Blackland

Annak közelében, ahol a 2. fokú nyugati hosszúsági kör a 16. fokú északi szélességi kör vonalát metszi, vagyis valamivel a Niger folyó legészakibb pontja alatt terül el a bal parton Gao-Gao városa. A folyó ezen a szakaszán a Szahara délnyugati határvonalát jelöli. A túloldalon kezdődik a Nagy Sivatag, amely északra Marokkóig, Algírig és Tripoliszig, keletre Egyiptomig és Núbiáig nyújtózik, délre pedig az európaiak közép-afrikai birtokaival határos, és nyugaton az óceán partjáig ér. A Gao-Gaóhoz legközelebb eső két oázist - északra Adrar és keletre Air - négy-, illetve kilencszáz kilométer homoktenger választja el a Niger-parti várostól. A legpontosabb és a legkorszerűbb térképeken is ez a hatalmas, mintegy háromszázhatvanezer négyzetkilométer terület még teljesen fehér folt. Abban az időben, amikor a Barsac képviselő vezette expedíció átesett az elbeszélésünk első részében ismertetett viszontagságokon, még senki sem hatolt át ama fehér folton, sőt még a tájékára is ritkán merészkedett emberfia. Lényegében az egész terület ismeretlen volt.

Akkoriban arról az ismeretlen tájról a Niger-parti bennszülöttek között mindenféle mesés történetek keringtek. A négerek azt fecsegték, hogy néha látni lehet, amint a kietlen pusztaság felől vagy felé nagy, tüzes szemű madarak röpködnek igen nagy sebességgel. Máskor, ugyancsak e mesék szerint, száguldozó, lángokádó lovak hátán vörös ördögök hordája tör elő a titokzatos tartományból. A borzalmas lovasok végigszáguldozzák a falvakat, legyilkolnak mindenkit, aki útjukba kerül, majd visszatérnek a sivatagba, de férfiakat, nőket és gyermekeket hurcolnak magukkal, akiket aztán többé senki sem lát.

Vajon kik lehettek eme gonosztevők, akik felprédálták a falvakat, felgyújtották a kunyhókat, elrabolták a szegény négerek utolsó falatját is, aztán eltűntek, és maguk mögött csak romokat, gyászt és holttesteket hagytak? Ezt senki sem tudta. És senki sem próbálta kideríteni. Mert ugyan ki merészkedett volna egy olyan ellenség után firtatni, akit a népi képzelet emberfeletti erővel ruházott fel, és akiről sokan hitték, hogy maga a sivatag felbőszített istene.

Íme, az egész Niger mentén Aribindától Gourmáig s a folyó partjától vagy négyszázötven kilométer távolságig ilyen történetek jártak szájról szájra.

Ha valaki vett volna bátorságot magának, hogy bekalandozzék a sivatag mélyébe, és lett volna mersze egy kétszázhatvan kilométeres út megtételére, hogy elérje a keleti hosszúság egy fok negyven percét az északi szélesség tizenöt fok ötven percén, elnyerte volna vakmerősége jutalmát, mert olyan látványban lett volna része, mint előtte egyetlenegy földrajzkutatónak, felfedezőnek vagy karavános kereskedőnek sem. Látott volna egy várost.¹

Bizony, egy várost, egy valódi várost, amelyet egyetlen térkép sem tüntet fel, és amelynek létéről senkinek még csak sejtelme sem volt, pedig lakóinak száma, a gyermekeket nem is számítva, elérte a hatezer-nyolcszáznyolcat.

Ha az a bizonyos utazó megkérdezte volna valamelyik ottlakót, hogy miként hívják a városát, s ha az illető hajlandó lett volna felelni, lehet, hogy angolul szólt volna: „Blackland is the name of the city”, de éppen úgy meglehet, hogy olaszul válaszol: „Questa città è Terra Nera”, vagy bambarául mondja: „Ni duguba ntoko a Banku Fing”, vagy spanyolul: „Esta ciudad es Tierranegra”; de bármilyen más nyelven is mondaná, az értelme egy volna: „E város neve Feketeföld”.

És még az sem kizárt, hogy a válasz latinul hangzik el: „Ista urbs Terra Nigra est.” Ebben az esetben egy hajdani tanár, bizonyos Josias Eberly válaszolt volna a kérdezőnek; ő, mivel Blacklandben nem talált a képesítésének állást, üzletet nyitott, s mint festékkereskedő felcsapott nyárspolgárnak, amint egyébként a cégtáblája is hirdette: Josias Eberly, Druggist, Products for dye.

Eme új bábelben a világ minden nyelvén beszéltek, s amikor a Barsac-expedíció Kubo mellett fogságba esett, a város ötezer-hétszázhetvennyolc néger férfi és nő mellett, a föld minden sarkából ideszalasztott ezerharminc fehér lakost is számlált, akiknek túlnyomó többségét ugyanaz jellemezte; tudniillik, hogy a fegyház és a börtön elől menekültek ide, és a becsületes tetten kívül minden más tettre képes, züllött kalandorok voltak, készek bármilyen kegyetlenkedésre. Mivel ebben a tarkabarka társaságban az angolok voltak a legtöbben, e nyelvnek bizonyos uralkodó jellege volt. A Főnök nyilatkozatait is ezen a nyelven tették közzé, s az anyakönyvet is, már amilyen az volt, angolul vezették, úgyszintén angol nyelven jelent meg a The Blackland’s Thunder (A blacklandi villám), a város hivatalos lapja.

