Véres éjszaka

Az a szörnyűség, amelyet végigszenvedtek, elfelejtette velük mindazt, ami nem állt szoros kapcsolatban megkínzatásukkal; Jane és Lewis Buxton még hosszú ideig úgy maradtak összeölelkezve. Aztán lassan-lassan a könnyeik felszáradtak, s végül egy mélységes sóhajtással eleresztették egymást, és ismét figyelmesek lettek a külvilágra.

Ami elsősorban feltűnt, az volt, hogy a távolabb zajló zűrzavar ellenére, őket valami nyugtalanító csend veszi körül. A gyenge villanyfényben a folyosó némán tátongott, mint a sír. A Palota mintha kihalt lett volna. Ezzel szemben kint, távolabb, percről percre erősödő zűrzavaros vijjogás, fegyverdörgés, pokoli hangzavar...

Egy pillanatig figyelmesen hallgatóztak: mi lehet az érthetetlen zaj? Aztán Jane hirtelen rádöbbent a valóságra. A bátyjához fordult:

– Tudsz járni? - kérdezte.

– Megpróbálok - válaszolta Lewis.

– Gyere! - biztatta a lány.

Nyomorultul festettek: a fiatal lány támogatta a kimerült férfit, akit a négyhavi keserves megkínzatás nagyon tönkretett; így léptek ki a cellából, végigvánszorogtak a folyosón, s beléptek az előtérbe, amelyben az imént az őr állt.

Az őr eltűnt. Az előtér elhagyott volt.

Nagy nehezen a lépcsőn is felkapaszkodtak, fel a harmadik szintig. A William Ferneytől elvett kulccsal Jane kinyitotta az emeleti ajtót, és bátyjával a nyomában belépett abba a helyiségbe, amelyben nemrég holtrészegen hagyta az őrült szörnyeteget, akiről akkor még nem sejtette, hogy a féltestvére.

Akárcsak az előtér, ez a szoba is üres volt. Minden úgy állt benne, mint amikor kilépett onnan: William Ferney fonott széke a poharakkal és üvegekkel megrakott asztal mellett, s a többi szék is ugyanúgy félkörbe rakva az asztal előtt.

Jane csak miután a bátyját leültette - mert annak mindegyre megbicsaklott a lába -, döbbent rá a helyzetük különleges voltára. Miért e sivár csend? Mi lett a hóhérukkal?

Hirtelen úgy határozott, hogy a bátyját magára hagyja, és merészen nekivág, hogy bejárja az egész Palotát.

A földszinten kezdte, aztán az épület minden zegét-zugát végigfürkészte. Amikor a kijárati ajtóhoz ért, látta, hogy azt gondosan bezárták. A belső ajtók viszont mindenütt tárva-nyitva álltak, ahogyan kétségbeesett rohangálásukban az ittlakók hagyták azokat; Jane egyébként a földszinten nem találkozott senkivel. Mind jobban csodálkozva bebolyongta a három emeletet, és mindenütt hasonló kép fogadta. Bármennyire hihetetlen volt, de a Palota teljesen elhagyottnak tűnt.

Az emeletek átkutatása után már csak a központi torony volt hátra s a terasz, amelyről a tornyot vezényelték. A teraszra vezető lépcső alján Jane egy pillanatra megtorpant, de aztán sietség nélkül elindult fölfelé.

Kiderült: nem úgy van, amint gondolta, a Palota nem elhagyott. Amikor már majdnem fölért a lépcsőn, Jane felülről hangokat hallott. Az utolsó lépcsőfokokat a fiatal lány nagyon óvatosan tette meg, s a sötétség leple alatt kilesett a teraszra, amelyre az Üzem fényszórói rá-rápásztáztak.

A Palota minden lakója ott nyüzsgött. Jane a borzalomtól megremegve William Ferneyt is felismerte köztük. És felismerte a nyolc tanácsost is, akiket két órával ezelőtt ott látott vele együtt. Arrébb két csoportba verődve a Fekete Gárda néhány embere s a kilenc néger szolga állt.

