mit tudni ohajtok és a mit kérdezni fogok tőle. Egy szóval se többet, mint a mennyit egy lelkiismeretes reporternek tudnia kell... Remélem, e kivánság nem szerénytelen.

De mindenekelőtt várjunk, míg a kocsiban mindenki elalszik. Ez a pillanat nem sokára bekövetkezik, mert valamennyi útitársunkat kisebb-nagyobb mértékben kifárasztották a Szamarkandban töltött órák. Vacsora után mindenki elkészítette az ágyát. Egyik-másik útas megpróbált szivarozni a tornáczokon, de az erős szél csakhamar visszakergette. Valamennyi elfoglalta helyét a befüggönyzött lámpák alatt és féltizenegy óra tájban némelyek annyira szuszogtak, mások pedig annyira horkoltak, hogy szinte versenyeztek a kerekek mormolásával.

Én legtovább künn maradtam friss levegőt szívni, és Popov két-három szót váltott velem.

– Ma éjjel semmi se fog bennünket zavarni - mondá, - ajánlom önnek is, hogy jól kialudja magát.

– Köszönöm, Popov úr, követni fogom a tanácsát és aludni fogok, mint egy lajhár.

Ezzel Popov jó éjt kivánt és bevonúlt a fülkéjébe.

Én szükségtelennek tartottam bemenni a kocsiba. Künn maradtam a tornáczon; semmit se lehet látni se jobbra se balra a vasúttól. A szamarkandi oázon már túl vagyunk; a sinek most egy tágas és sík lapályon futnak végig. Több óra fog elmúlni, míg a vonat a Szir-Dariához érkezik. Az e folyón való átkelés olyanforma, csakhogy valamivel rövidebb hidon történik, mint az Amu-Darián.

Körülbelől féltizenegy óra lehetett, mikor elhatároztam magamat, hogy bemegyek a podgyászkocsiba és ajtaját magam után bezárom.

Tudtam, hogy a fiatal román nincs mindég bezárkózva a ládájában, és lehetséges volt, hogy e pillanatban is kedve kerekedett, lábaiban a rendes vérkeringést előmozdítani az által, hogy fel s alá sétál a kocsi egyik végétől a másikig...

Teljes sötétség uralkodik. A láda szelelő lyukain legcsekélyebb világsugár se szürődik át. Ezt jobban is szeretem. Sokkal czélszerűbb, ha 11-dik számomat nem ijesztem meg hirtelen megjelenésem által. Kétségkivül alszik... Kétszer fogok gyöngéden kopogtatni a ládáján; erre felébred, és a kimagyarázkodás megtörténik, mielőtt csak egy mozdulatot is tehetne, magától fog menni az egész.

Tapogatódzva megyek előre. Kezem a láda oldalát érinti; fülemet a deszkához illesztem. Hallgatódzom.

Semmi nesz. Még lélekzés se hallatszik. Nem volna itt többé az én emberem?... Elszánta volna magát a megszökésre?... Avagy kiszállt észrevétlenül valamelyik állomáson?... Elvesztettem volna ő vele együtt a tárczaczikkemet is?... A dolog valóban nagyon nyugtalanít...

Figyelmesebben hallgatódzom.

Nem! nem szökött meg... Itt gubbaszkodik a ládában. Most már tisztán hallom csöndes, szabályos lélegzését. Alszik... az ártatlanok álmát aluszsza a Grand Transaziatik társulatának e megkárosítója, a kinek csak a gonosztevők álmához volna joga.

Épen kopogtatni akartam, mikor a mozdony egy állomáson végig robogva, élesen fütyölt. De tudom, hogy a vonat itt nem fog megállni és nyugodtan bevárom, míg a fütyülés megszűnik.

Aztán csöndesen megkopogtatom a ládát.

Semmi nesz.

Azonban a lélegzés kevésbbé hallható, mint az imént.

Újra és erősebben kopogtatok.

Ezúttal a kopogásra a meglepetés és rémület önkénytelen mozdulata hallatszik.

– Nyissa ki... nyissa ki!... - mondám oroszúl.

Semmi felelet!

– Nyissa ki... - ismétlém. - Egy jó barát szólítja önt... Ne féljen semmitől.