Különös újság volt az, amint a különböző példányaiból kiírt idézetekből kitűnik:

„Tegnap John Andrew felakasztotta a Koromoko nevű négert, mert az elfelejtette uzsonna utánra elhozni a pipáját.”

„Holnap este hat órakor Kourkoussou és Bidi felé tíz légisiklóval tíz Merry Fellow (vidám legény) indul, Hiram Herbert ezredes parancsnoksága alatt, hogy a fenti két falut, amelyet ezelőtt három évvel is meglátogattunk, teljes egészében kifossza. Visszatérés még aznap éjjel.”

„Úgy értesültünk, hogy egy francia expedíció, amelyet bizonyos Barsac nevű képviselő vezet, közelebbről útnak indul Conakryból. Értesüléseink szerint ez az expedíció Sikassón és Ouagadougoun keresztül szándékszik elérni a Nigert. Az összes óvintézkedéseket megtettük. Húsz ember a Fekete Gárdából és két Merry Fellow azonnal útnak indult, Edward Rufus kapitány a legcélszerűbb időpontban csatlakozik hozzájuk. Edward Rufus, amint köztudomású, a gyarmati gyalogságtól szökött meg, és Lacour néven egy francia főhadnagy szerepében működik; mivel pedig tökéletesen ismeri eme nemzet katonai szokásait, azt a feladatot kapta, hogy ilyen- vagy olyanképpen feltartóztassa a fent nevezett Barsacot; bizonyosak lehetünk afelől, hogy a képviselő sohasem éri el a Niger partját.”

„Tegnap a Garden’s Bridge-en (Kert hídján) egy vita nyomán Ehle Willis tanácsos kénytelen volt ólmot ereszteni Constantin Bernard Merry Fellow koponyájába. Ez a Red Riverbe (Vörös Folyóba) esett, ahol a frissiben mególmozott koponyájának rendellenes súlya miatt a vízbe fulladt. Helyének betöltésére azonnal versenyvizsgát hirdettünk, amelyet Gilman Ely, a francia, angol és német törvényszékek által tizenhétszer, összesen huszonkilenc évi börtönre és harmincöt évi kényszermunkára ítélt társunk nyert meg. Gilman Ely a Civil Bodytól (Polgárőrségtől) átlép a Merry Fellowshoz.”

Persze Josias Eberly, John Andrew, Hiram Herbert, Edward Rufus, Ehle Willis, Constantin Bernard, Gilman Ely nem igazi neve az illetőknek, csak két egymás melletti keresztnév, amelyet kedvük szerint vettek fel. Ez volt az általános gyakorlat Blacklandben; itt minden újonnan érkező személy átesett egy második keresztségen, és elvesztette a régi nevét, amelyet a Főnökön kívül senki sem ismert. Ha figyelmen kívül hagyunk egy nagyon kisszámú csoportot, amelyről nemsokára többet is szólunk, a Főnök volt az egyedüli, akinek elfogadhatóbb hangzású neve volt, de ez a név is inkább holmi kegyetlen, sőt gyászos eseményekre utaló álnév lehetett. Harry Killernek nevezték, azaz Gyilkos vagy Emberölő Harrynek.

Vagy tíz évvel a Barsac-expedíció maradványainak elrablása előtt, amelyről elbeszélésünk első részében már szóltunk, Harry Killer néhány hozzá hasonló fickóval, ki tudja, honnan jövet, a sivatagnak arra a pontjára érkezett, ahol a következő esztendőkben Blackland felépült; fölverte a sátrát, és kijelentette: „Itt város lesz.” És a homoktenger közepén varázslatos módon felépült Blackland.

Blackland pedig minden szempontból csodálatos település volt. Teljesen sík területen épült a Tafasasset vádi két partján, amelynek medre mindaddig teljesen száraz volt, amíg benne a Harry Killer akaratából nem kezdett folyni a víz; a város tökéletes félkör alakban épült, és északkelet-délnyugat irányban, vagyis a folyóval párhuzamosan pontosan ezerkettőszáz méter hosszú volt, míg északnyugat-délkelet irányban csak hatszáz méter szélességű. A mintegy ötvenhat hektár terület három különböző nagyságú övezetre oszlott; minden övezetet áthatolhatatlan vertagyag fal vett körül, a falak közös középpontú félkörökben övezték a városrészeket, tíz méter magasak voltak, és alul-felül egyforma szélesek.

Közvetlenül a folyó mellett - amelynek nevét Harry Killer még a kezdet kezdetén Red Riverre változtatta - mintegy kétszáz méter sugarú félkörön terült el az első övezet. Ezt a folyó mellett végighúzódó széles út kötötte össze a második, és azon végighúzódva a harmadik övezettel; ha az út felszínét is hozzáadjuk, az első övezet területe jó tizenhét hektár lehetett.

