ÚJ ESEMÉNY

Végre átvergődtek a sarkkörön. A Forward április 30-án délben Holsteinborg magasságában vitorlázott; a keleti látóhatáron festői jéghegyek emelkedtek. Úgyszólván sehol sem láttak jégtáblát a tengeren, s amit észrevettek, azt is könnyűszerrel elkerülhették. A szél hirtelen délkeletre váltott, és a kétárbocos teljes vitorlázattal felfelé haladt a Baffin-tengeren.

Ez a nap zavartalan nyugalomban telt el; de rá is fért a legénységre egy kis pihenés. Számtalan madár úszott s röpködött a hajó körül; a doktor a böjtirécéhez hasonló alca allát¹ is felfedezte köztük. Nyaka, szárnya, háta fekete, hasa fehér ennek a madárnak; virgoncan úszkál, s ha alábukik, olykor negyven másodpercnél is hosszabb ideig marad a víz alatt.

Már-már azt hitték, hogy ez a nap eseménytelenül telik el, amikor - bármily rendkívülinek is látszik - ez történt a hajón:

Reggel hat órakor Richard Shandon, mikor szolgálati ügyeletét befejezve belépett a kabinjába, asztalán levelet talált, ezzel a címzéssel:

Richard Shandonnek, a Forward fedélzetén,
Baffin-tenger.

Shandon nem akart hinni a szemének, de mielőtt tudomásul vette volna ezt a különös levelezést, behívatta a kabinba a doktort, James Wallt és a főmatrózt, s megmutatta nekik a levelet.

– Kezd a dolog furcsa lenni - jegyezte meg Johnson.

– Nagyszerű - gondolta a doktor.

– Végre hát megtudjuk a titkot! - kiáltott fel Shandon. Gyors mozdulattal feltépte a borítékot s ezt olvasta:

„Parancsnok!

A Forward kapitánya megelégedését fejezi ki azért a hidegvérért, ügyességért és bátorságért, amelyet Ön, az emberei és tisztjei az utóbbi körülmények közepette tanúsítottak, s kéri Önt, tolmácsolja háláját a legénységnek.

Szíveskedjék a hajót egyenesen északnak, a Melville-öböl felé irányítani, ott megkísérli, hogy behatoljon a Smith-tengerszorosba.

Kelt április 30-án, hétfőn, a Walsingham-fok magasságában.

*K. Z.,
a* Forward kapitánya.”

– Ennyi az egész? - kiáltott fel a doktor.

– Ennyi - felelt Shandon.

A levél kihullott a kezéből.

– Ez a kísérteties kapitány már nem is beszél arról, hogy a hajóra jön - jegyezte meg Wall. - Ebből hát csak azt következtethetem, hogy nem is jön soha.

– De ez a levél! Ez hogyan érkezett? - álmélkodott Johnson.

Shandon hallgatott.

– Wall úrnak igaza van - felelt helyette a doktor, miután felvette a levelet, s minden irányban megforgatta. - A kapitány valóban nem jön a hajóra, mégpedig igen kézenfekvő okból.

– És az az ok?! - csapott rá Shandon.

– Az, hogy már itt van, a hajón - felelte egyszerűen a doktor.

– Már itt van?! - kiáltott fel Shandon. - Mit akar ezzel mondani?

– Csak azt, hogy máskülönben hogyan került volna ide ez a levél.

Johnson helyeslően bólintott.

– Ez képtelenség! - tiltakozott erélyesen Shandon. - Én a legénység minden egyes tagját ismerem. Márpedig fel kellene tételeznünk, hogy a kapitány már az indulás óta itt van a hajón! Ez pedig lehetetlen, mondom magának! Két éven át százszor is láttam őket Liverpoolban. A maga okoskodása képtelenség, doktor!

– Akkor hát mi az, amit nem tart képtelenségnek, Shandon?

– Minden mást elfogadok, ezt az egyet nem. Tegyük fel, hogy a kapitány vagy valamelyik embere, mit tudom, én, kihasználva a sötétséget, a ködös időt, vagy amit akar, felsurrant a hajóra. Nem vagyunk messze a szárazföldtől, a jégtáblák közt bukdosó eszkimókajakkal észrevétlenül meg lehet közelíteni a hajót, s el lehet helyezni a levelet. A sűrű köd is eléggé kedvez ennek...

– S annak is, hogy egyáltalán ne lehessen látni a hajót - vágta rá a doktor -; ha mi nem láttuk azt a hívatlan vendéget felosonni a hajóra, akkor hogyan fedezhette fel ő a *Forward*ot ebben a sűrű ködben?

