Guadeloupe és Dominica.

Antiguát mindössze csak száz-százhúsz mérföld választja el attól a szigetcsoporttól, melyet Guadeloupe néven ismerünk. Rendes körülmények közt az Alert nem egészen huszonnégy óra alatt megfuthatta ezt a távolságot, s Clodion Lajos alig várta már a napot, mikor a francia Antillák parti hegységei föltünedeznek a szemhatáron.

Az idő azonban nem kedvezett; csaknem teljes szélcsönd volt, s még az is gátolta a hajót előremenetelében, hogy a szemközt jövő hullámok ereje folyton ellene torlódott és visszavetette. Így aztán az Alert csak augusztus 18-dikán vethetett horgonyt abban az öbölben, melynek partján Pointe-à-Pitre kikötő épült.

Öt esztendő mult el azóta, hogy Clodion Lajos családja visszaköltözött az Antillákról Francziaországba. Clodion Lajos szülei Nantesban laktak, ahol az apja hajótulajdonos volt, és Pointe-à-Pitreban csak anyjának a bátyja maradt.

Clodion Lajos nagybátyja, Barrand Henry úr, Guadeloupe egyik leggazdagabb és legtekintélyesebb ültetvényese volt. Pointe-à-Pitreban lakott, melynek környékén terjedelmes birtokai voltak. Körülbelül negyvenöt éves lehetett, nagyon szeretett vadászni, lovagolni, s majdnem minden nap végignyargalt a birtokán.

Mivel neki magának nem volt családja, képzelhetjük, mily örömmel és szeretettel fogadta Clodion Lajost.

– Isten hozott, kedves Lajos! - mondta örömmel, miután össze-vissza csókolta, - igazán boldog vagyok, hogy öt évi távollét után ismét láthatlak! Te ugyan egész más vagy, mint öt év előtt, s ugyancsak derék legény lett belőled, de én bizony már vénülök, öcsém!

– Szó sincs róla, Henry bátyám, ön most is épp olyan, mint öt év előtt: akár csak tegnap láttam volna utoljára.

– Nos, akkor hát mind a ketten meg lehetünk elégedve, - felelte Barrand Henry úr mosolyogva.

Majd, odafordúlván az öcscse barátaihoz, szívélyesen köszöntötte őket, s mindnyájukat meghívta, hogy legyenek vendégei, míg a hajó a kikötőben marad.

E pillanatban jött föl szobájából Patterson úr, s udvariasan bókolva, így kezdte:

– Engedje meg, igen tisztelt uram, hogy bemutathassam önnek a növendékeimet, akik...

– Ó, ezen már túlestünk, Patterson úr, - mondta Barrand úr mosolyogva. - Ha nem csalódom, ön a fiúk mentora?... Nos, hogy van, kedves Patterson úr?

– Köszönöm a szíves kérdését, csak meg vagyok; ámbár a tenger megviselt egy kissé, hanem már kihevertem a bajt.

– Akkor sebaj! - mondta Barrand úr vidáman. - Most tehát csak készüljenek mindnyájan, és siessünk, barátaim! Valamennyien az én vendégeim lesznek; természetesen, ön is, Patterson úr és ön se különben, Paxton kapitány!

Harry Markel azonban ezt a meghívást is visszautasította, mint a többit, s Barrand úr, akinek nem nagyon tetszett a rideg, mogorva külsejű kapitány, nem is erőltette tovább.

Clodion Lajost mindjárt magával vitte a partra, kis csónakjában, de, mielőtt elment, figyelmeztette Patterson urat:

– Pontban tizenegy órakor lesz a villásreggeli, kedves Patterson úr; s ne feledje, hogy: tarde venientibus ossa¹... annak is a rossza!

– Nem késünk el, uram, dehogy késünk el! - biztosította az érdemes mentor Barrand urat, mikor búcsúzáskor kezet fogtak.

S valóban nem is késtek el, nagy örömére Barrand úrnak, aki fényes lakomát csapott az Antilian School növendékeinek a tiszteletére. Természetes, hogy nem maradtak el a felköszöntők sem, s kivált Patterson úr tett ki magáért klasszikus idézetekkel bővelkedő tósztjával.

A fölséges villás-reggeli után az ifjak szétnéztek a kikötőben, mely megérdemli a látogatást és az utazók figyelmét. Pointe-à-Pitre mindjárt alapítása után igen jelentékeny kereskedelmi piac lett az Antillákon, s azóta folyton és állandóan emelkedett, bár igen sok kalóz, ellenség megtámadta és megsarcolta. Sokat pusztított benne a tűzvész is, az 1843-diki földrengés pedig, mely hetven másodperc alatt ötezer embert ölt meg, csaknem teljesen romba döntötte. Csak a falaiból maradt meg valami, meg egyik templomának a homlokzata, melyen a toronyóra pontban tíz óra harmincöt perckor délelőtt megállt.