A mellvéden mélyen áthajolva mutogattak egymásnak valamit a messzeségben, közben semmi értelmeset sem mondtak, csak heves taglejtésekkel fel-felkiáltottak. Vajon mi lehet az ott a távolban, ami olyan szenvedélyes érdeklődést váltott ki?

Aztán William Ferney hirtelen felegyenesedett, és dörgő hangon valamit parancsolt a teraszon levőknek, mire azok özönleni kezdtek a lépcső felé, melynek legfelső fokán Jane leskelődött. A fiatal lány csak akkor vette észre, hogy valamennyien fel vannak fegyverkezve: mindenkinek két-két pisztoly volt az övében s egy-egy puska a kezében, amelyet dühösen forgatott a feje felett.

Még egy pillanat, s a rejtekhelyénél vannak. Mit tennének vele ezek az emberek, akiknek a düh már elvette az eszét? Jane úgy érezte, hogy elveszett.

Amint valami menedéket keresve öntudatlanul körülnézett, tekintete megakadt azon az ajtón, amely a lépcső tetején a teraszra nyílt. Ez az ajtó választotta el a lépcsősort a terasztól. Megpillantani, és azonnal betaszítani a nagy zajjal becsapódó ajtót, pillanatok műve volt. Eme ösztönös mozdulat nyomán, anélkül hogy Jane azt előre látta volna, a helyzet alapvetően megváltozott.

Az ajtó becsapódására a teraszon rekedtek dühös kiáltozása és szörnyű káromkodása válaszolt. Jane úgyszólván még be sem taszította az utolsó reteszt, amikor amazok már keményen rásújtottak a fiatal lány számára menedéket biztosító ajtóra.

Megrettenve az üvöltözéstől és az ajtóra zuhanó csapásoktól, a szörnyű zűrzavartól, Jane kővé meredve egyhelyben remegett. Egy lépést sem bírt tenni, hogy elmeneküljön. Szemét az ajtóra függesztette, és várta, hogy szörnyű ellenségeinek csapása alatt az ajtó egyik pillanatról a másikra beszakadjon.

De az ajtó nem tört be, a rázúduló dühös csapások alatt még csak meg sem rezdült. Jane fokról fokra visszanyerte a nyugalmát; rájött, hogy ez az ajtó is ugyanolyan szerkezetű, mint az Üzem vagy a Palota kapuja: egyetlen vastag páncéllemezből áll, amely az ilyen rohamoknak is ellenáll. Tehát nincs mit tartania William Ferneytől, aki csak nagyon szerény eszközökkel rendelkezik ahhoz, hogy kitörjön a teraszról.

Megnyugodva Jane elindult, hogy megkeresse a bátyját, miközben észrevette, hogy a Palota legfelső emeletétől, illetve a teraszától a földszintig a lépcsősoron egymás után még öt hasonló ajtó áll. William Ferney előrelátóan gondolt arra, hogy minden meglepetéstől óvott legyen. A Palota több olyan részre oszlott, amelyeket egymástól ily módon választottak el, s az ajtókat szükség esetén csak áttörni lehetett. Előrelátása most ellene fordult. Jane bezárta mind az öt ajtót, úgy, mint az elsőt, és leereszkedett a földszintre.

A Palota ablakait vastag vasrácsok védelmezték, s azonfelül még páncélredőnyök is. Jane percnyi késedelem nélkül minden emeleten a redőnyöket is leeresztette.

Vajon honnan volt benne annyi erő, hogy a nehéz páncéllemezeket kezelni tudja? Lázasan végezte a dolgát, ügyesen és gyorsan, szinte magánkívül cselekedett, mint az alvajáró. Egy óra alatt befejezte az egész munkát. Ily módon egy bevehetetlen kő- és acélerőd középpontjába került.

Csak amikor mindennel elkészült, érezte, hogy milyen fáradt, és hogy a lábai remegnek. Vérző tenyérrel, erőtlenül, alig tudott leereszkedni a lépcsőn a bátyja mellé.

– Mi történt? - érdeklődött Lewis aggódva, mert látta, hogy a húga milyen állapotban van.

Miután lélegzethez jutott, Jane elbeszélte, hogy mit cselekedett.

