Mi a teendő?

A Barsac-expedíció késő este érkezett meg Kaduba; s amikor február 18-ának hajnalán, az ébresztő után rájöttek, hogy a fegyveres kíséret s az egész néger személyzet elhagyta őket, csak álltak elképedve. Ez a kettős szökés, de különösen a katonáké, olyan rendkívüli volt, hogy hosszú időbe telt, amíg elfogadták valónak, s talán el sem fogadták volna, ha röviden be nem bizonyosodik, hogy mind a kiszolgáló személyzet, mind a katonák a visszatérés szándéka nélkül távoztak el.

Amédée Florence riasztotta a többieket, mert ő lépett ki elsőnek a sátorból. Valamennyien - a kis Malikot is beleértve, aki Jane Mornas sátrában aludt - egy pillanat alatt összegyűltek. S amint az már lenni szokott, az elején mindenki összevissza beszélt. Az expedíció tagjai csak fel- és közbekiáltoztak, s az általános zűrzavarban szó sem lehetett eszmecseréről. Mielőtt a jövőjükről tanácskoztak volna, a jelenükön álmélkodtak.

Miközben így zajongtak, észrevették, hogy többen maradtak, mint ahogy gondolták, mert a közeli ciheresben nyöszörgött valaki. Saint-Bérain, Amédée Florence és Châtonnay doktor a nyögések irányába siettek, és Tonganét fedezték fel, istenesen összekötözve, a szája betömve s a testének bal felén, a mellbordáin egy hosszú sebbel eléktelenítve.

Miután megszabadították kötelékeitől, rendbe szedték és bekötözték, nekifogtak, hogy kikérdezzék Tonganét. Ő pedig félig abban a fura zsargonban, amelyben beszélni szokott, félig bambarául, amikor is Mornas kisasszony tolmácsolt, elmesélte, amit tudott az éjszakai eseményekről.

A szökés éjjel egy és két óra között történt. Tonganét a készülődés szokatlan zaja ébresztette fel, amelyet az európaiak a sátraikban nem hallhattak; mikor megébredt, meglepetten látta, hogy a húsz lövész lóháton már meglehetősen távol jár a tábortól; a teherhordók és a szamárhajcsárok pedig Lacour főhadnagy és a két altiszt biztatására izgatottan szedelőzködtek, s a sötétség miatt meglehetősen sokat tapogatóztak és szöszmötöltek. Tongané, aki csak meghökkent, de semmire sem gyanakodott, maga is felcihelődött, és a teherhordók meg a hajcsárok felé indult, hogy lássa, mi történik. De nem ért el odáig. Félúton két ember ráugrott, az egyik torkon ragadta úgy, hogy egyet sem tudott kiáltani. Szempillantás alatt a földre rántották Tonganét, és betömték a száját. Mielőtt leteperték volna, annyit még látott, hogy a teherhordók és a hajcsárok egyet-egyet kiválasztanak maguknak a málhakötegek közül. Tonganét ily módon harcképtelenné tették, s a két támadója már ott is akarta hagyni, amikor egy harmadik is odajött. Az újonnan jött nem más volt, mint maga Lacour főhadnagy, aki kurtán megkérdezte:

– Megtörtént?

– Meg - válaszolta az egyik támadó, akiben Tongané felismerte a két őrmester közül az egyiket.

Pillanatnyi csend állt be. Aztán Tongané megérezte, hogy valaki föléje hajol, két kéz végigtapogatja a testét.

– Szavamra, marhák vagytok! - mordult fel Lacour főhadnagy. - Elmennétek és itt hagynátok ezt a fickót, aki többet látott a kelleténél. Robert, szíveskedjél belenyomni a szuronyodat ebbe a szemétrakásba.

A gunyoros parancsot azonnal végre is hajtották volna, de Tongané erősen hánykolódott, s így szerencsésen elkerülte a halálos döfést, a penge végigcsúszott a bordáján, s ő megúszta egy sokkal inkább látványos, mintsem veszélyes vágással. A sötétségben mind a főhadnagy, mind pedig a cinkosai annál is inkább megcsalatkozhattak, mert az ügyes néger fiú úgy hördült fel, mint aki kiadta a lelkét, s aztán igyekezett visszatartani a lélegzetét. A véres szurony is hozzájárult a bandita megtévesztéséhez.

– Megtörtént? - ismételte meg az iménti kérdést Lacour főhadnagy, miután a végzetesnek szánt döfés megesett.

– De még mennyire! - válaszolta a kivégzéssel megbízott személy, akit a hadnagy az imént Robertnek nevezett.

