BÁLNA A LÁTHATÁRON

Ámbár a Melville-medence könnyen hajózható, azért nem mentes a jégtől. A láthatárig nyúló, végtelen jégmezőket láttak. Itt-ott jéghegyek is mutatkoztak, de mozdulatlanok voltak, mintha csak le lennének horgonyozva a jégmezők közepén. A Forward teljes gőzzel siklott azokban a széles átjárókban, amelyeken szabadabban mozoghatott. A szél gyakran változott, hirtelen váltva át egyik irányból a másikba.

A szél változékonysága a sarki tengereken figyelemre méltó jelenség, a legteljesebb szélcsendet olykor néhány perc alatt a legvadabb vihar váltja fel. Egy ilyen vihar érte utol Hatterast június 23-án, ennek az óriási tengeröbölnek kellős közepén.

A legkitartóbb szelek általában a jégmezőkről a szabad tenger felé fújnak, s szörnyű hidegek. Ezen a napon néhány fokkal lejjebb szállt a hőmérő higanyoszlopa; nagy hirtelen délire váltott a szél, rettentő szélrohamok tomboltak a jégmezők fölött, s vastag hótömegek képében zúdították le víztartalmukat. Hatteras nyomban bevonatta azokat a vitorlákat, amelyekkel addig a hajócsavar munkáját segítette, de mégsem elég gyorsan ahhoz, hogy a szélroham szempillantás alatt el ne ragadja a kis árbocsudár-vitorlát.

Hatteras hidegvérrel irányította a műveleteket; amíg a vihar tartott, nem hagyta el a fedélzetet. Kénytelen volt menekülni a vihar elől, s így nyugatnak fordult. Toronymagas hullámokat hömpölygetett a szél, s a környező jégmezőkről letöredezett mindenféle alakú jégtömbök himbálóztak a hullámhegyek csúcsain. Gyermekjátékként táncolt a hullámok hátán a hajó, s „pack” jégtáblák törmelékei vágódtak a hajótestnek. Voltak olyan pillanatok, amikor a kétárbocos függőlegesen futott fel az áttetsző hegyfalon, acélorra a rá hulló kósza fényben úgy szikrázott, mint egy olvadó fémrúd; majd a mélységbe zuhant, fejjel zúdulva füstje fellegébe, míg a hullámokból kibukkant csavarja, baljós zajt csapva, üresen forgott víz híján, a levegőt verdesték szárnyai. S közben szakadt, zuhogott a hóval elegyes eső.

A doktor a világért se szalaszthatott el egy ilyen jó alkalmat, hogy bőrig ázzék; ott maradt a fedélzeten, mintegy zsákmányaként a döbbent ámulatnak, amely egy tudóst az ilyen látványnál elfog. A hozzá legközelebb állók se hallhatták volna meg szavát, így hát csak bámult és hallgatott, de eközben olyan tüneménynek volt tanúja, amely ezeken az északi tájakon bizarrnak, különösnek nevezhető.

A vihar szűk területen tombolt, csupán vagy három-négy mérföldre terjedt; ugyanis a jégmezők fölött dúló fergeteg sokat veszít erejéből, s pusztító hatalma nem terjedhet messze. A doktor időnként, mikor szélcsend állt be, észrevette, hogy az ég derült, s hogy a jégmezőkön túl csendes a tenger; elég lenne tehát a *Forward*nak, ha csak át tudna vágni az átjárókon, aztán már békén hajózhatna. De ezzel azt kockáztatta, hogy ezekre a hullámjárást követő mozgó zátonyokra vetődik. Hatterasnak azonban néhány óra alatt mégis sikerült nyugodt vizekre vinni hajóját, miközben a láthatáron dúló orkán a *Forward*tól alig néhány kötélnyi távolságban dühöngött tovább.

A Melville-medence most már más látványt nyújtott. A hullámok s a szél hatása alatt számos jéghegy vált el a partoktól, s egymást minden irányban keresztezve, össze-összeütközve úsztak felfelé, északnak. Százával lehetett számlálni a jéghegyeket, de az öböl széles, s így a kétárbocos könnyűszerrel kikerülhette őket. Nagyszerű látványt nyújtottak ezek a különböző sebességgel tovaúszó, hatalmas tömegek, mintha csak az elsőségért küzdenének egymással ezen a végtelen futópályán.

