A Hertz-féle hullámok szárnyán

Pierre Marcenay kapitány keserű szívvel hagyta el a Barsac-expedíciót, és főleg azt a kedves személyt, akit ő Jane Mornas néven ismert. Természetesen késedelem nélkül útnak indult, és Ségou-Sikorót, a parancs értelmében, erőltetett menetben el is érte. Marcenay kapitány elsősorban katona volt, s a hadi mesterségnek talán az önfeláldozás a legszebb vonása; az, hogy a katona feltétlenül alárendeli magát egy célnak, amelyet ha néha nem is lát világosan, tudja, hogy felette mindig ott lebeg a haza eszméje.

De akármennyire is igyekeztek, kilenc napba telt, amíg hátuk mögött hagyták azt a négyszázötven kilométert, amely Ségou-Sikorótól elválasztotta őket, ahova végül is február 22-én késő estére megérkeztek. A kapitány csak másnap reggel jelentkezhetett Sergines ezredesnél, a helyőrség parancsnokánál, hogy bemutassa Saint-Auban ezredes parancsát.

Sergines ezredes háromszor is elolvasta a parancsot, és egyre inkább csodálkozott. Látszott, hogy semmit sem ért az egészből.

– Milyen különös elképzelés!... - dörmögte végül - összevonni az embereket Sikassóba, és elküldeni őket Tombouctouba! Elképesztő.

– Hogyan, ezredes úr, önt nem értesítették az érkezésemről? - csodálkozott Marcenay kapitány.

– Egyáltalán.

– A főhadnagy, aki átadta a parancsot, azt mondta, hogy Tombouctouban lázadás tört ki - jelentette Marcenay -, hogy ott a tuaregek fenyegetően nyugtalankodnak.

– Ezt most hallom először. Tegnap Peyrolles kapitány... Esetleg ön is ismeri.

– Ismerem, ezredes úr. Két évvel ezelőtt egy ezredben szolgáltunk.

– Szóval, a minap Peyrolles kapitány itt haladt át. Tombouctouból Dakar felé igyekezett. Tegnap ment tovább, de mindezekről egy szó említést sem tett.

Marcenay kapitány mi mást tehetett volna, mint hogy egyetlen kézmozdulattal jelezte, nem ő felel a parancsért.

– Igaza van, kapitány - bólintott Sergines. - Nincs jogunk vitatni a kérdést. A parancs parancs, azt teljesíteni kell. De vigyen el engem az ördög, ha tudom, hogy mikor mehetnek tovább.

Bizony, e váratlan expedíció nyélbe ütése sok fejtörést okozott. Több mint egy hetet vett igénybe a lovak beistállózása, mert azoknak a parancs értelmében Ségou-Sikoróban kellett maradniuk; ezalatt a szállítóeszközöket és a kellő mennyiségű élelmiszert is beszerezték. Úgyhogy Marcenay kapitány csak március 2-án szállhatott csónakba, hogy az embereivel leereszkedjék a Nigeren.

A száraz évszak sokféleképpen akadályozta a haladásukat, s a Barsac-expedíció egykori fegyveres kísérete csak kerek két hét múlva, azaz március 17-én köthetett ki Kabarában, amely Tombouctou kikötője, de tizenöt kilométerre esik ettől a helységtől.

Amikor Marcenay kapitány a helyőrség parancsnokánál, Allègre ezredesnél jelentkezett, a magas rangú tiszt is ugyanúgy csodálkozott, mint a ségou-sikorói bajtársa. Kijelentette, hogy a környéken semmi nyugtalanság sem tapasztalható, sohasem kért semmiféle erősítést, és kijelentette, hogy nem érti, miért küld Saint-Auban értesítés nélkül olyan embereket, akikre semmi szüksége sincs.