De pár év elég volt a város szorgalmas, gazdag, igyekvő polgárainak, hogy újra fölépítsék városukat, mely sokkalta szebb lett, mint a földrengés előtt volt. Ma már vasutak ágaznak szét Pointe-à-Pitréből mindenfelé s a környékén egymást érik a cukorfinomító és egyéb gyárak.

Az ifjak másnap meglátogatták Barrand úr birtokait, s valósággal elbámultak a gyönyörű minta-gazdálkodáson. Csatornák hálózták keresztül-kasul a cukor-ültetvényeket, az áloé-, dohány és gyapot-táblákat, hogy öröm volt nézni a zöldelő ültetvényeket. Különösen büszke volt Barrand úr a kávé-cserjéire, amelyek, szerinte, sokkal jobb kávét termenek, mint az Antillák bármely szigetének a bokrai.

E kirándulásokkal gyorsan, kellemesen telt az idő s csakhamar elérkezett augusztus 21-dike, a búcsúzás napja. A legközelebbi állomás Dominica lett volna, ahol az Alert nem akart soká időzni, hogy minél előbb Martinique szigetére érhessen.

– Azt még nem bánnám, hogy Dominicába mennek, - tréfálkozott Barrand úr, - de ahelyett, hogy Martiniqueban is kikötnek, inkább maradjanak még nálam néhány napig.

– Nem lehet, Barrand úr, - felelte Patterson úr a fejét csóválva. - Mrs Seymour Kethlen megszabta az utunkat, és...

– Hát jó, menjenek el Martiniquebe is, - mondta Barrand úr, - de legalább vigyázzanak magukra és óvakodjanak a kígyóktól... Tömérdek ott a kígyó, s azt mondják, hogy mind az angolok hurcolták oda, mielőtt a szigetet átadták Franciaországnak.

– Lehetetlen! - kiáltott föl Patterson úr méltatlankodva. - Nem! sohase fogom elhinni, hogy a honfitársaim ily gonoszságot elkövethettek.

– Már pedig úgy van, Patterson úr: ez történelem! - felelte Barrand úr. - S ha megmarja önöket a kígyó, vigasztalhatják magukat azzal, hogy... angol kígyó volt!

– Akár angol, akár francia, - felelte Clodion Lajos, - rajta leszünk, hogy ne marhasson meg bennünket.

– Mondja csak, Patterson úr, - kérdezte most az ültetvényes a mentortól, - ügyes tengerész a kapitányuk?

– Nagyon ügyes és tapasztalt ember... De miért?

– Hát azért, - felelte Barrand úr, - mert ha ügyetlen tengerész lenne, könnyen neki vihetné a hajót a partnak, s akkor még néhány hétig mindnyájan a vendégeim lennének.

Barrand úrnak a kívánsága azonban szerencsére nem teljesült, s az Alert szerencsésen kivitorlázott az öbölből. De a szél megint nem volt kedvező, azaz, hogy egyáltalában nem is volt szél, úgy hogy az alig száz mérföldnyi távolságot Dominicáig majdnem négy nap alatt bírta csak megfutni.

A gyarmat fővárosa, Ville-de-Roseaux, körülbelül ötezer lakosú város és a sziget keleti partján fekszik. De a kikötője nem eléggé védett és biztos; az óceán hullámai szabadon ostromolhatják, s a heves viharok erejét semmiféle gát vagy akadály nem töri meg. Sokkal jobb, sőt valósággal kitünő kikötő a szomszédos portsmouthi rév, a hová se a viharok, se az óceán hullámai nem törhetnek be.

Ebben a városban született, tizennyolc évvel előbb, John Howard, - az Antilian School negyedik ösztöndíjasa, akinek kedvéért a hajó megállt Dominicában.

Az ifjak vasárnap reggel szálltak partra, s ha ez a nap véletlenül november 3-ára esett volna, évfordulója lett volna annak a nevezetes napnak (1493 nov. 3.), amelyen Kolumbus Kristóf a szigetet fölfedezte. Ugyancsak ő is nevezte el Dominicának, a vasárnap emlékére.

Ez a fontos angol gyarmat nyolcadfélszáz km. területű s harmincezer lakosa van. Bár a spanyolok foglalták el, kezdetben nem sokat törődtek vele, s csak későn gyarmatosították, bár a völgyei termékenyek, az ivóvize kitünő s az erdői dúsak épületfában.

A spanyolok később se igen törődtek vele s már a XVII. század elején francia gyarmat lett. Az első gyarmatosok meghonosították a kávé és gyapot termelését s a számuk 1622-ben már negyedfélszáz volt, körülbelül ugyanannyi néger rabszolgával. A sziget őslakói a karaib-indiánok voltak, számra talán ezeren. Kezdetben békesség volt köztük és az európaiak közt, de a jó egyetértésnek csakhamar vége szakadt, s itt is megkezdődött az indián-irtás; ma már alig lakik 30 indián-család a szigeten.

