A KARÁCSONYI NAGY HIDEGEK

A kétségbeesés pillanata volt ez. Itt a halál, s méghozzá a fagyhalál! Ez a gondolat egész iszonyatával erőt vett rajtuk. És az utolsó széndarab gyászos sistergéssel égett. A tűz már kihunyással fenyegetett, s a terem hőmérséklete máris érezhetően alábbszállt. De Johnson most előszedte azt az új tüzelőanyagot, amelyet a tengeri állatokból nyertek, s telerakta vele a kályhát. Majd csepűt áztatott a fagyos olajba, azt is hozzátette, s csakhamar elég meleg lett a helyiségben. Ám ennek a zsírnak a szaga elviselhetetlen volt. De hát mit lehetett tenni ellene? Bele kellett törődni. Johnson maga is belátta, hogy ez az ő pótfűtőanyaga bizony nem valami elsőrangú, s például a liverpooli polgári házakban nem sok sikerre számíthatna.

– És én azt mondom - magyarázta -, hogy ez az ocsmány szag talán mégiscsak hoz valami jót.

– Ugyan mit? - kérdezte a hajóács.

– A jegesmedvéket! Azokat majd idevonzza hozzánk ez a szag, mert a mackók ezt valóságos ínycsiklandozó illatnak érzik.

– Na jó, de mire nekünk a medvék? - okvetetlenkedett Bell.

– Kedves Bell barátom - felelt Johnson -, mi már nem számíthatunk a fókákra. Azok eltűntek, mégpedig hosszú időre. Ha tehát most nem jönnek a medvék, hogy az ő részükkel járuljanak hozzá a tüzelőnkhöz, akkor nem tudom, mi lesz velünk.

– Igazat beszélsz, Johnson. A mi sorsunk nagyon bizonytalan. Helyzetünk irtózatos. És ha ez az újfajta fűtés se jut nekünk, akkor igazán nem tudom, hogy mi módon...

– Még van egy módja!...

– Még egy másik? - kétkedett Bell.

– Igen, Bell, végső szükség esetén van még valami..., de persze a kapitány ezt sohasem... És mégiscsak rá kell tán fanyalodnunk.

A jó öreg Johnson szomorúan rázta meg a fejét, s gondolataiba mélyedt. Bell nem akarta zavarni. Tudta jól, hogy ezek a keservesen szerzett zsírdarabok nyolc napra se elegendők, még ha a legtakarékosabban bánnak is velük.

A főmatróz nem tévedett. A szél alatti oldalról több medvét jeleztek, ez a dögletes bűz vonzotta oda őket. A még talpon levő matrózok vadásztak rájuk. De ezek az állatok meglepően gyorsak, és olyan agyafúrtak, hogy minden ellenük alkalmazott haditaktika csődöt mondott. Teljes lehetetlenség volt a közéjükbe férkőzni, és a legjobban célzott golyók se találták el őket.

A kétárbocos legénységét komolyan fenyegette a fagyhalál veszélye. Negyvennyolc óráig se lehetett ellenállni ennek a hidegnek, amely csakhamar úrrá lesz a közös helyiségen. Valamennyien rettegve várták, mikor fogy el az utolsó darab fűtőanyag.

Nos, ez a perc december 20-án délután három órakor elérkezett. A tűz kialudt. A kályha körül gubbasztó matrózok rémült szemmel néztek egymásra. Hatteras mozdulatlanul ült a sarokban. A doktor, szokása szerint, izgatottan járt le s fel. Most már ő se tudta, mit kellene kitalálni.

A terem hőmérséklete hirtelen -22°-ra süllyedt.

De ha a doktort most már cserbenhagyta is a képzelőtehetsége, ha most már ő se tudta, mitévő legyen, akadtak mások, akik tudták, mi most a teendő. A hideg, elszánt Shandon, a dühtől alig látó Pen s még két-három cimborájuk, azok közül, akik még bírták valahogy magukat, most odaléptek Hatteras elé.

