SIMPSON HALÁLA

Folytatták útjukat. Új gondolatokkal töltötte el lelküket ez a meglepetés, mert ezeken az északsarki tájakon ez a legkomolyabb esemény: találkozni valakivel. Hatteras nyugtalanul vonta össze szemöldökét.

– Porpoise - töprengett magában. - Miféle hajó ez? S mi dolga itt, a sarkvidéken?

Erre a gondolatra még ebben a hidegben külön is végigfutott rajta a hideg. A doktor és Bell csak arra a két lehetőségre gondolt, amit az okmány felfedezése magával hozhatott: hogy ők mentsék meg embertársaikat, vagy azok mentsék meg őket.

De ismét nyakukon voltak a nehézségek, az akadályok, a kimerültség, s nem gondolhattak másra, csak saját, folyvást veszéllyel fenyegető helyzetükre.

Simpson állapota rosszabbodott. A doktor előtt félreismerhetetlenül jelentkeztek a közeli halál tünetei. Ő most már mit sem tehetett. Ő maga is olyan fájdalmas hóvakságban szenvedett, hogy meg is vakulhatott bele, ha nem vigyáz magára. Az alkony még eléggé megvilágította az utat, és ez a havon visszaverődő világosság csak úgy égette a szemét. A sugártörés ellen nehéz volt védeni a szemet, mert a szemüvegre jégréteg rakódott, átlátszatlan lett az üveg, s megakadályozta a látást. Márpedig az út legcsekélyebb egyenetlenségére is rendkívül gondosan kellett figyelni, s az ilyet a lehető legtávolabbról észre kellett venni. Mindenáron dacolni kellett hát a hóvaksággal. A doktor és Bell, ha egymást felváltva és szemüket elfedve is, de továbbra is irányította a szánt.

A szán nehezen siklott az elkopott alvázon. Mind keservesebben lehetett húzni. A talajnehézségek nem csökkentek. Vulkanikus eredetű területen meneteltek itt, amely éles gerincekkel volt megtűzdelve, s keresztül-kasul barázdálva. Lassanként ezerötszáz láb magasságba kellett kapaszkodniuk, hogy átjussanak a hegyormokon. A legszörnyűbb hideg uralkodott. A szélvihar és hófergeteg páratlan dühvel szabadult neki; szomorú látványt nyújtott, amint ezek a szerencsétlenek ott vonszolták magukat a kietlen ormokon.

A hóbetegség is hatalmába kerítette őket. Ez az egyforma hófehérség émelyítő hatású volt, szinte részegen, szédelegve támolyogtak tőle. Nem volt semmi szilárd pont ezen a végtelen terítőn, ahol a szem megpihenhetett volna; amit éreztek, az ahhoz a himbálózáshoz hasonlított, mikor a hajó fedélzete kicsúszik a tengerész lába alól. Nem bírtak hozzászokni ehhez az érzéshez, s az állandó kóválygástól szédült a fejük. A kábulat a tagjaikat, az álmosság a szellemüket béklyózta le; most már sokszor mintegy álomban meneteltek, míg egy-egy váratlan zökkenő fel nem rázta őket ebből az élettelenségből, hogy néhány perc múlva ismét elmerüljenek benne.

Január 25-én kezdődött a leereszkedés a meredek hegyoldalon. A kimerültségük még csak fokozódott ezeken a jeges lejtőkön. Egyetlen nehezen kikerülhető hibás lépéssel a szakadék mélyére zuhanhatnak, s ott menthetetlenül elvesznek.

Bell Hatteras segítségével nagy nehezen összeeszkábált egy hókunyhót; ebben kerestek menedéket a szerencsétlenek. Odabenn a kunyhóban egy-egy csipetnyi pemmicant vettek magukhoz, s pár korty forró teát ittak rá. Még négy gallon borszeszük se maradt, márpedig akkor is borszeszt kellett használniuk, ha megszomjaztak. Ugyanis ne higgyük, hogy a havat természetes halmazállapotában ivásra lehet használni; előbb fel kell olvasztani. A mérsékelt égöv alatti országokban, ahol a hideg alig száll fagypont alá, nem okoz kárt a szervezetben, ha víz helyett használják a havat, de a sarkkörön túl egészen másképpen áll a dolog; itt annyira lehűl a hó, hogy - annak ellenére, hogy rossz hővezető - éppoly kevéssé lehet kézzel hozzányúlni, mint a fehéren izzó vasdarabhoz. Tehát a sarki hó és a gyomor hőmérséklete között akkora a különbség, hogy valósággal fuldoklik, aki havat nyel. Az eszkimók inkább a végtelenségig tűrik a szomjúságot, mintsem hogy ezzel a hóval oltsák, amely semmiként sem helyettesítheti a vizet, s ahelyett, hogy csillapítaná a szomjúságot, még inkább növeli. A mi sarkutazóink se csillapíthatták hát másként szomjukat, csak ha felolvasztották a havat. Márpedig ehhez meg kellett gyújtani a borszeszgyorsfőzőt.

