A FÓKA MEG A MEDVE

Hatteras a doktorral visszatért a jégkunyhóba.

– Ön is tudja - mondta a kapitány -, hogy a jegesmedve fókára szokott vadászni, mert az a fő tápláléka. Naphosszat lesi a lék szélén a fókát, s két mancsával menten megfojtja, mihelyt felbukkan a jég felszínén. Vagyis a medve nem fél a fókától. Éppen ellenkezőleg.

– Úgy hiszem, értem az ön tervét - mondta a doktor. - Veszélyes!

– De a siker reményével biztat - felelte a kapitány -, tehát ki kell próbálnunk. Magamra húzom a fókabőrt, s odakúszom a jégmezőn. Ne vesztegessük hát az időt. Töltse meg a fegyverét, és adja ide.

Erre nem tudott mit felelni a doktor; hisz ő is megtette volna, amit társa meg akart kísérelni. Két fejszét szedett elő, egyet Johnsonnak, egyet meg magának, s elhagyta a jégkunyhót, majd Hatteras kíséretében a szán felé tartott.

A szánnál Hatteras magára öltötte a fókabőrjelmezt, amely csaknem teljesen eltakarta.

Ezalatt a doktor az utolsó adag lőporával megtöltötte a puskát, majd belecsúsztatta a csőbe az acélkemény s ólomsúlyú higanyrudacskát. Mikor ezzel elkészült, odanyújtotta Hatterasnak a fegyvert, amelyet az a fókabőr alá rejtett.

– Menjen, csatlakozzék Johnsonhoz - mondta a doktornak. - Én várok néhány percig, hogy ellenfelemet tévútra vezessem.

– Bátorság, Hatteras! - mondta a doktor.

– Legyenek nyugodtak, és főként ne mutatkozzanak addig, amíg a lövést nem hallják.

A doktor odasietett ahhoz a jégtorlaszhoz, amely mögött Johnson megbújt.

– Nos? - kérdezte a főmatróz.

– Egyelőre várunk. Hatteras feláldozza magát értünk.

A doktor megilletődve állt meg; a medvére nézett. Az állaton most már heves felindulás jelei mutatkoztak, mintha érezné a közeli, fenyegető veszedelmet.

Negyedóra múlva a fóka ott mászott a jégmezőn, a nagyobb jégtömbök mögött bujkálva kerülőt csinált, hogy jobban belophassa a medvét. Most mintegy ötvenölnyire volt tőle. A medve észrevette a fókát, s úgy tett, mintha ki akarna térni előle.

Hatteras rendkívüli ügyességgel utánozta a fóka mozdulatait, olyannyira, hogy ha a doktor nincs beavatva a dologba, még ő is fókának nézte volna.

– Nagyszerű! Kitűnő! - súgta oda neki Johnson.

A kétéltű úgy közeledett a medvéhez, mintha nem is vette volna észre. Úgy látszott, mintha léket keresne, hogy megint alámerülhessen a vízbe.

A medve viszont a jégtömböket kerülgetve a legnagyobb óvatossággal tartott a fóka felé, lángoló szeme csupa sóvárgás; egy hónapja éhezik, de az is lehet, hogy már két hónapja böjtöl, s íme, most biztos zsákmányt vetett útjába a véletlen.

A fóka nemsokára már csak tíz lépésre volt ellenségétől. A medve most hirtelen nekiveselkedett, egy óriásit ugrott, s meghökkenve, elképedve állt meg, három lépésre Hatterastól, aki hátravetette a fókabőrt, letérdelt, s célba vette a vadállat szügyét.

A lövés eldördült, s a medve felhemperedett a jégen.

– Gyerünk! Gyerünk! - kiáltotta a doktor.

És nyomában Johnsonnal a küzdelem színhelyére rohant.

A gigászi vadállat felemelkedett, egyik mancsával a levegőbe csapdosott, a másikkal meg egy maroknyi havat ragadott fel, és sebét igyekezett eltömni vele.

Hatteras meg se moccant. Kése a kezében. Várt. Jól célzott, nem remegett a keze, golyója talált; még mielőtt társai odaértek volna, markolatig döfte kését a vadállat szívébe. A medve elterült, s nem mozdult többé.

– Győzelem! - kurjantott Johnson.

– Hurrá, Hatteras! Hurrá! - lelkendezett a doktor.

Hatteras a legkisebb felindulás nélkül, mellén keresztbe font karral állt ott, s nézte az óriási testű vadállatot.

