A HATTERAS-HEGY

E kiadós beszélgetés után mindenki úgy helyezkedett el a barlangban, ahogyan tudott, s nemsokára mindnyájan álomba merültek.

Mindnyájan, Hatteras kivételével. Vajon most miért nem tudott elaludni ez a rendkívüli ember?

Hát nem érte el életcélját? Nem valósította meg szívéhez nőtt vakmerő terveit? Mért nem csitult el ennyi hányattatás után ez a nyugtalan lélek? Az ember azt hitte volna, hogy tervének megvalósítása után valamiféle levertség fogja majd el Hatterast, s hogy elernyedt idegei pihenésre vágynak. Egyenest természetesnek látszott volna, ha a sikert a szomorúság érzete követi, amint ez a kielégített vágyak után mindig történni szokott.

De nem. A kapitány most még izgatottabbnak látszott. Ám nem a hazatérés gondolata izgatta ennyire. Talán még tovább szeretett volna menni? Nem tudott betelni az utazással, s merthogy már körüljárta, túl kicsinek találta a világot?

Elég az hozzá, nem bírt elaludni. Pedig itt, a világ sarkán derült és csöndes volt ez az első éjszaka. A sziget teljesen lakatlan volt. Sehol madár a lángba borult levegőben, sehol állat a hamuval borított talajon, s egyetlen hal sem úszkált a forró vizekben. Csak a tűzhányó morgott tompán a messzeségben, s csúcsa egyre ontotta a parázsló füstgomolyagot.

Mikor Bell, Johnson, Altamont és a doktor felébredt, Hatteras nem volt mellettük. Nyugtalankodva léptek ki a barlangból, s látták, hogy a kapitány ott áll egy sziklán, s nem veszi le szemét a vulkán csúcsáról. Kezében a műszerei: nyilván azért jött ki, hogy pontosan meghatározza a hegy földrajzi helyzetét.

A doktor odament, s többször is szólt hozzá, míg végre felocsúdott tűnődéséből, s megértette szavát.

– Indulás! - mondta neki a doktor, s kutató pillantást vetett rá. - Gyerünk, járjuk körül szigetünket: ez lesz az utolsó kirándulásunk.

– Az utolsó - mormogta Hatteras, mintha álmában beszélne -; úgy van, valóban ez az utolsó. De egyben a legcsodálatosabb is! - tette hozzá feltűnő élénkséggel.

Beszéd közben két kezével megdörzsölte homlokát, mintha azt a benső forrongást akarná elcsitítani.

Most Altamont, Johnson és Bell is odajött; Hatteras felrezzent a hallucinálásnak ebből a különös állapotából.

– Barátaim - fordult hozzájuk megindultan -, köszönöm bátorságukat, köszönöm kitartásukat, köszönöm önöknek azt az emberfölötti erőfeszítést, amelynek segítségével erre a földre léphettünk!

– Kapitány - mondta szerényen Johnson -, mi nem tettünk egyebet, csak engedelmeskedtünk; a dicsőség egyedül az öné.

– Nem! Nem! - tiltakozott szenvedélyesen Hatteras. - Az önöké is, Altamonté is, mindnyájunké; éppen úgy, mint az enyém. A doktoré is! Hadd teszem kezükbe túláradó szívemet! Már robbanásig tele örömmel és háládatossággal!

Hatteras sorra kezet szorított derék társaival, akik körülvették. Jött, ment, sehogyan sem bírt magával.

– Mi csak hazafiúi kötelességünket teljesítettük - mondta Bell.

– Baráti kötelességünket - tette hozzá a doktor.

– Igen - felelt Hatteras -, de ezt a kötelességet nem tudták valamennyien teljesíteni. Néhányan elhullottak! Mégis, meg kell bocsátani nekik, az árulóknak is meg azoknak is, akik rá hagyták venni magukat az árulásra! Szegény emberek! Én megbocsátok nekik. Ugye, megért engem, doktor!

– Meg - felelt a doktor, akit komolyan aggasztott Hatteras felzaklatott lelkiállapota.

A kapitány folytatta:

– És azt sem szeretném, ha elveszítenék azt a kis vagyonkát, amelynek kedvéért ilyen nagy utat tettek. Nem! Én semmit sem változtatok az intézkedéseimen, s ők gazdagok lesznek..., ha ugyan valaha is viszontlátják Angliát!