Az ügy kezdett egyre furább színt ölteni, és Marcenay kapitány néha már arra gondolt, hogy valami ügyesen kifundált csalás áldozatául esett. De miért? Mi célból? A válasz kézenfekvő volt. Bármennyire is megmagyarázhatatlan, de a hamisító, ha van ilyen, azt tervezte, hogy a védelem nélkül maradt Barsac-expedíciót megsemmisítse. Miután erre az ésszerű következtetésre jutott, Marcenay kapitány mélységes aggodalommal gondolt arra a felelősségre, amely őt terheli, és a veszélyre, amelybe Mornas kisasszony sodródott, mert a lány emlékével csordultig tele volt a szíve.

Aggodalmát az is növelte, hogy akárcsak Ségou-Sikoróban, Tombouctouban sem hallott senki semmit Lacour főhadnagyról. Senki sem ismerte őt. Sőt, mi több: senki sem tudott semmit egy szudáni önkéntesekből álló alakulatról, jóllehet ezt az elnevezést maga Sain-Auban ezredes is leírta.

Mindazonáltal az ezredes parancsa a legszigorúbb vizsgálat után is valódinak látszott, tehát érvényesnek kellett elfogadni mindaddig, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik. Marcenay kapitányt és az embereit beszállásolták, és Saint-Auban ezredes parancsát az első alkalommal elküldték annak, aki kibocsátotta: mondja meg ő maga: valódi-e vagy hamis az a parancs?

Csakhogy Tombouctoutól Bamakóig ezer kilométert kell számolnunk, és vissza ugyanannyit. Sok-sok napba kerül, amíg az ezredes válaszát megkapják...

Addig Marcenay kapitány tétlenségre volt kárhoztatva, különösebb beosztást nem kapott, s szívét a nyugtalanság rágta, így aztán egyik napja hosszabb volt, mint a másik. Szerencséjére március végén megjött Perrigny kapitány, aki még a saint-cyri katonai akadémiáról jóbarátja volt, s a barátságot azóta is ápolták. A két régi pajtás ugyancsak örült a viszontlátásnak, s attól kezdve Marcenay kapitány ideje némileg könnyebben telt.

Amint megtudta, hogy barátját milyen gondok gyötrik, Perrigny vigasztalni próbálta: olyan tökéletesen hamisított parancsot előállítani, hogy az becsapjon mindenkit, csak a mesében lehetséges. Perrigny véleménye szerint, ha logikusan gondolkodunk, feltételezhető, hogy Lacour főhadnagynak magának is téves értesülései lehettek a parancs igazi okát illetően, és ebből adódik minden félreértés. Ami pedig Allègre ezredes tájékozatlanságát illeti, az még könnyebben érthető. Ugyanis nincs abban semmi rendkívüli, ha ebben a még alig-alig megszervezett tartományban elkallódott valahol a parancs, amit neki küldtek.

Perrigny kapitányt két évre rendelték Tombouctouba; ezért jelentős útipoggyásszal érkezett, s a barátjának volt mit segítenie a kicsomagolásnál. Az úti alkalmatosságokból a kevés személyes holmi mellől leginkább laboratóriumi felszerelések kerültek elő. Ha nem viselne egyenruhát, Perrignyt tudósnak tekinthetnénk. Világéletében szenvedélyes természetbúvár volt, aki figyelemmel kísérte a legújabb tudományos felfedezéseket, főleg azokat, amelyek az elektromossággal valamilyenképpen kapcsolatban álltak. Kettőjük barátságában Perrigny jelentette az elmélyülést, Marcenay pedig a cselekvőkészséget. Egymást kiegészítő hajlamaik képezték barátságuk alapját. Mikor egyik a másikat emlegette, Marcenay „a jó öreg könyvmoly”-ról beszélt, Perrigny pedig „Hűbele Balázs úr”-ról; persze a gyors elhatározó- és cselekvőkészség igazán nem akadályozta meg Marcenay kapitányt abban, hogy kitűnő és bátor tiszt legyen.