– Kapitány - szólította meg Shandon.

Hatteras felállt.

– Mit óhajt, uram? - mondta.

– Kapitány, kialudt a tüzünk.

– Na és? - nézett rá kérdően Hatteras.

– Ha önnek az a szándéka velünk, hogy itt pusztuljunk a hidegtől - folytatta rettentő gúnnyal Shandon -, kérjük, hozza ezt tudomásunkra!

– Az én szándékom az - felelte nagyon komolyan Hatteras -, hogy itt mindenki az utolsó emberig teljesítse kötelességét.

– De van még valami, ami a kötelességnek is fölötte áll, kapitány - vágott vissza a másodtiszt -, s ez az önfenntartás joga. Ismétlem önnek, hogy tűz nélkül állunk itt, s ha ez így megy tovább, két napon belül egyikünk sem él!

– Nincs fám - felelte tompán Hatteras.

– Hát osztán! Ha mán nincs az embernek fája, akkor oda mén, ahun nő, oszt’ vág magának! - ordította Pen.

Hatteras elsápadt a dühtől.

– Hol nő itt fa? - mondta.

– A fedélzeten - felelte szemtelen hangon a matróz.

– A fedélzeten? - kiáltotta a kapitány, s keze ökölbe szorult, szeme szikrázott.

– Hát persze - felelt Pen -, ha mán a hajó arra se elég jó, hogy vigye a legénységét, akkor tűzre a hajóval!

Mikor Pen belekezdett ebbe a mondatba, Hatteras fejszét ragadott, s mire Pen befejezte, a fejsze a feje fölé emelkedett.

– Nyomorult! - kiáltotta a kapitány.

A doktor kettejük közé vetette magát, a fejsze a földre csapott le, s megállt a hajópadlóban. Johnson, Bell és Simpson körülvették Hatterast, mintha vissza akarnák tartani. De most siránkozó, panaszos, fájdalmas hangok ütötték meg fülüket, a halálos ágyakká vált fekhelyek felől...

– Tüzet! Rakjatok tüzet! - nyöszörögték a takarójuk alatt didergő szerencsétlen betegek.

Hatteras erőt vett magán, s néhány pillanatnyi szünet után nyugodt hangon mondta:

– Hogyan térünk vissza Angliába, ha elpusztítjuk a hajónkat?

– Uram - felelte Johnson -, talán nem lenne baj, ha felfűtenénk azokat a farészeket, amelyek kevésbé szükségesek. Mondjuk, a fenyőgerendát meg a hajóperemet...

– Még mindig megmaradnak a bárkák - folytatta Shandon -, de egyébként is: senki sem akadályoz meg bennünket abban, hogy kisebb hajót építsünk a régi maradványaiból!...

– Soha! - felelte Hatteras.

– De... - próbált kissé hangosabban ellenkezni néhány matróz.

– Van borszeszünk elég - jutott eszébe Hatterasnak -, fűtsék fel ezt, akár az utolsó cseppig.

– Nahát, akkor gyerünk azért a borszeszért! - felelt Johnson, de a hangjában hamis bizakodás csendült.

Jókora kanócdarabot mártottak meg borszeszben, a lángok végignyaldosták a kályha belső falait, s a terem hőmérséklete néhány fokkal emelkedett.

E vigasztalan jelenetet követő napokon déli szél kezdett fújni, a hideg enyhült, kavarogva esett a hó. A nap kevésbé nedves óráiban az emberek egynémelyike el is hagyhatta a hajót, de a hóvakság meg a skorbut miatt legtöbbjüknek a szobát kellett őriznie. Különben sem lehetett se vadászni, se halászni.

Egyébként a dühöngő hideg csak egy kis szünetet tartott, és 25-én, váratlan szélroham után a megfagyott higanyszál ismét láthatatlanná vált a hőmérőben. Így hát most már a borszeszhőmérőre szorultak, amely a legnagyobb hidegben sem fagy be.