Lehetetlen volt meghatottság nélkül hallgatni Hatteras szavait.

– De kapitány - próbálta tréfára fordítani a dolgot Johnson -, csak nem végrendelkezik?

– Az is meglehet - felelte komoran Hatteras.

– De hisz szép, hosszú, dicsőségteljes élet előtt áll - folytatta a vén tengerész.

– Ki tudja? - mélázott el Hatteras.

Szavait meglehetősen hosszú csend követte. A doktor nem merte megfejteni ez utolsó szavak értelmét.

De Hatteras máris megértette magát, mert alig fékezett türelmetlenséggel folytatta:

– Ide hallgassanak, barátaim. Mi sokat tettünk mostanáig, de még bőven van tennivalónk.

Társai mély megdöbbenéssel tekintettek a kapitányra.

– Igen, mi a Föld sarkán vagyunk, de mégsem vagyunk magán az Északi-sarkon!

– Hogyan érti ezt? - kérdezte Altamont.

– Éspedig? - kiáltott fel a doktor, s félt, hogy kitalálta Hatteras szándékát.

– Igen - folytatta Hatteras emelt hangon -, én azt mondtam, hogy egy angol a világ Sarkára teszi a lábát; igenis, ezt mondtam, s egy angol meg is teszi, amit mond.

– Hogyan? Nem értem - felelt a doktor.

– Úgy, hogy még 45”-re vagyunk ama ismeretlen ponttól - folytatta növekvő élénkséggel Hatteras -, márpedig én oda megyek, ahol az van!

– De hisz az ennek a vulkánnak a csúcsa! - mondta a doktor.

– Oda megyek!

– Ez egy megközelíthetetlen, kúp alakú csúcs!

– Oda megyek!

– Tátongó, lángoló kráter!

– Oda megyek!

Leírhatatlan benső meggyőződéssel ejtette ki Hatteras ezeket az utolsó szavakat. Barátai döbbenten hallgatták; borzadó tekintetet vetettek a lángoszlopot lövellő tűzhányó felé.

Most aztán a doktor vette át a szót; unszolta, kérlelte Hatterast, hogy mondjon le tervéről, mindent megpróbált, amit csak az áldott szíve diktált, az alázatos könyörgéstől kezdve a baráti fenyegetésig; de mit sem ért el a kapitánynak e feszült idegállapotával szemben, valóságos téboly volt már ez, méltán lehetett azt mondani rá: „a Sark őrülete”.

Most már csak erőszakkal lehetett volna visszatartani ezt a megzavarodott embert, aki a vesztébe rohant. De a doktor attól félt, hogy az ilyen erőszakos közbelépés súlyos következményekkel járhat, ezért csak végső szükség esetén akart ehhez folyamodni.

Egyébként remélte, hogy a fizikai lehetetlenségek, az áthághatatlan akadályok majd visszatartják Hatterast tervének végrehajtásától.

– Ha így van, akkor mi is magával tartunk - mondta neki.

– Helyes. A hegy fele magasságáig - felelt a kapitány. - S nem tovább! Maguknak haza kell vinniük Angliába a jegyzőkönyv másodpéldányát, amely igazolja felfedezésünket, abban az esetben, ha...

– De mégis!...

– Így határoztam - felelt Hatteras rendíthetetlenül -, s mivel pedig a barát kérése nem elég, a kapitány parancsol.

A doktor nem akart tovább erősködni, s a nehéz hegymászásra felszerelt kis csapat, Dukkal az élén néhány perc múlva útnak indult.

Az ég ragyogott. A hőmérő +11°-ot mutatott. E magas északi szélességek különösen derült légköre terült a tájra. Reggel nyolc óra volt. Hatteras hű kutyájával a menet élén haladt, Bell, Altamont, a doktor és Johnson a nyomában.

– Én félek - szólalt meg Johnson.

– Ne féljen semmitől - felelt a doktor -; mi is itt vagyunk. Mily furcsa sziget, hogyan is lehetne leírni különös képét, mely maga volt a meglepetés, az újdonság, a fiatalság! Ez a vulkán sem látszott réginek, s a geológusok is azt állapíthatták volna meg róla, hogy mostanában képződött.