– Mi vagyunk a Palota urai - fejezte be mondanivalóját.

– A lépcsőn kívül más lejáró nincs? - kérdezte Lewis, aki nem hitt az ilyen színpadias fordulatokban.

– Biztos vagyok benne, hogy nincs - jelentette ki Jane. - William a teraszra szorult, és kétlem, hogy le tudjon jönni onnan.

– De miért gyűltek valamennyien a teraszra? - töprengett Lewis. - Mi történhetett?

Ezt Jane sem tudta. Mivel csak a menekülésre gondolt, mást nemigen figyelt meg. De könnyen megtudhatták, amire kíváncsiak voltak. Elég volt, ha kileskelődnek valahol. A két testvér felkapaszkodott a legfelső emeletre; azután már csak a terasz következett, és felpattintották az egyik vasredőnyt, amelyet az imént Jane becsukott.

Menten megértették, hogy William Ferney és a cimborái miért viselkedtek olyan izgatottan. Alattuk a Röptéren csend honolt és sötétség, viszont a Red River jobb partján lángok lobogtak, s onnan a hangos kiáltozások a Palotáig hallatszottak. Égtek a négerek kunyhói. A város középső övezete, vagyis a rabszolganegyed egyetlen óriási máglyává vált.

A tűzvész már a Civil Body övezetébe is jócskán átcsapott, sőt a folyó felső és alsó folyásánál a Merry Fellows-negyed két széle is lángra kapott.

Eme övezet még érintetlen középső részéből szörnyű hangzavar hallatszott. Üvöltések, káromkodások, jajgatások, összevissza kiáltozások, s közben a puskák szakadatlan ropogása.

– Tongané! - kiáltott fel Jane. - A rabszolgák fellázadtak.

– Rabszolgák?... Tongané?... - csodálkozott Lewis, mert számára e szavaknak nem volt semmi értelme.

Jane akkor elmagyarázta, hogy Blackland miként van megszervezve; úgy mondott el mindent, ahogy maga is értesült Marcel Camaret, Tongané és az Üzemben ápolt sebesült szavaiból. Röviden felvázolta azt is, hogy ő maga miként került ide, és milyen körülmények között esett foglyul. Elmondta ideutazásuk történetét; azt, hogy miután a Barsac-expedícióhoz csatlakozott, hogyan rabolták el az expedíció maradványait, és hogy miként sikerült valószínűsítenie George Buxton ártatlanságát. A Röptéren túlra mutatva, ahol az Üzem fényárban úszott, megmagyarázta annak rendeltetését, és beszélt az expedíció valamennyi tagjáról s arról, hogy egyetlen emberének, a néger Tonganénak a kivételével, a többiek most mind az Üzemben találtak menedéket. S azt is elmondta, hogy Blackland négereinek a fellázítása a Tongané műve, méghozzá a jelek szerint mesterműve! Jane-nek azonban már nem volt türelme megvárni a lázadást, és az est leszálltával, abban a reményben, hogy az ostromlottakat megmentheti, átszökött a Palotába. S így ért végül is szerencsétlen bátyjához. Közben, amint várható volt, Tongané megadta a jelt, fegyvereket küldtek neki, s íme: a lázadás kirobbant. Minden bizonnyal William Ferney és cimborái is bele akarták vetni magukat a harcba, amint a teraszról észrevették a fejleményeket, de Jane váratlanul elzárta előttük az utat.

– De mi most mit tegyünk? - töprengett Lewis.

– Várunk - válaszolta Jane. - A rabszolgák minket nem ismernek, s a tülekedésben nem tennének különbséget köztünk és köztük. Máskülönben segíteni sem tudnánk, mert nincs fegyverünk.

Mikor aztán Lewisnak, nagyon helyesen az volt a véleménye, hogy jó volna nekik is valami fegyverre szert tenniük, Jane ismét végigfürkészte a Palotát. Sajnos nem valami nagy eredménnyel. Ugyanis valamennyi fegyver, kivéve azokat, amelyeket a tulajdonosaik magukon viseltek, a toronyban központilag volt elraktározva, s így a lány csak egy elhagyott puskát, két revolvert s néhány töltényt talált.

