JAMES ROSS VÉN RÓKÁJA

Október 10-én -16°-ra szállott alá a hőmérő higanyszála. Eléggé csendes idő volt. Mivel szél sem fújt, könnyen el lehetett viselni a hideget. Hatteras kihasználta a derült időt, és kutatóútra indult a környező jégmezőkre. Megmászta az egyik legmagasabb északi jéghegyet, de csak egy sor jéghegy s jégmezők végtelenje jelent meg távcsöve látómezején.

Szárazföld sehol, csak a káosz képe mindenütt, a maga legszomorúbb valóságában. Hatteras visszatért a hajóra, s azt kezdte számítgatni, vajon meddig tart ez a fogság.

A vadászok, köztük a doktor, James Wall, Simpson, Johnson, Bell, bőven ellátták friss hússal a tanyát. A madarak eltűntek, délen kerestek melegebb hazát. Csak az ezen a szélességen honos ptarmiganok, vagyis sziklafoglyok nem menekültek el a tél elől; ezeket könnyűszerrel lehetett lőni, s mivel nagy számban tanyáztak itt, bőségesnek látszott a vadhústartalék.

Nyúl, róka, farkas, hermelin s jegesmedve is bőven volt itt. De ezeket a teljesen elvadult állatokat nemigen lehetett puskavégre kapni. Különben nehezen is lehetett őket észrevenni ezeken a hófehér síkságokon, mert ők is fehérek voltak; a nagy hidegek beállta előtt ugyanis színt váltanak, s felveszik téli bundájukat. A doktor, némely természettudóssal ellentétben, megállapította, hogy ez a vedlés nem a nagy lehűlés következménye, mert hiszen már október előtt kezdődik, a gondviselés előrelátása ez, amely így segíti a sarkvidéki állatokat, hogy dacolhassanak a sarki tél szigorával.

Gyakran találkoztak borjúfókákkal s az úgynevezett tengeri kutyákkal, amely állatokat fókafélék néven foglalja össze a természetrajz. Vadászatuk különösen ajánlatos nemcsak bőrükért, hanem a tüzelőanyagnak is kitűnően használható zsírjukért. Egyébként, szükség esetén a májuk is kitűnő étel. Csak az a baj, hogy remek ösztönnel szimatolják meg a vadászt, s hogy sokszor sebesülten is kereket oldanak, könnyedén bukva a jég alá.

19-én, a hajótól négyszáz yardnyira Simpsonnak mégis sikerült egyet zsákmányul ejteni. A szigonyvetőnek volt annyi esze, hogy jó előre bedugja a léket, amelyen az állat elmenekülhetett volna, s így ki volt szolgáltatva a vadásznak. Sokáig viaskodott életéért, több puskagolyó is érte, végül is agyonütötték. Kilenc láb volt a hossza; bulldogfejével, tizenhat fogú állkapcsával, csökevényes szárnyakhoz hasonlatos, nagy melluszonyaival, kurta s ugyancsak kétuszonyos farkával pompás példánya volt a fókák nemzetségének.

A doktor természetrajzi gyűjteménye számára akarta megőrizni a fóka fejét, s a várható szükség idejére a bőrét; mindkettőt gyors és olcsó módon készítette ki. Az állat testét leeresztette a jégbe vágott kútba, s ott az apró rákok ezrei az utolsó foszlányig minden húst lerágtak róla; fél nap alatt elkészültek ezzel a munkával, s bízvást el lehetett mondani, hogy a liverpooli tiszteletre méltó tímárcéh se csinálhatta volna különbül.

Amint a nap túl van az őszi napéjegyenlőségen, vagyis szeptember 23-án, mondhatjuk, hogy az Északi-sarkvidéken kezdődik a tél. Ez a jótékony égitest, miután lassacskán mind lejjebb merül a látóhatáron, október 23-án végleg eltűnik, ferde búcsúsugarakat vetve a jéghegyek ormaira. A doktor a tudós és a sarkutazó nevében intett búcsút neki. Most hát februárig nem látja viszont.