Ezután mindhárman eltávoztak, s Tongané többé nem hallott semmit. Egyébként a szájába gyömöszölt tömés s a vérveszteség miatt nemsokára elvesztette az eszméletét. Ennyit tudott Tongané az esetről.

De ennyi elegendő is volt ahhoz, hogy megbizonyosodjanak: szó sincs a fegyveres kíséret ideiglenes eltávozásáról; hanem végleges, szándékos, sőt hosszú ideje előkészített és jól megtervezett szökés történt.

Miután mindez bebizonyosodott, az expedíció tagjai csodálkozva és felháborodottan néztek egymásra. Az első szó, amely megtörte a csendet, Amédée Florence ajkáról hangzott el, s ezért a felkiáltásért engedelmet kérünk az olvasótól:

– Disznóság! - kiáltott fel a riporter, ily közvetlenül fejezvén ki mindnyájuk véleményét.

Ez a kitörés feloldotta a hangulatot, hozzáfogtak, hogy megtegyék a szükséges intézkedéseket. Először is el kellett készíteniük a mérleget. A számbavétel után kiderült, hogy az expedíció tagjainak még maradt hét puskája - ezek közül hat vadászpuska - és vagy tíz revolvere; lőszerük is maradt bőségesen; volt még hat lovuk, harminchat szamaruk, vagy ötven kiló különböző holmijuk és négy napra élelmük. Tehát szállítóeszközük és fegyverük a védekezésre maradt elegendő. Ami az élelmet illette, aggodalomra nem volt okuk, mert amint eddig tették, ezután is vásárolhatnak eleget a falvakból. Ráadásul mind a hat európainak megmaradt a kitűnő puskája, s így joggal bízhattak abban, hogy a vadhúsnak bőviben lesznek. Végül is arra a következtetésre jutottak, hogy ha bármire is szánják el magukat, az utánpótlás szempontjából nem kell megoldhatatlan nehézségekkel szembenézniük.

Annyi bizonyos, hogy jobban járnak, ha megszabadulnak a szamaraktól, mert hozzáértő hajcsárok hiányában ezek az állatok sok bajt okozhatnak az úton. Ezután valamilyen tervet kell készíteniük. Ha az utazás mellett döntenek, keresniük kell és fel kell fogadniuk vagy öt-hat jó teherhordót; ezek cipelik majd a bazári holmikat, amelyeket a szükséghez mérten élelemre lehet elcserélni. Ha viszont úgy döntenek, hogy a továbbutazástól elállnak, akkor helyben s - ha másképp nem megy - potom áron is túl kell adniuk minden felesleges apróságon; viszont ebben az esetben a teherhordókra sem lenne szükség, és gyorsabban haladhatnának.

Mivel csak Jane Mornas és Saint-Bérain értette az itteniek nyelvét, őket bízták meg, hogy haladéktalanul vegyék fel a kapcsolatot a helybeliekkel. Mindketten a legmelegebb fogadtatásban részesültek. Apróbb ajándékokkal a dugutigi barátságát is megnyerték, úgyhogy ő is mindenben a kezükre járt. Az ő segítségével Kaduban és a környező falvakban eladták a szamarakat; darabonként átlagosan tízezer kauri-kagylót (mintegy harminc frankot) kaptak értük, vagyis összesen háromszázötvenezer kaurit vettek be. Ebből az összegből fedezni lehet húsz napra az expedíció tagjainak az ellátását s a teherhordók bérét is.

Máskülönben a dugutigi kész volt öt, vagy, szükség esetén még több teherhordót is felhajtani.

Mindeme ügyletek lebonyolítása igénybe vett néhány napot, s csak február 22-én estére lettek készen. Mégsem volt ez elvesztegetett idő; különben még Tongané sem volt menetkész állapotban, de 22-ére az egyébként nem nagyon mély seb már kezdett beforradni, és az indulásnak semmi akadálya sem volt.

Tehát 23-án reggel hat összecsukható tábori széket helyeztek el körben. A kör közepébe egy térképet terítettek. Tongané és Malik képviselték a nézőközönséget. A vita pedig Barsac úr elnökletével kezdetét vette:

– Az ülést megnyitom - mondta a képviselő puszta megszokásból, mint olyan ember, akinek vérévé vált a képviselőház ügyrendje. - Szót kér valaki?

A többiek titokban elmosolyodtak. Amédée Florence pedig finom gúnnyal, de úgy, hogy a szeme sem rebbent, kijelentette:

– Csak ön után, elnök úr.