Mire a fegyverekkel visszatért, kint a helyzet sokat változott. A négerek átkeltek a folyón, és mintegy háromezren ellepték a Röpteret. A Fekete Gárda laktanyáját egyetlen rohammal bevették, s megöltek mindenkit, aki ott tartózkodott, ugyanolyan könnyen elfoglalták a légisiklók hangárjait is, és nemsokára onnan hatalmas lángok csaptak a magasba.

E látványtól William Ferney tehetetlen dühében valósággal tajtékzott. Üvöltött, ordított, de a többiek egyetlen szavát sem értették. A teraszon szakadatlanul ropogtak a lőfegyverek, lent a négerek tömegében a golyók állandóan embert találtak, s szedték az áldozatokat szakadatlanul.

De a többi néger mintha észre sem vette volna. A Fekete Gárda kaszárnyájának elfoglalása s a hangárok felgyújtása után, amelyek, mint óriás fáklyák, bevilágították a Röpteret, a tömeg megostromolta a Palotát, és azzal verte a kaput, ami éppen a keze ügyébe akadt, de hasztalanul.

Miközben a kapuval voltak elfoglalva, a Red River felől pusztító erejű sortűz dördült. A Merry Fellows-legények végül is észbe kaptak, áttörtek a hídon, kibontakoztak a Röptér szélén és belelőttek a sokaságba. Nemsokára száz meg száz holttest borította a Röpteret.

A négerek fülsiketítő harci kiáltással rávetették magukat az ellenségre. Pillanatok alatt iszonyú kézitusa kezdődött. Mivel a négereknek nem voltak lőfegyvereik, közelharcra törekedtek, amelyben jó hasznát vették a szekercéiknek, tőreiknek és lándzsáiknak, amire Merry Fellows szuronnyal és közvetlen közelről leadott lövésekkel válaszolt.

A csata kimenetele azonban nem volt vitás. A fegyverek minősége többet jelentett, mint a sokaság. A sorok nemsokára megbomlottak, a golyók által megtizedelt négerek meghátráltak, s a jobb partra menekülve a Röpteret átengedték a győzteseknek.

Azok pedig űzőbe vették őket, hogy mentsék, ami még menthető; főleg a Merry Fellows-övezet középső részét védelmezték, ahova a tűzvész még nem ért el.

Mikor azonban az üldözők a hídra értek, hatalmas robbanás rázta meg a levegőt. A Palota magasságából Jane és Lewis jól láthatta, hogy a robbanás messze, a Civil Body-övezet legtávolabbi pontján történt. A mindenfelé nagy lánggal lobogó tűz fényénél jól megfigyelhették azt is, hogy az övezet egy része és az elválasztó fal jó nagy szakaszon miként omlik össze.

Bármi okozta is ezt a robbanást, az eredménye az lett, hogy a megszorított négerek előtt szélesre tárta a menekülés útját az ültetvények felé. Ugyanis a hatalmas résen át a rabszolgák a földekre menekültek, s így megszabadultak ellenségeiktől. Egyébként azok abba is hagyták az üldözést. Negyedóra múlva a Red River jobb partját is elhagyták, és a Röptéren gyülekeztek. Nemcsak amiatt, mert az ellenség elfutott előlük, de maguk is megrettentek a meg-megismétlődő robbanásoktól, amelyek az elsőt követték.

Mi lehetett e robbanások oka? Senki sem tudta. Mindenesetre az világosan látszott, hogy nem véletlenül történnek, hanem valakinek az akaratából. Az első, amint tudjuk, a város külső kerületében, a Palotától legmesszebb eső ponton dördült.

Ettől a ponttól jobbra és balra öt perc múlva újabb két dördülés hallatszott. Aztán ötpercnyi szünet után ismét kettő, de ezek már a Civil Body-övezet hajlatában, közelebb a város központjához.

A Merry Fellows-legények, akik a rabszolgák után vetették magukat, ekkor torpantak meg.