Az egymásba kapaszkodó sziklákat igazán csak a szentlélek tartotta egybe. Az egész hegy nem volt egyéb, mint a magasból legördült kőhalmaz. Sehol föld, a legcsekélyebb moha, a leghitványabb zuzmó se, s növényzetnek sincs nyoma, sehol. A kráter okádta szénsavnak még nem volt ideje ahhoz, hogy akár a víz hidrogénjével, akár pedig a felhőzet ammóniákjával egyesüljön, s ily módon a világosság hatására szerves anyagokat hozzon létre.

Ez a tengerbe veszett, magános sziget nem volt egyéb, mint a vulkanikus kitörések anyagának halmaza. Több más hegy is képződött ezen a módon a Földön. Az, amit a hegy kivet a méhéből, elég ahhoz, hogy másik hegy képződjék belőle. Így például az Etna már nagyobb térfogatú lávát okádott ki, mint amekkora a saját tömege; s ilyen Nápoly mellett a Monte Nuovo, két nap alatt hozta létre a láva.

Ez a sziklahalmaz, amelyből a Királynő szigete képződött, nyilvánvalóan a Föld belsejéből került elő; a legnagyobb mértékben vulkanikus jellegű volt. Ezen a helyen valamikor a végtelen tenger terült el, amely a világ kezdetén kihűlt földgolyó fölött összesűrűsödött párák vizéből származott. De abban a mértékben, ahogyan az Ó- és Újvilág vulkánjai kialudtak, jobban mondva bedugultak, új tűzokádó krátereknek kellett nyílni helyettük.

A Földet valóban egy óriási, gömb alakú kazánhoz lehet hasonlítani. A középpontjában égő tűz hatására mérhetetlen mennyiségű pára keletkezik s halmozódik fel több ezer atmoszféra nyomás alatt, úgyhogy a földgolyó szétrobbanna, ha ezek a kifelé vezető biztonsági szelepek nem lennének rajta.

Ezek a szelepek a tűzhányók; mikor az egyik elzáródik, kinyílik helyette a másik, s a Sarkok területén, ahol a lelapítottság folytán vékonyabb a Föld kérge, nem meglepő, ha a hullámokból kiemelkedő hegy váratlanul vulkánná változik.

A Hatteras nyomában haladó doktor megfigyelte ezeket a különös sajátságokat; vulkanikus eredetű tufán, habkőszerű, hamuból kivetett szikladarabokból, a szienitekhez és az izlandi gránithoz hasonló likacsos lávából álló hordalékon lépkedett a lába.

De csupán abból gondolta, hogy a sziget legújabbkori eredetű, hogy az üledékes földnek még nem volt ideje lerakódni rajta.

Víz sem volt a szigeten. Ha a Királynő szigete több évszázaddal ezelőtt képződött volna, éppúgy bugyognának belsejéből a hőforrások, mint mindenütt a tűzhányók közelében. Márpedig nemcsak hogy még egy molekulányi folyadékra sem akadtak itt, de úgy látszott, hogy a lávafolyók fölött gomolygó párának sincs víztartalma.

Tehát ez a sziget újabbkori képződmény volt, és ahogyan egy nap alatt keletkezett, éppúgy eltűnhetett egy másik napon, alámerülve az óceán mélységeibe.

Minél feljebb hágtak, annál nehezebbé vált a hegymászás, a hegyoldalak meredeksége már csaknem a függőlegeshez közeledett, s nagyon kellett vigyázni, hogy a sziklaomlást elkerüljék. Sokszor hamuoszlopok gomolyogtak körülöttük, már-már attól tartottak, hogy megfulladnak, hol meg lávazuhatagok zárták el az utat. Némely helyütt a sík területeken kihűlt és megszilárdult lávapatakok folyékony, fortyogó lávát rejtettek belsejükben, megkeményedett felső rétegük alatt. Csak tapogatózva haladhattak hát, nehogy valamelyikük beleessék ebbe a tűzforró anyagba.

Időnként a bensejében égő gázoktól vörösizzóra hevített szikladarabokat okádott a kráter; egy-egy ilyen szikla bombaként robbant szét a levegőben, s darabjai óriási távolságra repültek szerteszét.