Hajnali három órakor, a legvadabb viharban jutott a doktorra az őrszolgálat. Ott könyökölt a jégkunyhó egyik zugában, mikor Simpson jajgatására lett figyelmes. Felállt, hogy segítsen rajta, de amint felemelkedett, fejét erősen beleverte a kunyhó jégboltozatába. Mit sem törődve ezzel, Simpson fölé hajolt, s dörzsölgetni kezdte dagadt, elkékült lábait. Negyed óra múltán fel akart állni, de annak ellenére, hogy térdelt, ismét beütötte a fejét.

– Hát ez furcsa - mondta önmagában.

Feje fölé emelte kezét: a kunyhó boltozata érezhetően ereszkedett.

– Nagy isten! - kiáltott fel. - Talpra, barátaim!

Kiabálására Hatteras és Bell ijedten serkent fel, s ők is beverték a fejüket. Mély sötétség borult a kunyhó belsejére.

– Ránk szakad a tető! - kiáltotta a doktor. - Kifelé! Kifelé!

S Simpsont is kivonszolva magukkal a szűk nyíláson, mindhárman elhagyták a veszélyes menedékhelyet. Éppen ideje volt, mert a rosszul összeillesztett jégtömbök recsegve-ropogva omlottak össze.

A boldogtalanok most hát menedékhely nélkül voltak, kiszolgáltatva a vad vihar haragjának és a szörnyűséges hidegnek. Hatteras sietve fogott hozzá a sátor felütéséhez, de az orkán tombolása közepette lehetetlen volt sátorrá feszíteni a vásznat, így hát egyszerűen alábújtak a vászon alá, s ott húzták meg magukat. A vásznat csakhamar vastag hóréteg borította, amely megakadályozta a meleg kiáramlását, s így megóvta őket attól, hogy elevenen megfagyjanak.

A szélvihar másnapig nem ült el. Mikor reggel befogták a kiéhezett kutyákat, Bell észrevette, hogy három állat már kezdte elnyűni szíjhámját, két másik kutya pedig betegnek látszik, s már nemigen jut messzire.

De a karaván, úgy-ahogy, mégiscsak folytatta útját. Még vagy hatvan mérföldjük volt hátra, hogy a jelzett helyet elérjék.

Január 26-án az elöl haladó Bell egyszerre csak magához szólította társait. Mikor azok odaszaladtak hozzá, megdöbbenve mutatott rá egy jégtömbhöz támasztott puskára.

– Egy fegyver! - kiáltott fel a doktor.

Hatteras kézbe vette a fegyvert. Jó állapotban s töltve volt.

– A Porpoise emberei nem lehetnek messze - mondta a doktor.

Hatteras megvizsgálta a fegyvert, és megállapította, hogy amerikai eredetű. A kapitány keze görcsösen markolta meg a jeges puskacsövet.

– Indulás! Gyerünk tovább! - mondta tompa hangon.

Folytatták az utat, hegynek lefelé. Úgy látszott, Simpson már nem érez semmit. Már annyi ereje se volt, hogy panaszkodjék.

A vihar csak nem hagyott alább. Mind lassabban és lassabban vánszorgott a szán; alig haladtak naponként néhány mérföldet, és a legszigorúbb takarékosság ellenére is szemlátomást fogyott az élelem; de addig, míg túl van a visszatéréshez szükséges mennyiségen, Hatteras csak ment tovább, előre.

Január 27-én csaknem teljesen a hó alá került szögmérőt, majd odább egy bőrrel bevont kulacsot találtak. A kulacsban pálinka volt, vagyis inkább egy jégdarab, amelynek közepén hógolyó alakban zsugorodott össze a pálinka szesztartalma. Használhatatlan volt.