Megérkezése után néhány nappal, amikor Marcenay kapitány meglátogatta, a barátja már éppen befejezte egyik készülék felszerelését annak a háznak az udvarán, ahol lakást bérelt.

– Éppen jókor jössz - kiáltotta vidáman Perrigny, és jelentőséggel a barátjára kacsintott: - Mutatok valami érdekeset.

– Ezt? - bökött a készülék felé Marcenay. A szerkezet két villamos elemből, néhány elektromágnesből és egy kis üvegcsőből állt, az üvegcső vasreszelékkel volt megtöltve, s az egész készülékből egy néhány méter magas részárbococska nyúlt a magasba.

– Ezt bizony - válaszolta Perrigny. - Ez a kis játékszer, így, amint látod, igazi varázseszköz, egy távíróállomás; de jól nyisd ki a füledet: ehhez nem szükséges semmiféle vezeték, mert ez egy szikratávíró-állomás!

– Tudom, már évek óta beszélnek róla - válaszolta Marcenay nagy érdeklődéssel -, de vajon sikerült megoldani?

– Méghozzá remekül! - lelkesedett Perrigny. - Már két olyan ember is él a földön, aki ugyanabban a pillanatban kapcsolatba tud lépni egymással a terek és távolságok felett... Az egyik egy Marconi nevezetű olasz, aki megtalálta a módját, hogy folyamatos Hertz-féle hullámokat bocsásson ki. Hallottál-e róla, te híres katona?

– Persze, hogy persze - válaszolta Marcenay. - Már a katonai akadémián is rebesgettek valamit... Mikor pedig Franciaországban jártam, hallottam beszélni Marconiról is. De ki a másik feltaláló, mert kettőt emlegettél.

– A másik egy francia fizikus, Branly. Ő fedezte fel a vevőkészülék lelkét, amely az egyszerűségben rejlő zsenialitás csodája...

– És ez a szerkezet, amit itt látok?

– Éppen erről van szó; a működési elvét egy szempillantás alatt megértheted. Branly úr észrevette, hogy a vasreszelék általában rossz elektromos vezető, de menten jó vezetővé válik, ha a Hertz-féle hullámoknak teszik ki; ezeknek ugyanis az a hatása, hogy a reszelék részecskéit kölcsönös vonzóerővel ruházzák fel, és ezáltal megnövelik a részecskék kohézióját. Látod ott azt az üvegcsövet?

– Látom.

– Az egy hullámdetektor. Azt a vasreszelékkel töltött üvegcsövet rákötöm egy közönséges fémpálcára, inkább árbocra, amelyet antennának neveznek. Ha a vele összekapcsolt vasreszelékes üvegcső jó vezetővé válik, az árbococska áramkörré zárul, mert az áram keringeni tud benne. Na, kardcsörtető pajtás, érted-e?

– Értem, okulárés tudósom. Mondhatod tovább.

– És most következik az én szerepem. Hála egy általam feltalált alkatrésznek, amelyet ha Branly felfedezésével kombinálok, elérem, hogy az átfolyó áram egy Morse-készüléket mozgasson, amelynek forgó papírtekercsére a szokásos módon rányomódnak a jelek. A billentyű lenyomása pillanatában ez a pici kalapács, amelyet itt látsz, megpöccinti a detektort; erre a koppintásra a vasreszelék szemcséi ismét szétválnak egymástól, s az üvegcső visszanyeri szokásos ellenállását. Abban a pillanatban az árbocról bejövő áram már nem hatol át rajta, s a Morse-készülék nem írja a jeleket. Persze, most azt gondolod, hogy ily módon csak pontokat lehet írni a papírszalagra. Ez így is volna, ha a hullámhatásnak állandóan kitett antenna a két kibocsátott jel közötti szünetben is nem működne. Ilyenformán különböző jelekből kisebb-nagyobb csoportokat nyerünk, vagyis a Morse-ábécé hosszú-rövid kombinációjú jeleit könnyedén felhasználhatjuk; ezt a jelrendszert pedig egy távírász olyan könnyedén elolvassa, mint a közönséges írást.