– Ahogy óhajtják - egyezett bele Barsac úr, s egy cseppet sem lepte meg a cím, amellyel Florence megtisztelte. - Először is vizsgáljuk meg a helyzetünket. Íme: a fegyveres kíséretünk elhagyott, itt állunk Szudán kellős közepén, de fegyverünk és csereeszközünk van elegendő, csak a távolság az óceán partjától...

E szavak hallatára Poncin úr előhúzta az egyik óriási alakú jegyzetfüzetét, feltette a szemüvegét, s ő, aki eddig sohasem szólalt meg, a következőket mondta:

– Pontosan egyezernégyszáznyolc kilométer, ötszáznyolcvanhárom méter és tizenhét centiméter, ha a kerülőket is beleszámoljuk, és kezdőpontnak az én sátram tartórúdját vesszük.

– Ekkora pontosság felesleges, Poncin úr - jegyezte meg Barsac. - Elegendő, ha tisztában vagyunk, hogy ezernégyszáz kilométerre vagyunk Conakrytól. Amint önök is tudják, az volt a szándékunk, hogy jóval tovább menjünk, de lehetséges, hogy az új helyzet más belátásra kényszerít. Véleményem szerint, az új úticélunk, amelyet, ha nem is a legsürgősebben, de a lehetőségek szerint mégis a legrövidebb időn belül el kell érnünk, nem lehet más, mint valamely francia helyőrséggel rendelkező település. Ott teljes biztonságban meghányhatjuk-vethetjük, és alaposan megvizsgálhatjuk, hogy mi legyen a helyes teendő.

A javaslatot egyhangúan elfogadták.

– Ha tüzetesen megvizsgáljuk a térképet - folytatta Barsac -, kiderül, hogy valahol, mindegy, melyik ponton, de el kell érnünk a Nigert. Vajon nem volna-e lehetséges, hogy Ouagadougoun és Nadiangon át Say-be menjünk? Ugyanis Tombouctou bevétele után végig a folyó mentében francia katonai őrhelyeket telepítettek. Bevallom, nem tudom, hogy elérkeztek-e már Say-ig, de ez lehetséges, sőt mondhatnám, nagyon valószínű. Ha ott sikerülne egy másik kíséretet szerveznünk, ennek megvolna az az előnye is, hogy eredeti útitervünket lényegében továbbra is betarthatjuk.

– De amit ön javasol, elnök úr - kiáltott közbe Poncin úr, és gyorsan még néhány számot jegyzett a noteszébe -, azzal a hátránnyal jár, hogy nyolcszáz kilométerrel hosszabb utat kell majd megtennünk. Nyolcszáz kilométer tehát egymillió-száztizenegyezer-száztizenegy egész és egy töredék lépést tesz ki. Hagyjuk figyelmen kívül a töredéknyi lépést. Óránként általában ötvenezer-negyvenhárom egész és egy töredék lépést teszünk meg. Hanyagoljuk el a töredéket. Viszont be kell számítanunk a vesztegelési időket, s ezeknek átlagértéke szerény számításaim szerint tizennyolc perc, négy másodperc óránként. Marad tehát kétezer-ötszázhúsz másodperc, vagyis háromezer-hatszáz egész és egytized lépés. A nyolcszáz-kilométeres út ilyenformán egymillió-száztizenegyezer-száztizenegy lépéssel tehető meg, amely elosztandó háromezer-hatszázzal és egytizeddel, más szóval: szükséges háromszáznyolc óra, azaz a huszonhétezer-nyolcszázharminchat óra osztva harminchattal. Ez pedig kitesz egymillió-száztizenegyezer-hatszáznyolcvan egész és valamicske törtmásodpercet. E valamicskétől tekintsünk el. De mi ténylegesen naponta csak öt órát, negyvenöt percet és tizenkét másodpercet meneteltünk átlagosan, mivel közben meg-megálltunk és pihentünk; tehát csak húszezer-hétszáztizenkét másodpercet. Ahhoz, hogy megtegyük azt a nyolcszáz kilométert, szükséges tehát egymillió-száztizenegyezer-hatszáznyolcvan másodperc, amit ha elosztunk húszezer-hétszáztizenkettővel, ötvenhárom egész és tizenhárommillió-kilencszáznyolcvanezer-hétszáztizenkét százmilliomod napot kapunk. Hogy e tört értékét világosan lássuk, át kell alakítanunk órákra, percekre és másodpercekre. Tehát...