Érthető tehát, mily számtalan veszéllyel járt a hegy megmászása, és hogy mekkora bolondnak kellett lennie annak, aki ezt megkísérelte.

Oda se neki! Hatteras meglepő fürgén kapaszkodott felfelé, még csak vasalt végű botja segítségére sem szorult, s habozás nélkül mászta meg a legmeredekebb sziklaoldalakat is.

Nemsokára egy kerek sziklához érkezett, amolyan, mintegy tíz láb széles sziklapad volt ez, izzó lávafolyó vette körül, amelyet egy kőszál késztetett kettéágazásra a csúcson, csupán egy szűk átjárót hagyott, amelyen Hatteras vakmerően kúszott keresztül.

Ott megállt, s megvárta, míg barátai odaérnek. Most úgy látszott, hogy azt a távolságot méri fel szemével, amelyet még meg kell tennie. Légvonalban már csak mintegy százölnyi távolságra volt a krátertől, vagyis az Északi-sark matematikai pontossággal kiszámított pontjától; de függőlegesen még több mint ezerötszáz lábnyit kellett megmásznia. Már három órája tartott a hegymászás; a kapitányon nem mutatkoztak a fáradtság jelei; barátai végén jártak az erejüknek.

A vulkán csúcsa megközelíthetetlennek látszott. A doktor mindenáron meg akarta akadályozni Hatterast abban, hogy magasabbra másszék. Előbb szelíden próbált a lelkére beszélni, de a kapitány izgalmi állapota már csaknem tébolynak volt nevezhető; egész úton minden jel arra mutatott, hogy egyre jobban belezavarodik rögeszméjébe, s aki ismerte s vele volt élete különböző szakaszaiban, az meg sem lepődhetett ezen. Minél magasabbra hágott Hatteras az óceán fölé, annál magasabbra hágott idegeinek túlfeszítettsége; már nem is a földi halandók régiójában élt, úgy érezte, hogy már akkora, mint ez a hegy.

– Hatteras - mondta neki a doktor -, elég! Mi már nem bírjuk tovább.

– Hát akkor maradjanak - felelte különös hangon a kapitány. - Én feljebb megyek!

– Nem! Semmi haszna annak, amit cselekszik! Hiszen már itt van, a világ sarkán!

– Nem, nem! Feljebb megyek!

– Barátom, én szólok magához, én, Clawbonny doktor. Nem ismer?

– Feljebb! Feljebb! - hajtogatta Hatteras, az eszeveszettek csökönyösségével.

– Nos hát, nem! Nem tűrjük...

De a doktor még be sem fejezhette szavait, mikor Hatteras emberfölötti erővel szökött át a lávafolyón, s most már nem érhették el társai. A négy férfi egyszerre ordított fel; azt hitték, Hatteras elpusztult a tűzzuhatagban; ám a kapitány átjutott a másik oldalra, nyomában Duk. A hű kutya nem tágított mellőle.

Hatteras eltűnt egy füstlepel mögött, s amint távolodott, mind gyengébben hallatszott a hangja.

– Északra! Északra! - kiáltozta. - Fel, a Hatteras-hegy ormára! Emlékezzetek Hatteras hegyére!

Nem is gondolhattak arra, hogy kövessék a kapitányt. Húszat lehetett tenni egy ellen, hogy ott marad, ahová ügyessége s szerencséje, mint mondják: „bolond szerencséje” vitte. Lehetetlenség volt átjutni ezen a tűzzuhatagon, s megkerülni sem lehetett. Altamont hasztalan próbált átmenni, beleveszett volna a lávafolyóba, ha társai erőszakkal vissza nem tartják.

– Hatteras! Hatteras! - kiáltozta a doktor.

De a kapitány nem válaszolt, s csupán Duk alig hallható csaholását verte vissza a hegy.

A füstoszlopok s hamufelhők közepette azonban olykor meg-megpillantották Hatterast. Hol a karja, hol a feje bukkant elő a füstforgatagból. Majd ismét eltűnt, hogy nemsokára feljebb tűnjék fel, amint a sziklákon kapaszkodik. Alakja - miként a levegőbe emelkedő tárgyak mind - fantasztikus gyorsasággal kisebbedett. Fél óra múlva már csak félakkorának látszott.