Ettől kezdve a megmagyarázhatatlan robbanások szabályos időközökben követték egymást: minden félórában egy-egy dörrenés hallatszott. Minden harmincadik percben egy robbanás, és nyomában a Civil Body-övezet egy-egy újabb darabja omlott romhalmazzá.

Blackland fehér lakói, már akik még életben voltak, a Röptéren gyűltek össze, és némán figyelték az érthetetlen jelenséget. Úgy tűnt, hogy valami felsőbbrendű hatalom hozzáfogott a város módszeres lerombolásához. A gonosztevő csürhe, amely még nem is olyan régen annyira vakmerő volt a gyengébbekkel szemben, most vacogott a félelemtől. A Palota falához húzódva hiába próbálták a kaput kinyitni, dühösen ordítoztak William Ferneynek, mert megpillantották fenn a teraszon, és nem értették, hogy miért hagyja magukra őket. Ferney érthetetlen kézmozdulatokkal válaszolt, és kiáltozott nekik valamit, de hiába erőlködött, mert a hangja elveszett az általános zűrzavarban.

Így múlt el az éjszaka. A hajnal első sugarai gyászos tájat világítottak meg. A Röpteret a szó szoros értelmében elborították az elesett fehérek és feketék hullái; egymás hegyén-hátán feküdtek jó néhány százan. A fehérek győztek ugyan, de drága áron. A Civil Body- és a Merry Fellows-övezet jó nyolcszáz lakójából talán négyszáz ha épen maradt. A többi sebeiben fetrengett vagy odaveszett; voltak, akik a felkelés kezdetén, a rajtaütés alkalmával haraptak fűbe, mások viszont a Röptéren lelték halálukat, ahol a felkelők lendületét megtörték.

Ami a rabszolgákat illeti, Jane és Lewis abból a magasságból, amelyen voltak, látták őket a mezőn szétszéledni. Sokan megindultak hazafelé. Egyesek nyugatnak tartottak, a Niger irányába, pedig attól homoktenger választotta el őket. Víz, élelem és fegyver nélkül vajon hányan érnek célt közülük? Mások a hosszabb, de biztosabb utat választották, a Red River folyását követték, és délnyugat felé igyekeztek.

Legtöbben azonban nem tudták rászánni magukat, hogy elhagyják Blacklandet. Ezeket látni lehetett, amint az ültetvényeken csapatokba verődnek, és megdöbbenve nézik a várost, amelyből vastag füstoszlopok gomolyogtak a magasba, és amelyet az egymást követő robbanások lépésről lépésre romba döntöttek.

A robbanások egész éjjel szakadatlanul követték egymást. Minden félóra meghozta a maga robbanását. Mire feljött a nap, az egész Civil Body-övezet és a rabszolganegyed fele már leírhatatlan romhalmaz volt.

Akkor egyszeriben erős dörrenés rázta meg a Palota teraszát is. Aztán egymás után több dörrenés következett, s végül egy ágyúdörej is.

– William Ferney ágyúval töreti a terasz ajtaját - jegyezte meg Jane, aki annál jobban ismerte a Palota felépítését, mintsem hogy ne találja ki a különös zaj okát.

Jane hangja nyugodt volt. Mérlegelte a helyzetet, és tökéletes hidegvérrel számított.

– Akkor le tudnak jönni!... - kiáltott fel Lewis, és felkapta az egyik revolvert azok közül, amelyeket Jane hozott. - Inkább meghalok, de még egyszer nem esem a fogságukba!

Jane egy mozdulattal lecsendesítette:

– Még nem értek idáig - nyugtatta a bátyját. - Még öt hasonló ajtó állja az útjukat, és ezek közül különösen az utolsó három úgy áll, hogy azok elé ágyút húzni s azzal rájuk célozni lehetetlen.

S mintegy igazat adva a lánynak, az ágyúdörgés elhallgatott. Egy dühös üvöltés a terasz felől, amelyet még dühösebb káromkodások követtek, arra utalt, hogy William Ferney és az emberei ugyancsak kínlódnak, hogy az ágyút a második ajtónak irányítsák; s e művelet, úgy látszik, nem bizonyult könnyű feladatnak.

