Az első nap.

Délelőtt tíz órakor az Alert már annyira kint járt a sík tengeren, hogy Barbados körvonalai végkép letűntek a szemhatárról.

A mit sem sejtő utasok azt hitték, hogy a hajó Európába tér vissza, pedig Harry Markel csak a holnapot várta, hogy az Alert orrát délnek fordítsa és a Csöndes-oceán felé kormányozza.

Úgy látszott, hogy a banditák gonosz szándékát mi sem hiusíthatja meg többé. Ha leszáll az éjszaka, s a gyanútlan utasok elszunnyadnak, orozva rajtuk ütnek és legyilkolják a védteleneket... A szörnyű, véres drámát még csak sejteni se fogja senki. Ha az Alert nem jön meg félév, egy év múlva: azt fogják hinni, hogy a vihar összetörte és minden utasával együtt elmerült. Harry Markel pedig más nevet ád neki s más lobogó alatt fogja űzni kalózkodását a Csöndes-tengeren.

Igaz, hogy az utasok most már - a tegnap jött tengerésszel együtt - tizenegyen voltak, míg a banditák csak tizen; de amazok mit se gyanítottak, s ha éjjel, álmukban törnek rájuk, még előbb végezhetnek velük, mint fölébrednének... S a banditák szándéka ez is volt.

A tizenegyedik utas, Will Mitz, közepes termetű, de széles vállú és erős ifjú volt. Gyerekkorában kezdte a hajózást, melynek minden csínját-bínját és fogását mesterien értette. Most huszonöt esztendős volt, de már több mint tizenkét éve hajózott, s a hadnagyi vizsgát is rég letette. Liverpoolba igyekezett, ahol már várta a hajó, melynek másodkapitánya volt.

Midőn szeptember 21-ikén az Alert födélzetén jelentkezett Harry Markelnél, mindjárt így szólt hozzá:

– Paxton kapitány, nagyon szeretném, ha hasznomat vehetné a hajón. Mivel megvan a hajóstiszti oklevelem, szivesen fölváltom önt a szolgálatban, akár nappal, akár éjjel parancsolja.

– Majd meglátjuk, - felelte Harry Markel kurtán.

Ez a fogadtatás, valamint az Alert legénysége, nagyon kellemetlenül lepte meg Will Mitzet. Soha életében nem látott ennyi bandita-pofát egy csomóban. De a kalózok se jó szemmel nézték őt; s midőn Will Mitz a legelső alkalommal be akarta bizonyítani szolgálatkészségét azzal, hogy segített a vitorlát megfordítani, John Carpenter, aki éppen Harry Markellel beszélgetett, gúnyosan mondta:

– Ez se igen húzná ám a kötelet, ha tudná, hogy a pokolba siet!

– Lassabban! - mordúlt rá Harry Markel: - még utóbb meg találja hallani!... Nem tudod befogni a szádat még huszonnégy óráig?

John Carpenter elsomfordált a dolgára s nem is szólt többet. Sőt arra is ügyelt, hogy társai egyike se fecsegjen, s titokban közölte velük Harry Markel szigorú parancsát, hogy senki ne merjen beszédbe elegyedni Will Mitz-cel, s ha meg is szólítja valamelyiküket, csak kurtán és röviden feleljenek neki.

Ez az érthetetlen neveletlenség nagyon bosszantotta Will Mitzet; le akart menni a kabinjába, hogy lefekszik és alszik, de az ifjak megállították és szívesen hívták őt, hogy üljön közéjük. Különösen Tony Renault és Magnus Anders környékezték meg, mert egész oda voltak a boldogságtól, hogy «vérbeli hajóssal» beszélgethetnek a tengerészetről.

Lassanként köréjük gyülekeztek a többiek is és a hajó farán egész kis klubb támadt, melyben Will Mitz vitte a szót. Az ifjak mindenek előtt arra voltak kíváncsiak, hogy hol és merre járt, miféle országokat látott és voltak-e kalandjai?...

– Én már tizenkét év óta hajózom, uraim, - mondta Will Mitz; - tehát körülbelül a gyerekkorom óta tengeren vagyok.

– Ó, akkor ön már többször megjárta az Atlanti-óceánt meg a Csöndes-tengert? - kérdezte Tony Renault.

– Valóban többször, - felelte Will Mitz; - még pedig vitorlásokon is, gőzösökön is.

– Hát hadihajón szolgált-e már? - kérdezte Magnus Anders.