De nehogy azt gondoljuk, hogy a nap e hosszú távolléte alatt teljes a sötétség. A hold mindent elkövet, hogy helyettesítse a napot, a csillagok is ragyogva tündökölnek, a bolygók fénye és a gyakori északi fény, valamint a fehér hómezők látóhatárát jellemző sugártörés, mind-mind szolgáltat némi fényt. Egyébként a nap, a legnagyobb déli elhajlásánál, december 21-én is még tizenhárom foknyira megközelíti a sarki látóhatárt, tehát néhány órára mindennap akad egy kis pirkadatszerű fény. Csakhogy a köd meg a hóviharok gyakran a legteljesebb sötétségbe borítják ezt a jégvilágot.

De mind ez ideig elég kedvező volt az idő. Csak a foglyoknak meg a nyulaknak volt okuk panaszra, mert a vadászok szüntelenül zargatták őket. Néhány rókacsapdát is felállítottak, de ezeket a gyanakvó állatokat nem lehetett csapdába keríteni; többször is megtörtént, hogy a róka koma kiásta a havat a csapda alól, s kockázat nélkül kaparintotta meg a csalétket. A doktor az ördögnek ajánlotta a rókákat, bár rosszul esett neki, hogy ilyen szép ajándékkal kedveskedjék Lucifernek.

Október 25-én -20° volt a hideg. Szörnyű erejű orkán tombolt. A sűrű hófellegekkel telt légrétegen át a világosság egy sugara se ért el a *Forward*hoz. Órák hosszat aggasztotta a hajó népét Bell és Simpson sorsa; vadászni mentek, s jó messzire elkószáltak. Csak másnap tértek vissza a tanyára. Egy teljes napot töltöttek dámvadbőreikbe burkolózva, miközben az orkán ordítva söpört végig felettük, s öt láb magas hófúvás alá temette őket. Csaknem megfagytak, s a doktornak nem csekély fáradságába került, hogy vérkeringésüket újra megindítsa.

Nyolc álló napig dühöngött a hóvihar. Ki sem tehették a lábukat. Egyazon napon tizenöt-húsz foknyi hőmérsékletváltozást is észleltek.

E kényszerpihenő idején mindegyik külön élt, magának, egyik aludt, a másik pipázott; némelyek halkan beszélgettek, s menten elhallgattak, ha Johnson vagy a doktor közeledett. Semmi lelki kötelék nem fűzte már össze a legénység tagjait. Csak a közös esti ájtatosság és a vasárnapi, bibliaolvasással egybekötött istentisztelet idején gyűltek össze.

Clifton pontosan kiszámította, hogy ha a 78. délkörön átjutnak, az őrá eső pénzjutalom háromszázhetvenöt font sterlingre emelkedik. Úgy találta, hogy ez szép, kerek summácska, és becsvágya nem is terjedt többre. Társai készségesen osztották ezt a véleményét, csak arra gondoltak, hogy valami örömük is legyen ebből a vagyonból, ha már - oly fáradságosan - megszerezték.

Hatteras alig mutatkozott. Sem a vadászatokon, sem a sétákon nem vett részt. Azok iránt a meteorológiai tünemények iránt sem mutatott érdeklődést, amelyeket a doktor annyira csodált. Csak ez a három szóban foglalható egyetlen gondolat élt benne: az Északi-sark. Csak arra a pillanatra gondolt, amikor majd kiszabadul a jégből a Forward, s folytatja kalandos útját.