Habár a felső deszka nem bocsátkozott is le, a mint reméltem, mégis egy gyufa serczegése hallatszott és a láda belsejében halvány világosság látszott.

Bekandikáltam a szelelőlyukon.

A fogoly arcza rémületet árul el. A szemeit rám mereszti... Nem tudja, vajjon alszik-e, avagy álmodik.

– Nyissa ki, barátom, - mondám - nyissa ki és bízzék bennem... Megtudtam a titkát, de senkinek sem szólok róla. Sőt ellenkezőleg, szolgálatára lehetek önnek!

A szegény ember valamivel nyugodtabbnak látszik, noha még folyvást mozdulatlanúl űl a helyén.

– Ön, úgy hiszem, román, - mondám, - én pedig franczia vagyok!

– Franczia? Ön franczia?

E szókat a saját anyanyelvemen mondá, kissé idegenszerű kiejtéssel.

Ez egy újabb kötelék köztünk. A deszka lebocsátkozott, és a kis lámpa világánál szemügyre vehettem 11-dik számomat, a kit ezentúl kevésbbé arithmetikus néven fogok emlegethetni.

– Senki se láthat... senki se hallhat bennünket? - kérdé félig elfojtott hangon.

– Senki.

– A vonatvezető?

– Alszik.

Új barátom megfogta és megszorította a két kezemet... Érzem, hogy támaszt keres... Ő pedig érzi, hogy számolhat rám... És a szája mégis e szókat suttogja:

– Ne árúljon el! Ne árúljon el!

– Hogy el ne árúljam önt, barátom?... Hát a franczia hirlapok nem barátságosak voltak-e az iránt a kis osztrák szabó iránt és a fiatal spanyol jegyesek iránt, a kik szintén ily módon szállíttatták magukat a vasútakon? Nem indítottak-e gyüjtést a javukra? És hiheti-e ön, hogy én mint reporter, hirlapiró...

– Ön hirlapiró?

– Bombarnac Klaudius vagyok, a XX. Század levelezője.

– Franczia hirlap az?

– Természetesen.

– És ön Pekingig útazik?

– Pekingig.

– Ah! Bombarnac úr, az Isten küldte önt hozzám.

– Nem! A lapok kiadói küldtek ide; én rám ruházták azt a meghatalmazást, melyet a gondviseléstől kaptak. Bátorság és bizalom! Szolgálatára leszek önnek, minden tehetségemben álló módon.

– Köszönöm... Köszönöm.

– Mi az ön neve?

– Kinko.

– Kinko? Pompás név!

– Pompás?

– Igen, a tárczaczikkeim szempontjából! Ön, ugy-e bár, román!

– Bukarestből való vagyok.

– De ön Francziaországban is élt!

– Négy évig laktam Párisban és a kárpitos mesterséget tanultam a Szent-Antal külvárosban.

– És aztán visszatért Bukarestbe.

– Vissza, és ott dolgoztam addig a napig, a mikor többé nem birtam ellenállni az elutazási vágynak.

– És miért utazott el?

– Azért, hogy megnősüljek.

– És hogy nőül vegye Czinka kisasszonyt.

– Czinkát?

– Ugy van, Klork Czinka kisasszonyt, a ki Khinában, Pekingben a Sa-Kua sugárúton lakik.

– Ön tudja?

– Kétségkivül. Hiszen a lakczíme fel vau írva az ön ládájára.

– Igaz!

– Klork Czinka kisasszony pedig...

– Fiatal román leány. Párisban ismerkedtem meg vele, a hol a divatárukészítés művészetét tanulta. Oh! bájos leány.

– E felől bizonyos voltam. De folytassa.

– Ő is visszatért Bukarestbe; aztán meghívták Pekingbe egy divatáru-üzlet vezetésére. Szerettük egymást, uram, de Czinka elutazott és már egy év óta nem láttuk egymást. Ezelőtt három héttel levelet kaptam tőle. Nagyon jól megy a dolga... Ha eljuthatnék hozzá, állást kereshetnék magamnak. Csakhamar egybe is kelhetnénk. Czinka már némi pénzt is takarított meg. Én is nem sokára kereshetnék annyit, mint ő. Erre én is útnak indúltam Khinába.