– Hogyne!... Sőt éppen akkor szolgáltam, mikor Anglia a Pecsili-öbölbe küldte a csöndes-tengeri flottát.

– Ön Khinában is volt?!...

– Oh, hiszen Khinába se nehezebb az út, mint az Antillákra, - felelte Will Mitz mosolyogva.

– És melyik hadihajón volt Khinában? - kérdezte John Howard.

– A Standard páncélos cirkálógőzösön, melynek sir Harris Walker ellentengernagy volt a parancsnoka.

– Voltak-e nagy ágyúk a hajón?

– Voltak bizony... Tizenkét darab húsz tonnás...

– Hisz az kétszáz métermázsa! - szörnyűködött Tony Renault.

– Éppen annyi, - felelte Will Mitz; - s a golyója, mely kúpban végződő henger, magasabb, mint a legszálasabb ember.

Az ifjak meghökkenve néztek össze. Ez szinte hihetetlen volt... Akkora golyó, mint egy ember!... Mekkorát durranhat ez az ágyú, ha elsütik!...

– De többet hajózott kereskedelmi hajókon, ugy-e, mint hadihajókon? - kérdezősködött tovább Tony Renault.

– Természetesen - felelte Will Mitz. - A haditengerészetben csak három évig szolgáltam, s a többi kilencet mind kereskedő-hajókon töltöttem.

– S milyen hajókon?...

– Legelőször a Great Britainre szegődtem el...

– Nagy hajó volt? - vágott közbe Louis Clodion kíváncsian.

– De nagy ám!... Negyedfélezer tonna kőszenet vitt Melbourneba, Ausztráliába.

– S mit hoztak onnan?

– Buzát és gyapjut vittünk Leithbe, Edinburg kikötőjébe.

– És most melyik hajóra megy?

– Az Elisa *Warden*re, amely most jött meg Liverpoolba, Ujkaledóniából, négyezer tonna nikkel-teherrel.

– És mit visz Liverpoolból és hová megy?

– Liverpoolból semmit, - felelte Will Mitz. - Üresen megy Cardiffba, ott megrakodik szénnel és Kaliforniába, San-Franciscóba vitorlázik.

– Hát onnan?...

– Onnan déligyümölcsöt, búzát visz Dublinba.

– S meddig tart az utazás?

– Oda-vissza eltart vagy egy esztendeig, ha nem tovább, - felelte Will Mitz mosolyogva.

– Egy esztendeig!... - kiáltott föl Tony Renault lelkesedve. - Micsoda gyönyörűség lehet: egy álló esztendeig a víz és a tenger közt lebegni!...

– No, no: én ugyan nem kérnék ebből a gyönyörűségből! - szólt közbe Patterson úr, aki éppen akkor érkezett oda. - A meddig csöndes és szép idő van, nem mondom, hogy nem kellemes az utazás; de ha a tenger megharagszik és ide-oda hányja a hajót...

– Bizony nem kellemes annak, aki meg nem szokta, - folytatta Will Mitz nevetve.

– Még annak se igen lehet kellemes, aki megszokta, - okoskodott Patterson úr. - Mert a hajó csak hajó és össze is törhetik, meg el is sülyedhet: a tengernek pedig nincs gerendája. Ami azt jelenti, hogy nem birja meg az embert, ha beleesik. Már pedig, ha vihar tör ki...

– Oh, - nyugtatta meg Will Mitz az érdemes mentort: - ebben az évszakban ritkák a viharok az Atlanti-óceánnak ezen a részén. S még a vihartól se igen kell félnünk, mert az Alert kitűnő hajó, Paxton kapitányról pedig hallomásból tudom, hogy kevés jobb tengerész van nála.

– Valóban ezt mi is tapasztaltuk, - hagyta helyben Patterson úr.

– Hát a legénysége? - kérdezte Will Mitz.

– Ugy látszik, - mondta Niels Harboe, - hogy John Carpenter, a födélzetmester, érti a dolgát, s a matrózok is tudnak bánni a vitorlákkal.

– Csak nagyon mogorvák, - jegyezte meg Will Mitz.

– Ez igaz, - felelte Magnus Anders, - beszélgetni nem igen szeretnek. Talán azért, mert Paxton kapitány nagyon is szigorúan bánik velük. Például, az egész utazás alatt egyetlen egyszer se eresztette ki őket a partra.

– Ez igazán furcsa! - csóválta a fejét Will Mitz. - És miért nem?

– Bizonyosan azért, - felelte Clodion Lajos, - hogy le ne ihassák magukat...