– Ó! Ó! Ó!!! - sóhajtott fel szép crescendóban Amédée Florence a dühtől fuldokolva - miért nem mondja egyszerűen, hogy ötvenhárom napra van szükségünk, ha naponta tizenöt kilométert teszünk meg, és csak negyven napra, ha napi húsz kilométert haladunk? Hova akar kilyukadni az elképesztő kalkulusaival?

– Ama tényre, hogy célszerűbb volna Djennén keresztül a Nigerhez mennünk - válaszolta sértődötten Poncin úr, és tekintélyes jegyzetfüzetét a zsebébe csúsztatta. - Ily módon megtakarítanánk a távolság felét, mivel csak négyszáz kilométert kellene megtennünk.

– Még jobb volna - jegyezte meg Amédée Florence, és az ujját végighúzta a térképen a javasolt útvonalon -, ha Bamán, Ouattarán, Djitamanán satöbbin keresztül Ségou-Sikorónál érnénk el a Nigert. Ez az útvonal, igaz, hogy ötszáz kilométer, de amellett hogy végig a Marcenay kapitány nyomában mennénk, még száz kilométer különbséget is visszanyernénk, mert nem kellene Djennétől Ségouig a folyó völgyében felfelé haladnunk. Ráadásul ez utóbbi helység viszonylag jelentős, és ott bizonyosabb, hogy segítséget kapunk.

– Jól végiggondolt javaslat - helyeselt Châtonnay doktor -, de úgy hiszem, van egy kedvezőbb útvonal is. Arra gondoltam, hogy forduljunk meg, és menjünk vissza, ha nem is az óceánig, de legalább Sikassóig, amelytől csak kétszáz kilométerre vagyunk, és ahol honfitársaink vannak, akik oly nagy szeretettel fogadtak. Ott aztán elhatározhatjuk, hogy Bamakónak menjünk-e vagy, amint Amédée Florence úr javasolta, s amint én magam is gondolom, előnyösebb, ha Ségou-Sikorónak fordulunk.

– A doktornak igaza van - csatlakozott a javaslathoz Florence. - Tessék, ez a legbölcsebb indítvány.

Miután mindenki előadta a véleményét, néhány pillanatra valamennyien elhallgattak.

– Lehetséges, Florence úr, hogy a doktornak és önnek igaza van - kezdte el újra Barsac úr, és szerette volna elérni, hogy hősies kitartásáért a többiek hízelgő véleményét elnyerje -, azonban arra kérem önöket, hogy lássák be, ha visszatérünk Sikassóba, ez azt jelentené, hogy bár átmenetileg, de lemondtunk arról a küldetésről, amelyet elvállaltunk. Én pedig, uraim, mint a kötelességek embere, mindenekelőtt...

– Megértjük az aggályait, Barsac úr - szakította félbe Florence, mert megérezte, hogy éleződik a vita -, de vannak esetek, amikor legfőbb kötelességünk az óvatosság.

– Vizsgáljuk csak meg közelebbről: vajon ilyen esettel állunk-e szemben? - válaszolta Barsac. - Annyi bizonyos, hogy a fegyveres kíséretünk megszökött, de hiába keresek, sehol sem látok fenyegető veszélyt. Tulajdonképpen a felmerült akadályokat egy feltételezett, illetve valószínűsített ellenfélnek tulajdonítjuk; igen, de annak léte még nem bizonyított; mert, hogy létezik, csak azokból a csapásokból következtetjük, amelyeket neki tulajdonítunk. Ha a csapásokat külön-külön, önmagukban értékeljük, menten jelentéktelenebbek lesznek. Végső fokon titokzatos ellenségünk néhány zavarkeltésen kívül mi mást tehet ellenünk? Florence úr szerint előbb megpróbált riogatni bennünket, ha elfogadjuk, hogy ugyanaz az ismeretlen ellenfelünk mesterkedett Sikassóban és Sikassó után, aki a személyzettel kapcsolatos nehézségeinket is okozta, és végül megrendezte a valódi őrség kicserélését egy álőrséggel, de hogy ezt miként tette, elképzelni sem tudom. Viszont gondoljuk csak meg: minden esetben mennyi önmegtartóztatást tanúsított. Például: a hamis őrség megelégedett annyival, hogy megszökött, holott le is mészárolhatott volna valamennyiünket! De nemcsak hogy ezt nem tette, hanem előzékenyen élelmet, fegyvert, lőszert, málhásállatot, sőt még bizonyos mennyiségű árut is itthagyott nekünk. Ez az eljárás nem vall elkeseredett gyűlöletre.

– Hát Tongané? - jegyezte meg Châtonnay doktor halkan.

– Tongané néger - válaszolta Barsac úr -, és sok ember szemében egy néger élete semmi.

