EXPEDÍCIÓ FRANKLIN FELKUTATÁSÁRA

Május 26-án, szerdán a Forward folytatta kalandos útját; a „pack”-ok és jéghegyek közt ügyesen kanyargott; hála a gőznek, ennek a sarki hajósok számára oly nélkülözhetetlen, engedelmes erőnek, szinte játékos könnyedséggel haladt e mozgó jégzátonyok között. A hajó mintha csak érezte volna a tapasztalt mester kezét, kitalálta még a kapitány gondolatát is, mint ahogyan a ló az ügyes lovasét.

Az idő melegedett. Reggel hat órakor -3°-ot mutatott a hőmérő, este hatkor -2°-ot s éjfélkor -4°-ot. Délkeleti szellő fújdogált.

Csütörtökön, hajnali három óra felé Amerika partján, a Lancaster-tengerszoros bejáratánál feltűnt a Possession-tengeröböl.

Nemsokára láthatóvá vált a Burney-fok. Néhány eszkimó a hajó felé tartott, de Hatteras nem örült a szerencsének, s nem várta be őket.

Bal kéz felől a Liverpool-fokot uraló Byam-Martin csúcsai tűntek tova az esti ködben. A ködtől nem lehetett látni a Hay-fokot, amelynek nagyon alacsony csúcsa egybeolvad a parti jégmezőkkel. Ennek a körülménynek köszönhető, hogy a sarki tengereken gyakran oly bajosan lehet elvégezni a vízrajzi meghatározásokat.

Számtalan sarkisirály, vadkacsa és dankasirály mutatkozott. A Forward a megfigyelések szerint az északi szélesség 74° 1’-e s a kronométer szerint a nyugati hosszúság 77° 15’-e alatt járt.

A Cathérina- és Elisabeth-hegyek a felhők fölé emelték fehér hósapkájukat. Pénteken hat órakor, a tengerszoros jobb partján a Warender-fokot, bal oldalán pedig az Admiralty-Inletet hagyták el. A sietve nyugatra tartó hajósok még nemigen látogatták ezt a tenger-öblöt. A tenger erősen nyugtalankodott, a hullámok sokszor öntötték el a kétárbocos hajóhídját, s jégdarabokkal dobálták tele. Az északi partnak velük csaknem egy szinten fekvő, napsugarakban fürdő földdarabjai furcsa látványt nyújtottak.

Hatteras az északi szárazföldek mentén akart volna haladni, hogy mihamarabb elérje a Beechey-szigetet s a Wellington-csatorna bejáratát, de, nagy bosszúságára, egy terjedelmes jégmező arra késztette, hogy a déli átjárókat kövesse.

Ez volt az oka annak, hogy május 26-án, míg szitált a köd s hullott a hó, a York-fok magasságában vitorlázott a Forward. A nagyon magas s csaknem gyertyaegyenesen az égnek nyúló hegyről ismerték fel a hegyfokot. Kissé kitisztult az ég, s déltájban a nap is kikukkantott egy percre, úgyhogy jó megfigyelési lehetőség adódott. Az északi szélesség 74° 4’-e és a nyugati hosszúság 89° 23’-e alatt voltak. Vagyis a Lancaster-tengerszoros végéhez érkezett a Forward.

Hatteras térképein mutogatta a doktornak a már megtett és még megteendő utat. Nos, a kétárbocos most érdekes helyen járt.

– Szerettem volna már északabbra lenni - mondta -, de ami lehetetlen, az lehetetlen. Nézze, most ez a pontos helyzetünk.

A kapitány a térképen egy, a York-fokhoz közeli pontra mutatott.

– Most itt vagyunk, ennek a hétszéljárta keresztútnak a kellős közepén, amelyet a Lancaster-szoros, a Barrow-szoros, a Wellington-csatorna és a Regent-átjáró formál. E tengerek minden hajósának szükségszerűen ide kellett érkeznie.

– Nahát ez elég kellemetlen lehetett számukra - felelt a doktor. - Ez valóságos keresztút, ahogyan ön mondja, négy nagy út kereszteződik itt, és én sehol se látom az igazi úthoz vezető jelzőtáblákat! Hát akkor hogy csinálták a Parryk, a Rossok meg a Franklinek?