A doktor elképedve bámult a -52°-ot mutató hőmérőre. Aligha adatott meg valaha is embernek, hogy ilyen hideget kelljen elviselnie.

Sötéten csillogó tükörként borította a hajópadlót a jég. Sűrű köd lepte el a termet. Vastag hópihékben hulldogált a megfagyott pára. Már nem is látták egymást. A végtagokból visszahúzódott a benső melegség, a kezek, lábak elkékültek. A fej, mintha vasabroncs szorítaná körös-körül, a gondolatok összekuszálódtak, s közelgett a téboly. S ami a legrémítőbb tünete a fagyhalálnak: megbénult a nyelv, s hangot se bírt formálni többé.

Mióta azzal fenyegették a matrózai, hogy felfűtik a hajóját, azóta Hatteras hosszú órákon át rótta a fedélzetet. Vigyázott, őrködött. Ez a fa itt: az ő húsa! Kezét-lábát vágják le inkább, mintsem akár egy darabkát ebből a fából. Felfegyverkezett, s jól ügyelt, mit se bánta a hideget, a havat, a jeget, amely kővé fagyasztotta ruházatát, hogy úgy vette körül a testét, mint valami gránitpáncél. Duk megértette gazdáját, ott ugatott a nyomában, s szűkölve kísérte lépteit.

De december 25-én mégis lement a kapitány a közös terembe. A doktor összeszedte végső energiáját, s egyenesen odalépett hozzá.

– Hatteras - mondta neki -, ha nem rakhatunk tüzet, meghalunk!

– Soha! - kiáltotta a kapitány, mert jól tudta, mire kell felelnie tulajdonképpen.

– De muszáj - unszolta szelíden a doktor.

– Soha - ismételte még keményebben Hatteras. - Én ebbe soha nem egyezem bele. Ám szegjék meg a parancsomat, ha akarják!

Ez hát engedélynek számított a cselekvésre. Johnson és Bell felsiettek a fedélzetre. Hatterasnak hallania kellett, mint ropog a hajó a fejszecsapások alatt. A kapitány sírt.

Ez a nap karácsony napja volt, családi ünnep Angliában, a gyermekek ünnepi estje! Mily keserű emlék ez most: a boldog gyermeksereg a feldíszített karácsonyfa körül! Ki ne emlékeznék azokra a hatalmas sülthús-szeletekre, amelyeket erre a célra hizlalt ökrök szolgáltattak? És a torták, aprósütemények és százféle tartozékaik, ami mind oly kedves emlék az angol ember szívének. S itt? A fájdalom, a kétségbeesés, a szomorúság netovábbja. És a karácsonyfa? Egy, a jégvilág legvégén elveszett hajónak fadarabjai.

De a tüzecske mellett mégiscsak visszatért az érzés a lelkekbe s a bizalom a szívekbe. A forró italok, a tea, a kávé nyomban valami jólétfélét varázsoltak ide. S mert a reménység oly szívós tartozéka a léleknek, az aléltságukból ocsúdó lelkekbe visszatért a remény. A szomorúság s az öröm e váltakozása közben végződött ez a gyászos 1860-as esztendő, amelynek korai tele meghiúsította Hatteras kapitány merész tervét.

És egy váratlan felfedezés folytán, éppen 1861. január elseje lett számukra nevezetes. A hideg kissé engedett. A doktor ismét hozzáfogott szokásos tanulmányaihoz. Éppen sir Edward Belchernek a sarktengeri expedíciójáról szóló beszámolóját olvasgatta. Hirtelen, s legnagyobb meglepetésére, olyan fejezetre bukkant benne, amely eddig elkerülte figyelmét. Ismét és ismét elolvasta. Nem, nem tévedhetett.

Sir Edward Belcher arról számol be itt, hogy amikor ő a De la Reine-csatorna végpontjához érkezett, emberek vonulásának s tanyahelyének szembetűnő nyomait fedezte fel.