– Barsac úrnak igaza van - szólt közbe Florence. - Valóban, az ellenünk alkalmazott eljárások határozottan magukon viselik egy bizonyos önmegtartóztatás bélyegét, és biztosak lehetünk afelől, hogy mind ez ideig nem tört senki sem az életünkre. Hangsúlyozom: mind ez ideig, mert könnyen megeshet, hogy ismeretlen ellenfelünk harcmodort változtat, és személyesebben támad, ha látja, hogy ragaszkodunk ahhoz az útirányhoz, amely neki valamiért nem tetszik. Ebben az esetben a Tongané példája elég világosan beszél: ha alkalmatlannak tart valakit, nem sokat teketóriázik, hanem irgalmatlanul lesújt.

– Így van - értett egyet Châtonnay doktor.

Châtonnay doktor helyeslő szavait néhány pillanatnyi csend követte, amelyet Barsac úr arra használt fel, hogy egy kissé elgondolkozzék. Az bizonyos, hogy Florence fejtegetései nagyon is helytállóak, és az is bizonyos, hogy dél tiszteletre méltó képviselője, ha kockára tenné a becses életét, csak azért tenné, mert ily módon megúszhatná a bírálatot, amely Párizsban várja, ha most, mielőtt a megbízatásának teljes mértékben eleget nem tett, megfordulna. E kockázatvállalás nélkül ugyanis nem volna mivel elhallgattatnia a bírálóit.

– Érett megfontolás alapján - szólalt meg végül, és azon igyekezett, hogy jelenlegi hallgatóin próbálja ki ama érvek hatékonyságát, amelyeket kollégái előtt a képviselőházban sorakoztat majd fel - egyetértek Amédée Florence úr javaslatával, különösen abban a végleges formában, amelybe Châtonnay úr, tisztelt kollégánk öntötte. Tehát: a Sikassóba történő visszavonulás mellett döntök, de a végcélunk Ségou-Sikoro. Tehát, uraim...

Itt Amédée Florence úgy érezte, hogy a felszólalás átcsap szónoklatba, amiért is nem figyelt többé oda, és a gondolatai ettől kezdve másfelé jártak.

– Tehát, uraim, ha majd valakinek eszébe jutna, hogy szemrehányást tegyen, amiért utunkat netán nem abszolút kényszer nyomására szakítottuk félbe, én azt fogom válaszolni, hogy félbeszakadt utazásunkért a teljes felelősség a kormányt terheli, amelynek kötelessége lett volna expedíciónk számára a kellő védelmet biztosítani. Következésképpen: ha már magasabb érdekek úgy kívánták, hogy a védelmünkre rendelt különítményt leváltsák, a kormányzatnak kellett volna megtennie a szükséges intézkedéseket, hogy ne kalandorbanda váltsa le a számunkra kirendelt védelmi alakulatot; ha pedig nem kalandorok voltak, akkor is a kormányzatnak kellett volna jól megválogatnia a parancsnok személyét, akire a mi védelmünket rábízta, hogy az olyan tiszt legyen, aki megközelíthetetlen bizonyos személyek részéről, akiknek szándékait nem a mi feladatunk kikutatni. A vizsgálat, amelyet elkerülhetetlennek tartok, a vizsgálat, uraim, majd felfedi...

– Bocsásson meg, elnök úr - szakította félbe Amédée Florence -, ha lesz olyan szíves és ha megengedi...

A riporter már a vita kezdetén a leghelyesebb megoldást javasolta, amelynek felismerésére kiváló gyakorlati érzéke vezette.

Amikor látta, hogy javaslatát úgyis mindenki elfogadja, a részletkérdések már nem kötötték le a figyelmét. Pár perccel később pedig már nem sok hiányzott, hogy őszintén sajnálkozzék, amiért az utazás éppen akkor szakadt félbe, amikor már némi izgalommal is kecsegtetett.

Efféle gondolatok jártak a fejében, amikor pillantása véletlenül Jane Mornasra és Saint-Bérainre esett. Ekkor szakította félbe Barsac urat, amit annál könnyebb szívvel megtehetett, mert oda sem figyelt a képviselő frázisaira.

– ...ha megengedi, elnök úr - mondta -, fel szeretném hívni a figyelmét, hogy Mornas kisasszony és Saint-Bérain úr meghallgatása nélkül döntöttünk, pedig feltételezem, hogy akárcsak minekünk, nekik is van valamilyen véleményük...

A megjegyzés helytálló volt, mert Jane Mornas és Saint-Bérain mind ez ideig egyetlen szót sem ejtett, és amíg a vita folyt, ők semmilyen formában nem vettek részt benne.