Egy szó mint száz, azt az érzést, amely a hajón uralkodott, úgy hívják, hogy szomorúság. Valóban nincs is lehangolóbb látvány, mint ez a rabságba esett hajó, amely nem az ő természetes elemében nyugszik, amelynek alakját eltorzítja a vastag jégréteg, úgyhogy már semmihez sem hasonlít. Arra készült, hogy mozogjon, s most meg se moccanhat. Csúfságra faházat, raktárt, állandó lakhelyet csináltak belőle, őbelőle, aki széllel, viharral dacolt egykoron. Ez a képtelen, suta helyzet a nyugtalanság és a bánat kimondhatatlan érzésével töltötte el a legénység tagjainak szívét.

Ezeket a dologtalan órákat arra használta fel a doktor, hogy rendezze útijegyzeteit, amelyeket, íme, hűségesen ad vissza ez az elbeszélés. Egy percig se élhetett munka nélkül, s lelki egyensúlya se billent meg soha. De örömmel várta a vihar végét, s felkészült megszokott vadászkirándulásaira.

November 3-án, reggel hat órakor -21°-os hidegben indult útnak, Johnson és Bell kíséretében, az egyenletes felületű jégmezőn. Az előző napokon hevesen havazott, a hó felszíne megfagyott, s jól járható lett. Száraz, csípős hideg volt. Kimondhatatlanul tisztán tündökölt a hold, s a talaj legcsekélyebb egyenetlenségén is meglepő színjátékot produkált. A lábnyomok széle ragyogott a hóban, s hosszú, fénylő csapást vont, végesvégig, amerre a vadászok mentek. Felnagyított árnyékuk döbbenetes-elevenen követte őket a hómezőn.

A doktor az ő Duk barátját is magával hozta. Szívesebben ment vadra vele, mint a grönlandi kutyákkal, s erre megvolt az oka. A grönlandi ebek nemigen alkalmasak az ilyen vadászatokra, úgy látszik, nincs bennük az a tűz, az a vadászvér, ami a mérsékelt égöv kutyáiban. Duk szaglászva futott, s gyakran meg-megállt a még friss medvenyomok előtt. De hiába ügyeskedett, kétórai gyaloglás után még egy nyulat se tudott felverni.

– Tán csak nem kényszerültek a vadak is délre vonulni? - csodálkozott a doktor, mikor egy „hummock”¹ lábánál megpihentek.

– Hát biz azt lehetne hinni - felelt a hajóács.

– Ami engem illet, én ezt nem hiszem - jelentette ki Johnson. - A nyúl, a róka és a jegesmedve itthon van ezen a tájon. Szerintem ez a legutóbbi szélvihar kergette el innét őket, de majd ha megint déli szél fúj, mindjárt visszajönnek. Igen, ha rénszarvasról vagy pézsmaökörről volna szó, az már más.

– Márpedig a Melville-szigeten csapatosan kószálnak ezek az állatok - folytatta a doktor. - Igaz, hogy az a sziget délibb fekvésű. Parry telelései alkalmával mindig dúskált ebben a pompás vadban.

– Hát nálunk rosszabb az elosztás - felelt Bell. - Ha akár csak jegesmedvehússal is elláthatjuk magunkat, akkor se panaszkodjunk.

– Épp itt a nehézség - felelt a doktor. - Először is, hogy nagyon ritka errefelé a medve, s ami akad, az is igen vad. Nem eléggé civilizált ahhoz, hogy a puska csöve elé álljon.

– Bell csak a medve húsáról beszél - folytatta Johnson. - Ám ennek az állatnak a zsírja most kívánatosabb számunkra, mint a húsa meg a bundája.

– Igazad van, Johnson - felelt neki Bell. - Te mindig a tüzelőre gondolsz.

– Hát mi másra gondolnék? Hisz még a legszigorúbb takarékossággal is csak alig három hétre van szenünk!

– Bizony - mondta a doktor -, ez az igazi veszély, mert még csak november elején vagyunk, és a sarkvidéki zónában a február az év leghidegebb hónapja. Azonban medvezsír híján fókazsírra még mindig számíthatunk.

– De már nem sokáig, Clawbonny úr - felelte Johnson. - Ezek az állatok nemsokára itt hagynak bennünket. Vagy a hideg, vagy a félelem elkergeti őket, s egyet se lelünk belőlük többé a jégtáblákon.