– Most aztán énrajtam a cselekvés sora! - mondta Johnson. - Az rendben van, hogy a kapitány leterítette a vadat, de nem szabad bevárnunk, míg a hideg kővé fagyasztja, mert akkor aztán se a fogunk, se a késünk nem bír vele.

Johnson hát nyomban hozzálátott az óriási állat megnyúzásához. A medve kilenc láb hosszú s hat láb széles volt, három hüvelyk hosszú két hatalmas szemfog állt ki az állkapcsából.

Johnson felhasította a gyomrát, de semmit sem talált benne, csak vizet; nyilvánvaló volt, hogy nagyon régóta nem evett a medve. De azért még jó kövér volt, több mint ezerötszáz font lehetett a súlya. Johnson felnégyelte, egy-egy ilyen negyedrész mintegy kétszáz fontnyi húst adott. A vadászok a jégkunyhóig vonszolták a rengeteg húst, s nem feledkeztek meg a medve szívéről sem, amely még három óra múlva is erősen dobogott.

Társai legszívesebben azon nyomban rávetették volna magukat a nyers, véres húsra, de a doktor rábeszélésére megvárták, amíg a pecsenye megsül.

Mikor Clawbonny bemászott a jégkunyhóba, rettentő hideg csapta meg. Odament a kályhához, s látta, hogy a tűz teljesen kialudt. A délelőtti izgalmak egészen elfeledtették Johnsonnal, hogy ügyelnie kell a tűzre.

A doktor nekilátott, hogy újra tüzet rakjon, de hiába kotorászott a már kihűlt hamuban, egyetlen szikrára sem akadt.

– Nana, csak egy kis türelem - biztatta önmagát.

Visszament a szánhoz taplóért, és elkérte Johnsontól tűzszerszámját.

– Kialudt a tűz a kályhában - mondta neki.

– Ez az én hibám - felelte Johnson.

Azzal keresgélni kezdte a tűzszerszámot abban a zsebében, amelybe bele szokta dugni, s meglepődött, hogy nem találja.

A többi zsebét is végigtapogatta, ugyanolyan sikertelenül. Bement a jégkunyhóba, s összevissza forgatta a takaróját, amelyen az éjszakát töltötte, de most sem volt szerencsésebb.

– Na mi lesz? - kiáltotta oda neki a doktor.

Johnson visszajött, s kérdőn nézett társaira.

– Nincs önnél a tűzszerszám, Clawbonny úr? - kérdezte.

– Nincs, Johnson.

– Önnél se, kapitány?

– Nálam se - felelte Hatteras.

– Mindig magánál volt - jegyezte meg a doktor.

– És most nincs sehol - mormolta elsápadva az öreg tengerész.

– Nincs! - kiáltott fel a doktor, és akaratlanul is megremegett.

Nem volt más tűzszerszámuk, és ennek a veszteségnek rettenetes következményei lehettek.

– Keresse csak egy kicsit alaposabban, Johnson - mondta neki a doktor.

Johnson odaszaladt ahhoz a jégtömbhöz, amely mögött a medvét leste, majd a küzdelem színhelyére, ahol szétdarabolta volt az állatot. De semmit sem talált. Kétségbeesetten tért vissza. Hatteras csak ránézett, de egy szóval sem tett neki szemrehányást.

– Hát ez bizony komoly dolog - mondta a doktornak.

– Az - felelte emez.

– Még csak egy olyan műszerünk sincs, valami távcső, amelynek kivehetnénk a lencséjét, hogy azzal csináljunk tüzet.

– Tudom - felelte a doktor. - Ilyen a balszerencse. Mert a nap sugarai már elég erősek lennének ahhoz, hogy a tapló lángra lobbanjon.

– Hát akkor nincs más hátra, ezzel a nyers hússal kell csillapítanunk éhségünket - felelt Hatteras. - Aztán majd folytatjuk utunkat, és igyekszünk elérni a hajót.

– Igen... - motyogta eltűnődve a doktor. - Szükség esetén lehetséges. Miért ne lenne lehetséges? Meg lehet kísérelni...

– Mire gondol? - kérdezte Hatteras.

– Egy ötletem támadt...

– Egy ötlet! - kiáltott fel Johnson. - Ha önnek ötlete támad, akkor meg vagyunk mentve!

– Csak az a kérdés, sikerül-e! - felelte a doktor.

– Mi a terve? - kérdezte Hatteras.

– Ha nincs lencsénk, hát akkor csináljunk egyet.

– De hogyan? - kérdezte Johnson.

– Egy darab jégből. Majd kifaragjuk.

– Micsoda? Azt hiszi?...