– Például te is?

– Én is, persze.

– Elismerem, csodálatos készülék, de mi célból hoztad ezekre a barbár tájakra?

– Nemcsak ezt hoztam el, hanem a testvérét is, az adókészüléket, amelynek a felszereléséhez holnap fogok hozzá, mert a szikratávíró kérdése a szenvedélyemmé vált. Elsőnek akarom Szudánban ezt a készüléket felszerelni. Látod, ez az a két készülék, amelynek kevés párja akad a világon; és biztosítalak, hogy Afrikában egy sincsen. Ha majd egyszer Bamakóba üzenhetünk... Vagy esetleg Saint-Louis-ba!...

– Saint-Louis-ba!... Nem lesz az egy kicsit messze?

– Egyáltalán - tiltakozott Perrigny. - Már viszonylag nagy távolságok között is sikerült az üzenetváltás.

– Hihetetlen!

– Mi a hihetetlen, kiskatonám; majd fogsz te még bámulni. Nemsokára egy kísérletsorozatba kezdek, végig a Niger mentén.

Perrigny kapitány hirtelen elnémult. A szeme kerekre nyílt, és az álla leesett a csodálkozástól. Gyakorlott füle azonnal jelezte, hogy a Branly-féle készülék kopog.

– Mi lelt téged? - nézett nagyot Marcenay.

A barátjának erőlködnie kellett, hogy kinyögje a választ. A csodálkozástól a szó szoros értelmében majd megfulladt.

– Működik a... - dadogta, és a készülékre mutatott.

– Biz az nekilódult!... - húzta el a száját gúnyosan Marcenay. - Ehhez mit szólsz, reménybeli akadémikusom? Azt mondád, hogy a készüléked egyedüli példány egész Afrikában, tehát önmagában nem működhet, miként azt oly magasröptűen kifejtetted. De rá se ránts, lehet, hogy elromlott.

Perrigny kapitány, anélkül hogy az ugratásra válaszolt volna, a készülékhez ugrott.

– Ez elromlott?! - kiáltotta az izgalomtól szinte magánkívül. - Inkább kitűnő... né, a papírtekercsről hibátlanul olvasható: „Mar... Marcenay kap... kapitány!”

– Ez nekem szól! - nevetett fel Marcenay. - Öregem, te, amint a legényeink mondják: csőbe akarsz húzni.

A készülék elcsendesedett, és titokzatosan feküdt a két tiszt szeme előtt, akik le nem vették róla a tekintetüket. Nemsokára a kipp-kopp-kopogás ismét hallatszott.

– Ez megint elindult!... - kiáltott fel Perrigny, és a papírtekercs fölé hajolt. - Jó! Ez a címed: - „Tombouctou...”

– Tombouctou!... - mormogta önkéntelenül Marcenay, s valami érthetetlen okból megborzongott.

A készülék már másodszor akadt el, aztán pár másodperces megszakítás után, a papírszalag tovább tekeredett lefelé:

– „Jane Buxton” - olvasta Perrigny.

– Nem ismerem - jelentette ki Marcenay, és maga sem tudta, miért, de fellélegzett. - Valaki tréfál velünk.

– Tréfál? - álmélkodott Perrigny - hogyhogy tréfál? Ládd, folytatódik...

És ismét a szalag fölé hajolt, és olvasta szótagolva a szavakat, amint azok a jelekből kialakultak:

– „Jöj... jön... Jane... Mor... nas”

– Jane Mornas! - kiáltott fel Marcenay, és kigombolta a zubbonya felső gombját, mert úgy érezte, menten megfullad.

– Hallgass! - kiáltott rá Perrigny - „... a... ki... fo... goly... Black... land... ben...”

A kopogás ismét, most már negyedszer félbeszakadt. Perrigny felnézett a bajtársára. Az halottsápadtan állott.