Ebben az övezetben lakott Blackland előkelősége, akiket Merry Fellowsnak neveztek. Persze nem itt tartózkodtak azok, akik magas állásokat töltöttek be, és akik már akkor a Harry Killer társai voltak, amikor a Főnök elhatározta, hogy várost alapít; ők alkották a Merry Fellows központi magját. Köréjük özönlöttek aztán a börtönökből, fegyintézetekből megszökött banditák, akiknek Killer megígérte, hogy Blacklandben minden aljas vágyukat kielégíthetik. Ily módon a Vidám Legények létszáma hamarosan elérte az ötszázhatvanhatot, vagyis azt a számot, amelyet semmiképpen sem lehetett túllépni.

A Merry Fellows sokrétű feladatot oldott meg. Katonai szervezettel rendelkezett, mivel egy ezredes, öt kapitány, tíz hadnagy és ötven őrmester vezényelt ötszáz, illetve száz, illetve ötven, illetve tíz embert; a Merry Fellows Blackland elithadserege volt, és kifejezetten háborús célokat követett. Dicstelen hadjáratokat viselt, amelyeknek célja a rablás, a nyomorult falvak felprédálása, valamint a rabszolgaságra alkalmatlan lakosság lemészárlása volt. A Merry Fellowsból került ki a város rendőrsége is, s ha nem is kapták elő túl gyakran a revolverüket, de a kegyetlenül munkára, főleg mezőgazdasági munkára fogott rabszolgákat irgalmatlanul botozták. Mindenekfelett azonban ők alkották a Főnök testőrségét, és parancsait vakon, habozás nélkül hajtották végre.

A harmadik, a központtól legtávolabb eső övezet egy hatszáz méter sugarú és ötven méter széles, félkör alakú terület volt, amelynek végei a Red Rivernél az első övezettel voltak egybekötve; ez a lakónegyed körülölelte az egész várost, s a külső fal, valamint a középső övezet fala között terült el; a középső övezetben, mint állatok a karámban, a rabszolgák voltak bezárva.

Ebben a harmadik övezetben lakott a Civil Body nevű csoport, amely csupa fehérekből állt; olyanokból, akik még nem léphettek be a Merry Fellowsba. Itt lesték, hogy megürüljön egy hely; és tekintettel Blackland elvadult erkölcseire, nem is kellett sokat várakozniuk, mert a városban gyakori volt az erőszakos halál; a Civil Body tehát holmi gyakornoki állomáshely volt, az a bizonyos purgatórium, amelyből az út a Merry Fellows paradicsomába vezetett. Mivel a közös termékekből a Főnök csak a Merry Fellowst tartotta el, a Civil Body tagjai, hogy megélhessenek, kereskedelmet folytattak. Az ő övezetük ilyenformán a város kereskedőnegyedét alkotta, ott a Merry Fellows pénzért bármit megvehetett, akár legfényűzőbb holmikat is, amelyeket ezek a kereskedők a Főnök raktáraiból vásároltak, aki viszont az európai eredetű árucikkeket rablásból, a más természetűeket pedig olyan úton szerezte be, amelyet csak ő és közvetlen környezete ismert.

Elbeszélésünk idején Blackland harmadik övezetének kétszáznyolcvanhat lakója volt, ebből negyvenöt olyan fehér bőrű nő, aki éppen annyi pénzt ért, mint a hozzá hasonló férfiak.

Az első és a harmadik övezet között harmincegy és fél hektáron terült el a második övezet. Ez volt a rabszolgák városnegyede; lakóinak száma akkoriban ötezer-hétszázhetvennyolc volt, négyezer-százkilencvenhat férfi és ezerötszáznyolcvankét nő. Ezek nagyon kis kivételtől eltekintve mind ebben a negyedben laktak. Ott sorakoztak a kunyhóik. Azokban meghúzódva morzsolták keserves életüket.

Minden reggel e pokol falain megnyílt négy kapu, és a husángokkal, revolverekkel felfegyverzett Merry Fellows-legények parancsára azok a négerek, akiknek nem volt munkájuk a városban, kivonultak az ültetvényekre. Este a nyomorult nyájat visszaterelték a falak közé, és másnap reggelig a nehéz kapukat rájuk zárták. Innen kiszabadulni lehetetlenség volt. Egyik oldalon a Merry Fellows, a másikon a Civil Body, mindkét oldalon ugyanazok az emberségükből kivetkőzött, véres kezű szörnyetegek.

E szerencsétlenek közül sokan lelték halálukat a városban; pusztulásukat a nélkülözések vagy pedig az őreiktől elszenvedett ütlegek okozták; az őrök ugyanis gyakran és könnyű szívvel vetemedtek gyilkosságra. Ez senkinek sem okozott különösebb gondot. Egy-egy rablóhadjárat könnyűszerrel pótolta a hiányokat, és újabb mártírokat állított azok helyébe, akiket a halál már megváltott.

De a jobb parton elterülő városnegyedek, amelyeket röviden leírtunk, még nem jelentették az egész Blacklandet. A Red River bal partján - ahol a terep hirtelen felemelkedett, s egy tizenöt méter magas dombot képezett - a túlparti falak folytatódtak, és egy olyan négyszöget zártak be, amelynek hosszúsága a folyó mentében ezerkétszáz, szélessége pedig háromszáz méter volt. A városnak ez a fele valamivel kisebb volt, mint a túlparti rész, mert csak harminchat hektáron terült el; a területet két egyenlő részre osztották, s a két rész közé egy magas elválasztó falat vontak.

