Hatteras kapitány · ELSŐ RÉSZANGOLOK AZ ÉSZAKI-SARKON
XXII.
KEZDŐDIK A LÁZADÁS
Ez a váratlan parancs nagy meglepetést keltett a Forward fedélzetén.
– Méghogy alágyújtani a kazánoknak! - morgott egyik-másik matróz.
– De mivel? - mondták a többiek.
– Mikor mán csak két hónapra van szén a hajó hasába! - kiáltott fel Pen.
– És hogy fűtünk majd télen? - tette fel a kérdést Clifton.
– Hát majd felgyújtjuk a hajót, hadd égjen le a merülési vonaláig - folytatta Gripper.
– És majd az árbocok fájával tömjük a kályhánkat - felelt neki Warren -; az árbocsudárral kezdjük, oszt’ az ormányárboc tartalék rúdján végezzük!
Shandon merőn nézett Wallra. Az elképedt mérnökök haboztak, hogy leszálljanak-e a gépházba.
– Hallották, mit mondtam? - kiáltotta ingerült hangon a kapitány.
Brunton a fedélzeti lejáró felé indult, de mielőtt leszállt volna a gépházba, megállt.
– Ne menjen le, Brunton - szólt egy hang.
– Ki mondta ezt? - kiáltotta Hatteras.
– Én! - állt ki Pen, és a kapitány felé tartott.
– Ismételje el, amit mondott!
– Azt, hogy... én csak annyit mondok, a hétszentségit, hogy minekünk mán ebbül elegünk van! Hogy mink egy tapodtat se megyünk tovább, mert nem akarunk beledögleni a gürcölésbe, se hóttra fagyni itt télen, és hogy azok a kazánok nem lesznek begyújtva, aszondom!
– Shandon úr - mondta hidegen Hatteras -, veresse vasra ezt az embert.
– De kapitány - felelt Shandon -, amit ez az ember mondott...
– Ha azt, amit ez az ember mondott, ön megismétli, akkor én önt bezáratom a kabinjába, és őrizet alatt tartom! - vágta oda Hatteras. - Fogják le ezt az embert! Nem hallják?
Johnson, Bell és Simpson lépett oda a matrózhoz, aki magánkívül volt dühében.
Pen felkapott egy keze ügyébe eső emelőrudat, s feje fölött megforgatva elkiáltotta magát:
– Az elsőt, aki hozzám nyúl!...
Hatteras odalépett hozzá.
– Pen - szólt csendesen -, ha még egyet moccansz, szétloccsantom az agyvelődet!
Azzal kihúzta a revolverét, és a matrózra szegezte.
Morgás kélt a legénység sorában.
– Ti se mukkanjatok! - szólt oda nekik Hatteras. - Még egy szó, és ez az ember holtan rogy össze!
Johnson és Bell lefegyverezte a most már semmi ellenállást nem tanúsító Pent, és lekísérték a hajófenékre.
– Gyerünk, Brunton - mondta Hatteras.
A mérnök, Plower és Warren kíséretében leszállt munkahelyére. Hatteras visszatért a hátsó fedélzetre.
– Nyomorult alak ez a Pen - mondta neki a doktor.
– Ember még sohasem állt közelebb a halálhoz - felelte egyszerűen Hatteras.
A gőznyomás nemsokára a megfelelő fokra szökött, a Forward horgonyait felszedték, a hajó keletnek fordult, orrát a Beecher-földnyelv felé fordította, s orrtőkéjével utat vágott a vékony szűzjégben.
A Baring-sziget és a Beecher-földnyelv között számos, úgyszólván a jég közé ékelt szigetre akad a hajós. A jégtömbök tömege torlódott meg azokban a kis szorosokban, amelyek a tengernek ezt a részét barázdálják; az aránylag alacsony hőmérséklet hatására mindinkább meggyülemlett itt a jég, itt-ott már „hummock”-ok képződtek, s előrelátható volt, hogy a mind tömörebbé, sűrűbbé, szorosabbá váló jég a fagy beálltával majd áthatolhatatlan tömbbé áll össze.