– Ez nyilvánvaló - motyogta Johnson.

– Tehát én megmaradok az első feltevésemnél - mondta a doktor. - Hát maga mit szól hozzá, Shandon?

– Amit akar - felelte ingerülten Shandon -, csak azt az egyet ne tételezze fel, hogy ez az ember itt van a hajón.

– Az is lehet - szólt bele Wall -, hogy van egy embere a legénység között, aki utasításokat kap tőle.

– Lehet - hagyta rá a doktor.

– De ki légyen az? - hitetlenkedett Shandon. - Mondtam már magának, hogy én régóta ismerem az embereimet.

– Mindenesetre - folytatta Johnson -, ha ez a kapitány jelentkezik, légyen akár ember, akár ördög, méltó fogadtatásban lesz része! De más valamire is kioktat bennünket, vagyis inkább: mást is közöl velünk ez a levél.

– Éspedig? - kérdezte Shandon.

– Éspedig azt, hogy nekünk nem csupán a Melville-öböl felé kell haladnunk, hanem a Smith-szorosba is be kell mennünk.

– Igaza van - felelt a doktor.

– A Smith-szorosba... - ismételte gépiesen Richard Shandon.

– Amiből pedig nyilvánvaló - folytatta Johnson -, hogy a Forward végcélja nem az északnyugati átjáró felkutatása, mert hiszen balra elhagyjuk az egyetlen odavezető bejáratot, azaz a Lancaster-szorost. Ez pedig ismeretlen vizeken való vesződséges hajózást jelent számunkra.

– Igen, a Smith-tengerszoros, ez az az út, amelyet az amerikai Kane 1853-ban, tengernyi veszély közepette követett - felelt Shandon. - Sokáig elveszettnek is hitték ezen a szörnyű területen. Ám végül is, ha mennünk kell, hát akkor megyünk! De meddig? Ez a kérdés. Talán a Sarkig?

– És mért ne? - rikkantotta a doktor.

A főmatróz csak vállat vont az ilyen esztelenség hallatára.

– Ami a kapitányt illeti, ha ugyan egyáltalán létezik - folytatta James Wall - Grönland partján, Disko és Uppernawik településein kívül én nemigen látok más helyet, ahol ő várhatna bennünket. Így hát néhány nap múlva már megtudjuk, mihez tartsuk magunkat.

– Nem mutatja meg a legénységnek a levelet? - kérdezte Shandontól a doktor.

– Ha a parancsnok énrám hallgat, nem mutatja meg - vágott közbe Johnson.

– Már mért nem? - kérdezte Shandon.

– Azért, mert e sok furcsaság és képtelenség hallatára még inkább inukba szállna embereink bátorsága. Már amúgy is éppen eléggé nyugtalanítja őket ez a különös expedíció. Ha meg még természetfölötti dolgokkal is tömjük őket, ez olyan kellemetlen következményekkel járhat, hogy a kritikus pillanatokban majd nem számíthatunk rájuk. Mit szól hozzá, parancsnok?

– Hát maga, doktor, hogyan vélekedik erről? - kérdezte Shandon.

– Szerintem Johnson mester bölcsen gondolkodik - válaszolt a doktor.

– Hát maga, James?

– Jobb híján én is csatlakozom az előttem szóló urak véleményéhez - felelt Wall.

Shandon néhány percig gondolataiba mélyedt, majd figyelmesen újra elolvasta a levelet.

– Uraim, az önök véleménye minden bizonnyal igen helyes, de én mégsem tehetem magamévá.

– Éspedig miért nem, Shandon? - fordult feléje a doktor.

– Azért, mert ennek a levélnek utasításai formaságokra vonatkoznak; meghagyja, hogy adjam tudomására a legénységnek a kapitány elismerését. Márpedig én mindmáig vakon engedelmeskedtem a kapitány parancsainak, bármily módon is adta azokat tudomásomra, és így nem tehetem, hogy...

– De mégis... - próbálkozott újra Johnson, mert attól félt, hogy a levél tartalmának közlése rossz hatással lesz a matrózokra.

– Én derék Johnsonom - fordult feléje Shandon -, megértem tiltakozását, érvei is teljesen helytállók, de olvassa el itt ezt:

„Kéri önt, tolmácsolja háláját a legénységnek.”

– Cselekedjék hát ennek megfelelően - hagyta rá Johnson, mert egyébként a feltétlen fegyelem híve volt. - Gyűjtsem össze a legénységet a hajóhídon?

– Igen, kérem - felelte Shandon.