– Akkor hát úgy látom, hogy kizárólag a medvéket kell hajszolnunk - folytatta a doktor -, s meg kell adni, hogy ez a leghasznosabb állat ezen a tájon, mert egymaga szolgáltatja az embernek a szükséges táplálékot, ruházatot, világítást és fűtőanyagot. Hallod, Duk? - hajolt le a doktor a kutyához, s megsimogatta. - Medve! Ez kell nekünk, barátocskám! Utána! Gyerünk! Keresd!

Duk éppen a jeget szaglászta, s most, a doktor buzdító szavaira és simogatására hirtelen nekiiramodott, s repült, mint a nyíl. Élénken csaholt, s bár már jó messze járt, tisztán hallatszott az ugatása.

Meglepő dolog, milyen messzire terjed a nagy hidegben a hang; ez csak az északsarki ég csillagképeinek tisztaságával hasonlítható össze. A fénysugarak, éppúgy, mint a hanghullámok, jelentékeny távolságra hatolnak el, különösen a legészakibb vidékek száraz, hideg éjszakáin.

A vadászok követték a távoli csaholást, s Duk nyomába vetették magukat. Jó mérföldnyit kellett futniuk, s csak úgy kapkodtak lélegzet után, mikor odaértek, mert a tüdő hamar elfullad az ilyen jeges levegőben. Duk állta a vadat. Vagy ötvenlépésnyire volt attól az óriási állattól, mely egy kis domb tetején mozgolódott.

– Tessék! Itt van, amit kívántunk! - kiáltotta el magát a doktor, és felhúzta puskája kakasát.

– Medve! Szavamra, jegesmedve, s méghozzá szép példány! - örvendezett Bell, s ő is célzásra emelte fegyverét.

– Különös medve... - mormogta Johnson, s úgy állt oda, hogy ő a lövésével majd csak a két társa után következik.

Duk őrjöngve acsarkodott. Bell közeledett s lőtt. De úgy látszott, nem találta el az állatot, mert az továbbra is lomhán lóbálta a fejét. Most Johnson lépett közelebb, célzott, s meghúzta a ravaszt.

– Persze, megint semmi! - kiáltott fel a doktor. - Ó, ez az átkozott sugártörés! Hát sose szokunk hozzá? Lőtávolon kívül vagyunk! Ez a medve több mint egy mérföldre van tőlünk!

– Előre! - kiáltotta Bell.

A három vadászcimbora nekiiramodott az állat felé, amely oda se hederített a lövöldözésre. Óriási példánynak látszott, s mivel mit se törődött a támadás veszélyével, a vadászok, mondhatni, „már előre ittak a medve bőrére”. Amint kellő távolságra értek, tüzeltek. A szemlátomást halálosan sebesült medve hatalmasat ugrott, és lebukfencezett a dombról.

Duk nyomban megrohanta.

– Hát ezt a medvét igazán nem volt valami nehéz leteríteni - jegyezte meg a doktor.

– Három puskalövéssel beérte - tette hozzá megvetően Bell.

– De ez mégiscsak különös - mormogta Johnson.

– Ha csak véletlenül nem abban a pillanatban érkeztünk, amikor aggkori végelgyengülésben akart kimúlni - felelt nevetve a doktor.

– Akár vén medve, akár fiatal, szavamra, jó fogás - jelentette ki Bell.

S ezzel a vadászok már ott is voltak a dombocskánál, és megrökönyödve látták, hogy Duk egy fehér róka tetemét marcangolja!

– Nahát! Ez mégiscsak sok! - kiáltott fel Bell.

– Már ez így van, fiúk - mondta a doktor. - Medvét lövünk, s róka rogy össze!

Johnson azt se tudta, mit feleljen.