A Forward hát a hófergeteg közepette, minden oldalról szorongatva, csak igen keservesen haladhatott. De időnként ki-kisütött a nap, mert éppen ez jellemzi e tájak légkörének változékonyságát; a hőmérséklet néhány fokkal emelkedett, szinte varázslatként olvadtak el a jégtorlaszok, és olyan szép, sima víztükör terült el ott, ahol az imént még jéghegyek állták el az átjárókat, hogy nézni is jólesett. Csodás narancsszínekben pompázott a látóhatár, a hólepel örökös fehérsége után ez jólesett a szemnek.
Csütörtökön, július 26-án a Dundas-szigetet érintette a Forward, s aztán északabbnak fordította orrát. De most egy, a parttól elsodort apró jégsziklákból összeállt nyolc-kilencszáz láb magas jégheggyel találta magát szemben. Ennek a jéghegynek nyugatra néző hajlata mentén kellett jó ideig haladnia a hajónak. A jég szüntelen ropogását a hajó nyögése kísérte, a sóhaj és a panasz hangjait hallatta ez a szomorú hangjáték. Végre átjáróra akadt a kétárbocos, s ha nagy keservesen is, de előrehaladt. Egy-egy óriási jéghegy olykor órákra elállta az útját. A köd is zavarta a révkalauz látását. Ha egy mérföldre lát itt az ember, akkor könnyűszerrel kikerülheti az akadályokat, de e ködfelleget korbácsoló forgatag közepette gyakran még egy kötélnyi távolságra se lehetett ellátni. A hatalmas hullámverés is fárasztotta a szemet.
A sima, gyűretlen fellegek olykor furcsa látványt nyújtottak, mintha a jéghegyeket tükrözték volna vissza. Voltak olyan napok is, mikor a nap sárga sugarai nem bírtak áthatolni a sűrű, kitartó ködön.
Rengeteg volt a madár errefelé, s zajongásuk fülsiketítő. Az úszó jégtáblákon lustán hevertek a fókák, szinte félelem nélkül emelték fel fejüket, s hosszú nyakukat tekergetve néztek a hajó után, amely az úszó fókatelepek mellett elhaladva a súrlódástól bizony nemegyszer hagyta ott rézburkolatának egy-egy lemezét.
Végre, e csigalassúságú hajózás után, augusztus 1-én északon elébük tűnt a Beecher-földnyelv. Hatteras az utolsó órákat az árbocsudár-vitorla kötélzete közt töltötte. Az a szabad tengerrész, amelyet Stewart 1851. május 30-án az északi szélesség 76° 20’-e táján látott, már nem lehetett messze, de mégis elég távol kellett lennie innen, mert Hatteras hiába hordta körül pillantását, nyomát se látta valami jégmentes sarki medencének. Szótlanul szállt le az árbocról.
– Hisz maga ennek a szabad tengernek a létezésében? - kérdezte Shandon a hadnagyot.
– Kezdek kételkedni benne - felelte James Wall.
– Hát nem volt igazam, mikor azt az állítólagos felfedezést agyrémnek és puszta feltevésnek tartottam? S nem akart senki hinni nekem, és még maga is, Wall, még maga is ellenem foglalt állást!
– Ezentúl hiszünk magának, Shandon.
– Hisznek - felelt keserűen Shandon. - Mikor már késő lesz.
S ezzel visszament kabinjába. Mióta a kapitánnyal összeszólalkozott, csaknem mindig magára zárta az ajtót.
Estefelé ismét déli szél kezdett fújni. Hatteras tehát vitorlát bontatott, és kioltatta a tüzet a kazánok alatt. Több napon át megint a legkínosabb munkát végezte a legénység a manőverezéssel. Minduntalan hol ferdézni kellett, hol úgy vitorlázni, hogy a hajó előrésze ne essék a szél irányába, hol meg hirtelen bevonni a vitorlákat, s így fékezni a hajó futását. A vitorlafáknak a hidegtől már amúgy is elmerevedett karjai akadozva futottak az eldugult csigákban, ami még fáradságosabbá tette a munkát. Több mint egy hétig tartott, amíg elérték a Barrow-földnyelvet. Tíz nap alatt harminc mérföldet se haladt a Forward.
A Barrow-földnyelvnél ismét északnak szökkent a szél, s működésbe kellett hozni a hajócsavart. Hatteras még abban reménykedett, hogy majd a 77. délkörön akad szabad vízre, mint annak idején Edward Belcher.