„Ezek olyan építmények maradványai voltak - mondta beszámolójában Belcher -, amelyeket semmiképpen se lehet holmi bárdolatlan, nomád eszkimó törzseknek tulajdonítani. A rendesen megalapozott falak szilárdan álltak a talajon. A helyiségek belsejét kővel burkolták, s vastagon hintették fel tetszetős, apró kaviccsal. Számtalan rénszarvas-, rozmár- és fókacsontra akadtunk odabenn. Szénre is bukkantunk.

Az utolsó szavak olvasásakor a doktornak támadt egy ötlete. Fogta a könyvét, s elmondta Hatterasnak, mit olvasott.

– Szén! - kiáltott fel a kapitány.

– Úgy van, Hatteras, szén. Vagyis az, ami az életet jelenti számunkra.

– Szén! Ezen a pusztaságon! - álmélkodott Hatteras. - Nem, ez lehetetlen!

– Már miért kételkednénk benne, Hatteras? Belcher nem állíthatta volna ezt, ha nem biztos benne, ha nem látja a tulajdon szemével.

– És most aztán, doktor?

– Most aztán százmérföldnyire se vagyunk onnan, ahol Belcher a szénlelőhelyre bukkant. Mi az nekünk, egy ilyen kis százmérföldes kirándulás? Semmi. Már hosszabb kutatóutakat is tettek a jégmezőkön, nem is egyszer, s éppily hidegben. Induljunk hát útnak, kapitány!

– Indulunk! - kiáltott fel Hatteras. Máris helyeselte a doktor véleményét, s élénk képzeletével már látta is a menekvés esélyeit.

Johnsont nyomban értesítették elhatározásukról, s ő is helyeselte a tervet. Ő meg társaival közölte. Voltak, akik örültek neki, s voltak, akiket hidegen hagyott.

– Szén, ezen a tájon! - nyöszörögte a vackán fájdalmában vergődő Wall.

– Csak hadd csinálják - felelte neki titokzatosan Shandon.

De mielőtt még az utazás előkészületeihez hozzáfogtak volna, Hatteras teljes pontossággal meg akarta állapítani a Forward földrajzi fekvését. Könnyen megérthetjük, miért volt oly fontos ez a számítás, s miért kellett ezt matematikai pontossággal végezni: ha messzire kerülnek a hajótól, biztos számadatok nélkül nem találnak vissza hozzá.

Hatteras felment hát a fedélzetre; különböző időpontokban többféle holdtávolságot jegyzett össze, valamint a főcsillagok délköri magasságát.

Ezek a megfigyelések komoly nehézségekbe ütköztek, mert a nagy hidegben Hatteras lélegzete jégpárával borította a készülékek üveg és tükör alkatrészeit, s szempillája is égő fájdalmat okozva fagyott oda a távcső rézkarikájához, valahányszor csak beletekintett.

Mégis sikerült teljes pontossággal elvégeznie az alapszámításokat, s lement a terembe, hogy feldolgozza az adatokat. Mikor ezzel a munkával elkészült, meghökkenve emelte fel a fejét, kiteregette térképét, rámutatott, és a doktorra nézett.

– Nos? - kérdezte emez.

– Milyen északi szélesség alatt voltunk mi a telelés kezdetekor?

– Hisz tudja. Az északi szélesség 78° 15’-e és a nyugati hosszúság 95° 35’-e alatt, pontosan a hideg sarkpontján.

– Nos - súgta oda neki Hatteras -, akkor a mi jégmezőnk úszik! Két teljes fokkal kerültünk északabbra és nyugatabbra, és így most legalábbis háromszáz mérföldnyire vagyunk az ön szénlelőhelyétől.

– És ezt ezek a szerencsétlenek nem is tudják! - kiáltott fel a doktor.

– Pszt! - súgta Hatteras, s ajkára helyezte ujját.