– Miért ne? Arról van szó, hogy egy gyújtópontba kell összegyűjteni a nap sugarait. Márpedig a jeget éppúgy felhasználhatjuk erre, mint a legfinomabb kristályt.

– Lehetséges ez? - álmélkodott Johnson.

– Lehetséges, csakhogy nekem ehhez inkább édesvízi jég kellene, mint tengervízi. Az édesvízi jég átlátszóbb és keményebb.

– De hiszen ha nem csalódom - mutatott Johnson egy alig százlépésnyire emelkedő jégtömbre -, annak a csaknem feketésnek látszó tömbnek sötétzöld színe arra vall...

– Igaza van. Gyerünk, barátaim. Vegye a fejszéjét, Johnson.

A három férfi a valóban édesvízből való, jelzett jégtömb felé tartott.

A doktor egy láb átmérőjű darabot hasíttatott le a jégtömbből, s csak úgy nagyjából megfaragta a fejszével, majd késével egyenletesebbre kaparta a jégdarab felületét, végre a kezével lassanként simára csiszolta, s csakhamar olyan átlátszó lencséje volt, hogy a legremekebb kristályból sem lehetett volna különbet csiszolni.

Most aztán visszatért a kunyhó bejáratához, ott egy darabka taplót vett elő, és hozzáfogott kísérletéhez.

Éppen elég erősen sütött a nap. A doktor a jéglencsével összegyűjtötte a napsugarakat, és a taplóra irányította.

A tapló néhány másodperc múlva tüzet fogott.

– Hurrá! Hurrá! - lelkendezett Johnson, s nem akart hinni a szemének. - Ó, Clawbonny úr! Clawbonny úr!

Az öreg tengerész nem bírt hová lenni örömében. Csak jött és ment, mintha eszét vesztette volna.

A doktor visszabújt a jégkunyhóba. Néhány perc múlva már duruzsolt is a kis kályha, s nemsokára finom pecsenyeillat költötte fel Bellt kábulatából.

El lehet képzelni, micsoda lakomát csaptak. Ám a doktor mérsékletre intette társait, ő maga járt elöl jó példával, majd miután jóllakott, ismét megszólalt.

– Ma szerencsés napunk van - mondta -; a még hátralevő utunkra biztosítva van az élelem. De azért nem kell babérainkon hevernünk, s jól tesszük, ha útnak indulunk.

– Már nem lehetünk kétnapi járóföldnél messzebb a Porpoise-tól - mondta Altamont, akinek most már csaknem teljesen helyreállt a beszélőképessége.

– Remélem, hogy ott majd lesz mivel tüzet raknunk - mondta mosolyogva a doktor.

– Lesz - felelte az amerikai.

– Csak azért mondom - folytatta a doktor -, mert az én jég-lencsém jó ugyan, de ha nincs napsütés, akkor némi kívánnivalót hagy hátra; márpedig a Sarktól nem is egészen négyfoknyi távolságra vajmi ritkán süt a nap!

– Alig négyfoknyira bizony - felelt sóhajtva Altamont -, az én hajóm most ott van, ahová soha, egyetlen hajó sem merészkedett előre!

– Indulás! - hangzott fel Hatteras kurta parancsszava.

– Indulás! - ismételte a doktor, s nyugtalan pillantást vetett a két kapitányra.

A táplálkozás visszaadta erejüket, a kutyák is bőségesen részesedtek a medvehús hulladékaiból, s gyorsan haladtak észak felé.

Útközben a doktor szerette volna megtudni Altamonttól, hogy voltaképpen miért jött ilyen magasra északra, de az amerikai kitérően válaszolt.

– Erre a két emberre vigyázni kell - súgta a főmatróz fülébe a doktor.

– Értem! - felelte Johnson.

– Hatteras sohasem intézi a szót az amerikaihoz, emez meg nemigen hajlandó háládatosnak mutatkozni! Még szerencse, hogy itt vagyok én.

– Clawbonny úr - felelt Johnson -, mióta ez a jenki feléledt, nekem nem nagyon tetszik az ábrázata.

– Nagyon tévednék, ha azt hinném, hogy az amerikai nem sejti Hatteras terveit - felelte a doktor.

– Ön tehát azt hiszi, hogy ennek az idegennek ugyanaz jár az eszében, ami a kapitánynak?

– Ki tudja, Johnson. Az amerikaiak bátrak, sőt vakmerőek. Amit egy angol a fejébe vett, azt egy amerikai is megkísérelhette.

– Ön azt gondolja, hogy Altamont...