– Ebben a ládában?

– Mit tehettem mást, Bombarnac úr? - viszonzá Kinko elpirúlva. - Épen csak annyi pénzem volt, hogy egy ládát és némi élelmi szereket vásárolhassak és feladathassam magamat a vasútra egy jószívű és szolgálatra kész barátom által. Tiflisztől Pekingig ezer frankba kerül az útazás. De esküszöm önnek, hogy mihelyt ezer frankot keresek, megtérítem a vitelbért a társaságnak.

– Hiszek önnek, Kinko barátom, és mihelyt Pekingbe megérkezik...

– Czinkát már értesítettem. A ládát a lakására fogják szállítani a Sa-Kua sugárútra és ő...

– Ő fogja kifizetni a szállítási költségeket.

– Úgy van uram. És pedig örömmel, - mondá Kinko.

– Erről meg vagyok győződve.

– Minden bizonynyal, mert nagyon szeretjük egymást.

– És aztán, Kinko, mit ne tenne meg az ember egy vőlegényért, a ki rászánja magát, hogy két hétre podgyászszá változik és mint törékeny, nedvességtől megóvandó üvegnemű érkezik meg!

– Ah, ön kigúnyol egy szegény ördögöt!

– Korántsem! és bizonyos lehet a felől, hogy részemről semmit se fogok elmulasztani, hogy ön egy darabban, száraz és jól megőrzött állapotban érkezzék meg Klork Czinka kisasszonyhoz.

– Köszönöm, uram! - mondá Kinko, még egyszer megszorongatván a kezeimet. - Higyje el, hogy nem hálátlan embert kötelezett le.

– Ej, Kinko barátom! meg leszek én ezért jutalmazva bőven.

– Hogy?

– Úgy, hogy mihelyt önre nézve nem lesz többé veszélyes, leirom az ön egész utazását, Tiflisztől Pekingig. Képzelje csak, milyen pompás czím lesz ez egy tárczaczikk elé: Vőlegény a ládában!... Czinka és Kinko!!... Hatezer kilométer Közép-Ázsián keresztül egy podgyászkocsiban!!

A fiatal román mosolygott.

– Nem kell vele nagyon sietni, - mondá.

– Ne féljen! Óvatosság és titoktartás, mint a házassági ügynökségekben!

És aztán, miután visszamentem a podgyászkocsi ajtajához és meggyőződtem, hogy a meglepetés veszélye nem fenyeget, folytattuk a beszélgetést.

Kinko természetesen megkérdezte, hogyan fedeztem fel a titkát. Elbeszéltem neki mindent, a mi a hajón történt, mialatt a Kaspi-tengeren átkeltünk. A lélegzése árulta el. Nagyon mulattatta őt, hogy eleintén állatnak, sőt vadállatnak tartottam. Ő és vadállat! legfölebb hűséges pudli. Aztán a tüsszentése következtében felemelkedett az élőlények lajtorjáján az emberi rangig.

– De, - mondá Kinko, - két éjszakával ezelőtt azt hittem, hogy minden veszve van... Mikor a podgyászkocsi ajtaját becsukták, meggyújtottam kis lámpámat és elkezdtem vacsorálni... Egyszerre valaki megkopogtatta a ládámat...

– Én voltam az, Kinko, én magam és már akkor megismerkedtünk volna egymással, ha a vonat egy megrázkódás miatt meg nem csökkenti a gyorsaságát. Egy dromedár - elég ügyetlenül - végig nyújtózott a sineken és épen csak annyi időm volt, hogy a személykocsi tornáczára menekülhessek...

– Ön volt? - kiáltá Kinko. - Igy szabadabban lélegzem?... Milyen aggodalmak gyötörtek!... Azt hittem, hogy a vonatvezető tudja, hogy ebben a ládában ember rejtőzik... Már láttam magamat felfedeztetve, kiszolgáltatva a rendőröknek, megkötözve és börtönre vetve Mervben vagy Bokharában, mert az orosz rendőrség nem érti a tréfát!... És az én kis Czinkám hiába várt volna... sohase láthattam volna őt többé, hacsak gyalog nem indulok utnak... Már pedig neki indultam volna, uram; neki indultam volna minden bizonynyal!