Az egyik félrészben, amely a domb északkeleti lejtőjét foglalta el, rendezték be a Fortress’s Gardent, a Várkertet, mely az északi szegélyénél a Garden’s Bridge-en át közvetlenül kapcsolódott a Merry Fellows és a Civil Body övezeteihez. A másik félrészben, amely a dombtetőn terült el, rendezték be a város életfontosságú létesítményeit.

Az északi szögletben, a Várkerttel határosan egy tekintélyes, négyszögű építmény állt, amelyet jól megerősített falak védelmeztek, és amelynek északkeleti homlokzata mintegy harminc méter magasan közvetlenül a Red River partján húzódott végig; a Palota - általában így nevezték ezt az épületet - Harry Killer és ama kilenc személy lakhelye volt, akik a város alapítása óta a közvetlen környezetéhez tartoztak és tanácsosi címmel büszkélkedtek. Különös tanácsosok! A Főnök minden aljas bűntettének cinkosai. Különös tanácsosok, akiknek fő feladata, hogy a megközelíthetetlen és szinte sohasem látható uruk parancsainak azonnali és feltétlen végrehajtására felügyeljenek, és ítéleteit késedelem nélkül végrehajtassák.

A Kormányzó Tanács székhelyét a jobb parttal egy éjszakára erős vasráccsal lezárható híd, a Castle’s Bridge (Palota hídja) kötötte össze.

A Palotához két laktanyaféle szálláshely is tartozott; az egyikben azt a tizenkét rabszolgát helyezték el, akik a belső alantas munkákat végezték. Ugyanitt lakott az az ötven néger is, akikből a Fekete Gárda állt; a másik laktanyában negyven fehér embert szállásoltak el, akiket az ismert feltételek szerint toboroztak össze, s akiknek az volt a feladata, hogy irányítsák azokat a repülőszerkezeteket, amelyeket itt Blacklandben „légisiklóknak” neveztek.

A légisiklók egy zseni találmányai voltak, s egy bizonyos eljárás segítségével, amelyről később néhány felvilágosító szót ejtünk, leszállás és üzemanyag felvétele nélkül akár ötezer kilométert is megtehettek, mégpedig átlagosan óránkénti négyszáz kilométeres sebességgel. A blacklandi rablóknak az a látszólagos tulajdonsága, hogy ugyanabban az időben egyszerre több helyen is jelen lehetnek, a légisiklóknak tudható be, s e szerkezetek azt is biztosították, hogy a banditák azonnal eltűnjenek gaztetteik színhelyéről. Harry Killer a zsarnoki uralmát legfőképpen a légisiklókra alapozta.

Ugyanis nem vitás, hogy azt az ismeretlen birodalmat, amelynek Blackland volt a központja, terrorral kormányozták, s a Főnök terrorral tartotta fenn iszonyú tekintélyét. A zsarnok persze arra is gondolt, hogy a fekete és fehér alattvalói esetleg felkelést szíthatnak ellene. Tehát óvatos előrelátással úgy építette meg a Palotát, hogy az az uralkodó magaslatot foglalja el, és az ágyúi egyaránt fenyegessék a várost, a Várkertet és a laktanyákat. A Palotából bármely felkelést, még mielőtt a lázadók akár gondolhatnának is a menekülésre, vérbe lehetett fojtani. Amellett hogy maga a sivatag áthatolhatatlan akadályt jelentett, látni fogjuk, hogy aki egyszer ebbe a rablófészekbe bekerült, a szabadulásnak még a reményéről is lemondhatott.

Ettől eltekintve Blackland nagyon tiszta, jól karban tartott és minden kényelemmel ellátott város volt. Minden Merry Fellows- és Civil Body-lakásba távbeszélőt szereltek. Sem utca, sem ház nem volt, a rabszolganegyed kunyhóit is beleértve, amelyben ne lett volna vízvezeték és villanyvilágítás.

A tíz éve alapított város körül csodálatos élet virult. Körös-körül a homoktenger uralkodott ugyan, de csak tíz kilométeres körzeten túl közelíthette meg a várost. Egyébként a sivatag, szinte a látóhatárig, át kellett hogy adja uralmát a legkorszerűbben megművelt ültetvényeknek, amelyeken, évről évre növekvő terméshozammal, Afrika és Európa minden termesztett növénye szépen virult.

Ez mind Harry Killer műve volt; valóban csodálatos alkotás lett volna, ha alapja és célja nem olyan szörnyűséges. De vajon hogyan sikerült mindezt megvalósítania? Hogyan varázsolta viruló kertté a száraz, meddő vidéket? A víz köztudomásúlag minden növényi és állati élet számára nélkülözhetetlen. Hogy az ember és az állat megélhessen, hogy a földek teremjenek, vízre van szükségük. Hogyan sikerült Harry Killernek vizet fakasztania egy olyan vidéken, ahol azelőtt évek teltek el anélkül, hogy egyetlen csepp eső esett volna? Talán varázserővel rendelkezett, hogy ilyen csodát művelt?