– Én nem gondolok semmit - felelte a doktor -, de az amerikai hajójának földrajzi helyzete a Sark felé vezető úton elgondolkoztatja az embert.

– De hiszen Altamont azt állítja, hogy ő akarata ellenére sodródott oda.

– Azt mondja! Igen ám, csakhogy én különös mosolyt vettem észre az ajkán.

– Az ördögbe is! Hát két ilyen dudás aztán igazán nem fér meg egy csárdában, Clawbonny úr!

– Adja az ég, hogy tévedtem légyen, Johnson, mert ez a helyzet súlyos következményekkel járhatna, ha ugyan nem vezetne éppenséggel katasztrófára!

– Remélem, Altamont nem felejti el, hogy mi mentettük meg az életét!

– Na és ő most tán nem menti meg a mienket? Azt meg kell adni, hogy nélkülünk ő már nem élne; de azt is, hogy őnélküle, a hajója nélkül, a benne felhalmozott élelem és tüzelő nélkül nem tudnánk mihez kezdeni.

– Az a fő, hogy ön itt van, Clawbonny úr, és én remélem, hogy az ön segítségével majd csak megússzuk ezt is.

– Én is remélem, Johnson.

Az utazás minden különösebb esemény nélkül folytatódott. Nem volt hiány medvehúsban, pompásan lakmároztak belőle. Hála a doktor élceinek és kedves bölcselkedésének, szinte jókedvű lett a kis csapat. Ez az érdemes férfiú minduntalan előhúzott az ő tudós-tarisznyájából valami olyan tanulságot, amely a tényekkel s dolgokkal összefüggött. A doktor továbbra is jó egészségnek örvendett. Még csak le se fogyott a sok nélkülözéstől; liverpooli barátai is könnyen ráismerhettek volna, ha másról nem, aranyos kedélyéről.

A szombat délelőtt folyamán észrevehetően megváltozott a határtalan hómező képe; az egymásra torlódott jégtömbök, a mind gyakoribb packek, az egymás hegyen-hátán heverő jégtorlaszok mind arról tanúskodtak, hogy nagy nyomás alatt áll a jégmező. Nyilvánvaló volt hát, hogy valami ismeretlen szárazföld vagy még fel nem fedezett sziget szűkítette el az átjárókat, s idézte elő ezt a felfordulást. Az édesvízből keletkezett mind gyakoribb s mind terjedelmesebb jégtömbök is a közeli partot jelezték.

Tehát valami fel nem fedezett, új föld van itt a közelben, s a doktor égett a vágytól, hogy ennek a földnek berajzolásával gazdagíthassa az északi félteke térképét. El sem lehet képzelni, mekkora öröm az, mikor ismeretlen partokat határoz meg a tudós, s ceruzája hegye az új terület körvonalait rajzolja. Hát ha Hatterasnak az volt a célja, hogy az Északi-sark földjét tapossa, akkor a doktoré meg ez volt. Már előre örült, ha arra gondolt, milyen névre kereszteli majd a tengereket, tengerszorosokat, öblöket, ennek az új kontinensnek minden egyes kanyarulatát. Persze ebből a dicső névjegyzékből nem feledi majd ki sem társait, sem barátait, sem „Őfelségét”, sem a királyi családot, de önmagát sem; s jogos elégtétellel már szinte látta azt a bizonyos „Clawbonny-hegyfok”-ot.

Naphosszat ezekkel a gondolatokkal bíbelődött. Estére letáboroztak, úgy mint mindig, és éppúgy tartottak soros őrséget ezen az éjszakán, az ismeretlen szárazföld közelében.

Másnap, vasárnap, medvetalpból készült kiadós és pompás ebéd után, kissé nyugatnak térve el, folytatták útjukat észak felé. Az út nehezebb lett ugyan, de azért elég gyorsan haladtak.

Altamont a szán tetejéről lázas érdeklődéssel figyelte a látóhatárt. Társain önkéntelenül is nyugtalanság vett erőt. A legutóbbi megfigyelések szerint pontosan az északi szélesség 83° 35’-én és a nyugati hosszúság 120° 15’-én voltak. Ez volt az a jelzett hely, ahol az amerikai hajónak lennie kellett. Élet-halál kérdése dől el ezen a napon.

Végre délután két óra tájban Altamont egyenesen felállt a szánon, hangos kiáltással állította meg a kis csapatot, s ujjával egy fehér tömegre mutatott, amelyet senki másnak a szeme nem bírt volna megkülönböztetni a körülötte levő jéghegyektől, és harsány hangon kiáltott fel:

– A Porpoise!