– Hát ez jó! - kiáltotta el magát a doktor, s nagyot kacagott, de kacagása hamisan hangzott, mert egy kis csalódás is csendült ki belőle. - Nagyon jó! Megint a sugártörés! Mindig a sugártörés!

– Mit akar ezzel mondani, Clawbonny úr? - kérdezte a hajóács.

– Hát csak azt, barátom, hogy a sugártörés éppúgy becsapott bennünket az állat nagyságával, mint a távolságával! Róka bőrében medvét mutatott nekünk! Hasonló körülmények között már sokszor megjárták ugyanígy a vadászok. Gyerünk! Hiú játékot űzött velünk a képzelet.

– Szavamra, akár medve, akár róka, megesszük - felelt Johnson. - Vigyük haza.

De amikor a főmatróz a vállára akarta vetni az állatot, Johnson felkiáltott:

– Most jön még csak a java!

– Mi a baj? - fordult felé a doktor.

– Nézze csak, Clawbonny úr! Ide nézzen! Ennek az állatnak egy örv van a nyakán!

– Örv? - csodálkozott a doktor, s lehajolt az állathoz.

S valóban, a róka nyakán, a fehér bunda szőrzetében jócskán elkopott réz nyakörv volt látható. A doktornak úgy rémlett, hogy valami belevésett betűket is lát rajta. Egy kézmozdulattal lecsatolta az állat nyakáról, amelyre jó régen szegecselhették ezt az örvet.

– Hát ez mit jelent? - kérdezte Johnson.

– Ez azt jelenti, barátaim - felelte megindultán a doktor -, hogy mi itt egy tizenkét évesnél is idősebb rókát lőttünk, egy olyan rókát, amelyet James Ross fogott volt, 1848-ban.

– Lehetséges ez? - kiáltott fel Bell.

– Kétség se fér hozzá. Igazán sajnálom, hogy leterítettük ezt a szegény állatot! Telelése alkalmával James Rossnak az az ötlete támadt, hogy csapdával sok fehér rókát fogdosson össze. A rókák nyakára rézörvet szegecseltek, rávésték a két hajó, az Entreprise és az Investigator nevét, valamint azt, hogy hol vannak az élelmiszerlerakatok. Ezek az állatok, táplálékuk után járva, óriási területeket futnak be, s így James Ross abban reménykedett, hogy egyik-másik róka a Franklin-expedíció valamelyik tagjának kezébe kerül. Ennyi az egész magyarázat, és ezt a szegény állatot, amely két hajó legénységének életét volt hivatott megmenteni, a mi golyóink terítették le haszontalanul.

– Hát akkor, becsületemre mondom, nem esszük meg - mondta Johnson. - De különben is: tizenkét éves a róka! Ennek a különös véletlennek tanulságául azonban mindenesetre kikészítjük a bőrét.

Johnson vállára vetette az állatot. A vadászok, a csillagok állásából állapítva meg az útirányt, a hajó felé tartottak. Néhány sziklafoglyot is sikerült még elejteniük, így hát mégsem volt teljesen eredménytelen a kirándulásuk.

Egy órával azelőtt, mielőtt a *Forward*ra értek, olyan tüneményre lettek figyelmesek, amely kiváltotta a doktor csodálkozását. Valóságos hullócsillag-eső kezdődött; ezerszámra számlálhatták a hullócsillagot, akár a tűzijáték bokrétáinak tűzesőjét. Fényük elhalványította a holdat. A szem nem bírt betelni ezzel az órákig tartó, káprázatos látványossággal. Ehhez hasonló meteorhullást a Moraves fivérek észleltek Grönlandban, 1799-ben. Azt lehetett volna hinni, hogy a Föld tiszteletére rendezi az ég ezt az ünnepi tűzijátékot ezen a kietlen északi tájon. Mikor a doktor visszatért a hajóra, az egész éjszakát a természeti tünemény szemlélésével töltötte. Reggel hét óra felé megszűnt a csillaghullás, s mély csend honolt a tájon.