A hír, hogy a kapitánynak közölnivalója van, villámgyorsan terjedt el a hajón. A matrózok késedelem nélkül felsorakoztak a hajóhídon, mindenki a helyére, és a parancsnok felolvasta a titokzatos levelet.

Mogorva hallgatás fogadta a felolvasást; a legénység százféle találgatás közepette oszlott szét. Clifton szabadjára engedte babonás képzeletét; ő igen jelentős szerepet tulajdonított ebben a dologban a kutya-kapitánynak, és a világért se mulasztotta volna el, hogy tisztelegjen neki, valahányszor találkozott vele a fedélzeten.

– Én mondom nektek - hangoztatta többször is matróztársai előtt -, hogy ez az állat írni is tud!

Erre a megjegyzésre senki sem válaszolt, és még Bell, a hajóács is csak igen bajosan tudott volna felelni rá.

Ám valamennyien észlelték, hogy bár a kapitány nincs itt, szelleme vagy árnyéka itt őrködik a fedélzeten. A legények közül a legóvatosabbak már egymás közt sem igen merték kicserélni véleményüket.

A május 1-i helyzetmegállapítás ezekkel az adatokkal szolgált: 68° északi szélesség és 56° 32’ nyugati hosszúság. A hőmérséklet emelkedett, és a hőmérő higanyoszlopa - 4°-ot mutatott. Egy jegesmedve két kis bocsával ott hancúrozott a szárazföldig terjedő „pack” jégtáblán, s a doktor kedvtelve szemlélte ezt a mulatságos látványt. Wall és Simpson társaságában már éppen csónakba akart szállni, hogy puskavégre kapja a mackókat, mikor a semmi harci kedvet nem mutató anyamedve, kölykeit maga előtt taszigálva, futásnak eredt, és így a doktornak le kellett mondania üldözéséről.

A szél kedvező volt, így hát még az éjjel elhagyták a Chidley-fokot, és Disko magas hegyei csakhamar feltűntek a láthatáron. Jobbra hagyták a Godhavn-öblöt; Godhavn a dán telep főkormányzójának székhelye. Shandon nem tartotta helyénvalónak a kikötést, és nemsokára elhagyta azokat az eszkimó pirogokat, amelyek a hajó közelébe akartak kerülni.

Disko szigetét Bálna-szigetnek is nevezik. Ez az a pontja a sarkvidéknek, ahonnan 1845. július 12-én sir John Franklin utolsó levelét küldte az admiralitásnak, s ugyanezt a szigetet érintette Mac Clintock 1859. augusztus 27-én, mikor visszafelé jövet magával hozta kétségtelen bizonyítékait annak, hogy a Franklin-expedíció odaveszett.

Ennek a szomorú emlékekben oly gazdag két eseménynek összetalálkozását épp csak hogy megemlíthette a doktor, s Disko magaslatai máris eltűntek a szemük elől.

Itt már számos jéghegy szegélyezte a partokat; a legnagyobbakat az olvadás se volt képes elszakítani a parttól. A jéghegycsúcsoknak ez a vonulata furcsa formákat mutatott.

Másnap három órakor északkeleten Sanderson-Hope tűnt fel. Jobb felől, mintegy tizenöt mérföld távolságra maradt el a szárazföld. A hegyeket mintha barnásvörösre pingálták volna. Este több „finner”-bálna - amelynek a hátán vannak az uszonyai - játszadozott az úszó jégtáblák között, víz- és légsugarakat lövellve orrnyílásaikból.

A május 3-ról 4-re virradó éjjel láthatta a doktor először azt a jelenséget, amikor a nap érinti a láthatár szélét, de nem merül alá fényes korongja; január 31. óta mindennap hosszabb a nap pályája, s most már állandóan ott tündöklött az égen.

Akiknek szokatlan ez az állandó világosság, azok csodálkoznak rajta, sőt azokat fárasztja is. Nem tudjuk, hogy az éjszakai sötétség mennyire kell szemünk épségéhez, de a doktor szeme valósággal fájt már ettől az örökös világosságtól, amelyet a jégfelületről visszaverődő sugarak még vakítóbbá tettek.

Május 5-én a Forward túlhaladt a hetvenkettedik délkörön. Ha két hónap múlva jár erre, sok bálnavadászhajót talált volna itt munkában ezen a földrajzi szélességen; de most még nem volt eléggé szabad a tengerszoros ahhoz, hogy ezek a nagyobb hajók behatolhassanak a Baffin-tengerbe.

Másnap, az Asszonyok-szigetén túljutva, Uppernawikot pillantották meg a kétárbocos utasai. Ez a legészakibb dán település ezeken a partokon.