A doktor egészen odavolt az elragadtatástól, mikor Simpson, a szigonyvető odajött hozzá, s figyelmeztette a tenger váltakozó színeire; hol mélykék, hol meg olajzöld volt a tenger, s északról délnek haladó, hosszú és oly éles tarajú barázdákkal volt borítva, hogy ameddig csak a szem ellátott, követni lehetett határvonalukat. Olykor az átlátszó jégmezőket teljesen átlátszatlan, sötét színű felületek követték.

– Nos, Clawbonny úr, mi az ön véleménye erről a furcsaságról? - mondta Simpson.

– Én is ugyanúgy gondolkodom erről, mint ahogyan Scoresby, a bálnavadász vélekedett ezekről a különféle színű vizekről. Ez attól van, hogy míg a kék színű vizek híján vannak az ázalagok és medúzák milliárdjainak, addig a zöld színű vizek tele vannak ezekkel. Erre nézve Scoresby számos kísérletet végzett.

– Ó, Clawbonny úr, más tanulságot is vonhatunk le a tenger színéből.

– Igazán?

– Úgy bizony, Clawbonny úr, s szigonyosszavamra mondom, ha a Forward csak bálnavadászhajó volna, semmi bajunk se lenne.

– De én akkora bálnát se látok, mint a kisujjam - felelt a doktor.

– Na jó! Látunk majd nemsokára, ígérem magának. Jó szerencse a halásznak, ha ezen az északi szélességen ezekkel a zöld barázdákkal találkozik.

– Éspedig miért? - érdeklődött a doktor, akit a mesterségbeli embereknek ilyes megjegyzései végtelenül érdekeltek.

– Mert ezeken a zöld vizeken fogják a legtöbb bálnát - felelt Simpson.

– És mi az oka ennek, Simpson?

– Az, hogy a bálna itt bőséges táplálékot talál.

– Biztos maga ebben?

– Ó, én százszor is tapasztaltam ezt a Baffin-tengerben, nem látom okát, mért ne lenne ugyanígy a Melville-medencében.

– Lehet, hogy igaza van, Simpson.

– Oda nézzen, Clawbonny úr! - felelt emez, áthajolva a hajóperemen.

– Nézd csak! - lepődött meg a doktor. - Azt mondaná az ember, hogy egy hajó szántotta barázda!

– Márpedig ez nem más, mint az a zsírtartalmú anyag, amelyet a bálna hagy maga után. S higgye el, az az állat, amely ezt a nyomot hagyta, nem lehet messze!

S valóban, a zsiradék átható szagával itatódott át a levegő. A doktor hát fokozott figyelemmel kezdte vizsgálni a tenger felszínét, s a szigonyvető jóslata csakhamar beteljesedett.

Az árbockosárból felhangzott Foker kiáltása:

– Szél alatt egy bálna tart felénk!

Minden szem a jelzett irányba tekintett; a hajótól egymérföldnyire, alacsonyan a tengerszín fölött vízsugarat vettek észre.

Simpson hát nem csalódott tapasztalataiban.

– Ott a cet! Ott a bálna! - kiabálta.

– Eltűnt - felelte a doktor.

– Ha éppen kellene, meg tudnánk találni - dünnyögte Simpson.

De nagy csodálkozására Hatteras - bár ezt senki sem merte kérni tőle - parancsot adott a bálnavadászbárka felszerelésére. Jó szívvel szerezte meg legénységének ezt a szórakozást, amely által mellesleg néhány hordó bálnaolajra is szert tehet. A legénység nagy tetszéssel fogadta a vadászengedélyt.

Négy matróz foglalt helyet a bálnavadászbárkában. Hátul ült Johnson, ő dirigálja majd a vadászatot. Simpson a bárka orrában állt, szigonya a kezében. A doktort nem lehetett megakadályozni abban, hogy csatlakozzék az expedícióhoz. A tenger eléggé csendes volt. A bálnavadászbárka egykettőre vízre került, s tíz perc múlva már egymérföldnyire volt a hajótól. A bálna, miután egy szippantással újra ellátta magát levegővel, víz alá merült, de nemsokára ismét feljött a felszínre, és orrnyílásaiból vagy tizenöt láb magasságba lövellte azt a vízgőzből és nyálkából álló keveréket.

– Ott van! Ott - kiáltotta Simpson, s egy, a bárkától mintegy nyolcszáz yardnyira levő pontra mutatott.

A bárka gyorsan siklott az állat felé, s mert a hajón is észrevették, a kétárbocos félgőzzel, szintén közeledett a bálnához.

Az óriási cet felbukkant, majd ismét alámerült, a hullámok játéka szerint, feketés hátát mutatta, olyan volt, mint egy nyílt tengeren kiálló sziklazátony. A bálna csak akkor úszik gyorsan, ha üldözik. Ez itt békésen ringatózott a hullámokon.