– Nem csinálták sehogy, doktor, csak rábízták a sorsra, hogy csináljon velük, amit akar. Higgye el, nem volt választásuk. Hol bezárult egyik előtt a Barrow-szoros, hogy a következő évben megnyíljék a másik előtt, hol meg ellenállhatatlanul úgy érezte a hajó, hogy a Regent-átjáró felé húzza valami. S mindezek folytán szükségképpen oda vezettek a dolgok, hogy végül is megismertük ezeket az útvesztőszerű tengereket.

– Mily sajátságos vidék! - álmélkodott a térképet tanulmányozó doktor. - Milyen szétszaggatott, darabkákra tördelt itt minden; semmi rend, semmi logika! Nekem úgy tűnik, mintha az Északi-sarki körüli földterületek csak azért volnának ilyen szétdaraboltak, hogy nehezebben lehessen őket megközelíteni, míg a másik féltekén olyan szelíd, hosszan elnyúló területekben végződnek, mint a Horn-fok, a Jóreménység foka és az indiai félsziget. Talán amiatt módosultak így a dolgok, hogy amikor Földünk a világ első napjaiban még folyékony halmazállapotban volt, az Egyenlítő tája gyorsabban, a sarki területek pedig, az eléggé gyors forgás híján lassabban szilárdultak s álltak össze?

– Ez lehetséges, mert hiszen mindennek van logikája a földön, és semmi se jött létre azok nélkül az okok nélkül, amelyeket egy-egy tudós Isten engedelmével felfedez. Nos hát éljen ön is ezzel az engedelemmel, doktor.

– Sajnos, én csak szerényen élek vele, kapitány. De micsoda szörnyű szél fúj ebben a szorosban! - tette hozzá a doktor, s jobban összefogta fején a csuklyát.

– Igen, főként az északi szél tombol, és eltérít bennünket útirányunktól.

– De a szélnek dél felé kellene sodornia a jégtáblákat, s így szabaddá válik az út.

– Kellene, kellene, doktor, de a szél nem mindig cselekszi azt, amit kellene. Nézze, például ez a jégmező áthatolhatatlannak látszik. Nincs más hátra, megkíséreljük elérni a Griffith-szigetet, akkor aztán megkerüljük a Cornwallis-szigetet, hogy a De la Reine-csatornába jussunk anélkül, hogy át kellene haladnunk a Wellington-csatornán. De én mégis feltétlenül érinteni akarom a Beechey-szigetet, hogy kiegészíthessem szénkészletemet.

– De hogy a csodába? - álmélkodott a doktor.

– Kétségtelenül sikerül. Ugyanis az admiralitás elrendelte, hogy ezen a szigeten nagy szénkészleteket halmozzanak fel a mindenkori expedíciók ellátása végett; s ámbár Mac Clintock kapitány 1859 augusztusában már rakodott belőle, biztosíthatom, hogy maradt még szén nekünk is.

– Ezeket a területeket tizenöt éven át valóban folyton kutatták - mondta a doktor -, s addig a napig, amikor híre jött, hogy Franklinék odavesztek, az admiralitás öt-hat hajója állandóan cirkált ezeken a tengereken. Ha jól emlékszem, éppen ez a Griffith-sziget, amelyet itt látok a térképen, csaknem az útkereszteződés közepén, ez lett a fő találkozóhelye a hajósoknak.

– Így igaz, doktor, és Franklin szerencsétlen expedíciójának köszönhetjük, hogy megismerkedtünk ezekkel az isten háta mögötti területekkel.