De, legalábbis ha Penny beszámolóinak hinni lehetett, ennek a tengerrésznek, ahol épp most keltek át, mégiscsak szabadnak kellett volna lennie, mert Penny, mikor a jég határához érkezett volt, csónakjából felismerte a De la Reine-csatorna partjait, egészen a 77°-ig.
Nem lehet hát hiteleseknek elfogadni ezeket a beszámolókat? Vagy pedig korai tél borult ezekre az északsarki tájakra?
Augusztus 15-én a Percy-hegység emelkedett ki előttük a ködből, örök hóval fedett csúcsaival. A száguldó szél űzte daraeső kartácsa csattogva verte a fedélzetet. Másnap először nyugodott le a nap, befejezvén ezzel a huszonnégy órás nappalok hosszú sorát. A legénység már kezdett hozzászokni ehhez a szüntelen világossághoz, de az állatok nemigen érezték hatását; a grönlandi kutyák a szokásos időben tértek nyugovóra, s maga Duk is éppúgy elszunnyadt minden este, mintha sötétség borult volna a látóhatárra.
De az augusztus 15-ét követő éjszakákon sose volt mély sötétség, ha le is nyugodott a nap, a sugártörés révén még mindig elég világosságot szolgáltatott.
Augusztus 19-én, eléggé jó megfigyelés után a keleti parton a Franklin-fokot, a nyugati parton pedig a Lady Franklin-fokot határozták meg. Azon a végső ponton, amelyet a bátor hajós kétségkívül elért, honfitársai az ő nevével szemben hűséges felesége nevét is meg akarták örökíteni, megható emlékeként annak a mélységes együttérzésnek, amely ezt az emberpárt mindig egybefűzte.
A doktort meghatotta ez a közelség, a föld e két pontjának szinte lelki egyesülése ebben a távoli világban!
Johnson tanácsait követve a doktor már hozzászokott a nagy hidegek elviseléséhez. Csaknem állandóan a fedélzeten tartózkodott, dacolva hideggel, szélviharral, hófergeteggel. Bár kissé lefogyott, szervezete jól bírta ezt a cudar éghajlatot. Egyébként ő más veszedelmeket várt, s így valósággal vidoran nézett szembe a közelgő tél előjeleivel.
– Nézze csak! - fordult egy napon Johnsonhoz. - Nézze ezt a csapat madarat, ez mind délnek vonul! Menekülnek, ahogy csak a szárnyuk bírja, s búcsúkiáltásaikat küldik felénk.
– Igen, Clawbonny úr - felelt Johnson -, valami azt mondja nekik, hogy jó lesz már indulni, hát útra keltek.
– Úgy hiszem, Johnson, hogy a mi „jómadaraink” közül is nem egy akarja majd követni a példájukat!
– A nyúlszívűek, Clawbonny úr. De az ördögbe is! Ezeknek a madaraknak nincsenek élelmiszerkészleteik, mint nekünk, hát másfelé kell menniük, ha élni akarnak! De a tengerésznek, ha jó hajót érez a lába alatt, akár a világ végére is el kell mennie.
– Maga tehát azt gondolja, hogy sikerül Hatteras terve?
– Azt, Clawbonny úr.
– Én is azt gondolom, Johnson, még akkor is, ha csak egyetlen hűséges társa marad...
– Mi ketten azok leszünk!
– Azok leszünk, Johnson - felelte a doktor, s megszorította a derék matróz kezét.
A Prince Albert-földet, amelynek mentén most haladt a Forward, Grinnel-földnek is nevezik, s ámbár Hatteras az ő jenkigyűlöletében sose volt hajlandó így nevezni, mégis világszerte ezen a néven említik. Nézzük csak, honnan is származik ez a kettős elnevezés: ugyanakkor, amikor az angol Penny a Prince Albert nevet adta neki, Haven hadnagy, a Rescue parancsnoka Grinnel-földnek nevezte el, annak az amerikai nagykereskedőnek tiszteletére, aki New Yorkban az expedíciója költségeit összehozta.
A kétárbocosnak, míg - hol vitorlával, hol gőzzel - kanyarogva haladt ezeken a kerülőutakon, a nehézségek egész sorozatát kellett leküzdenie. Augusztus 18-án meghatározták a ködben alig kivehető Britannia-hegységet, és másnap a Northumberland-öbölben vetett horgonyt a Forward. Itt minden oldalról körülzárta a jég.