– Mi van veled? - aggodalmaskodott a jóbarát.

– Majd megmondom... - válaszolta Marcenay kapitány halkan. - Blackland... hol van az a Blackland?

Perrignynek már nem volt ideje válaszolni. A szerkezet ismét működni kezdett. Ő pedig olvasta:

– „É... sza... ki... szé... les... ség... tizen... öt... fok... öt... ven... perc... kele... ti... hossz... ú... ság...”

A két tiszt a hirtelen elhallgató készülék fölé hajolt, de hasztalan várták, hogy ismét megszólaljon. Ez alkalommal végleg elhallgatott, a Morse-jeladó néma maradt.

Perrigny kapitány elgondolkozva dörmögte:

– Ez szinte hihetetlen!... Ezen az isten háta mögötti helyen rajtam kívül, úgy látszik, még van egy szikratávírász... Méghozzá olyan, öregem, aki érti ám a mesterségét - tette hozzá kellő nyomatékkal, és a barátja felé fordult.

Menten észrevette, hogy annak mennyire elváltozott az arca.

– Mi van veled - kérdezte -, mitől vagy olyan sápadt?

Néhány kapkodó szóval Marcenay kapitány elmondta, hogy mi kavarta fel annyira. Már azon is csodálkozott, hogy a szikratávíró szalagján megjelent a neve, de a bámulata izgalommá fokozódott, méghozzá szívét-lelkét felkavaró izgalommá, amikor Perrigny kiejtette a Jane Mornas nevét. Hiszen Jane Mornas közel állt a szívéhez; szerette őt, s bár senkinek sem mondta el, mélységesen remélte, hogy egy szép napon feleségül veheti.

Marcenay-t most torkon ragadta az a mélységes aggodalom, amely azóta kínozta, amióta alapos oka volt feltételezni, hogy Saint-Auban ezredes parancsa hamis. Úgy érezte, hogy ez a távolságokra fittyet hányó üzenet végre igazolta gyanúját. Jane Mornas veszélyben van.

– Tőlem kér segítséget! - kiáltott fel mélyen megindulva, de semmi örömet sem érzett.

– Akkor egyszerű - válaszolta Perrigny. - Ha tőled kér segítséget, neked kell segítened.

– Természetes! - lelkesedett Marcenay, akibe új erőt öntött az, hogy végre ismét cselekedhet. - De hogyan?

– Ezt mindjárt meglátjuk - válaszolta Perrigny -, előbb vonjuk le a logikus következtetést abból, amit tudunk. Véleményem szerint különösebb aggodalomra nincsen ok.

– Úgy gondolod? - kérdezte keserűen Marcenay.

– Úgy. Primo: Mornas kisasszony nincs magára hagyatva, mert amint te is tudod, neki nincs szikratávírója. A barátain kívül, akikkel otthagytad, mikor elváltatok, még legalább egy védnöke kell hogy legyen, az a személy, akié a készülék. Az pedig nem lehet akárki, ezt én mondom.

Marcenay egy biccentéssel tudomásul vette, Perrigny pedig folytatta:

– Secundo: Mornas kisasszony nem forog közvetlen veszélyben. Ugyanis Tombouctouba küldte az üzenetét. Feltételezi, hogy te már ideérkeztél, tehát nem két lépésre vagy tőle, és bizonyos időbe telik, amíg tehetsz valamit a kérésére. Ennek ellenére táviratozott, ami azt jelenti, hogy nem tartja hiábavalónak az üzenetet. Tehát, ha veszélyben is forog, ez nem fenyegeti közvetlenül.

– Nem értem, hova akarsz kilyukadni? - türelmetlenkedett Marcenay.

– Oda, hogy nyugodj már meg, és reméld, hogy minden jól végződik... és most eredj azonnal az ezredeshez, és kérd meg, hogy adjon engedélyt egy fegyveres expedíció megszervezésére Barsac képviselő úr kiszabadítása és mellékesen a Mornas kisasszony megmentése céljából.