Nem, Harry Killer semmiféle természetfeletti erővel nem rendelkezett, s a maga erejéből képtelen lett volna ily csodatettre. De Harry Killer nem volt egyedül. A Palota, amelyben az orcátlanul tanácsosainak titulált gonosztevőkkel együtt élt, a Fekete Gárda laktanyája, valamint a légisiklók hangárai csak egy részét foglalták el Blackland eme utolsó övezetének. Ezen a területen még más épületek is álltak, amelyek szintén egy városnegyedet képeztek; s ezt az épületcsoportot a Palota-övezet védőberendezései vették körül. Ez a városrész - épületeivel, udvaraival, kertjével - közel kilenc hektáron feküdt. A Palotával szemben ez volt az Üzem.

Az Üzem önrendelkezéssel bíró, független erősség volt, amelyet a Főnök elárasztott pénzzel, s messzemenő tisztelettel övezett; és amelytől, anélkül hogy önmagának is bevallotta volna, félt is egy kicsit. A várost ő teremtette, őt viszont az Üzem tette azzá, amivé lett; az Üzem biztosította számára a legkorszerűbb műszaki ellátottságot, többek között olyan rendkívüli találmányokat is, amelyeket Európa csak Blackland pusztulása után sok-sok évre rá fedezett föl.

Az Üzemnek teste és lelke volt. A lelke az igazgató, a teste viszont az a száz munkás, akiket különböző országokból, de leginkább Angliából és Franciaországból toboroztak; valamennyiüket a szakmájuk legkiválóbbjaiból válogatták ki, s csodálatosan meg is fizették őket. Mindeniknek egy-egy miniszteri fizetést adtak, viszont engedelmeskedniük kellett Blackland hajlíthatatlan törvényeinek.

A munkások között úgyszólván minden szakma képviselve volt, de a legjelentősebb csoportot a szerelőlakatosok alkották. Mivel néhányan családosok voltak, Blackland akkori időszakában az Üzem területén huszonhét asszony s néhány gyermek is élt.

Ezek a becsületes munkások, akik különös módon homlokegyenest különböztek a többi városbelitől, kivétel nélkül az Üzem területén laktak, s azt szigorúan tilos volt elhagyniuk. Még ha valamelyiknek eszébe is jutott volna csavarogni egyet, nem tehette volna meg, mert a Fekete Gárda és a Merry Fellows éjjel-nappal szigorúan őrizte az Üzemet. Egyébként már az alkalmazáskor minden munkásnak a tudomására hozták ezt a tilalmat, és később általában egy sem érzett kísértést, hogy áthágja a rendszabályt, amelyhez maga is hozzájárult. A hatalmas fizetés ellenében tudomásul kellett venniük, hogy amíg Blacklandben élnek, a világtól el vannak szigetelve. A munkások nemcsak hogy nem hagyhatták el az Üzem területét, de levelet sem kaphattak, és nem is írhattak senkinek. Bárkit is csak ilyen feltétellel alkalmaztak. Természetes, e szigorú feltételek sok embert elriasztottak. De azért mindegyre akadt olyan is, akit kísértésbe vitt a magas munkabér. Mert végeredményben mit veszíthet a szegény ember, akinek keservesen kell megküzdenie a betevő falatért? Ha lehetőség van rá, hogy megszedje magát, bizony megkockáztatja a sötétbe ugrást is, és „végül is - mondogatták az elszerződött munkások - e kalandban legfeljebb a bőrünket visszük vásárra”.

Amint a munkaszerződést megkötötték, azonnal meg kellett kezdeniük annak teljesítését. Az alkalmazott munkás felszállott arra a hajóra, amelyet kijelöltek számára, s amely őt a Bijagós-szigetek egyikére vitte; a szigetcsoport, amelyen kihajózták, Portugál-Guinea partjai előtt terül el. Ott bele kellett egyeznie, hogy a szemét bekössék, s az egyik légisikló - mert ezek számára a partvidék egy elhagyott részén leszállóhelyet rendeztek be - az új alkalmazottat hat óra alatt az egyenes vonalban is kétezerkétszáz kilométerre fekvő Blacklandbe röpítette. A légisikló a Röptérre ereszkedett le, amely a Palota és az Üzem között terült el. A munkás, akinek a szeméről csak itt vették le a kötést, belépett az Üzembe, hogy onnan csak akkor távozzék, amikor felmondja a szerződését, mert vissza akar térni a hazájába.

Ebből a szempontból ugyanis a szerződés teljesen szabad kezet biztosított az alkalmazottnak. Ha fogoly is volt, amíg Blacklandben lakott, senki sem akadályozta meg, ha bármikor örökre el akarta hagyni a várost. Ilyen esetben ugyanarról a Röptérről, amelyre annak idején leszállt, egy másik légisikló emelte a magasba, hogy a Bijagós-szigetekre vigye; ott majd talál egy utasszállító hajót, amellyel visszamehet Európába. Legalábbis így mondták annak, aki el akart menni. De amit a szaktársai sohasem tudtak meg - a valóság -, az volt, hogy a távozó sohasem érkezett vissza a hazájába, mert a csontjai ott fehérlenek a sivatag homokján, és a keresetét, amit természetesen magával vitt, azok, akiktől kapta, egyszerűen visszarabolták. Ilyenformán a munkabér nem apasztotta a munkaadók kasszáját, Blackland titka is megőrződött; és Harry Killer birodalma a világ előtt ismeretlen maradhatott.