Nyilvánvaló, hogy Hatteras itt - akaratán kívül - egy nagy katasztrófa nyomában jár. Az egyetlen járható úton nyomul előre, s valami borzasztó hajótörés maradványait szedi össze. A doktor gondosan széjjelnézett, hátha több jelzőoszlopot is megpillant, de hiába.

Elszomorodott. Ha rá is találná a szerencsétlenekre, mit segíthetne rajtuk? Hisz ő is meg társai is kezdenek már mindent nélkülözni; ruhájuk leszakad róluk, az élelem is fogytán. Bizonyára sokan voltak ezek a hajótöröttek, s valamennyien éhen vesztek. Úgy látszott, Hatteras ki akarja kerülni őket! Hát talán nincs igaza? Hiszen a legénysége élete függ tőle! Ha ezeket az idegeneket a hajóra hozná, valamennyiük életét kockáztatná.

Ám ezek az idegenek is emberek, embertársaik, az is lehet, hogy honfitársaik! Ha bármily csekély is az esélyük a menekvésre, szabad-e cserbenhagyni őket? A doktor szerette volna tudni, mit szól ehhez Bell. De Bell nem válaszolt. A saját szenvedései megkeményítették a szívét. Clawbonny nem merte Hatterast megkérdezni. Így hát az egészet a gondviselésre bízta.

Január 29-én estefelé úgy látták, hogy Simpson a végét járja. Tagjai már megmerevedtek, s jéghidegre váltak, lélegzete zihált, s ködpárát vont feje köré; görcsös rángatózása is jelezte, hogy végső óráit éli.

Rettenetes, kétségbeesett volt az arckifejezése, tehetetlen dühvel nézett a kapitányra. Csupa sokatmondó s talán megérdemelt szemrehányás volt ez a tekintet.

Hatteras nem ment oda a haldoklóhoz. Kerülte, valósággal menekült előle, s hallgatagabb, zárkózottabb, visszavonultabb lett, mint valaha.

Borzasztó éjszaka következett. A vihar jobban tombolt, mint valaha, háromszor is elvitte a sátrat, és a hófúvás rászakadt a szerencsétlenekre; a környező jégmezőkről felragadott dárdahegyű szilánkok csaknem szemüket verték ki, zúzmarával borították s felsebezték az arcukat. A kutyák kísértetiesen üvöltöztek. És Simpson ki volt szolgáltatva ennek az ítéletidőnek. Bellnek valahogy sikerült ismét összetákolnia a nyomorúságos vászontanyát, amely ha nem is óvta őket a hidegtől, de legalább a hó ellen némi védelmet nyújtott. De egy újabb szélroham ismét, negyedszer is magával ragadta a sátrat, s szörnyű süvöltés közepette röpítette tova a fergeteg.

– Nem bírom tovább! - jajdult fel Bell.

– Bátorság, fiam! Bátorság! - felelte a doktor, és belekapaszkodott társába, nehogy a szakadékba sodorja a szél.

Simpson hörgött. Most egyszerre csak összeszedte végső erejét, félig felemelkedett vackán, ökölbe szorított kezét megrázta a mereven rábámuló Hatteras felé, szívet tépő kiáltást hallatott, s félbemaradt fenyegetése közben holtan rogyott vissza.

– Meghalt! - kiáltott fel a doktor.

– Meghalt! - felelte Bell.

Hatteras oda akart menni a holttesthez, de a szélroham hátrálásra késztette.

Itt fekszik hát legénységéből az első, akivel végzett ez a gyilkos éghajlat, az első, aki sose ér révbe többé, az első, aki életével s kimondhatatlan szenvedésekkel fizetett a kapitány csökönyös önfejűségéért. Ez a halott gyilkosnak tekintette őt, s Hatteras nem hajtott fejet e vád előtt. De most mégis kibuggyant egy könnycsepp a szempillája alól, s ráfagyott sápadt orcájára.

A doktor és Bell szinte borzadállyal tekintettek rá. Amint ott állt, hosszú botjára támaszkodva, egyenesen, az őrjöngő szélviharban, sötéten, félelmetes mozdulatlanságában, olyan volt, mint ennek a sarki tájnak szelleme.

Mozdulatlanul állt ott a hajnal első pirkadásáig, keményen, rendíthetetlenül, fékezhetetlenül, s úgy látszott, semmibe se veszi a körülötte ordító vihart.