– Florence úrnak igaza van - ismerte el Barsac, és Jane Mornas felé fordult. - Kisasszony, megkérem tehát, hogy fejtse ki a véleményét.

– Barsac úr, köszönöm, hogy szíveskedett engem is megkérdezni - válaszolta Jane Mornas halkan -, de nekünk az önök vitájától távol kellett maradnunk, mert az miránk nem vonatkozott.

– Nem vonatkozott önökre is? Miért ne vonatkozna? Véleményem szerint mindnyájan egy csónakban evezünk.

– Egyáltalán nem - válaszolta Jane Mornas. - Ha önök a körülmények nyomására lemondtak kitűzött úticéljukról, a mi célunk amiatt mit sem változott. Mi nem szeretnénk megválni önöktől éppen akkor, amikor jelentékeny nehézségekkel kell megküzdeniük, de minekünk nem módosult a szándékunk, és végigmegyünk azon az útvonalon, amelyet tervbe vettünk.

– Tehát még mindig ragaszkodnak ahhoz, hogy elmenjenek Gaóba?

– Jobban, mint bármikor.

– Magukban? Fegyveres kíséret nélkül?

– Mi sohasem gondoltunk arra, hogy másképpen utazzunk.

– Teherhordók nélkül?

– Felfogadunk néhányat. Ha pedig ez nem sikerülne, a nélkül is elindulunk.

– Az ellenséges körülmények ellenére, amelyeknek okát nem ismerjük, de reális létükben nem lehet kétségünk?

– Igen, az ismeretlen ellenség ellenére, mert az inkább önök ellen hadakozik, hogysem ellenünk.

– Ezt honnan tudhatja, hiszen közös volt az utunk? Mindenesetre én attól tartok, hogy a Niger felé hiába utaznak nálunk nélkül, azért a mi közös és ismeretlen ellenségünk feltétlenül megtámadja önöket.

– Ha így lesz, a szeme közé nézünk annak az ismeretlen ellenségnek!

– De ez tiszta őrültség! - tört ki Barsac. - Kisasszony, mi akár erőszakot is alkalmazunk, de akkor sem engedjük meg, hogy ily meggondolatlanságot kövessen el, hogy, amint megvallotta, puszta szeszélyből ilyesmit cselekedjék.

Jane Mornas egy pillanatig habozott, aztán szomorúan így válaszolt.

– Sajnos nem holmi szeszélyből utazgatom, amint eddig hangoztattam...

– Hát akkor miért? - kérdezte Barsac csodálkozva.

Jane Mornas ismét habozni látszott. Majd rövid hallgatás után nyomatékosan kijelentette:

– Kötelességből.

Barsac, Châtonnay doktor, Amédée Florence csak nézték Jane Mornast; az utóbbi érdeklődéssel, a többiek csodálkozva. Barsac és Châtonnay doktor azon tűnődtek, hogy a fiatal lány mit érthet a szón, amelyet oly ünnepélyességgel ejtett ki, és ugyan micsoda mulaszthatatlan kötelesség lehet az, amely arra késztet egy lányt, hogy a Niger-kanyar legtávolabbi pontjáig merészkedjék. Amédée Florence, aki eddig is meg volt győződve, hogy mindenkinek megvan a maga oka, amiért egy ilyen útra vállalkozott, most nagyon meg volt elégedve, és leste, hogy megtudja azt az igazi okot is, amelyet eddig elrejtettek előle.

Jane Mornas pedig így folytatta:

– Bocsássanak meg, uraim, hogy becsaptam önöket.

– Becsapott bennünket?! - kiáltott fel Barsac csodálkozva.

– Bizony, becsaptam önöket. Saint-Bérain ugyanis az igazi nevén mutatkozott be önöknek, és az is igaz, hogy ő francia, akárcsak önök; én azonban álnévvel éltem önök között, a nacionálémat kölcsönvettem. Angol vagyok, és a nevem Jane Buxton. Buxton lord lánya vagyok, és George Buxton kapitány húga, s a szerencsétlen bátyám földi maradványai valahol Kubo környékén porladnak. Oda kell tehát jutnom, mert csak ott remélhetem elérni a célt, amit magam elé tűztem.

Jane Buxton - mert ezután a valódi nevén említjük - a továbbiakban elmesélte a kobói eseményeket, a bátyja halálát és az ellene szóló gyalázatos vádakat, a szégyent, amely a családot érte, és Glenor lordjának kétségbeejtő állapotát. Végül ismertette szent elhatározását; azt, hogy rehabilitálja a bátyját, hogy lemossa családjuk nevéről a szégyent, és hogy visszaadja öreg édesapja lelki nyugalmát, akinek élete Uttoxeter melletti kastélyának keserves magányában kihunyófélben van.