Egyébként az itt dolgozók csak ritkán gondoltak távozásra. Mivel az igazság megismerése, vagy akár csak megsejtése, nem állt módjukban, nem tudhatták, hogy a város, amelyről a legelemibb ismeretekkel sem rendelkeztek, lakói számára mily létfeltételeket biztosít; ami a munkásokat illeti, egészen kivételes esetben kérték, hogy elhagyják kis magánvárosukat. Ott maguk közt jól éltek. Kilenc, mindkét nemhez tartozó fekete rabszolga állt a rendelkezésükre, akik az asszonyoknak segítettek a házimunkában. Végeredményben a munkások elégedettek voltak, mindenesetre sokkal boldogabbak, mint szülőföldjükön lehettek volna, és lelkesen adták át magukat a munkának, amelyet akkora szenvedéllyel végeztek, hogy néha az éjszakába nyúló estéket is a munkahelyükön töltötték.

Ráadásul a munkásoknak csak egyetlenegy főnökük volt: az igazgató, egy francia, név szerint Marcel Camaret, akire úgy tekintettek, mint valami istenségre.

Marcel Camaret az Üzem egyetlen lakója volt, aki kedvére elhagyhatta ezt a városrészt, és Blackland utcáin, sőt a környékén is szabadon sétálhatott. Jóllehet teljes szabadságot élvezett, és bárhol megszellőztethette hosszú köpenyegét, ne gondoljunk arra, hogy a város erkölcseit illetően, amelynek még a nevét sem tudta, tájékozottabb volt, mint a beosztottjai.

Egyszer az egyik munkása megkérdezte, hogy mi a neve ennek a városnak. Camaret egy pillanatig elgondolkozott, s aztán, beosztottjának legnagyobb csodálkozására, jóhiszeműen tétovázva így válaszolt:

– Szavamra... nemigen tudom...

Addig meg sem fordult a fejében, hogy egy „ilyen jelentéktelen részlet”’ felől érdeklődjék. Sőt még ezután sem törődött többet a kérdéssel.

Különös emberi lény volt ez a Marcel Camaret.

Olyan negyvenévesnek látszott. Középtermetű volt, keskeny vállú, beesett mellű, vékony, szálas, ritka, szőke hajzatú, hallgatag és zárkózott természetű. A mozdulatai kimértek voltak, és rendíthetetlen nyugalomról árulkodtak; ha megszólalt, szinte gyermekes félénkséggel beszélt, vékony, szelíd hanghordozással, sohasem tört ki haragosan, még türelmetlenül sem, s a sodrából semmi sem hozta ki. Camaret a fejét, mintha nehéz lenne, mindig a bal vállára hajtotta, arcvonásai elmosódottak voltak, és az arca betegesen beesett, az egész emberen igazán szép csak a csodálatosan égszínkék szeme volt.

A figyelmes szemlélő azonban mást is észrevehetett e csodás szempáron. Néha a semmibe vesző tekintet megzavarodott, s a kifejezésében egy-egy pillanatra fura tétovázás tükröződött... Aki e tört fényeket is észrevette, arra kellett gondolnia, hogy Marcel Camaret nem egészen épelméjű, s ha erre gondolt, talán nem is járt messze a valóságtól.

Félénksége, testi gyengesége és szelíd természete ellenére, Marcel Camaret-be hihetetlen akaraterő szorult. A legnagyobb szerencsétlenség, a legfenyegetőbb veszedelem, a legkegyetlenebb nélkülözés is hidegen hagyta, mégpedig azért, mert észre sem vette az ilyesmit. A szép kék szemeivel csak befelé tekintett, és semmit sem látott abból, ami körülötte történik. Camaret az időn kívül, egy képzeletbeli világban élt, amelyet kimérák népesítettek be. Csak gondolkodott. Igen mélyen gondolkodott. Mást sem tett, csak örökké elmélkedett. Marcel Camaret nem volt semmi más, csak egy gondolkodó gép, egy csodálatos, ártatlan és szörnyűséges gép.

Szórakozottsága még a Saint-Bérain szórakozottságán is túltett; nem is szórakozottság volt az, hanem teljes elidegenedés mindattól, ami a mindennapi élethez tartozik. Camaret-vel már előfordult, hogy belesétált a Red Riverbe, mert azt hitte, hogy a hídra tért. Joko, az inasa sem tudta elérni, hogy rendszeresen étkezzék. Marcel Camaret akkor evett, ha megéhezett, és akkor aludt, ha elálmosodott, mindegy, hogy az éjfélkor vagy fényes délben következett be.