Egyébként mesterkedésüket nemsokára megzavarta valami; s ez az esemény éppen annyira lekötötte az ő figyelmüket, mint a Jane-ét és a Lewis Buxtonét.

A külső robbanások, amelyek rendületlenül, szabályos időközökben követték egymást, egy akkora dörrenésben érték el a tetőpontjukat, amely az egész vidéket megrázkódtatta. Ennek a romboló hatása már a bal partra is kiterjedt. Magából az Üzem kertjéből is egy hatalmas föld- és kőoszlop lövellt a magasba. Mikor a füst kissé felszállt, látni lehetett, hogy a kert egy eléggé jelentős területen elpusztult; sőt, még egy kis részen maga az épülettömb is megrongálódott.

A robbanás füstje még a levegőben úszott, amikor Jane és Lewis megpillantottak egy zárt csoportot, amely az Üzem szélesre tárt kapuján át a kikötő felé nyomul. Jane látta, hogy kikből áll ez a sokaság. A fogolytársai voltak és Camaret munkásai tömött sorokban. Középre fogták az asszonyokat és a gyermekeket. Vajon a szerencsétlenek miért hagyták el a biztos menedéket, és miért menetelnek a Röptér felé, ahol meg kell majd ütközniük azokkal a Merry Fellows-legényekkel, akik még mindig hiába próbálják betörni a Palota kapuját.

A Röptéren sürgölődő martalócok még nem pillanthatták meg a kitörő csoportot, mert a Röptér fala eltakarta őket. De fent a teraszon William Ferney túllátott a falon, észrevette őket, és feléjük mutogatott.

De a lent ácsorgók nem értették, hogy mit akar. Az Üzemet elhagyó sokaság akadálytalanul elérte azt a kaput, amelyik a Röpteret elválasztja a kikötőtől, és át is lépett rajta.

Mikor a Merry Fellows-legények megpillantották őket, felbődültek, menten abbahagyták a hiábavaló erőlködést, és az újonnan érkezőkre vetették magukat.

De ez alkalommal nem holmi négerekkel volt dolguk. Bár az üzembeliek is csak azzal voltak felfegyverkezve, ami éppen a kezük ügyébe esett - ki hosszú nyelű kalapácsot, ki fogót, ki egyszerű vasrudat szorongatott a markában -, de ennek ellenére elszántan indultak rohamra. Kegyetlen tusa kezdődött. Fülsiketítő zaj támadt. A Röpteret, amelyet elleptek az előző éjszaka elesettjei, most ismét vérpatak festette pirosra.

Jane Buxton mindkét tenyerével eltakarta az arcát, hogy semmit se lásson a szörnyűségekből. És barátai is ott vannak a harcolók között! Reszketett Barsac életéért, Amédée Florence-ért, a remek Châtonnay doktorért és mindenekelőtt Saint-Bérainért, akit tiszta szívből szeretett.

Egyszerre aztán pokoli diadalüvöltés harsant.

A számbeli és fegyverbeli fölény felülkerekedett. Az üzemiek arcvonalát kettévágták. Egy részük lépésről lépésre hátrált a kikötő felé, a másik részüket viszont a Palota felé szorították. Ezeknek semmi reményük sem maradt a menekülésre. A falnak szorítva nemcsak a Merry Fellows-legények álltak előttük, de a teraszról William Ferney és cimborái minden kockázat nélkül lepuskázhatták őket, nem volt hova menekülniük a veszély elől.

De egyszerre csak boldogan kiáltottak fel: a kapu, amely felé szorították őket, hirtelen megnyílt, és a küszöbön megjelent Jane Buxton. Az üzemiek az ellenség szorongatása elől a Palotába húzódtak, miközben Jane és Lewis puskával és pisztollyal fedezte a visszavonulásukat...

A Merry Fellows-legények egy pillanatra csodálkozva megtorpantak, mert nem értették a váratlan közbelépés okát. Mire magukhoz tértek a csodálkozástól, és ismét nekirugaszkodtak volna, már késő volt. A kaput bezárták, és ők hiába próbáltak betörni rajta.