E szókat oly elszánt hangon ejté ki, hogy lehetetlen volt e fiatal románban föl nem ismernem a nem mindennapi erélyt.

– Derék Kinko, - mondám, - nagyon sajnálom, hogy ily aggodalmakat okoztam önnek. De most már nyugodt lehet, sőt azt hiszem, hogy a kilátásai is javúltak, mióta jó barátokká lettünk.

Ekkor megkértem, hogy mutassa meg, miként helyezkedett el a ládában.

Semmi se lehet ennél egyszerűbb és gyakorlatibb. A láda mélyén egy ülőhely van és előtte elég tágas hely, hogy a lábait rézsút kinyújthassa; az ülés alatt, melynek ürege szintén láda, némi kevés élelmiszer és evőkészlet, mely csupán egy zsebkésből és egy pléhpohárból áll. Felöltője és takarója egy fogason függ; a kis lámpa, melyet éjjel meg szokott gyújtani, a láda falára van erősítve.

Magától értendő, hogy a mozgó deszka lebocsátásával a fogoly bármely pillanatban elhagyhatja a börtönét. De ha a ládát a többi podgyász közé állították és a hordárok a láda tartalmának törékeny voltára nem fordítottak volna kellő figyelmet, akkor Kinko nem bocsáthatta volna le a deszkát és kénytelen lett volna útazása czéljának elérése előtt kegyelmet kérni. Szerencsére a szerelmesek felett külön Isten őrködik, és a mennyei közbenjárás Kinko és Klork Czinka javára egész teljességében mutatkozott. Ekkor aztán elmondta, hogy minden éjjel sétált a podgyászkocsiban, sőt egy izben le is ment az állomás tornáczára.

– Tudom, Kinko. Ez a bokharai állomáson történt. Láttam önt.

– Ön látott engem?

– Láttam, sőt azt hittem, hogy meg akar szökni. De csak azért láttam, mert tudtam, hogy a podgyászkocsiban van, mert szemmel tartottam önt és kivülem senkinek se jutott volna eszébe ön után kémkedni. Mindazonáltal ez a dolog veszedelmes; ne ismételje többé, és bizza rám, hogy az eleségét alkalmilag kiegészíthessem.

– Köszönöm, Bombarnac úr, köszönöm? Nem hiszem, hogy ezentúl félnem kell a fölfedezéstől... hanem ha a khinai határon... vagyis inkább Kasgarban...

– Miért?

– A vámőrök nagyon szigorúan ügyelnek a Khinába szállított árúkra. Attól tartok, hogy a podgyászokat megvizsgálják és az én ládám...

– Valóban, Kinko, - mondám, - ott néhány nehéz órára kell elkészülve lennünk.

– Ha felfedeznének?...

– Én ott leszek és mindent el fogok követni, hogy semmi kellemetlensége se történjék.

– Ah! Bombarnac úr! - kiáltá Kinko túláradó hálaérzettel, - hogyan hálálhatom meg önnek mindezt?...

– Nagyon könnyen, Kinko barátom.

– Hogyan?

– Úgy, hogy meg fog hivni a szép Czinkával tartandó menyegzőjére... Mindenesetre ott akarok lenni...

– Ott is lesz ön mindenesetre Bombarnac úr és Czinka meg fogja önt csókolni.

– Ezzel csakis a kötelességét fogja teljesíteni, Kinko barátom, én pedig az enyimet teljesítem, ha egy csókért kettőt adok neki vissza.

Ezzel még egy kézszorítást váltunk és valóban úgy hiszem, hogy a derék fiu szemei nedvesek, mikor elválok tőle. Eloltja a lámpáját, felhúzza a deszkát és a ládából még e szók hallatszanak: «Isten önnel, a viszontlátásig.»

Kimegyek a podgyászkocsiból, becsukom az ajtót és meggyőződöm, hogy Popov még mindig alszik. Végre néhány percz múlva, miközben a friss éjjeli levegőt élveztem, visszatérek a helyemre Noltitz őrnagy mellé. És mielőtt a szemeimet behunynám, utolsó gondolatom az, hogy Kinko alakjának megjelenése következtében a «XX. Század» levelezőjének elbeszélése talán nem lesz érdektelen olvasmány.