Mindenki mély együttérzéssel hallgatta Jane Buxtont. Valamennyien csodálták a fiatal lányt, aki oly nemes cél érdekében vállalta és vállalja a rengeteg fáradságot és a veszélyeket.

– Miss Buxton - mondta Amédée Florence, miután Jane elhallgatott, és hangjában némi keménység volt -, engedje meg, hogy bizonyos szemrehányást tegyek önnek.

– Szemrehányást?... Nekem?... - csodálkozott Jane, aki azt remélte, hogy vallomásával egészen más hatást vált ki.

– Bizony szemrehányást, méghozzá igen komolyat. Önnek, Miss Buxton, úgy látszik, különleges és cseppet sem hízelgő véleménye lehet a franciákról általában és Amédée Florence-ról különösképpen.

– Nem értem, Florence úr - dadogta Jane Buxton zavartan.

– Hogyhogy nem érti? - kiáltott fel a riporter sértődötten. - Hát el tudta képzelni, hogy megengedem, hogy nélkülem tegye meg Kubóig azt a csekélyke kis sétát?

– Ó, Florence úr!... - kiáltott fel Jane meghatottan, mikor megértette a tréfát.

– Mondhatom, szép dolog!... - és Florence tovább játszotta a sértődöttet. - Ráadásul milyen rosszindulatú...

– Nem értem... - csodálkozott Jane, de már mosolyogva.

– Kérem, engedje meg, hogy megmagyarázzam - folytatta Florence határozottan. - Tehát: megfeledkezett arról, hogy újságíró vagyok, sőt riporter, és rajtam az átok, hogy egy főszerkesztővel is rendelkezem? És tudja, mit szólna az én kedves főszerkesztőm, ha kisülne, hogy én a Buxton-ügyre vonatkozó szenzációs riportlehetőséget elszalasztottam? Nos, megmondom magának: „Florence, kedvesem, ön egy zöldfülű!” És úgy kivágna, mint a huszonegyet. Én pedig ragaszkodom az állásomhoz... Tehát önnel megyek.

– Ó, Florence úr! - sóhajtott fel Jane mélyen meghatva.

A riporter pedig komolyan a szemébe nézett.

– Önnel megyek, Miss Buxton - ismételte meg határozottan. - És meg se próbáljon lebeszélni, mert a magamét én jobban tudom, mint ön.

Jane a lelkes fiatalember felé nyújtotta a kezét.

– Elfogadom, Florence úr - mondta könnyes szemmel.

– Engem nem fogadna el, Miss Buxton? - hangzott fel váratlanul Châtonnay doktor mély hangja.

– Önt, doktor?...

– Engem, mégpedig feltétlenül. Egy expedíció ugyanis elképzelhetetlen orvos nélkül. Pláne, hogy amint előrelátható, önöket fel fogják trancsírozni, s akkor csak kell valaki, aki összevarrja a darabkáikat.

– Ó, doktor!... - kiáltott fel Jane a könnyeivel küszködve.

De még jobban meghatódott, amikor felharsant Barsac hangja, s benne megbántottság remegett:

– És én?... Vagyis én már nem számítok semmit, még arra sem méltatnak, hogy bár a véleményemet kikérjék.

Barsac tulajdonképpen dühös volt. Ő is menten arra gondolt, hogy elkíséri Miss Buxtont. Ily módon két legyet üt egy csapásra: a lány útvonala ugyanis majdnem megegyezett az ő eredeti útvonalával, most pedig az óvatosság hiányát indokolni lehet egy olyan céllal, amelynek nemes fennköltségéhez szó sem férhet. Mert ugyan biza elképzelhető-e, hogy négy férfi, méghozzá négy francia, csak úgy otthagyjon a szavanna kellős közepén egy ifjú hölgyet, és elnézze, hogy egyedül folytassa veszélyes vállalkozását? Florence és Châtonnay doktor, amint színházi nyelven mondanák, „elfedték” Barsacot, s az ilyesminek senki sem örül.

– Nem Florence úrról beszélek - folytatta látszólag még mindig sértődötten -, mert Florence úr szabad ember. De ön, doktor, ha nem tévedek, az én expedícióm tagja. Most már ön is szökésen töri a fejét, s nem törődik azzal, hogy önben a vezető utolsó emberét is elveszítené...