– Úgy van, kapitány, mert 1845 óta számos expedíció járt erre. Csak 1848-ban kezdődött az aggodalom, vagyis akkor, amikor Franklin két hajója, az Erebus meg a Terror eltűnt. Akkoriban láthatta a világ, mint sietett Kanadába, s hajózott fel a Coppermine folyón egészen a sarki tengerig az admirális öreg barátja, a hetvenéves dr. Richard. De James Ross is megtette a magáét. 1848-ban az Entreprise és az Investigator parancsnokaként Uppernawikban szedi fel a horgonyt, és meg is érkezik a York-fokra, ide, ahol most mi vagyunk. Mindennap bedob a tengerbe egy hordócskát, benne a hajók aznapi földrajzi helyzete. Ködös időben elsütteti ágyúját, éjjelente jelzőtüzeket gyújt, és színes bengálirakétákat ereget; arra is gondja van, hogy mindig csak kevés vitorlával haladjon. Végül a Leopold-kikötőben telel át. Itt számtalan fehérrókát fogdos össze, rézörvet erősíttet a nyakukra, az örvekre rávéseti a hajók földrajzi helyzetét és azt, hogy merre vannak az élelmiszer-lerakatok. Ezeket a rókákat aztán a világnak mind a négy tája felé szétzavarja. Majd tavasszal North-Somerset partjait kezdi átkutatni szánfogatán, olyan veszélyek s nélkülözések közepette, hogy csaknem valamennyi embere belebetegszik vagy megrokkan. Jelzőoszlopokat emel, amelyekbe zárt rézhengerekben helyezi el azokat a jegyzeteket, amelyek segítségével az eltűnt expedíció rájuk találhat. Távollétében Mac Clure hadnagy eredménytelenül kutatta át a Barrow-szoros északi partjait. Meg kell még jegyeznem, kapitány, hogy James Rossnak két tisztje is volt, akik később hírnevessé lettek: Mac Clure, aki átkelt az északi csatornán és Mac Clintock, aki ráakadt a Franklin-expedíció maradványaira.

– Derék, jó kapitányok ők ma, mindketten, két jóravaló angol tengerésztiszt. Csak folytassa, doktor, ezeket a sarki históriákat, látom, ön otthon van ebben. Érdemes e vakmerő próbálkozások történetét meghallgatni, mert mindig akad bennük valami tanulságos.

– Nos, hogy tehát végezzek James Ross történetével, még azt is elmondom, hogy megkísérelte elérni a nyugatabbra fekvő Melville-szigetet. De csaknem elvesztette saját hajóit, és a jég sodrásába jutva, akarata ellenére is visszakerült a Baffin-tengerbe.

– Visszakerült... - vonta össze szemöldökét Hatteras. - Akarata ellenére visszavitte a jég...

– Egyébként mit sem fedezett fel - folytatta a doktor. - Ettől az évtől, vagyis 1850-től kezdve szántották az angol hajók szüntelenül ezeket a tengereket, és húszezer font sterlinget tűzött ki a kormány, bárkinek, aki az Erebus és a Terror legénységére ráakad. Kellet és Moore kapitányok, a Herald és a Plower parancsnokai már 1848-ban megkísérelték a behatolást a Bering-szoroson át. Hozzáteszem, hogy 1850 és 1851-ben Austin kapitány a Cornwallis-szigeten telelt át. Penny kapitány az Assistance-on és a Résolue-n a Wellington-csatornát kutatta fel, az öreg John Ross, a sarki delejesség hőse Felix nevű jachtján indult barátja keresésére; a Prince Albert nevű kétárbocos lady Franklin költségére tette meg első útját, s végül az amerikai Grinnel által küldött, Haven kapitány parancsnoksága alatt álló két hajót az áramlat kisodorta a Wellington-csatornából, s visszavetette a Lancaster-szorosba. Ebben az évben történt, hogy Mac Clintock, még mint Austin kapitány hadnagya, a Melville-szigetig s a Dundas-fokig nyomult előre; ezek voltak azok a legvégső pontok, - amelyeket Parry 1819-ben elért; és ekkor találtak rá a Beechey-szigetnél Franklin 1845. évi telelésének nyomaira.

– Igen - szólt közbe Hatteras -, három matrózát ott temették el; ennek a háromnak ennyivel több „szerencséje” volt, mint a többinek.

A doktor intett, hogy egyetért Hatteras megjegyzésével, majd folytatta:

– 1851-től 1852-ig a Prince Albert, Bellot francia hadnagy parancsnoksága alatt egy második útra vállalkozott. Batty Bayn, a Prince Regent-szorosban telel át, átkutatja Somerset délnyugati részét, s a Walker-fokig felderíti a partot. Ezalatt az Entreprise meg az Investigator útban vissza, Anglia felé, Collinson, illetve Mac Clure keze alá került, s a Bering-szorosnál csatlakozott Kellet és Moore expedíciójához. Míg Collinson telelni Hong Kongba vonult, Mac Clure folytatta útját, és három teleléssel 1850-től 1853-ig, anélkül, hogy Franklin sorsáról bármit is megtudott volna, felfedezte az Északnyugati átjárót. 1852-től 1853-ig három vitorlásból és két, vitorlával is felszerelt csavargőzösből új expedíciót szerveztek. Ez utóbbi kettőnek parancsnoka sir Edward Belcher, másodtisztje pedig Kellet kapitány volt. Sir Edward a Wellington-csatornába hajózott be, s a northumberlandi öbölben áttelelve járta be a partvidéket, míg Kellet a Melville-szigetig nyomult előre, s eredménytelenül kutatta át az Északi-sark vidékének ezt a részét. De ekkor az a hír terjedt el Angliában, hogy Új-Skócia partjának közelében a jégmezők közepette két elhagyott hajót vettek észre. Erre lady Franklin nyomban felszereltette az Isabelle nevű kis csavargőzöst, s azon Inglefield kapitány a Baffin-öbölben a nyolcvanadik délkörig hajózott fel, majd sikertelenül visszatért a Beechey-szigetre. 1855 elején az amerikai Grinnel saját költségén újabb expedíciót szervezett, és Kane, a Sarkig akarván előrehatolni...

– De nem hatolt a Sarkig - kiáltott fel harsányan Hatteras. - Hál’ istennek! S amit ő nem tett meg, majd megtesszük mi!

– Tudom, kapitány - felelt a doktor -, és én csupán azért hoztam szóba, mert ez az expedíció szükségszerűen kapcsolódik a Franklin felkutatását célzó felfedező utakhoz. Egyébként ez se járt eredménnyel. Csaknem elfelejtettem elmondani önnek, hogy az admiralitás, mivel az expedíciók fő találkozóhelyének tekintette a Beechey-szigetet, 1853-ban Inglefield kapitány Phénix nevű gőzhajóján élelmiszer-rakományt küldött oda. A tengerésztiszt Bellot hadnagyot vitte magával, és ez a derék tiszt, miközben most, másodízben is önfeláldozóan szolgálta Angliát, odaveszett. Ennek a katasztrófának pontos részletei annyival is inkább ismeretesek előttünk, mert Johnson, ez a mi mostani főmatrózunk tanúja volt a szerencsétlenségnek.

– Derék ember volt ez a francia hadnagy - jegyezte meg Hatteras -, és emlékét tisztelettel őrzik Angolhonban.

– A Belcher-hajóraj egységei aztán kezdtek visszaszállingózni - folytatta a doktor. - Persze nem mind, mert például sir Edwardnak 1854-ben el kellett hagynia az Assistance-ot, ugyanúgy, mint Mac Clure-nak 1853-ban az Investigator-t. Ezenközben dr. Rae a Repulse-öbölből, ahová Amerikán át jutott, 1854. július 29-i kelettel levelet küldött, amelyben azt adta hírül, hogy a Vilmos király földjének eszkimói különféle, az Erebus*ról és a *Terror*ról származó tárgyakat őriznek. Így hát semmi kétség sem lehetett többé az expedíció sorsa felől. A *Phénix és Collinson hajója visszatértek Angliába, s így most már nem volt több hajó a sarki tengereken. De ha a kormány el is vesztette minden reményét, lady Franklin még mindig reménykedett, és vagyona romjaiból felszerelte a Fox nevű hajót, amelynek Mac Clintock lett a kapitánya. Mac Clintock 1857-ben indult útnak, azon a tájon telelt, ahol ön a minap megjelent előttünk, kapitány. 1858. augusztus 11-én jutott el a Beechey-szigetig, másodszor is áttelelt, ezúttal a Bellot-szorosnál, 1859 februárjában folytatta kutatóútját, és május 6-án akadt rá arra az okmányra, amely nem hagyott többé kétséget az Erebus és a Terror sorsa felől. Mac Clintock még ugyanannak az évnek végén visszatért Angliába. Így most hát elmondtam önnek mindent, ami tizenöt év alatt a földnek ezen a gyászos táján történt, és a Fox visszatérése óta egyetlen hajó se jött errefelé, hogy szerencsét próbáljon ezeken a veszélyes tengereken.

– Nos hát mi itt vagyunk, és szerencsét próbálunk - mondta Hatteras.