Sok viszontagság után több gazdát cserélt a sziget. Franciák, angolok, hollandusok fölváltva birtokolták egész 1783-ig, amikor végleg Anglia foglalta el. Azóta egyre emelkedett, s ma már egyik legfontosabb gyarmata Angliának.

John Howard még emlékezett szülővárosára, Portsmouthra, ahonnan szülei hat évvel ezelőtt költöztek Manchesterbe, Angliába; de a szigeten már semmiféle rokona se volt. Mind amellett mégis volt valaki, akit fölötte vágyott viszontlátni, - a néger dajkája, Kate Grindah, aki öreg férjével együtt a szigeten maradt, azon a kis tanyán, amelyet John Howard szülei ajándékoztak nekik, mikor Dominicából elköltöztek...

Harry Markel szívesen elkerülte volna ezt a szigetet, ha tehette volna. Dominica már angol gyarmat volt, s a kalóz itt már joggal félhetett, hogy akad matróz vagy hajóstiszt, aki ismerte a meggyilkolt Paxton kapitányt vagy a legénységét.

Úgy intézkedett hát, hogy az Alert be se vitorlázik a kikötőbe, hanem az öböl előtt vet horgonyt, s az ifjakat csónakon viszik ki a partra, s ha John Howard meglátogatta a dajkáját, lehetőleg még aznap, vagy legkésőbb másnap reggel indúlnak.

John Howard még ismerte úgy ahogy a kikötőt, emlékezetből. Tudta, hogy a Kate Grindah házikója nem messze van a kikötőtől s még az utat se feledte el. Egyenesen odasietett hát barátaival, s rövid negyedóra múlva már ott álltak a szerény, de tiszta külsejű ház előtt, melyet jól gondozott kert vett körül.

Az öreg néger kint dolgozgatott a kertben, Kate Grindah pedig éppen akkor lépett ki a házból, mikor az ifjak a kertbe értek.

Az volt csak az öröm és a meglepetés! Az öreg Kate Grindah majd hogy sóbálványnyá nem változott, mikor megpillantotta John Howardot. Eleinte meg se ismerte, majd meg a szemeinek nem akart hinni, hogy valóban őt látja, s mikor végre teljesen megbizonyosodott a valóról, örömében sírva fakadt.

Aztán a kérdések egész özönével árasztotta el a fiút: hogy mit csinál az apja, anyja, a bátyja meg a hugai. És John Howard alig győzte felelettel a kíváncsi öreget, aki egyre álmélkodva hajtogatta:

– Hogy megnőtt a Johnny úrfi!... Mintha csak nem is ő lenne!

S igazán talán csak akkor hitte el, hogy valóban John Howard ez a szép szálas fiú, mikor megkapta azt a szép ajándékot, amit egykori gazdái küldtek számára. Ekkor meg olyan hálálkodási rohamok vettek rajta erőt, hogy John Howard csak úgy szabadúlhatott tőle, hogy hamarosan elbúcsúzott s megigérte, hogy indulás előtt még meglátogatja.

Ugyanaz nap a fiúk megmászták a Diablotin-hegyet, melynek tetejéről gyönyörű a kilátás, mivel alatta fekszik az egész kikötő.

Másnap megnézték a szomszédos Ville-de-Roseaux kikötőjét, melynek körülbelül ötezer lakosa van, s ez alkalommal különös dolog történt.

Az Alert indúlását másnap hajnalra, augusztus 26-dikára tűzte ki a kapitány, és John Howard ígérete szerint, még egyszer meg akarta látogatni az öreg Katet.

Amint a kikötőből arra az útra fordúlt, mely a Kate házához vezetett, egy ötvenes korú, marcona férfi megállította.

– Szép háromárbócos ez, úrfi! - mondta az öböl előtt veszteglő Alertre mutatva.

– Az a mi hajónk, az Alert, - felelte John Howard.

– Tudom, tudom... sőt azt is tudom, hogy ön John Howard...

– És honnan tudja? - kérdezte John Howard.

– Onnan tudom, mert szomszédja vagyok Kate Grindahnak és láttam nála az úrfit pajtásaival.

– Most is éppen oda megyek, - mondta John Howard, - mert holnap indulunk.

– Már holnap?... És merre?

– Először Martinique felé, aztán Santa-Luciába és onnan Barbadosba.

– Szép hajó, szép utazás, - bólogatott az idegen, aki nyilvánvalóan szintén tengerész lehetett. - És kicsoda az Alert kapitánya?

– Paxton kapitány.