– Biztosíthatom, Barsac úr... - dadogta a doktor, aki eddig nem is gondolt a kérdésnek erre az oldalára.

– Szóval nincs szökési szándéka, akkor minden bizonnyal arra gondolt, hogy én is Kubóba megyek. Vagy talán magának vindikálja a jogot, hogy az útvonalat megállapítsa? Vagy esetleg nem az volt a szándéka, hogy a kezdeményezésével engem megleckéztessen?

– Kérem, Barsac úr, higgye el... - próbált védekezni a szegény doktor.

– Nem, doktor, nem, ezt nem engedhetem meg! - válaszolta Barsac úr egyre emelkedő hangon - és vegye tudomásul, hogy én, a Niger-expedíció vezetője nem járulhatok hozzá az ön külön terveihez. Éppen ellenkezőleg: tekintettel, hogy az egyetlen vezetőnk, aki még hű maradt, a Miss Buxton alkalmazottja, és így felette kizárólag ő rendelkezik; továbbá különös tekintettel arra is, hogy Miss Buxton és Saint-Bérain úr segítsége nélkül a bennszülöttekkel nem tudunk értekezni, mert közülünk csak ők ismerik a bambara nyelvet, egyetértek, akarom, sőt elrendelem...

Barsac, akinek a hangja immár ünnepélyesen zengett, itt hozzáértően egy kis hatásszünetet tartott, aztán a mondatot egyszerűen így fejezte be:

– ...hogy valamennyien Kubón keresztül menjünk a Nigerhez.

– Hogyan, Barsac úr?... - rebegte Jane, aki attól félt, hogy nem hallotta jól.

– Csakis, ahogy mondtam, Buxton kisasszony - rekesztette be a vitát Barsac. - Meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy kénytelen lesz véges-végig elszenvedni bennünket.

– Ó, Barsac úr!... - suttogta Jane Buxton, és most már kitörtek belőle a visszafojtott könnyek.

De nemcsak az ő szeme volt nedves... Mindenki megindultan hallgatott. A férfiak persze igyekeztek bizonyos hangoskodások, a szavak áradata mögé rejteni az érzelmeiket. Csak úgy röpködtek a könnyed mondatok:

– A lehető legkellemesebb kirándulás - kiáltotta Florence -, mert ennivalónk van bőven...

– Méghozzá öt egész napra való! - jelentette ki Châtonnay doktor, de olyan hangon, mintha azt mondta volna, hogy „hat hónapra való tartalékkal rendelkezünk”.

– Csak négy napra való - helyesbített Barsac -, viszont vásárolhatunk eleget.

– És vadászhatunk - figyelmeztetett a doktor.

– Meg halászhatunk - tette hozzá Saint-Bérain.

– Hát a vadgyümölcsök, azokat elég jól ismerem - erősítette a doktor.

– Én tudom a zöldségek, a pataté meg az ignamé - keveredett a beszélgetésbe Tongané is.

– Én csinálok a cé-vaj - licitált tovább Malik.

– Hip! Hip! hurrá! - rikkantott egy nagyot Amédée Florence. - Ez az ígéret földjének bőségszaruja, valóságos földi mennyország.

– Már holnap elindulunk - határozott végül is Barsac. - Készüljünk fel tehát, hogy egy pillanatot se veszítsünk.

Meg kell említenünk, hogy közben Poncin úr ki sem nyitotta a száját. De amint elhangzott a határozat, hogy Kubóba indulnak, Poncin úr menten előhúzta a jegyzetfüzetét, amelyet már szinte teljesen megtöltött a vége-hossza nincs számításaival.

– Rendben van - mondta, mintegy válaszolva Barsac utolsó szavaira. - Ez azonban mit sem változtat a tényen, hogy Kubo felé négyszáz kilométerrel hosszabb utat kell megtennünk, mint Ségou-Sikoro irányába. A mi lépteink pedig, amint tudjuk, hetvenkét centiméteresek, vagyis ötszázötvenötezer-ötszázötvenöt egész és valamelyes törtlépéssel többet kell megtennünk. Tekintsünk el a törtrésztől. Amint már rámutattam, óránként háromezer-hatszáz egész és egy tized lépést teszünk meg, és naponta öt óra, negyvenöt perc, tizennyolc másodpercet menetelünk, így tehát...

De beszélhetett, mert senki sem figyelt oda; Barsac, Châtonnay doktor, Amédée Florence, Jane Buxton és Saint-Bérain már meg is kezdték az előkészületeket, hogy másnap nekivághassanak az útnak, s így Poncin úr fejtegetése pusztába kiáltott szó maradt.