A bárka nesztelenül közeledett, mindig a zöld vízen haladt, mert ebben az át nem tetsző vízben az állat nem láthatja az ellenséget. Mindig megdöbbentő látvány, mikor egy ilyen törékeny kis bárka megtámadja a tenger szörnyetegét. Ez a bálna úgy százharminc láb hosszú lehetett; de a 72. és 80. fok közt akadtak már olyan cetekre is, amelyeknek mérete a száznyolcvan lábat is meghaladta. Sőt egykori írók hétszáz lábnál is hosszabb állatokról is meséltek; ám ezeket azok közé kell sorolnunk, amelyeket a képzelet szülötteinek nevezünk.

A bárka csakhamar a bálna közelébe jutott. Simpson jelt adott a kezével, s az evezők megálltak. Simpson célba vette a cetet, s az ügyes matróz kezéből süvítő erővel röppent ki a szigony; a szakállas, gerelyszerű szerszám mélyen belefúródott a bálna vastag szalonnájába. Az állat nagyot csapott farkával, s víz alá bukott. Abban a pillanatban függőlegesen emelkedett a magasba a négy evező, a szigonyhoz erősített s a hajó orrában elhelyezett kötéltekercs rendkívüli gyorsasággal pörgött lefelé; vitte a bálna a bárkát, s Johnson ügyesen irányította futását.

A menekülő bálna eltávolodott a hajótól, s az úszó jéghegyek felé vette útját. Jó félóráig száguldott így az állat, a szigonykötelet folyvást vízzel kellett locsolni, nehogy tüzet fogjon a súrlódástól. Mikor a bálna sebessége csökkenni kezdett, lassanként bevonták, s gondosan feltekerték a kötelet. A cet nemsokára ismét felbukkant a tenger felszínére, s rettentő farkával veszettül csapkodta a vizet, úgyhogy a felvert hullámok valóságos záporesőt zúdítottak a bárkára. A bárka most gyorsan odafarolt az állathoz, Simpson hosszú lándzsát ragadott, s nekikészült, hogy megvívja közelharcát az őslénnyel.

De a bálna villámgyorsan besiklott két jéghegy közé. Ott tovább üldözni rendkívül veszélyesnek látszott.

– Az ördögbe is! - morgott Johnson.

– Előre! Csak előre! Bátorság, barátaim! - kiáltozott a vadászláztól megszállt Simpson. - Már a mienk a dög!

– De nem üldözhetjük a jéghegyek között - felelte Johnson, s visszatartotta a bárkát.

– Dehogynem! - kiáltotta Simpson.

– Nem! Nem! - aggodalmaskodott egyik-másik matróz.

– De igen! - kiáltották a többiek.

Amíg így vitatkoztak, a bálna két úszó jéghegy közé vette be magát, amelyeket a hullámverés meg a szél már-már egymásnak hajtott.

A szigonykötélen vonszolt bárka utasai megkockáztatták, hogy a két jéghegy közé szorulnak, amikor Johnson fejszével a kezében hirtelen a csónak orrába ugrott, és elvágta a kötelet.

Legfőbb ideje volt! A két jéghegy ellenállhatatlan, szörnyű erővel egyesült, szétmorzsolva a közbeszorult, szerencsétlen állatot.

– Vége! - kiáltott fel Simpson.

– Meg vagyunk mentve! - felelte Johnson.

– Szavamra, mindent megért, hogy ezt láttam! - lelkendezett a doktor, akinek szeme se rebbent az egész vadászat alatt.

Ezeknek a jéghegyeknek morzsolóereje óriási. A bálna olyan baleset áldozata lett, amilyen gyakran fordul elő ezeken a vizeken. Scoresby beszélte, hogy egyetlen nyár folyamán harminc bálna pusztult el így a Baffin-öbölben. Egyszer látta, miként lapított össze egy perc alatt egy háromárbocost két ilyen, iszonyú sebességgel egymáshoz közeledő, óriási jégfal, s mint veszett oda mindenestül a hajó. S szeme láttára fúrtak derékban keresztül két másik hajót az egymásnak rontó, több száz láb hosszúságú jéglándzsák.

Néhány perccel később a bárka kikötött a hajónál, s ismét szokott helyére került a fedélzeten.

– Ez jó lecke volt azoknak, akik ész nélkül mennek bele a kutyaszorítóba! - jegyezte meg hangosan Shandon.