A két kapitány azonnal Allègre ezredeshez sietett, és jelentették azt a rendkívüli eseményt, amelynek tanúi voltak. Bizonyítékul bemutatták a Morse-készülék szalagját, amelyről a jeleket Perrigny ismét leolvasta.

– Ebben egy árva szó sincs Barsac úrról - észrevételezte az ezredes.

– Valóban nincs - válaszolta Perrigny -, de Mornas kisasszonyról van...

– És honnan tudhatja ön; hátha elváltak azóta? Tökéletesen ismerem Barsac útvonalát, és biztosíthatom önt, nem megy fel a táviratban jelzett szélességi körig. Az expedíciónak át kellett haladnia Ouagadougoun, amely körülbelül a tizenkettedik szélességi körön van. Viszont ez a titokzatos üzenet tizenöt fok ötven percről, szinte tizenhat fokról beszél.

Ez a fejtegetés Marcenay kapitánynak is eszébe juttatott valamit:

– Igaza van, ezredes úr - mondta. - Bizony, megtörténhet, hogy Mornas kisasszony elvált a Barsac-expedíciótól. Most jut eszembe, hogy Sikasso után két-vagy háromszáz kilométerre kellett elválniuk, ahonnan ő északi irányba folytatta volna az útját, mert a Nigert Gaónál akarta elérni.

– Akkor más a helyzet - aggályoskodott az ezredes. - Teljesen rendjén való volna, hogy egy expedíciót indítsunk Barsac úr megmentésére, aki képviselő és Franciaország hivatalos kiküldöttje, de Mornas kisasszonyért, aki elvégre is csak magánszemély...

– De mégis - érvelt élénken Marcenay -, ha az a parancs hamis, márpedig ezt alapos okunk van feltételezni, akkor Barsac úr is annak a gazembernek az áldozatául esett, aki tőlem átvette a parancsnokságot.

– Lehet... lehet... - tétovázott az ezredes -, de mindenesetre erről csak akkor alkothatunk véleményt, ha Bamakóból megkaptam a választ.

– Borzalmas! - kiáltott fel Marcenay elkeseredetten. - Mégsem hagyhatjuk, hogy a szegény lány elpusztuljon, elvégre tőlem kért segítséget.

– Pusztulásról szó sincs - jegyezte meg az ezredes, mert legalább ő megőrizte a nyugalmát. - Maga a kisasszony mondja: hogy fogoly; csak fogoly és semmi rosszabb... De máskülönben is, hova indulna a segítségére? Hol van az a bizonyos Blackland?

– A szélességi fokot ismerjük.

– Hát a hosszúságit? Ön valahol Sikasso után vált el Mornas kisasszonytól. Úgy gondolom, ő aztán semmiképpen sem fordulhatott nyugatnak. A tizenhatodik szélességi kör előbb átmegy Macinán, aztán a Nigeren, majd belevág a teljesen ismeretlen sivatagba. Mivel Blackland nem lehet Macina vidékén, mert akkor mi is tudnánk róla, csak a sivatagra gondolhatunk.

– És akkor, ezredes úr?... - dadogta Marcenay.

– Akkor, kapitány úr, nem látom, miként küldhetek oda egy katonai egységet; ez azt jelentené, hogy száz vagy kétszáz ember életét kockáztatnám azért, hogy egyetlenegy személyt megmentsek.

– Miért kétszázét? - kérdezte meg Marcenay egyre fogyó reménnyel. - Lehet, hogy kevesebb is megtenné...