Vagy tíz évvel ezelőtt bizonyos körülmények között, amelyeket nemsokára elbeszélünk, a Harry Killer útjába került. Abban az időben Camaret rögeszméje egy fantasztikus gépezet volt, amellyel a feltaláló szerint esőt lehetett csinálni. Akkoriban Camaret nem habozott a gondolatait elmondani akárkinek, aki hajlandónak mutatkozott meghallgatni őt; Harry Killer az akkor még csak elvben elképzelt szerkezetről a feltaláló többi hallgatójával egy időben szerzett tudomást. De míg mások csak nevettek ezen a bolondságon, Harry Killer annyira komolyan vette, hogy az egész később megvalósított tervét erre alapozta.

Mert igaz, hogy Harry Killer bandita volt, de nem akármilyen gonosztevő, és megmarad az az érdeme, hogy rájött, mekkora hasznot húzhat a teljesen ismeretlen zseniből. Camaret-t ugyan a véletlen játszotta a kezére, de Killer lehetővé tette, hogy a tudós megvalósítsa az álmait: magával vitte a feltalálót a sivatagba, éppen oda, ahol Blackland állt, és így szólt hozzá: „Itt hulljon az a megígért eső!” S az eső hullni kezdett.

Azóta Camaret állandó lázban égett. Rendre minden álmát megvalósíthatta. Az esőcsináló gép után száz más találmánnyal tette gazdagabbá Harry Killert, anélkül hogy akár csak egy kérdésecske erejéig is érdeklődött volna, miként használják fel azokat.

Vajon a feltaláló egyáltalán nem felel a gonosztettekért, amelyeknek eszközét, azaz közvetett okát ő hozta létre? Igaz, senkinek sem jut eszébe a pisztoly feltalálóját felelőssé tenni mindama bűntettekért, amelyeket e lőfegyver nélkül nem lehetett volna elkövetni. Viszont, aki e gyilkos eszközt megalkotta, tudnia kellett, hogy egy ilyen fegyverrel lehet, sőt szükségszerű ölni, hiszen éppen erre a célra hozta létre.

Marcel Camaret-vel másképpen állt a dolog. Ha alkotó fantáziája valaha egy olyan messze hordó ágyú tanulmányozására késztette volna, amelynek lövedéke minden eddigi lövedéknél nagyobb és nehezebb kellett volna hogy legyen, Camaret nagy élvezettel kiszámította volna az alkotóelemek legkedvezőbb összetevőit, a lövedék legelőnyösebb alakját s a szükséges robbanóanyagot, anélkül hogy munkájában mást is látott volna holmi különleges ballisztikai feladatnál. Ő csodálkozott volna a legjobban, ha valaki a szemébe mondja, hogy kellemes kedvtelése adott esetben a gyilkos erőszakot szolgálhatja.

Harry Killer esőt kívánt, Camaret esőt csinált; Harry Killer mezőgazdasági eszközöket óhajtott, Camaret olyan ekéket, vetőgépeket, boronákat, arató- és cséplőgépeket tervezett, amelyek különleges motorokkal működtek; Harry Killer repülőszerkezeteket akart, és Camaret megajándékozta őt a légisiklókkal, amelyeknek hatósugara ötezer kilométer, sebességük pedig a száguldó gömbvillámoké.

Afelől azonban, hogy Harry Killer milyen célok megvalósítására használja az ő találmányait, Marcel Camaret-nek még csak eszébe sem jutott érdeklődni. Mint szélsőségesen elvont elme, a felmerülő műszaki kérdéseket csak önmagukban szemlélte, és egyáltalán nem érdekelte a gyakorlati felhasználás módja vagy célja; még azon sem gondolkozott, hogy miből kerül ki az a tekintélyes anyagi alap, amely a munkájához mindig a rendelkezésére állt. Amiképpen Blackland alapításakor úgy volt jelen, hogy észre sem vette a város születését és a sivatag fokozatos átalakítását termőfölddé, azonképpen Camaret soha a legkevésbé sem vágyott arra, hogy megtudja, vajon Harry Killer milyen módon szerezte be az első termelőeszközöket, amelyek segítségével az Üzem előállította a későbbieket.

A kezdet kezdetén, mint a világ legegyszerűbb dolgát, csak annyit kívánt, hogy egy üzemet építsenek neki, és nemsokára száz meg száz néger dolgozott az építkezésnél. Aztán egy ilyen vagy amolyan szerszámgépet kért, majd pedig dinamókat, gőzgépeket: és pár hónap múlva a szerszámgépek, dinamók és a gőzgépek csodálatos módon ott teremtek a sivatag kellős közepén. Végül Camaret szakmunkásokat is kért, és egyik a másik után jöttek azok is, mégpedig éppen annyian, ahányat akart. Hogyan történtek e csodák? Marcel Camaret-nek erről fogalma sem volt. Ő kért, és kapott. Számára minden egyszerű volt.

Hasonlóképpen Camaret sohasem gondolt arra, hogy felbecsülje, milyen nagyságrendű lehet az a tőke, amelyet az ő álmainak megvalósulása elnyel, és sohasem vetette fel a legtermészetesebb kérdést: „Honnan e töméntelen pénz?”

Miután Blacklanddel és lakóival nagyjából megismerkedtünk, néhány szóban foglaljuk össze leglényegesebb jellemvonásaikat.

A Red River bal partján székelt Harry Killer, kilenc bizalmasával és tizenkét fekete szolgájával. A közelükben - ki-ki a maga laktanyájában - helyezkedett el a Fekete Gárda ötven tagja és a légisiklókat kormányzó negyven személy.