– Paxton kapitány?... Ó, hisz azt jól ismerem!... Sokat hajóztam vele a déli tengereken, ezelőtt vagy tizenöt esztendővel, de akkor még csak hadnagy volt... Most úgy negyven éves lehet.

– Körülbelül annyi.

– Alacsony, köpcös ember?

– Nem a! - felelte John Howard, - inkább szálas és magas.

– Vörös hajú?...

– Nem... a haja is, a szakálla is fekete.

– Különös! - tünődött a matróz. - Pedig úgy áll előttem, mintha most is látnám, - köpcös, vörös hajú, vidám fickó...

– No, ez nem éppen vidám! Sokszor két nap se hallani a szavát. Hanem, ha ismeri, hát látogassa meg. Bizonyosan örülni fog, ha viszontlátja önt.

– Ejnye, ezt jól mondja az úrfi.

– Hanem jó lesz, ha siet, mert holnap hajnalban indulunk.

– No, akkor mindjárt megyek, - felelte a volt matróz, - úgy sincs egyéb dolgom.

Egyenesen visszament a kikötőbe, csónakba űlt és a hajóhoz vitette magát.

Ez komoly veszedelem volt. Ned Butlar - így hívták a volt matrózt - jól ismerte Paxton kapitányt, mert két esztendeig egy hajón szolgált vele. Ha most meglátja Harry Markelt, mindjárt kiderül az igazság, és a kalózok hurokra kerülnek...

Szerencsére az örökké óvatos Corty a födélzeten volt, mikor a matróz odaért csónakával a hajóhoz. A vén róka mindjárt veszedelmet sejtett, s mielőtt a matróz fölkapaszkodhatott volna a kötél-létrán, már lekiáltott hozzá:

– No, cimbora, mi szél hozott ide?

– Paxton kapitánnyal szeretnék beszélni.

– Ismered talán? - kérdezte Corty aggódva.

– Hogy ismerem-e? Két esztendeig hajóztam vele. Kérdezd csak meg tőle, hogy emlékszik-e Ned Butlarra?

– Bizony meg is kérdezném, de most nincs a hajón.

– Nincs a hajón? - csóválta fejét a matróz. - No, sebaj: hát majd megvárom.

És föl akart kapaszkodni, de Corty ennek is útját vágta.

– Hiába várnád, cimbora, mert vacsorára kint marad a kikötőben s éjfél előtt aligha vetődik haza.

– Ejnye, ejnye! - bosszankodott magában Ned Butlar. - Akkor hát nincs más hátra, mint hogy...

– Mint hogy kora reggel még egyszer eljösz, - sietett a ravasz Corty befejezni a matróz gondolatát.

– Igazad van, pajtás, - hagyta rá a matróz elégedetten. - Majd reggel megint eljövök, s addig is mondd meg Paxton kapitánynak, hogy Ned Butlar kereste; Ned Butlar, akivel együtt szolgált a Northumberland födélzetén.

– Nyugodt lehetsz, koma, hogy megmondom! - biztatta Corty a gyanútlan matrózt. - De aztán eljőjj ám reggel!

– Már napköltekor itt leszek...

– És hült helyünket találod, - dünnyögte magában Corty, mikor Ned Butlar már oly messze volt a hajótól, hogy nem hallhatta.

Harry Markel, mivel a kabinja ajtaja nyitva volt, minden szót hallott. Alighogy eltávozott a matróz, azonnal feljött a födélzetre és így szólt Cortyhoz:

– Ezt az embert nem szabad megvárnunk; éjfél után, mihelyt az apály kezdődik, azonnal indulunk. Az utasoknak pedig egy szót se szóljatok erről a látogatásról.

Az ifjak este nagyon fáradtan jöttek haza a kikötőből s vacsora után azonnal lefeküdtek. Fél óra múlva úgy aludtak mind, mint a tej... Két óra tájban pedig éjfél után az Alert szép csöndesen felhúzta a vasmacskáit, s kifeszítvén a vitorláit, lassan libegett kifelé a nyílt tengerre.

Reggel hat órakor, mikor a fiúk fölkeltek, az Alert már nyolc-tíz mérföldnyire volt Dominicától.

– Micsoda!... Hát elindúltunk? - csodálkoztak.

– Féltem, hogy megváltozik az idő, - felelte Harry Markel szárazon, - s azért indúltunk el.

– S az a szegény Butlar még kezet se foghatott önnel, kapitány! - sajnálkozott John Howard.

– Tudom, hogy itt járt, - felelte Harry Markel, - de éppen akkor nem voltam a hajón. - Magam is nagyon sajnálom, de igazán nem tehetek róla.

– Ugyan, megismerte volna-e önt? - tünődött John Howard. - Azt beszélte nekem, hogy ön alacsony, köpcös férfi volt, vörös hajjal...

– Bizonyosan nem jól emlékezett, - felelte Harry Markel hidegen.