– Nem hiszem, kapitány úr. Ön is hallott már azokról a hírekről, amelyek a Niger mentéről szállingóznak. A négerek azt állítják, hogy valahol, senki sem tudja, merre, valami csodabirodalom vagy mi jött létre, amelynek nem a legjobb híre van a bennszülöttek között. Nincs kizárva, hogy ez a teljesen ismeretlen Blackland a szóban forgó birodalom fővárosa vagy valamelyik helysége; az adott szélességi kör ezt nagyon is valószínűsíti, mert egy éppen olyan ismeretlen területen vág át, ahol létrejöhetett egy ilyen hatalom, anélkül hogy a nagyvilág tudomást szerzett volna róla. És mondja, nem feltűnő önnek az angol hangzású név: Blackland?... Sokoto már angol gyarmat, és nincs nagyon messze attól a helytől, ahova Blacklandet feltételezzük... Még felmerülhetnek más, kényesebb kérdések is... Röviden: ilyen körülmények között meggondolatlanság volna bekalandoznunk egy teljesen ismeretlen vidéket, anélkül hogy megfelelő erővel rendelkeznénk, amely szembenézhetne bármilyen veszedelemmel.

– Vagyis ezredes úr elutasít?... - kérdezte Marcenay.

– Sajnálom, de el kell utasítanom - válaszolta az ezredes.

Marcenay kapitány ennek ellenére nem hagyta magát. Bevallotta az ezredesnek is, úgy, amint Perrignynek, hogy mily érzelmek fűzik Mornas kisasszonyhoz. De hiába. És azt is hiába hozta fel, hogy száz emberrel jött ide, akikre itt semmi szükség, mert senki sem várta ide őket. Allègre ezredes hajthatatlan maradt.

– Vigasztalan vagyok, kapitány úr, igazán vigasztalan, de kötelességem nemleges választ adni. Az lehet, hogy az ön embereire semmi szükségem, de könnyelműen nincs jogom az életüket kockáztatni. Ráadásul semmi sem sürget. Várjunk, hátha kapunk még egy üzenetet. Ha Mornas kisasszony egyszer táviratozott, táviratozhat másodszor is.

– És ha többé nem üzenhet, mert gondoljunk arra is, hogy ez az üzenete milyen váratlanul szakadt meg! - kiáltott fel reményvesztetten Marcenay.

Az ezredes egy mozdulattal értésükre adta, hogy ez az eshetőség nagyon sajnálatos volna, de az ő elhatározásán semmiképpen sem változtatna.

– Akkor egyedül is elindulok - jelentette ki határozottan Marcenay.

– Egyedül?... - hökkent meg az ezredes.

– Egyedül, ezredes úr. Szabadságot kérek, amit ön nem tagadhat meg...

– Téved, megtagadom - válaszolta az ezredes. - Vagy azt hiszi, megengedhetem, hogy egy olyan kalandba vesse bele magát, amelyben biztosan otthagyja a fogát?

– Akkor, ezredes úr, kérem, fogadja el a lemondásomat.

– A lemondását?!...

– A lemondásomat, ezredes úr - jelentette ki Marcenay nyugodtan.

Allègre ezredes nem válaszolt azonnal. Hosszan szemlélte az alárendeltjét, és látta, hogy nincs egészen beszámítható állapotban.

– Kapitány úr - szólalt meg atyai hangon -, jól tudja, hogy az ön lemondásának végig kell járnia a szolgálati utat, mert nekem nincs jogom azt tudomásul venni. Az ilyesmit jobban meg is kellene gondolnia. Aludjék egyet rá, és holnap jöjjön vissza hozzám. Még beszélgetünk róla.

Előírásos tisztelgés, és a két tiszt kilépett az ezredes irodájából. Perrigny Marcenay mellett lépkedett, és próbálta vigasztalni, ahogy tudta. De az, szegény, még csak nem is hallotta a barátja szavait.

Mikor Marcenay kapitány a lakása ajtajába érkezett, kezet rázott Perrignyvel, aztán bezárkózott a szobájába. Amint magára maradt, rárogyott az ágyra, lelkiereje végére ért, többé nem tudott uralkodni magán, és kitört belőle a zokogás.