A vulkán tompa bömbölése töltötte el a levegőt. A hegy visszhangzott bele, s úgy sustorgott, mint a túlfűtött kazán; csak úgy rengett bele a hegyoldal. Hatteras még egyre feljebb kapaszkodott, Duk mindenütt a nyomában.

Olykor sziklaomlás keletkezett mögöttük, s egy-egy óriási szikla, meg-megugorva a gerinceken, növekvő sebességgel gördült alá, egészen a sarki medence aljáig.

Hatteras még csak vissza sem fordult. Zászlónyélként használta botját, s ráerősítette az angol lobogót. Megdöbbent társai egy percre sem tévesztették szem elől. Testének arányai lassanként mikroszkopikussá váltak, s Duk már csak jókora patkánynak látszott.

Volt egy pillanat, amikor széles lángfüggönyt vetett rájuk a szél. A doktor felkiáltott aggodalmában, de Hatteras most ismét előbukkant, ott állt, s lengette a lobogóját.

Ennek a borzalmas hegymászásnak látványossága több mint egy óráig tartott. Egy óra hosszat tartó küzdelem az ingadozó sziklákkal, a hamuval telt hasadékokkal, amelyekben olykor derékig eltűnt ez a páratlan hős. Hol térdeivel s oldalával feszült neki a hegyoldal egyenetlenségeinek, hol kezével függött az éles sziklatarajon, s úgy lengett ott, mint valami elszáradt fűcsomó.

Végre feljutott a vulkán ormára, magához a kráternyíláshoz. Ekkor a doktor reménykedni kezdett, hogy a szerencsétlen, miután céljához jutott, talán visszatér, s már csak a visszafelé vezető út veszedelmeivel kell számolnia. A doktor egy utolsót ordított:

– Hatteras! Hatteras!

Kiáltása a lelke mélyéig megrendítette az amerikait.

– Megmentem! - kiáltott fel Altamont. Majd, a tűzhalált kockáztatva, egyetlen ugrással átvetette magát a tűzzuhatagon, s eltűnt a sziklák között. Clawbonnynak nem volt ideje, hogy visszatartsa.

Ezalatt Hatteras feljutott a hegy ormára, s onnan is tovább, egy sziklára, a kráternyílás fölött. Csak úgy záporozott körülötte a kőeső. Duk mindenütt vele. A szegény állatot már szinte vonzotta a szédületes mélység. Hatteras meglengette a parázsló villódzásban a megvilágított zászlót, a könnyű piros szövetet hosszú redőkben lobogtatta a kráter lehelete.

Hatteras fél kézzel lengette a lobogót. A másikkal a zenitre, az égbolt sarkpontjára mutatott. De úgy látszott, mégis habozik. Még mindig kereste azt a matematikai pontot, ahol a földgolyó délkörei összefutnak, s amely pontra - ez volt az ő már fenségesnek nevezhető csökönyössége - mindenáron rá akarta tenni a lábát.

S most egyszerre csak azt látták társai, hogy már nincs alatta a szikla. A kapitány eltűnt. Társainak szörnyű kiáltása a hegy csúcsáig hatolt. Egy évszázadnak tetsző pillanat telt el. Clawbonny már elveszettnek hitte barátját; azt hitte, a vulkán mélye lett a temetője. De Altamont már ott volt, s Duk szintén. A férfi és a kutya megragadta a szerencsétlent, éppen abban a pillanatban, amikor eltűnt a mélységben. Hatteras akarata ellenére megmenekült, és fél órával később a Forward kapitánya eszméletlenül feküdt kétségbeesett társainak karjai között.

Mikor magához tért, a doktor néma aggodalommal, kérdőn tekintett a szemébe. De ez a szem a semmibe nézett, mint a vak pillantása, amely csak néz, de mit se lát, s nem felelt neki, a doktornak.

– Szent isten! - kiáltott Johnson. - Megvakult!

– Nem! - felelt Clawbonny. - Nem! Barátaim, mi csak a testét mentettük meg Hatterasnak! A lelke a vulkán tetején maradt! Az értelme halott!

– Megőrült! - kiáltott fel Johnson és Altamont, megdöbbenve.

– Megőrült! - felelte a doktor.

S szemét elborították a könnyek.