Ugyanazon a parton, szemben a Palotával, a város másik végén állt az Üzem, élén Marcel Camaret-vel, az ébren álmodozó igazgatóval. Együtt lakott a szolgájával, Jokóval, még kilenc néger szolgával és a száz szakmunkással, akik közül huszonhét házasember volt, de valamennyien foglyai a város eme autonóm területének, amelyből számukra semmiféle közlekedési lehetőség sem nyílt Blackland többi részéhez.

A jobb parton tanyázott a Merry Fellows: a tisztekkel együtt ötszázhatvanhatan voltak, és valamennyien szemenszedett gonosztevők. Egy bordában szőtték velük azt a kétszáznegyvenegy fehér férfit és negyvenöt fehér nőszemélyt, akik a Civil Bodyt alkották. És végül ott terült el széles sávban a négerek két oldalról körülvett városnegyede, amelyben a mindkét nembeli rabszolgák éltek, robotoltak és gyötrődtek, szám szerint ötezer-hétszázhatan.

Íme: a színhelye azoknak az eseményeknek, amelyeket e könyv második részében beszélünk el.

Amikor itteni történetünk kezdetét vette, Blacklandben minden a szokásos módon zajlott. Az Üzem személyzete dolgozott szorgalmasan, néhány Merry Fellows-legény a négerekre ügyelt, akik a közelgő esős időszak miatt sürgőssé vált mezei munkát végezték, míg a többi, mint rendesen, a legaljasabb módon szórakozott, a Civil Body pedig a maga zűrzavaros, szűkkörű, de annál szervezetlenebb üzletelését folytatta.

Délelőtt, úgy tizenegy óra tájban Harry Killer a maga lakosztályában tartózkodott. Erősen töprengett valamin, és amint az arca elárulta, a gondolatai nem lehettek vidámak.

Megszólalt a telefon.

– Hallom! - kapta fel a hallgatót Harry Killer.

– Figyelem! Délről tizenkét fokos szög alatt a látóhatáron tíz légisikló - jelentette a telefonbeli hang.

– Fölmegyek - válaszolta Harry Killer, és helyére csapta a hallgatót.

Pár perc múlva felment a Palota felső emeletére, ahonnan a tető fölé egy tíz méter magas torony emelkedett. Harry Killer felkapaszkodott ebbe a toronyba. A torony lapos tetején az a Merry Fellows-legény őrködött, aki a légisiklók érkezését jelentette.

– Ott! - és a messzeségbe egy pontra mutatott.

Harry Killer egy távcsővel abba az irányba kémlelt.

– Ők azok - jelentette ki pillanatnyi vizsgálódás után.

– Roderik, hívd össze a tanácsosokat. Én is lemegyek.

Miközben Roderik végrehajtotta a parancsot, körbetelefonálva a Tanács tagjait, Harry Killer sietve leereszkedett a Palota és az Üzem közötti Röptérre. Rendre a kilenc tanácsos is leszivárgott, és ők is az eget kémlelve várakoztak.

Nem kellett sokáig várakozniuk. A jelzett légisiklók egyre inkább közeledtek, s néhány perc múlva simán le is szálltak a Röptérre.

Harry Killer szeme diadalmasan felcsillant. Négy légisiklóban a vezetőn kívül senki sem ült, viszont hatban még két-két utast is hoztak: a Fekete Gárda egyik fegyveresét és egy összekötözött foglyot, akinek a fejére egy mellét is eltakaró vászonzsák volt húzva.

A hat fogoly köteleit leoldották, s lehúzták a zsákot a fejükről. Amikor a szemük megszokta a fényt, csodálkozva néztek körül: egy tágas térségen álltak, amelyet körös-körül áthatolhatatlan fal kerített be. Tőlük pár lépésre azok a különleges szerkezetek sorakoztak, amelyek ideszállították őket. Velük szemben magas tornyával a Palota hatalmas épülettömbje állt, előtte a Fekete Gárda, felsorakoztatott harminc fegyveresével. Valamivel közelebb egy másik csoport álldogált: tíz martalóc kinézésű férfi. Ha a hátuk mögé néztek, ott egy kétszázötven méter hosszú fal húzódott végig, azon sem ajtó, sem ablak, mögötte pedig egy magas-magas gyárkémény szökött az égnek, és tőle nem messze egy karcsú és még a kéménynél is magasabb fémárboc is látszott, amelynek rendeltetését ki sem lehetett találni. Hol vannak? Milyen erősség lehet ez, amelyet Afrika egyetlen térképe sem tüntet fel, holott ők annak idején valamennyit tüzetesen és aprólékosan végigtanulmányozták.

Míg a foglyok ezen töprengtek, Harry Killer jelt adott, és mindegyikük vállára egy-egy durva kéz nehezedett. Akarva-akaratlan meg kellett indulniuk a Palota felé, amelynek kapuja kitárult előttük, majd ismét bezárult a hátuk mögött.

Jane Buxton, Saint-Bérain, Barsac, Amédée Florence, Châtonnay doktor és Poncin úr végérvényesen a Harry Killer hatalmába kerültek.